-4-

Reggel Karolina kialvatlannak érezte magát. Félálomban tápászkodott ki ágyából és egyenesen a fürdőszoba felé tartott. A korai meleg miatt köntöséről lemondva, halványzöld selyemhálóingében libbent végig a folyosón, s kócos haját rendezgetve nyitott be a fürdőbe. Beléptekor azonban menten felébredt. A nyíló zuhanykabinból Erik bukkant elő, s épp törülközőt csavart dereka köré. A lány megpillantván a párafelhőben úszó, kidolgozott, férfias felsőtestet, megkövült. A vízcseppektől csillogó, bronzbarna bőr alatt a határozott mozdulatokra megfeszültek az izmok. Az intimitást a tusfürdő bódító illata fokozta, szelíden körüllengte és elvarázsolta a bámészkodót. Karolina képtelen volt megszólalni, csak hebegett, amitől aztán nagyobb zavarba jött. Füle tövéig elpirult.

Erik tekintete ellenben a lány bíborszínűvé váló arcáról áttetsző hálóinge alatt domborodó kebleire kalandozott. A lenge anyagon keresztül a test további részei is beláthatóvá váltak, ám még mielőtt hosszas tanulmányozásba kezdhetett volna, Karolina magához tért és kirohant.

A reggeliző asztalnál nem találkoztak. Mire Karolina leért a földszintre, Eriknek hűlt helye volt. Egy a konyhaasztalon hátrahagyott üzenet azonban arról tájékoztatta, hogy dolgozni ment, a vacsorát pedig megoldja. Utóirat gyanánt mellékelte a fürdőszoba használati időpontjait is. A lány megkönnyebbült, hogy a ma reggelihez hasonló jelenet nem fog megismétlődni, visszaidézésétől ugyanis lúdbőrözött. Teázott, bekapott pár falatot és már indult is az iskolába.

Táskáját könnyedén vállára akasztotta és helyreigazította derekán egybe részes, barackszínű ruhájának szoknyarészét, mielőtt kilépett volna a napfényes utcára. Ott előhalászta napszemüvegét, s az ébredező természetet csodálva elsétált a lányokkal megbeszélt találkozási pontig. Liza már várt rá a járda végén. Ő is nyáriasan öltözködött. Világoskék halásznadrágot és rózsaszín topot viselt.

- Szia! - üdvözölte Karolinát - Hogy van a lábad?

- Remekül – jött a vidám felelet. - Egy ragtapasszal kiválóan korrigálható, a cipő pedig szerencsére takarja.

Ebben a percben megjelentek a többiek is. Üdvözlések után folytatták jól ismert útjukat, melynek további szakaszát Lilla szokásos csacsogása megfűszerezte:

- Képzeld Karolina, Erik nagyszerűen táncol! – lelkendezett a szombati diszkóról, melyről a másik fél lemaradt. – Végigtáncoltunk az éjszakát, teljesen lefárasztott – fűzte hozzá félig dicsekvőn, félig gyermeki panasszal.

- Nem egészen – nevetett fel erre Szandi -, mert a szád az be nem áll.

Lilla durcás képe válaszolt.

- Pedig energiára szükséged lesz – köszörülte meg torkát Liza -, ugyanis ma írunk irodalomból témazárót.

- Hogy? – szörnyedt el a lány, de kétségbeesése csak egy másodpercig tartott, mert támadt egy ötlete: - Karolina, ugye, ülhetek melléd? Te imádod az irodalmat, biztosan tudsz mindent.

- Mellém? – hüledezett Karolina.

Ha még nem lett volna kellően éber, most azzá válhatott.

– Lí! – folytatta mérsékelten -, oda kell ülni, ahová a tanár utasít. Dolgozatnál mindig Horváth tanárnő dönti el, hogy ki hova kerül, nem emlékszel?

A lány elszontyolodott.

- Egyébként sem tudok mindent – folytatta Karolina sértődötten -, improvizálni szoktam.

Liza elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy az ilyen improvizációkból eredeztethetők az ötösök. Ekkor azonban megérkeztek az iskola elé.

- A teremben találkozunk – jelentette Szandra és Jenniferrel együtt a büfé felé vették az irányt.

Az osztálytársnőjük problémája előli kitérés legkönnyebb módját választották.

- Nekem elég, ha egy kettest improvizálsz – termett ismét Karolina mellett a szőkésbarna hajú lány.

- Lí, Horváth tanárnőnek sasszemei vannak! Egész órán figyel, és ha egy papír helyet változtat, máris lecsap – kelt barátnője védelmére Liza.

Mindketten nehezteltek Lillára, mert soha sem tanult semmit. Hiába vitt pezsgést a lányok csapatába, ha kisujját sem görbítette eredményeiért.

- Nem kell vándorolnia a papírnak – kezdte újabb ötletének felvázolását Lilla. – Karolina gyorsan szokott végezni a fogalmazásával, gondoltam, írhatna kettőt, és összeszedéskor valahogy ráfirkantanám a nevemet a második lapra.

- Hát persze! És a tanárnő nem jön rá, hogy a kétfajta írástípus nem egyezik – kopogtatta homlokát mutatóujjával Karolina. – Lí – folytatta végül irónia nélkül -, nézd, én nem szeretnék csalás miatt rossz jegyet kapni. Ha nincs jobb ötleted, akkor neked kell valamit önállóan improvizálni – zárta le a témát.

A tanárnő már becsengetés előtt az osztályteremben tartózkodott. Épp az ülésrendet tárgyalta, így nem adódott alkalom további tervek szövögetésére. Karolinát hátra küldte a sarokba, Lillát pedig az ellenkezőbe. Liza előre került. A tanárnő pontban csengetéskor, jelentéssel nem vesztegelve, az írásvetítőre helyezte fóliáját és ismertette a feladatot. Öt témát kínált, s remélte, mindenki talál közülük kedvére valót. Karolina rögtön tudta, mit válasszon és a romantika stílusirányzatot szándékozta bemutatni egy műelemzés alapján. Máris írni kezdett. Lilla hiába meresztgette irányába szemeit, ő észre sem vette, úgy belefeledkezett munkájába. Csak akkor tekintett fel, amikor elkészült. Véletlenül kapta el Lilla pillantását, aki ajkával már formálta is a kettes számot, mely a második számú témát jelentette. Karolina a fóliára pillantott. Egy világirodalmi műelemzés a realizmus korából. Egy kiemelkedő nevet és műcímet súgott vissza gyorsan, majd szemlesütve úgy tett, mint aki átolvassa irományát, mert a tanárnő tekintete rátévedt. Vajon mit sikerül Lillának írnia csengetés előtt tíz perccel?

- Amennyiben valaki előbb készen lenne – törte meg a csendet a tanárnő –, felvázolhat röviden egy másik témát is és a duplaóra második felében előadhatja, mellyel egy jegyet javíthat dolgozateredményén.

Karolina elégedetten elmosolyodott és úgy döntött, kidolgozza a négyes számú témát. Csupán felületes munkát végzett, ahogy Lillához illett volna.

Óra végén beszedték a dolgozatokat. Karolina segített az irományok egybegyűjtésében, hogy szemrevételezhesse Lilla papírját. Azon csupán pár szó állt, mely meg sem környékezte a kettes érdemjegyet. A szünetben meg is rohanta őt a kétségbeesett lány:

- Most mi, lesz? Meg fogok bukni! – biggyedtek le ajkai.

- Ne aggódj, Lí! - bíztatta Liza, aki menten ott-termett. – Ma délután korrepetálás lesz, és majd ott beszélsz a tanárnővel.

- Nekem jobb ötletem van! – vette át a szót Karolina és a sopánkodó elé tolta papírját.

- A naturalista színház? – értetlenkedett Lilla. – Az meg mi?

- Ez volt a négyes számú cím – felelt a kérdezett helyett Liza, aki máris kitalálta barátnője szándékát. - Ez az! – helyeselt. – A tanárnő azt mondta, egy másik téma kifejtésével bárki javíthat a jegyén.

- Mármint az egyesemen? – vetette ellen Lilla csüggedten.

- Igen, Lí – buzdított Karolina is. – Itt az alkalom, hogy a sarkadra állj, lebukásveszély nincs, csak fel kell olvasnod, mintha te írtad volna.

Lilla csak lassan nyerte vissza önbizalmát.

- Komolyan?

- Persze – erősítette meg Liza -, de jobb, ha a következő óráig átfutod az írást, nem pedig a katedrán silabizálod Karolina betűit! – tanácsolta.

- És olykor-olykor nézz fel a papírból előadás közben! – érkezett a másik fél tanácsa.

Lillának tetszett az ötlet és mohón kapott a papírlap után.

A második órában Horváth tanárnő kis időt biztosított a jelentkezők meghallgatására. Elámult Lilla ajánlkozásán, de tetszett neki a dolog, hogy szerepelni láthatja őt a tábla előtt. A lányok szintúgy visszafojtott lélegzettel várták, mit alkot osztálytársnőjük odakint. Lilla sikeresen felolvasta a leírtakat és megfogadván a tanácsokat, fel-felnézett a papírból. Miután befejezte mondókáját, a tanárnő kendőzetlen gyanakvással tett fel neki néhány pluszkérdést a témához kapcsolódva. Sajnos ezekre már nem tudott válaszolni.

- Érzésed szerint hogy sikerült az előző órai fogalmazásod? – tudakolta végül a tanárnő.

- Nem túl jól – vallotta be a kint álló.

- De gondolom, a szóbeli produkciónál azért jobban, mert különben ezt a témát választottad volna írásban.

Liza és Karolina egy percig úgy érezték, a helyzet menthetetlen. A tanárnő megsejtette a turpisságot.

- Nem igazán tudtam, hogy mit válasszak, utólag jöttem rá, hogy ezt kellett volna – hazudta a felelő.

A tanárnő hümmögött, aztán a következő ajánlattal zárta az ügyet:

- A ma délutáni korrepetáláson lehetőséget kapsz az írásban választott téma pótlására.

A lányok fellélegeztek. De az igazi megpróbáltatás az óra után következett, mikor Lilla fejébe akarták vésetni a kettesszámú téma anyagát. Abból az információrengetegből, melyet Liza és Karolina a megzavarodott lányra zúdított, csak reménykedhettek, hogy marad is valami diáktársuk fejében. A mélyebb tanításhoz a szünetek rövidnek bizonyultak, a hatodik óra után pedig búcsút kellett venniük Lillától. Sok sikert kívántak és magára hagyták az idegességében körmeit rágni kezdő lányt.  

- Szia Karolina! – üdvözölte egy lelkes fiúhang, mialatt szekrényébe pakolt a folyosón.

Megfordult és Dávid állt előtte. Szürke vászonnadrágjában és kockás ingében vonzóan festett. A lány üdvözlésképp puszit nyomott arcára. A fiú viszonozta.

- Mi a programod suli után? – érdeklődött.

- Nem tudom még – vont vállat a másik.

- Van kedved velem ebédelni? Beülhetnénk valahová – invitálta.

Karolina egy percet sem habozott, hisz így megúszhatta az otthoni főzőcskét.

- Nincs több órám, szabad vagyok – adta be derekát.

- Remek – szélesedett Dávid mosolya. 

- Lizát és Rolandot is hívjuk? – kémlelte a lány a folyosó ellentétes végét, hátha felbukkannak a szóban forgó személyek.

A fiú ellenben félrebiccentette fejét és kérlelő szemeket vetett rá:

- Mi lenne, ha csak ketten mennénk?

Karolina szemöldökei felszaladtak, de mosolya beleegyező volt. Útközben pedig úgy csivitelt, mint egy kismadár. Elmesélte, mi történt irodalomórán és jót kacagtak rajta, hogyan járt pórul Lilla. A lány gyöngyöző kacajai nem sokára jóízű falatozásba csaptak át az étteremben, Dávid pedig alig bírt betelni a sugárzó látvánnyal.

- Apropó, milyen csinos vagy ma – jegyezte meg vidám társaságán felbátorodva, miután letette a villát és jóllakottan hátradőlt.

Karolina szájába tette az utolsó falatot, miközben grimaszolt.

- Pláne evés közben – toldotta meg, miután lenyelte.

A fiú átszellemülten bámulta.

- Nem említve a hétvégi fürdőzést, amikor beragyogtad a partot – bókolt.

A fürdőzés szó viszont Karolina szótárában más képzettel is társult. Erikkel való reggeli incidensére emlékeztette. S felidézvén a férfi vízcseppektől fénylő testét, nyomban elpirult. Dávid azt hitte, hogy a vegetatív idegrendszer efféle válaszreakciója bókjának tudható be, s egyre merészebb lett.

- Tudod mit? – támadt hirtelen ötlete. – Sétáljunk egyet a tónál!

Karolina beleegyezett, s kicsattanó jókedvvel tolta be székét. Hogy miből fakadt a jókedv? Későn kívánt haza érni, és örült, amiért a helyzet a számításainak megfelelően alakul? Vagy Lilla esete villanyozta fel? Netán maga Dávid volt rá ekkora hatással?

A szőke gimnazista átvette hátizsákját a partig. Ott letelepedtek egy kőre és bámulták a tavat. A távolból lubickolók nevetgéléseit hozta feléjük a forró szél. Karolina a fiúra nézett. Vonzó volt széles vállával és helyes arcával. Igazán örülhet, hogy érdeklődik iránta. Igyekezett közös témákat találni és kis idő múlva nagy vágyat érzett arra, hogy megossza vele otthoni problémáit. Azokat, melyeket még Lizának sem mondott el. Végül úgy döntött, ahogy barátnője esetében is, hogy csupán a tényekre szorítkozik, s szülei nászútjáról mesélt. Dávid fellelkesült:

- Akkor akár meg is látogathatlak esténként – vonta le a konzekvenciát.

Karolina elképedt a fiú ajánlatára. E reakció egyáltalán nem illett a Dávidról alkotott képbe. Kimondottan ízléstelennek találta ötletét.

- Ne haragudj, de semmi kedvem Erik jelenlétében romantikázni – hárított. - Ő most minden bajom forrása – tette hozzá magyarázatképp.

- És ha te jönnél át hozzám estére? – húzta magához a fiú.

Mélyen a szemébe nézett és meg akarta csókolni. A lány hagyta, de a fiú ügyetlen ajkain kívül nem érzett mást. Hihetetlen volt számára, hogy ez a jóképű srác most közömbösen hagyja, holott máskor elolvadt, ha ránézett. Kimondottan rámenős volt.

- Menjünk inkább sétálni! – szakadt el tőle és felhúzta a kőről.

Dávid önbizalma ellenben megingathatatlannak bizonyult, és a séta folyamán újabb csókokat lopott Karolinától, ha beszélgetésük el-elakadt. Este nyolc óra felé járt az idő, mikor végül hazakísérte. Még a ház kapuja előtt is lecsapott ajkaira és nyelvével, utat törve magának, tolakodóvá vált. Ez már végképp kiábrándította a lányt. Bár harag nélkül tolta el magától a srácot, annak kérdésére, hogy bejöhet-e hozzá, mégis azt a válaszolt adta, hogy majd máskor. A búcsú nyomatékosítására fellendült a szél és elsötétült az ég. Karolina eltűnt az ajtóban.

Ez az a csók, amiről a költők ódákat zengnek? – tette fel a kérdést csalódott önmagának az ajtó túloldalán. Ekkor orrát a konyhából áradó finom illatok csapták meg. El is felejtette, hogy nincs egyedül. Mégiscsak Dáviddal kellett volna töltenie az est hátralévő részét. Inkább, mint Erikkel! Úgy tervezte, felsiet szobájába. Elhaladván a konyha ajtaja előtt azonban leesett az álla. Az étkezőasztalt két főre terítették meg. A tányérok, evőeszközök precízen elhelyezve és Erik épp középre rakta a tálalóedényt. Karolina nem gondolta volna, hogy a vacsora elintézése a főzést jelenti a fiú számára. Azt hitte, elmegy valahová enni vagy rendel valamit. Arra a váratlan fordulatra pedig, hogy őt is meghívhatja az asztalhoz, egyáltalán nem készült fel. Bizonyára vacsoravendéget vár. Gyomra ellenben morajlással jelezte, hogy a kora délutáni ebédnek hűlt helye, a sült hús látványa és illata pedig étvágygerjesztőn hatott.

- Na, mi az? – ejtette ki az ámulatból Erik.

A fiú rövid farmert és könnyű inget viselt, arca nem árulkodott a munka utáni fáradtságról. Enyhén vizes hajából arra lehetett következtetni, hogy nemrég tusolt. Vagyis a munkából haza érve nekiesett főzni, csak aztán törődött saját magával.

- Esetleg hiányolod a gyertyát? – hangja gúnyosan csengett, amivel felébresztette a leforrázott lányt.

Bár a srác főzőtudománya elbűvölte, erre a hangnemre mégsem juttathatta kifejezésre.

- Jó étvágyat! – vetette oda félvállról és felrobogott a lépcsőn.

- Karolina! – érkezett ekkor Erik hangja a földszintről, s a lépcső korlátja mellé lépett. – Nem várom el, hogy kedvelj, mint ahogy azt sem, hogy főzz rám, de te se várd el, hogy lovagiasan kezeljem a helyzetet. Nem értek egyet bizonyos véleményeddel és ennek hangot is adok. 

Szavai komolyan csengtek.

– Az előbbiért pedig elnézést kérek. Nem így akartam. Azt szeretném, ha velem ennél.

De mintha el sem jutott volna a lány füléig békeüzenete.

- Köszönöm a szíves invitálást, de ma már ettem, és nem vagyok éhes – jelentette emelt fővel. – Ezen kívül sok dolgom van holnapra.

Ezzel durcás kislányként elvonult.

Miután lezuhanyzott és összekészült holnapra, lefeküdt. Az álmot kikényszeríteni ellenben nem lehetett. Órákig forgolódott. Hallotta, amint a bejárati ajtó becsapódik, és Erik motorja felbőg. Lelopózott a nappaliba, hogy tévézéssel kösse le ide-oda csapongó gondolatait.  Igaz, a fiú békülni akart a vacsorával, de neki esze ágában sem volt lepaktálni az ellenséggel. Egyáltalán nem akart vele és Annával élni. Olyan jó volt csak az apuval! Erre édesanyja szeretetteljes arca jelent meg előtte és könny szökött szemeibe. A filmet már rég nem követte agya, üresen bámult maga elé. Nem tudta, meddig ülhetett a lenti kanapén, mire visszatért ágyába és mély álomba sírta magát.

Aztán egy morajlásra felriadt. Hatalmasat dörrent az ég és villám cikázott az ablak felett. Karolina fejére húzta párnáját, hogy ne hallja az égiháborút. Rémálmát ellenben nem űzhette el. A vihar őrül tombolásba kezdett, a szél a redőnyt verdeste, az eső özönvízként zúdult a földre. Az ég elsötétült. A hirtelen beállt, süketítő csendben váratlanul megszólalt a telefon. Rohant, felvette, de már csak búgó hangot hallott. Apjáért kiáltott, mikor odakint újabbat villámlott és kísérteties fény vetült a szobára. Reszketett, testét kiverte a veríték. Homlokára kövér izzadtságcseppek települtek, mikor ismét, immár az égdörgéssel együtt felsíró telefonért kapott. Most viszont beleszóltak: - Halló! Itt Dr. Farkas Éva. Nagy Levente családja? – mutatkozott be egy női hang. – Sajnos rossz hírt kell közölnöm. Nagyné kórházban van. Elgázolták. – Ez az utolsó mondat újból és újból, egyre makacsabbul ismétlődött az álmodó fejében, mire felkiáltott.

- Karolina! – rohant hozzá édesapja és megrázta. – Karolina! – ismételte a férfihang egészen közelről. – Ébredj!

A lány kinyitotta szemét, de nem édesapja arca hajolt fölé, hanem Eriké. A fiú gondterhelten szólongatta.

- Jól vagy? – tudakolta, mikor a barna szemek végre éber értelemet tükröztek.

Karolina hálóinge csuromvizesen tapadt testéhez, homloka és haja nedvesen fénylett. Egész testében vacogott, arca fehéren világított. Szemeivel a távolodó villámok fényeit követte. Az ég még mindig dörgött. Erikbe kellett csimpaszkodnia, akit úgy gyűlölt…

- Jól van! – vonta magához a fiú és megcirógatta hátát. – Csak egy rossz álom volt – nyugtatgatta. – Hozok valamit inni – ezzel fel akart kelni az ágyról.

- Ne! – fogta vissza a lány.

Erik maradt. Karolina ugyanezt kiáltotta lázálmában is. Most viszont éber volt és döntése tudatos. Hagyta, hogy visszahúzza maga mellé, és odakucorodtak az ágy támlájához. Mint két kis veréb.

A fiú a lányra nézett, aki, hogy ijedt tekintetét elrejtse, behunyta szemét. Mintha erős koncentrációnak vetette volna magát alá, arca eltorzult. Mikor szempillái újra felvetődtek, már nyugodtabb volt. A vihar is lassan odébbállt. Kis ideig némán ültek egymás mellett, s Karolina minden egyes levegővétellel visszanyert valamit szilárdságából. Remegése ellenben nem akart szűnni.

- Át kell öltöznöd, mert megfázol – szólalt fel Erikből az apa.

Karolina bólintott, amire a fiú felállt, hogy kimegy.

- Maradj! – állította meg a vékony, esdeklő hang.

Eriknek nem esett nehezére eleget tenni. S mialatt Karolina a takaró megfordításával bajlódott, addig ő gardróbszekrényéhez lépett. Nem lepődött meg azon, hogy katonás rend uralkodott a ruhák között, sőt azon sem, hogy Karolina pontos utasítás tudott adni a kért ruhadarab lelőhelyéről. Az esőáztatta ablakon kibámulva várt, míg a lány átöltözött.

Karolina végül betakarta magát, mert még mindig vacogott és igényt tartott további jelenlétére is. Rá, akit ki nem állhatott. Takaróját félrehúzta, hogy leülhessen ágya szélére. Viselkedése nem kis meglepetést okozott Eriknek. Megbotránkozásra és elutasításra számított a magához térő lánytól, ehelyett egy kétségbeesett kislány kucorgott nem messze tőle. Pár órával ezelőtt tért haza, mert a vízparton harmadfokú vihart jeleztek. Bevonult szobájába és levetette magát ágyára, de nem tudott elaludni. Sokáig nézte a plafont, mire Karolina kiáltozásaira riadt fel. Dühe, melyet este a másik fél kiváltott belőle, azonnal eltűnt, s helyébe aggodalom települt. A lány hánykolódott és kiabált ágyában, reakcióiból viszont úgy vélte, hogy nem először történik meg vele ez az éjjeli eset.

- Tudod – szólalt meg Karolina kisvártatva, mint aki beleolvasott a másik gondolataiba -, félek a vihartól.

Ez a vallomás kinyitott köztük egy súlyos ajtót.

- Van úgy, hogy én is félek valamitől – felelte Erik.

 Kérdőre vont szemöldökkel találkozott.

- Azt hittem, te nem félsz semmitől.

A fiú elmosolyodott:

- Mindenkinek vannak félelmei. Csak palástolják – vetette a lányra mélybarna szemeit, majd kisebb tanulmányozás után hozzátette: - Apukádnak például te vagy az.

Karolina összerezzent.

- Ezt hogy érted? – kérdezte.

- Attól tart, hogy nem fogadsz el bennünket. – kapta meg a nem várt választ.

Először a csend válaszolt, aztán a lány:

- Apu nem érti, hogy min megyek keresztül – kezdte habozva és megnyalta kiszáradt ajkait. – Azóta gyötörnek visszatérő álmok, mióta elvesztettük anyut – várt és mikor Erik arcán őszinte kíváncsiság tükröződött, folytatta. – Tudod, azon az éjszakán, amikor anyu… meghalt, irtózatos vihar támadt. Az ég úgy dörgött, mintha menten kettéhasadna a világ, a szél fákat döntött ki és a záporeső átláthatatlan függönyként omlott a földre. Aztán … a telefon éles hangja a sötétben.

- Mi történt vele? – faggatta a mellette ülő.

- A munkából hazafelé jövet elgázolták – felelte Karolina egy szuszra. – Az autóvezető egy éppen az úttestre dőlő fa elől menekült fel a járdára. Apa nem tudott elmenni anyuért, mert ügyeletben volt. Egyedül voltam itthon. Én fogadtam a telefont a kórházból … - bicsaklott meg vibráló hangja, s torka elszorult a felidézett telefonbeszélgetésre.

A fiú megfogta kezét a sötétben.

- De most már vége – vigasztalta.

- Nem! – kapott új erőre a lány és hevesen rázta a fejét. – Nincs vége! Anyu volt a mindene – jelentette ki elérzékenyedve, s könny szökött szemeibe. – Hogy szerethetne mást? Hogy csalhatná meg az emlékét? - csordult végig arcán az első könnycsepp.

E pillanatban eszébe sem jutott, hogy szavai esetleg bánthatják a másikat.

- Gyere ide! – nyúlt érte Erik gyengéden és közelebb vonta testét. – Afelől én is biztos vagyok, hogy anyukád apukád életének egyik legfontosabb személye volt, de te voltál és vagy a másik – magyarázta kedvesen az orrára koppintva. - És most már az egyetlen – tette hozzá, mialatt félresimított egy kóbor hajfürtöt Karolina arcából.

Szavai illanó balzsamként hatottak, mert, bár a lány remegése alábbhagyott, felnézvén az őt karjaiban tartó ember arcába, fájdalma a vizslató, Annára emlékeztető, barna szempárra tévedvén újraéledt. Karolina félreseperte a könnyeit letörlő ujjakat és elhúzódott.

- Nem én vagyok az egyetlen – szegezte neki.

A fiú hosszas, fürkésző pillantások után felelt.

- Az én anyám soha nem foglalhatja el anyukád helyét.

- Mégis ezt akarja – szállt szembe vele Karolina.

Erik tagadólag rázta meg a fejét:

- Egy nő az ilyesmit átlátja – tudósított.

Megjegyzése halvány mosolyt csalt a lány arcára.

- Honnan ismered te ennyire a női lelket? – lett kíváncsi.

A fiú is elmosolyodott, de titokzatosan hárította a kérdést:

- Onnan, ahonnan te a férfiakét – felelte, majd habozott a folytatást illetően. - Legalábbis – bökte ki végül -, apukádét igen jól kell ismerned, ha kész vagy makacs kijelentéseket tenni szerelmi életéről.

A mosoly azon nyomban lehervadt Karolina ajkáról. Újra utálta Eriket. Nem is értette, hogy marasztalhatta eddig. Szégyellte magát gyengesége miatt.

- Korán kelek – emelte fel állát, szemei szúrtak.

Kétség sem férhetett hozzá, hogy e bejelentéssel nemcsak kerülni szándékozta a konfliktust, de egyúttal az ügy tárgyalását is berekesztette.

- Hidd el, tudom, mit érzel és apukád is … – akarta ellenben folytatni a másik fél.

- Egyáltalán nem tudjátok! – szakította félbe az egyre ingerültebbé váló lány.

Talán nem ez volt a legalkalmasabb pillanat ahhoz, hogy megvitassák álláspontjaikat? – töprengett a fiú.

- Lehet – vallotta be, de úgy érezte, itt az alkalom, melyet ki kell használnia. – És te? – emelkedett fel az ágyról, s vallatásba fogott. – Ha nekünk sejtelmünk sem lehet róla, min mész keresztül, te honnan mered bizton állítani, hogy tisztában lennél édesapád érzéseivel? Hogy formálhatsz rá jogot, hogy megkérdőjelezd szerelmét?

Fojtott csend lett. Erik az ajtóhoz ment, de még mielőtt búcsút vett volna, visszanézett Karolinára:

 – Az élet kompromisszum – mondta. – Meg kell tanulnunk elfogadni mások választását, különben meglehet, hogy épp annak az embernek az életét keserítjük meg, akit a legjobban szeretünk!

S még mielőtt magára hagyta volna a lányt, döntésre jutván hozzátette:

- Amennyiben úgy kívánod, elköltözöm. Én elmehetek, de anya nem fog.

Szavai hatottak. Karolina gondolatai közt vergődve sokáig forgolódott, mire elaludt.