Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem… ( válogatás )

Könnyező

Vigasz sem kellett már neki.

Csak jöttek, dőltek könnyei.

De nem zokogott: nevetett,

azon is, hogy úgy könnyezett.

A lágy árkokba, mosolya

öntöző csatornáiba

szálltak a könnyek, meg – megálltak,

az állán jégcsap – csillogásnak.

Mondhattam, hogy ki szereti.

Remény se kellett már neki.

Bólintott, hogy mindent köszön.

Mint dőlt edényből, dőlt a könny.

Aztán, mint fuldokló, ha még

utolszor felveti fejét:

a sós cseppeket szerterázva

vad nemet intett a világra.

S eldőlt, új könnyektől vakon, -

görgesse hát a fájdalom!

Szólt még, kiáltott. De szavát

az leste már, a másvilág.

Az érthette, ki könnytelen

érti, mi itt az értelem.

Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,

rámosolyogtam és zokogtam.

Ajándék   ( részletek )

Tudom, mi szolgának a jó szó,

fogolynak séta, nap,

egy kézfogás a hontalannak,

egy korty, szíves falat,

sokat próbáltam. Köszönöm,

hogy megtaláltalak.

Se jobb, se rosszabb, csak a rossztól

tán jobban szenvedett,

hálás vagyok csak és köszönni

véletlent is merek,

szerelmet, ezt az éjt, szerelmed;

ne bánjad sose meg.

… Tudom, szegénynek percnyi jókedv

örök vagyon lehet,

engem melenget, hogyha rád ím

mosolyt melengetek,

játékom, díjam, büszkeségem,

hogy fényesítselek.

Szerelem volt ez? Azt tudom csak,

hogy mi a meggyötört

szívnek a munka elbutító

két ocsmány napja közt

emberré válni s bár egy éjre

vállalni a jövőt…

Akár a föld

Arcodról a rőt haragot

no, töröld le egy mosolygással.

Ha akarod, nem akarod:

meg kell békülnöd a világgal

s velem, ki belőle vagyok.

Fáradt vagyok, akár a föld,

hogy tetteimet igazoljam.

Kegyetlen voltam az előbb?

Várom a fényt, nálad is jobban,

a csitítót, feledtetőt.

Már mint a messze csillagok

úgy tűnnek, kerengenek köröttem

az emberek. Magam vagyok.

Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,

akivel még szót válthatok.

Hódítók (részlet)

… Senki vagy, míg senkit se szerettél,

senkié, míg bárkié lehetnél.

Addig voltál fogoly, amíg semmi

nem szólított magad elengedni –

kóbor hajó, aszerint hol várják,

utast váltva, váltja a hazáját:

asszonysorssal úgy lesz hazád annak

a hazája, kinek szíved adtad…….

Hallgattam…

Hallgattam s ahogy vádoló szavad

mind élesebb lett: igaztalanabb,

riadtan én az ős gyermeki kéjt

ízleltem, mit a konok elitélt,

ki ingét tárva azzal lesz nagyobb

a hóhérnál, hogy mindent odadob.

Csak néztelek; hát vágj ide s ide,

végezd te el, mit nékem kellene.

És vártam azt, mely kettőnk mérlegét

elbillenti és visszadob föléd:

a latnyi túlzást. Büntettél tovább.

Nem láttad arcom győztes mosolyát?

Szegény, vak voltál. Én, az áldozat

szégyelltem már, hogy sajnálhattalak.

Esti dal

E mai napot is

Zsákmányát a vadász

Fuvarát a kocsis

Fáradalmát az arató

Hazahoztam

Az ablakfény mely az éjben vigyáz:

a Jó

a Rosszban

A Ház:

ahol valaki hazavár

Ez a helyem

A bérem mégis egy falat halál

Nem a szív: a lét lett istentelen

Aludj velem

Mert szemben ülsz velem… ( részlet )

… Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –

hogy minden idők végzetes

egyetlen egyeként bírjalak, azt kívánva,

egyetlen egyedként szeress?

Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban

nézek vissza és kérdezek, -

mint célzóra, ha a golyó visszapattan,

sebet én kapok, éleset.

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi

sosem már,

csak egymás mellett, szorosan,

mint a régi nyitott ülésen az utaspár,

ha jéggel jött a szélroham.

Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még,

barátném?

akkor! repülve, szánon, ott,

Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ustorát én,

mellemre vonva homlokod.

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,

ha itt vagy, vagy csillag – messze vagy,

hisz csillag – űrt s időt ma is átkóborolnék,

hogy megtaláljalak.