|
Bíbor Smaragd
Sirike 2010.02.13. 13:42
**
Döbbent csend ülte meg a bódé belsejét. Medardus arcán hitetlenkedő fintor futott át, mint aki nem tudja eldönteni: az asztal mögött ülő férfi most a bolondját járatja vele, vagy sem? Kérdőn pillantott a küszöbön túl ácsorgó társaira, ám ezúttal tőlük nem remélhetett segítséget.
- Hogy érti azt, hogy nem lesz? – fordult vissza végül a kikötőmesterhez.
- Úgy, ahogy mondom. Észak felé nem közlekedik hajó.
- Miért nem? – kotyogott közbe kintről Wemoym.
- A malánok miatt. A mágusaik megidéztek egy lényt, amivel rettegésben tartják az egész Északi-tengert. Minden arra tévedő hajót elsüllyesztenek, kivétel nélkül.
A szőke északi elgondolkodva bólintott. Mint mindenki a népéből, ő is jól ismerte a malánokat, az északi kontinens barbár törzseit. Ezek a nomádok jócskán rászolgáltak félelmetes hírnevükre – nemcsak a hatalmas sziget népeit tartották rettegésben, de erős varázslataiknak és gyors hajóiknak hála a környező tengereket is. Istenüket tengeri kígyó képében imádták, és nem ismertek el más vallást rajta kívül. Neki tisztelegtek nyúlánk testű evezőseikkel, melyekről nem hiányozhatott az isten képmása; ez mindig félelmet keltett ellenfeleikben.
- Miféle lényt? – vette vissza a szót az egyre idegesebbé váló Medardus.
- Csak mendemondák keringenek róla, halászok terjesztik, akik állítólag látták. Hüllőfejű démonról számolnak be, megannyi tűhegyes foggal a pofájában, pikkelyes bőrrel.
A férfi hangja unottan csengett, mintha már több tucatszor mesélte volna el a történteket. Ki tudja, talán így is volt, ám a mágust most bőszítette a stílus.
- És halászok meséjére alapozva szüntették be a hajóforgalmat?
- Minket nem érdekelnek a mesék – vonta meg a vállát. – De az biztos, hogy két hajó veszett oda a kontinens felé menet, és még egy másik Shagary partjai mellett… Többet nem kockáztatunk. Ha a vesztetekbe akartok rohanni, más utat kell keresnetek.
A mágus lemondóan sóhajtott fel. Másik utat… Könnyű mondani. Északra csak hajóval juthatnak el, más út nincs. Hacsak nem találnak egy olyan hatalmas varázslót, aki segíteni tud nekik a repülésben – mert erre az ő hatalma édeskevés -, le kell mondaniuk a szigetre való utazásról.
Ennyi felesleges kockázat, és semmire nem jutottunk vele, gondolta keserűen. Miért esküdött minden össze ellene?
- Medardus…
Kérdőn nézett fel a fél-elf kérlelő hangjára, és rögtön el is átkozta magát figyelmetlenségéért. Bár a lány eddig erősnek mutatta magát, s talán még magának sem akarta bevallani, mennyire megviselte őt a verembéli csata, sápatag arca éppen eléggé árulkodó volt.
- Menjünk – fordult ki az ajtón, el sem köszönve a vészmadár kikötőmestertől. – Keressünk egy orvost neked és Wyemnek. A többin ráérünk még aggódni!
Ezt azonban mondani könnyebb volt, mint megtenni. Bár a fogadós szívélyesen fogadta őket, és rögtön három szobáját is a kimerült vándorok rendelkezésére bocsátotta, a két fürdőhelyiségről nem is beszélve; de Medardus kérdezősködésére csak sajnálkozva rázta a fejét.
- Volt orvosunk, de elvitte a láz. Most csak néha jelenik meg egy-egy felcser átutazóban – tárta szét két hatalmas karját. A medveszerűen terebélyes férfin látszott, hogy őszintén szeretne segíteni, s hosszú perceken át bombázta kérdéseivel a mágust.
- A feleségem ért a gyógyfüvekhez – jelentette ki végül. – Higgye el, egy jó fürdő nem ér fel semmivel! Talán segíthet a kishölgynek és az úrfinak is.
Medardus ugyan ebben erősen kételkedett, de nem akarta megbántani a segítőkész fogadóst, így csak bólintott, majd félrevonta Jade-t.
- Kibírod még egy darabig? Biztos, hogy van valami vajákos ebben a porfészekben, aki többet tud segíteni, mint a fogadósné.
- Miattam ne aggódj – rázta meg a fejét a lány halványan elmosolyodva. Napok óta ez volt az első, hogy közvetlenül szólt a mágushoz, és a férfi szívéről hatalmas kő gördült le a bíztató szavakat hallva. Nem akarta bevallani magának, de félt, hogy a fél-elf végleg meggyűlölte őt azokért a dolgokért, amikről mesélt neki. – Wyem… Az ő állapota ijesztőbb. De ne becsüld alá a gyógyfüvek erejét, és ha kicsit összeszedem magam, én is fogok tudni segíteni neki. Ismerek pár gyógyító varázslatot… Még ha nem is olyan erőseket, mint amit Durward alkalmazott.
- Biztos vagy benne?
Jade újra elmosolyodott, s egy ujjával könnyedén megcirógatta a férfi arcát.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem, de többet kibírok, mint hinnéd.
Választ sem várva fordított hátat a mágusnak, s elindult az időközben megjelenő fogadósné nyomában a fürdőhelyiség felé. Maga sem értette, mi ütött belé, hogy most megváltozott az álláspontja a férfival kapcsolatban. Talán… talán túl hirtelen ítélt, mikor otthagyta őt az erdő közepén. Mindenkinek vannak sötét foltok a múltjában, s neki sem sokkal kevesebb, mint Medardusnak. Ha ő más lett, akkor a férfi miért ne változhatna?
Túl naiv vagy, drágám, súgta a fülébe egy gonoszkás hang.
Nem, erre most nincs szüksége. Igyekezett minél gyorsabban elűzni gondolatai közül a kételyeket. Most egy forró fürdőre van szüksége, meg egy helyre, ahol végre kipihenheti magát. Persze, csak miután segített Wyemnek…
A fogadós felesége semmiségekről csacsogott, miközben bevezette őt a fürdéshez kijelölt helyiségbe. Az asszony pici volt és törékeny, olyan apró madárcsontokkal, hogy Jade szinte elképzelni sem tudta, hogyan nem töri össze őt a fogadós. A látszat azonban meglepően tévesnek bizonyult – a nő hatalmas korsókkal jelent meg, melyek egytől egyig színültig voltak forró vízzel. Tiszta ruhát is hozott, hogy legyen mit felvennie a szakadozott, véres rongyai helyett, majd tapintatosan magára hagyta őt a fürdő elkészítése után.
A fél-elf lány sóhajtva nézett körül az ablaktalan helyiségben. A fényt két lámpás biztosította a szoba két átellenes sarkán, középütt pedig hatalmas dézsa állt, félig töltve a gőzölgő meleg vízzel. A szobát betöltötte a friss gyógynövények illata, amit a nő a vízbe szórt, s Jade hinni sem merte, hogy ilyen luxusban lehet része. A földre dobálta elrongyolódott ruháit, s a karjáról is lehámozta a koszos kötést. A seb szélén már kezdtek megjelenni a sötét foltok, amik a hegedés kezdetét jelezték, ám a karmok nyomán sárgás színű váladék gyülekezett. Eddig nem volt ideje kitisztítani a sebet, hát most kell megtennie… Mielőtt még túlságosan elfertőződne.
Felszisszent, ahogy a forró vízbe ereszkedett, de szinte azonnal érezte a fürdő kellemes hatásait. Szemét lehunyva próbált lazítani, nem gondolva az eddig történtekre. Sokkal fontosabb a kérdés, hogy mi lesz most? Hogy az ő terveit megint keresztülhúzták, nem találkozik Dawei-jel… Brannal… Az egy dolog. De most a küldetésük is értelmetlenné vált. Azért indultak el otthonról, azért tették kockára az életüket a gyíkok között, hogy már most, a legelső állomáson visszafordítsák őket? Elképzelni sem tudta, mihez akar most kezdeni Medardus. Ennyi lett volna? Vagy vannak még más úti célok is, amit a férfi nem osztott meg velük? De talán nem is számít… Hiszen most együtt vannak. Egy csapat. Ő pedig mindjárt megy, és segít Wyemnek… És aztán…
Arra riadt fel, hogy fázik. Remek, elaludtam. Összekoccanó fogakkal kapaszkodott ki a teljesen kihűlt vízből, a gondosan odakészített törülköző után kotorászva. Elképzelni sem tudta, meddig alhatott a dézsában ülve, de úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Gyanította, hogy a fogadósné tudása messze meghaladja azt a szintet, amit ő feltételezett róla, és a fürdőben is minimum valamiféle csodaszernek kellett lennie… Óvatos mozdulatokkal állt neki törülközni, sebesült karját következetesen elkerülve. Sokkal szebbnek tűnt így, hogy nem szennyezte genny, a karmok nyomán „csak” a nyers hús villogott.
Csak a kötözéshez kellene segítség…
Mintha csak a gondolataira érkezne válasz, kopogtattak az ajtón.
- Egy pillanat! – szólt összerezzenve, magára kapkodva a fogadósnő által otthagyott ruhákat. A blúz kicsit szűk volt, a nadrág kicsit bő… na de ne legyen finnyás az ember lánya, ha már egyszer ilyen szívélyes segítséget kapott… Kérdő pillantással nyitott ajtót, arra számítva, hogy valamelyik társa lesz az, de helyettük a fogadósné mosolygós arcával találta szemben magát.
- Na látja, kislány, mennyivel szebb maga így! Nem jó így elcsúfítani egy csinos pofit. – Pillantása lassan tévedt Jade karjára, majd riadtan összecsapta két kezét. – Egek! Azt mondta az a maga barátja, hogy megsérült, de mégis, mit művelt?! No majd mindjárt segít ezen Faima néne…
Ezzel félretolta a döbbent leányzót, és egy kisebbfajta kosarat cipelve a karján besétált a szobába. Jade döbbenten bámult utána, néhány pillanatig reagálni se tudott a szóáradatra.
- …hát pedig, kopogtattam jó párszor, az a csinos fiatalember már magára akarta törni az ajtót, de megnyugtattam, hogy nincs baja. Faima néne fürdője csodákra képes…
A fél-elf akaratlanul mosolyodott el az asszony csacsogását hallgatva. Lehet, hogy külsőre épp ellentéte a férjének, de ez a közvetlen stílus, úgy tűnik, megegyezik bennük. Némán tűrte, hogy a nő leültesse az egyik székre, majd ő maga is mellé telepedjen, kezelésbe véve a karját.
- Mennyit aludtam?
- Ó, igazán nem sokat, drágám, talán egy-két órácskát… Ne aggódjon, még a társai is váltják egymást a másik helyiségben. Most éppen a szöszke úrfit fürdetik le, ha minden igaz.
Eközben a kosárból egy fémből készült edénykét vett elő, ami színültig volt barnás folyadékkal. Rongyot áztatva bele a lány karját kezdte borogatni, halkan dúdolgatva közben.
- Bükkfa kérge jól megfőzve, sebet gyógyít egykettőre… Ne aggódjon kislány, ez egyszerű tea – tette hozzá Jade gyanakvó tekintetét látva. – Segít abban, hogy ez a csúnya seb ne gyulladjon be. Honnan szedte össze, mondja?
- Megkarmolt… egy állat – válaszolta a lány tömören. Nem akart udvariatlan lenni az asszonysággal, aki ilyen jókedvűen és önként segít neki, de nem akarta belevonni sem a részletekbe. – Én… aú!
Egy pillanatra megrezzent a karja, ahogy a főzet csípni kezdte a sebet.
- Ha fáj, az jó – bólogatott szélesen elmosolyogva Faima. – Akkor megmarad…
A nedves rongyot szorosan a lány karjára tekerte, majd újra a kosárban kezdett el kutakodni.
- Északi fű sűrű főztje… mi mindenre nem jó ez… megvan! – Apró üvegcsét szedett elő legalulról, majd újra az ölébe vonta a sérült testrészt. – No, ez aztán tényleg fájni fog, de bírja ki, gyorsan gyógyul!
Hogy fáj?! Az enyhe kifejezés… Jade úgy érezte, rögtön visítani kezd az égető érzéstől, amit az okozott, hogy az asszony egy az egyben a sebre öntötte az üvegcse zöldes tartalmát. Túlélt már ő sok mindent, de most úgy érezte, túl sok ez kimerült testének… Szerencsére amilyen gyorsan jött, el is múlt a fájdalom, csak az jelezte nyomát, hogy egész karja zöldes színben pompázott, hála a tinktúrának. Időközben pedig Faima valami fehéret szedett elő. Ezt még ő is felismerte – nyárfakéreg. Hálásan mosolyogott rá a nőre, az pedig szakszerű mozdulatokkal előbb a kérget szorította rá a sebre, majd fölé tiszta anyagot tekert.
- Így ni – paskolta meg végül a lány combját, összepakolva a kosarába. – Menjen csak, majd én itt rendet rakok… kimosom a ruháit is, egy pillanatig se aggódjon. A harmadik ajtó balra, ott fog aludni a kisasszonyka, így döntöttek a társai.
- Köszönöm. – Jade nem állta meg, a nőhöz lépett, csókot lehelve annak arcára. Régen volt már vele bárki is ennyire kedves, nem foglalkozva félvérségével… És hálás volt a segítségért, ahogy azért is, hogy a csacsogással elvonta a figyelmét gondjaitól.
Nem volt nehéz megtalálnia a mutatott szobát a folyosó lépcsőtől átellenes végén. Belépve azonban meglepve tapasztalta, hogy nem is egy, de rögtön két ágy van a szobában… a földre leterítve pedig vastag állatbőrök, szalmazsákok, még további két fekhelyet képezve.
- Hát, úgy tűnik, össze leszünk zárva, amíg itt vagyunk.
Jade döbbenten kapta fel fejét a hangra, hogy szembetalálja magát az ifjabbik északi erőtlen vigyorával.
- Wyem!
Szinte egy pillanat alatt termett az ágynál, letelepedve a szélére. Medardus minden bizonnyal kitett magáért, hogy ilyen luxusban lehetnek… Egy ilyen porfészektől nem várt többet néhány szalmazsáknál.
- Hogy érzed magad? – A kezébe fogta a férfi csuklóját. Ha nagyon akarta volna, meg tudta volna állapítani… mint ahogy a méreg terjedését is megérezte az erdőben… De pihenés a fürdőben ide vagy oda, Jade továbbra is úgy érezte magát, mint a hathetes lótrágya. És ha ma még varázsolni akar…
- Jobban. – Wyem mosolygott, noha sápatag arca épp az ellenkezőjéről árulkodott. – Szédülök… nem hiszem, hogy fel tudnék kelni. De abban a fürdővízben nem tudom, mi volt…
- Igen, tapasztaltam én is. Gyanítom, a fogadósnő nem csak keveset ért a füvekhez. De a kezedet nem kötözte be…
Óvatosan forgatta Wyem csuklóját a keze között. Maga a seb nem volt látványos… mégis, sokkal veszélyesebb volt, mint a Manticore által okozott sérülés. Kíváncsi lett volna rá, milyen szert tett a fogadósnő az északi fürdőjébe, ami így magához térítette… A mérgekre ritkán hat bármilyen főzet gőze is, nem szólva az ilyen erős anyagokról…
- Nem, nem akartam, hogy bekösse. Látni akarom…
- Jobb is – bólintott Jade. – A méreg még a szervezetedben van… Ki kell onnan takarítanunk valahogy, mert ezen semmilyen csodaszer nem segíthet. Ha nincs Durward…
- Durward? – A férfi összerezzent a névre. – Hogy jön ő ide?
- Segített… miatta élsz még. Ő is itt van valahol, velünk jött ezért cserébe…
Wyem szemei látványosan sötétedtek be a kijelentésre, arcán az undor kifejezése jelent meg.
- Inkább lennék halott… ilyen szégyent… És a bátyám ezt engedte?!
- Hé, aggódott érted… És igaza volt. A halál mezsgyéjén jártál, én pedig nem tudtam volna segíteni. Ő igen. Örülj, hogy élsz!
A szőke csöndben bámult el valahova a semmibe. Egyértelmű volt, hogy még most sincs jól… De Jade már annak is örült, hogy egyáltalán képes összefüggően beszélni, még ha néha kásás hangon is. Fürkészőn tekintett a férfira. Annyira szeretett volna segíteni, de nem volt benne biztos, hogy elég jól van hozzá… ahogy abban sem, hogyha nem teszi, megéri-e a másnapot Wyem.
Halk hangon kezdett énekelni. Összefonódó hangok sora, idegen nyelven, a mágia nyelvén.
- Lia, mit csinálsz?
A szőke hangja gyanakvó volt, de a fél-elf nem reagált, csak a fejét rázta meg. Nem akarta megszakítani a dalt, nem tudta, lenne-e ereje újra belekezdeni… Szinte suttogott, ahogy az egymást követő mássalhangzók szájára tolultak. Különös dallam volt, ritkán használta… Nem is szerette, ahogy szinte semmit nem szeretett a hatalomból, ami az övé volt. Tudta nagyon jól, sötét mágia az, amit művel. Gyógyít, de ugyanakkor minden varázslat kivesz valamit a mágusból. Ez volt az ára annak, hogy ő nem volt hajlandó soha másokat feláldozni az előrejutás érdekében… Ezért is nem juthatott el olyan magasságokba, mint ahol Durward tartott. A fejvadász mágiája hasonló volt az övéhez, csak éppen sokkal-sokkal erősebb… És ahhoz a szinthez bizony emberi életeken vezet át az út.
Most mégis meg kellett próbálnia. Nem volt semmije, amit felhasználhatott volna az erősebb hatás érdekében, maradt hát a dallam. Hangja hol elhalkult, hol felerősödött, egyelőre még csak lassú ritmusban. Szemét lehunyva kereste a mintát, a mágia bonyolult szövedékét, amit képes lenne az akarata szerint formálni. Ujjai eközben óvatos mozdulatokkal simították végig a marás körvonalait Wyem csuklóján, majd ahogy a dallam magasabbra szárnyalt, lassan simított végig a karján… mellkasán… arcán… majd újra visszatért a szív tájékára. Hiszen ez a legfontosabb, hogy ezt ne érhesse el a bénító méreg…
Énekelt, olyan dolgokat szőve a dallamba, amilyet nem sokszor tapasztalhatott meg élete során. Félelem a veszteségtől, óvás, aggódás, szeretet… Ezek az érzések nem illenek egy sötét hangvételű mágiához, de a gyógyításhoz és a jelen helyzethez annál inkább. S érezte, a varázslat szövedéke egyre szilárdul lelkében, csak arra várva, hogy útjára engedje.
Lassan változott a dal ritmusa, és a pergő mássalhangzókat felváltották a könnyed magánhangzók. Érezte a keze alatt a férfi szöveteit, a vért, amely mindenhová szállítja a mérget… Finoman simított végig az izmos mellkason, érintésével mágiát küldve üldözőként a gyilkos anyag nyomába. A dallam egyre szárnyalt, magasabbra, és Jade úgy érezte, most mindenre képes lenne… Hogy is hitte, hogy nem lehet belőle erős mágus…
NEM!
Hirtelen hallgatott el, egy halk nyikkanással. Néhány pillanatra még az eszméletét is elvesztette, ahogy kicsúszott irányítása alól a dallam, és az elszabadult energiák a használója ellen fordultak. Reszketve húzta össze magát az ágy szélén, félig elfeküdve, észre sem véve, hogy egészen az értetlen Wyemhez simult.
- Liana! Mi történt? Jól vagy?
Lassan jutott el tudatáig az aggodalmas hang. Még mindig nem nyitotta ki szemét. Valami gát… Mélyen benne… De… mi ez? Olyan jól haladt, és annyira hirtelen fordult ellene…
- Nem értem… - motyogta halkan, de még mindig képtelen volt visszatérni a való világba. Valami akadályozza… Ellene fordult. Ilyet még nem élt át soha, akkor sem, mikor csak kísérletezett a hatalmával. Ez valami új volt, valami olyan, ami felette áll…
- Lia!
Elkínzottan nézett fel az őt ölelő Wyem arcába. Lassan hagyott csak alább tagjainak remegése, de úgy érezte, mintha belül folyamatosan cibálná valami.
- Sajnálom… - suttogta halkan, majd megrázta a fejét. – Én… segíteni akartam. Megtaláltam… benned van… azt hittem, ki tudom űzni… de… nem értem… És…
- Shhh, nyugalom, ne sírj. Csak kimerült vagy, ennyi az egész.
Valóban, észre sem vette, hogy lassan útnak indultak az apró könnypatakok az arcán. És micsoda irónia, őt vigasztalja az északi, holott ő nem tudja megmenteni az életét… És nem érti, miért nem. Ez benne a legelkeserítőbb… Zokogása egyre hangosodott, és reszketve bújt a férfihoz.
- Nem, nem érted… nem… nem tudtam irányítani… meg is ölhettelek volna…
- De nem tetted. Figyelj rám, Lia! Nem csak rajtad múlik a dolog. A fivérem elment a városba, orvost keres, aki ért a mérgekhez… Most pedig éppen jól vagyok, hála a fogadósné fürdőjének. Ennyi épp elég, nem kell, hogy még te is kikészítsd magad.
A józan hang lassan visszahozta a valóság talajára. Könnyektől nedves arccal bámult a szőke férfira. Nem, ő nem értheti, hogy mit élt át… Hogy a mágia hulláma úgy dobta őt vissza, mintha teljes erejéből kőfalnak ütközött volna. Nem is kell, hogy értse…
- Köszönöm – suttogta halkan, kibontakozva az óvó ölelésből. Hirtelen zavarban érezte magát, hogy így elhagyta a lelkiereje, de Wyem nem tűnt zavartnak. Kutató tekintettel nézett rá, mintha csak a gondolatait akarná kitalálni.
- Én köszönöm, hogy megpróbáltad. – Ép keze tétova mozdulattal indult meg, eltörölve a könnyek nyomait a fél-elf leányzó arcán. Jade nem húzódott el, hálás mosollyal jutalmazta az apró kedvességet… A férfi keze pedig egy pillanattal tovább tétovázott az arc vonalán, mint kellett volna. Wyem óvatos mozdulattal húzta újra közelebb a lányt, védőn, vigasztalón; s mielőtt Jade tiltakozhatott volna, apró csókot lehelt a lány ajkaira.
- Wyem… ne… - Tiltakozott, de nem teljes elszántsággal, és ezt a férfi is megérezte. Az óvatos csókot újabb követte, utat találva a lány összezárt ajkai közé; majd az arcán, a nyakán sorjázott a folytatás. A fél-elf pedig úgy érezte, már nem is akar elhúzódni az ölelésből…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
