Szalai Zsanett kényelmesen hátradőlt a kerti asztalhoz húzott kempingszékén és levette napszemüvegét. A palatető alatt nem volt rá szüksége. Mielőtt azonban tekintetét a laptopmonitorra szegezte volna, röpke időre elkalandozott a tartóoszlopokhoz rögzített, fehér négyzetrácsos lécek monoton párhuzamában. A nyári melegben kellemes hűs uralta ezt a tetővel ellátott, nyitott, egyébként kinti ebédlőként használatos helyet, arrébb pedig rózsával befuttatott kapuk látványa élénkítette a nyári fülledtség okozta nyomott kedélyállapotot. A kapuk keskeny járdát fogtak közre, mely a kinti étkezőről a mellette magasodó faházhoz vezetett. Ahhoz a házhoz, mely ezen a nyáron Zsanett kényelmét szolgálta.
A lány gépelni kezdett, ám figyelmét a szomszédkertből áthallatszódó kutyaugatás újra és újra megszakította. Jól ismerte a németjuhászt, mely a mellettük lakó idős házaspár kutyája volt. Vakkantása azt jelezte, hogy nemrég érkezett meg, s örömmel fogadta a zöld természetet. Zsanett a dombról levezető telkek dús sövényzetű határvonalát fürkészte, hátha üdvözlésül átdugja fejét, de az eb nem jelentkezett. Lejjebb, a szomszédos teleksáv kertjében ellenben egy férfi bukkant fel. A lány csak egy röpke pillanatot szentelt alakjának, s elkönyvelte magában, hogy bizonyára a szomszéd fia, Menyhárt István az, aki kilátogatott szülei kertjébe. Nyilvánvalóan a kikapcsolódást keresi a hétköznapi munkát követően, hisz dolgos, városi emberek zöme áhítozik a vidék nyugalma után. Ám, míg a fiatalember valószínűsíthetően kertgondozás céljából érkezett, addig Zsanett egészen más okból.
A beállt csendben folytatta munkáját szöveges dokumentumán. Ujjai sebesen szaladtak a billentyűzeten, a természet nyugalma megihlette és teljesen belefeledkezett irományába. Órák telhettek el, mire a sövény megzörrent és valami átfurakodott rajta. A lány odavetette tekintetét, de az már mellette termett és farkcsóválva ugrándozott körülötte.
- Nahát, szia Lánszelot! – üdvözölte sötétszőrű vendégét, megsimogatta, majd a sövény átjárójához fordult, ahol gazdáját hitte.
Józsi bácsi és Ilonka néni negyvenes fia helyett azonban unokájuk tartott felé.
- Szervusz! – köszöntötte a korabeli férfi és barátságos mosoly suhant át arcán.
- Menyhárt Attila? – döbbent meg Zsanett, s szerencse, hogy ült.
Alig hitt két szemének, mikor a férfi odaért hozzá és teljes életnagyságban állt előtte. Csak nehezen lehetett ráismerni. Utoljára középiskolás korukban találkoztak.
- Szalai Zsanett – mondta ki nevét Attila annyi év után újra, szemeit pedig leplezetlenül jártatta végig a lányon.
Bár Zsanett alakját félig takarta az asztal és a laptop, a férfi elismerő pillantásokat lövellt felé. A lány kész nővé érett, a mintás bikiniben le sem tagadhatta volna a természet domború adományait. Finoman ívelt szemöldöke alól ugyanaz a barna szempár tekintett rá, mely nyolc évvel ezelőtt incselkedett vele, ám most csodálkozva kitágult. Nyilván ő is meglepődhetett a kisfiúból lett magas, érett férfin. Attila felsőteste erőtől sugárzott, széles vállai és kidolgozott karizmai ott sejlettek könnyű, nyári inge alatt. Állig érő, hollófekete haja csapzottan szegélyezte arcélét, és egyedül smaragdzöld szeme emlékeztette Zsanettot az egykori tinédzserre.
- Örülök, hogy a memóriád kiválóan működik – vigyorgott Attila, miközben a tető alá lépett az árnyékba.
- Ne gondold, hogy elfelejtettem gyermekkori csínyeidet! – évődött Zsanett, majd megvakarta Lánszelot füle tövét.
- Én is emlékszem pár igazán jelentőségteljes mozzanatra – mosolyodott el szemtelenül a férfi.
A lány lesütötte tekintetét. Nagyon remélte, hogy Attila nem elevenít fel egyet sem.
- Rég nem találkoztunk – mondta, de szavait akár a kutyához is intézhette volna, elmerült simogatásában.
- Valóban – helyeselt a férfi.
Mindketten hallgatásba burkolóztak kis időre, mintha képzeletben időutazást tettek volna. Aztán Attila Lánszelotot hívta volna, de a kutya nem mozdult. Zsanett széke mellett kiváló, hűsölésre alkalmas fekhelyet talált a betonon.
- Min dolgozol? – kérdezte a férfi szórakozottan, mikor látta, hogy a lány tekintete laptopjára téved.
- A szakdolgozatomon – felelte.
- Ezek szerint végzel a főiskolán? – élénkült fel a társalgás.
- Jövőre szándékozom – árulta el Zsanett. – És te? – nézett rá. - A nagyszüleid azt mondták, mérnöknek tanulsz.
- Vagy úgy? – nevetett fel Attila. – Ezek szerint pletykáltak rólam.
- Ha jól tudom, kedvenc unokájuk volnál, vagy tévednék? – dorgálta játékosan a lány.
A férfi mosolyra váltott.
- Akinek egykor kedvenc játszótársául a szomszéd telek tulajdonosának lányát jelölték ki.
Zsanett nem mosolygott.
- Mire célzol ezzel? – kérdezte óvatosan.
- Arra, hogy mindig is szerették egyengetni a sorsom. De – fűzte hozzá rögtön – ezzel a választásukkal kivételesen egyet értettem.
Zöld szeme a lányéba fúródott.
- Szóval te is tovább tanultál – tért vissza a kiinduló témához Zsanett.
Attila bólintott.
- Még friss a diplomám – árulta el.
- Gratulálok – pillantott rá elismerően a lány.
- Ez kedves tőled – felelte. – De majd akkor gratulálj, ha jól menő mérnök leszek – gúnyolódott önmagán.
- Tehát nem fűlik hozzá a fogad? – tudakolta Zsanett.
- Erről szó sincs – válaszolta Attila. – Csak túl sokan vagyunk ezen a pályán.
- Bizonyára megállod majd a helyed – jegyezte meg a lány.
A férfi mosolya volt a válasz.
- Úgy vélem, te is remek tanár leszel.
Zsanett szemei elkerekedtek.
- Ilonka néni valóban pletykás – állapította meg hangosan.
- Biztosítalak, hogy csakis azután volt hajlandó elárulni, miután megfenyegettem, hogy eltüntetem kedvenc szakácskönyvét, ha nem vall színt.
A lány felnevetett, mire gyenge hajcsatja szétnyílott és elengedte haját. Miközben Zsanett a csat után nyúlt, a hajzuhatag végigcirógatta nyakát és egészen a kebléig omlott. A lágy fürtök gesztenyebarna színe vetekedett szemével. Attila megkövülten bámulta a kacagó lányt, akinek arca épp úgy ragyogott, mint gyermekkorukban, mikor kergetőztek, s látni vélte, ahogy a hosszú haj utána száll. De a varázslat csak egy percig tartott, mert Zsanett újra összefogta.
- Nem hittem volna, hogy itt talállak – mondta a férfi, csakhogy elterelje figyelmét a lányról.
- Ellenben veled én minden nyarat itt töltöttem a szüleimmel – felelte Zsanett.
Hangjában mintha enyhe szemrehányás rejlett volna.
- Nos, a mérnöki pálya teljes embert kíván – magyarázta Attila. – Nem beszélve az anyagi vonzatáról. Már középiskolás tanulmányaim alatt is munkával kellett töltenem a nyarakat. Az utóbbi években pedig nyári gyakorlatokon vettem részt.
- Ezek szerint a tanári pálya kötetlenebb és olcsóbb – szállt gúnyos vitába a fellengzős beszédre a lány.
- Én ezt nem mondtam – védekezett a férfi. – Egyébként meg tudod jól, hogy milyen hosszú az út idáig, s nem könnyű lejutni a nagyvárosból – mentegetőzött.
- Nos, Menyhárt Attila – vágott szavába Zsanett -, ha megengeded, folytatnám munkámat!
Ezzel visszamélyedt dokumentumába, hogy átolvassa utolsó sorait.
- Nem volt szándékomban megbántani – hallotta a férfi szavait. – De nem tartalak fel tovább, hisz találkozunk még. Ezt a nyarat én is itt töltöm.
- Hogy? – kapta fel erre fejét a lány.
- Apám lebetegedett, úgyhogy én vettem át helyette a kert gondozásának feladatát. A nagyszülőknek mindig jól jön a segítség. Megígértem nekik, hogy mire kijönnek, addigra rendbe teszem a terepet.
- Sajnálom édesapádat. Csak nem valami komoly? – aggódott Zsanett Menyhárt Istvánért.
- Egyik külföldi üzleti útján kapott el valami nyavalyát. Pár hét és rendbe jön – magyarázta Attila.
A lány bólintott, majd újra a monitorra pillantott.
- Bizonyára kijön majd a bátyád segíteni – jegyezte meg.
- Nem valószínű. Neki most más dolga akadt – érkezett a halk felelet, Zsanett azonban nem figyelt.
A férfi állt egy darabig a fényesre lakkozott asztal előtt, smaragdfényű szemeit tapogatózva jártatta végig a lány arcán, majd alig észrevehetően távozott. Zsanettnak csak akkor tűnt fel hiánya, mikor a kutya felpattant mellőle és vakkantva követte gazdáját.
A nap a horizonton járt, mikor a lány elmentette szöveges dokumentumát és kikapcsolta a gépet. Sóhajtva zárta le a laptopot és kelt fel székéből. Nagyot nyújtózott. Eljött az idő, hogy meglocsolja a házkörüli virágokat. Szüleinek megígérte, hogy száraz idő esetén minden este gondját viseli a kertnek. Sőt, reggel a veteményest is meg kell kapálnia. Ez a kis torna igazán ráfér a szellemi munka után. Nem irigyelte szüleit, akik otthon, a városban, minden nap keményen dolgoztak, míg ő nyári vakációját tölthette vidéki kertjükben. De egyik hétvégén minden bizonnyal meglátogatják majd. És örülni fognak, ha láthatják, milyen szépen karbantartotta a földet. A földet, melyen felnőtt, s mely nemcsak munkájuk gyümölcsét termelte meg minden évben, hanem mely apró szigetként szolgált a szürke hétköznapok rohanó világában. Nyaranta itt töltődhetett csak fel igazán az ember. Ahol reggelente a madarak ébresztették, a gyenge szellő kedvesen megmosta arcát, a nap pedig életenergiát csepegtetett a fáradt testbe.
Zsanett megállt egy percre a faház mellett, a dombtetőn és megigézve bámulta a sárgán aranyló napkorongot, mely a távoli völgyben felcsillanó tavat megérintve eggyé olvadni készült önmaga tükörképével. Ez a látvány volt a zöld szigeten töltött napok csúcspontja. A természet színei összeolvadtak, de vele együtt a meghasadt emberi lélek is újraegyesülhetett.
A lány mély lélegzetet vett és hátat fordított az alkonyat varázsának. Elindult a kert lenti végében álló kúthoz. A gyümölcsfák közt vezető utat választotta, hogy minél távolabb kerülhessen a telekhatárt jelentő sövénytől. Hallhatta új szomszédja motoszkálását, ahogyan odaát dolgozott valamin, találkozni azonban már nem kívánt vele. De ahogy a gyümölcsöst elhagyta, s közeledett a bejárati kapuhoz, amely mellett a buja növényzet fogságában a kút szivattyúmotorját működtető kapcsoló rejlett, egyre határozottabban érezte jelenlétét. Zsanett tudta, hogy Attila rögtön meghallaná a motor búgását, mely idecsalná a közös kúthoz, ezért úgy döntött, majd reggel fogja feltölteni a hordót. A növényeknek úgysem tesz jót a hidegvíz. Inkább a közeli vödröket merítette meg a nap melegével táplálkozott, félig telt hordó vizében. Figyelmét teljesen munkájának szentelte, s mind az öt sárga vödröt telemerte. Aztán nem tétovázott, megragadott kettőt és elindult velük felfelé. Erejét megosztva könnyebb dolga volt a haladásban, ám a víz itt-ott kiloccsant, s határozottan megkönnyebbült, mikor felért és lerakhatta a súlyos terheket. Kézfejével letörölte gyöngyöző homlokát, engedte, hogy a lágy szellő felszárítsa, majd indult vissza a lent rá váró vödrökért. Amikor visszaért, Attila épp átlépett a sövényen.
- Segíthetek? – kérdezte udvariasan.
Zsanett egy pillanatra kővé dermedt, mert a férfi felső testéről eltűnt az ing. Ereje, melyet pár órával ezelőtt csak sejthetett, most megelevenedett, ahogyan odalépett a vödrökhöz és engedély nélkül megragadott kettőt.
- Gondolom, a fenti kert öntözésére lesz – jegyezte meg, majd elindult a dombon álló házhoz.
Karizmai alig feszültek meg a súlytól, mintha csak két könnyű táskát cipelt volna. A lány nem felelt, hanem felvette az ötödik vödröt és követte Attilát. Nem tudta, örüljön-e a segítségnek vagy bosszankodjon rajta, amiért ismét lekicsinylik. Ajkát beharapta és csak akkor nyitotta szólásra, mikor felértek a dombra.
- Kedves tőled, de legközelebb majd akkor segíts, ha megkérlek rá – emelte fel állát.
Attila lerakta a vödröket. Egyetlen csepp víz sem hiányzott belőlük. Felegyenesedett. Arcán nyoma sem volt az erőfeszítésnek, sőt gyermekkori játszótársa szavaira mosoly ömlött szét rajta.
- Ha a hangsúlyból jól sejtem, ez nem mostanában fog bekövetkezni – ironizált.
- Tudod, eddig minden este önállóan oldottam meg ezt a feladatot – folytatta Zsanett.
- Nem kétlem, hogy sikerrel – egészítette ki a férfi. – De mit szólnál, ha mától a szolgálatodra lennék? – ajánlotta.
- Azt hittem, van elég dolgod odaát – vetette ellen a lány. – S egy mérnökre, aki egész nyáron dolgozik, nyilván ráfér a pihenés – fűzte hozzá nem kevés célzással.
- Egy kis munka veled csak kikapcsolna – felelte Attila tudomást sem véve a gúnyról. – Egyébként szívesen töltöm az időmet egy leendő tanár társaságában – vigyorgott. – sőt, alig várom, hogy újra kiismerhessem.
- Csak vigyázz, nehogy kioktasson! – szűkültek össze a barna szemek vészjóslón.
- Milyen tantárgyból? – jött a szemtelen felelet.
- Na, idefigyelj, Menyhárt Attila! – kezdte Zsanett paprikásan. – Jól nézd meg ezt a sövényt! – irányította mögéjük a férfi figyelmét. – Nagyszüleid és szüleim nagy barátságban vannak, ezért nem húztak drótkerítést a két telek közé. De hálát adok nagyapádnak, amiért idetelepítette ezt az élő határvonalat. Szeretném, ha tiszteletben tartanád.
A férfi végigfuttatta tekintetét a zöld csíkon, majd kihívóan a lány arcán állapodott meg.
- Szóval csak a kapun jöhetek át? – kérdezte, mellyel újabb parazsat tett a tűzre.
- A kapu zárva van – mérsékelte hangerejét Zsanett, hátha nagyobb eredményt ér el.
Attila azonban odalépett elé és egyenesen a szemébe mélyedt.
- Az én kapum nyitva áll előtted – felelte, s ezzel sarkon fordult.
AJÁNLOM AZ OLDALT
