-2-

- Egy hódolód keres telefonon - nyitott be Erik Karolina szobájába.

A lány felnézett íróasztalából. A fiú kék farmernadrágot viselt egy fekete pólóval, mely hozzátapadva mellkasához és felkarjához kihangsúlyozta erejét. Kócos, sötét haját egyetlen kézmozdulattal helyrerázta. Másik kezében egy fekete bukósisak himbálózott. Most érhetett haza, és minthogy szüleik nem tartózkodtak itthon, ő volt, aki felvette az előszobai készüléket. A lány úgy elmerült házi dolgozatában, amit magyartanáruk a jövő hétre kért, hogy meg sem hallotta a csörrenést. Talán fel sem vette volna a telefont, ha a srác nem fut be.

- Ki az? - kérdezett vissza, majd megkereste utolsó sorát a füzetben - Nekem nincsenek hódolóim - tette hozzá egykedvűen.

Mialatt némán átolvasta a megtalált mondatot, magán érezte Erik tétova tekintetét. Ugyanakkor az ablakon betűző nap is égetett.

- Valami Dávid – zökkentették ki munkájából.

- Mi? - kapta fel fejét Karolina és egyenesen a fiú szemébe nézett, mintha arról akarna meggyőződni, hogy bolondgombát evett-e?

A józan, mélybarna szempárban kíváncsiság lobbant, de minden bizonnyal megálljt parancsolt saját kérdéseinek.

- Kérlek, mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon! – ült ki könyörgés az asztalnál ülő arcára.

Erik értetlenül pislogott. Még hogy egy ilyen helyes lány lepasszolja hódolóit? Nem sok lányt ismert, akik szépek és egyben okosak is voltak. De Karolina mindkét kritériumnak megfelelt. Ahogy elnézte őt íróasztalánál ülve, rá kellett jönnie, nem azért tanul, mert a bukás szélén áll, hanem mert célja van.

- Összekeversz a szemétszállítókkal – küldte felé sértett pillantását. - Azok szokták elvégezni a piszkos munkát.

- Erik, kérlek! - győzködte a lány.

Az ajtóban álló megkövült. Csak nem a nevén szólították? Pedig nem képzelődött. Karolina száját az ő neve hagyta el. De milyen édesen hangzott ajkáról ez az egy szó! Ha még egyszer megkérné, hogy ismételje meg, hibbantnak találná?

- Sajnálom, már megmondtam neki, hogy hívlak – rendezte arcizmait.

A lány legalább úgy állt fel székéről, mint aki foghúzásra megy és gyászos ábrázattal haladt el mellette.

Karolina visszafojtotta a feltörni kívánkozó sóhajt és letrappolt a lépcsőn, majd befordult az előszobába. Dávid abba az iskolába járt, amelyikbe ő és már legalább fél éve sündörgött körülötte. Nem úgy tűnt, mint aki hamar feladja a harcot és a lánynak be kellett vallania, egyre nehezebb volt az ellenállás. S hogy mégis miért kerülte? Attól félt, úgy járna, mint annyi más ismerőse. Legtöbb osztálytársnője elhanyagolta a tanulást és inkább a barátjával csellengett. Ő ellenben nem akart lemondani életcéljáról egy srác miatt. Számára a tanulás elsőrangúnak számított. Ezért tartott minden fiúval kellő távolságot.

Pontosan tudta, miért hívta fel Dávid és leszögezte magában, hogy el kell utasítania. A helyzet akkor volt a legkönnyebb, ha bele sem kellett szólnia a kagylóba és letagadtatta magát. Viszont ennek az volt a hátránya, hogy állandó bűntudat gyötörte miatta. Miért volt olyan nehéz a telefonkagyló?

- Hello Dávid! Karolina vagyok – szólt a kagylóba.

- Szia Karolina! - üdvözölte a jól ismert vagány hang a vonal másik végéről. - Hogy vagy? Pénteken nem is találkoztunk.

- Ne haragudj, sok teendőm van, s talán mondtam is, hogy nem tudok veled... - hebegett a lány, de szavait keresztezték.

- Oké, értem – tett pontot a mondat végére a fiú.

Karolina nem érzett nagy bűntudatot. Pénteken előre megmondta Dávidnak, hogy ne várja meg suli után, mert Lizával jön haza.

- De remélem, a záró bulira azért eljössz velem – köszörülte meg torkát a vonal másik végéről érkező hang.

A lány szinte maga előtt látta a szőke, kék szemű, sármos fiút, amint reményteli mosoly ömlik szét arcán. Futólag Erikre pillantott, aki besomfordált mögötte a konyhába és miután szórakozottan kibámészkodott az ablakon, vizet töltött egy pohárba. Fülelhetett? Ám ebben a pillanatban visszafordult. Barna szemében szikrák gyulladtak, mikor elkapta tekintetét. Karolinában az ütőér is csaknem megállt. Nem is értette, mi ütött belé?

- Hé! Ott vagy még? - hallotta ekkor a vonal másik végéről a türelmetlen hangot.

- Igen – húzta félre a telefonzsinórt a lány, hogy kikerüljön Erik látómezejéből.

- Szóval eljössz velem a bulira?

- Dávid, én… azt hiszem…., azt hiszem, senkivel sem fogok menni – jött a szórakozott felelet.

- Tehát egyedül jössz - állapította meg a fiú, és nem hagyta, hogy közbeszóljon. - Akkor a buliban találkozunk majd.

- Nem jól értelmeztél. Nekem nincs kedvem szórakozni - tagolta Karolina.

- Jó - kezdte Dávid beleegyezőn -, akkor megígérem, hogy holt unalmas leszek.

A lány akarata ellenére is felnevetett.

- Oké, majd még meggondolom - kuncogott.

- Kezdetnek nem rossz - jegyezte meg a fiú. - És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy szeretném veled megtárgyalni az unalmas buli részleteit most a strandon?

Karolinának eszébe jutottak barátnői. Ha Dávid nem hívja, valószínűleg el is felejti, hogy mit terveztek mára.

- Délután kimegyünk a lányokkal – vallotta be.

- Helyes – nyugtázta a fiú. - A srácok is jönnek - jelentette. - Úgy jó, ha ott találkozunk?

- Persze - egyezett bele Karolina.

Ezzel elbúcsúztak.

- És még azt mondtad, nincsenek hódolóid – érkezett Erik halk megjegyzése a konyhából.

- Nincsenek is – szögezte le határozottan a lány.

- Akkor ki ez a Dávid? Valami elmebeteg? – lépett ki a fiú és az ajtófélfának döntötte egyik vállát. - Nem hinném, hogy az lenne - folytatta maga elé meredve, mialatt karba fonta kezeit. - Sőt, kifejezetten jól választott - emelte tekintetét az előszobában álló Karolinára.

A lány vállat vont, majd lebiggyesztette ajkait.

- Azt hiszem itt nem ő, hanem én vagyok elmebeteg – jelentette.

- Ezt hogy érted? – szűkültek össze a mélybarna szemek.

A kapucsengő éles hangja szakította félbe a társalgást. Karolina felelet nélkül eloldalazott, a kapunyitás Erikre maradt.

A fiú a lány iménti mondatait fejében ide-oda rakosgatva indult a kijárathoz. Kilépett a teraszra és letért a kapuhoz vezető kis járdára. Feltételezése, mely szerint Karolina hárítja udvarlóit, az imént elhangzottakra megerősödött. Addig-addig forgatta fejében a kósza gondolatokat, míg meg nem torpant a kapuban. Egy szőkésbarna, hosszú hajú lány ácsingózott odakint. Rövid, kék farmernadrág, ciklámen színű topp és a hódítás kelléktáraiból egy kis alapozó, rúzs és szemfesték. Csakhogy a lány koránt sem volt olyan bombázó, mint ahogy látszólag hitte magáról. Erik tetőtől talpig végigmérte és tekintete azon az egy ponton állapodott meg, mely figyelmet érdemelt: a tengerkék szempáron.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte udvariasan és a félig nyitott ajtón felejtette kezét.

A lány diadalnak könyvelhette el a felmérést, mert viszonzásul ő is mustrálásba fogott, mintha piacon lennének. Elismerő pillantások után kezet nyújtott:

- Hello, én Lilla vagyok! Éppen Karolinához jöttem – csicseregte.

A srác elmosolyodott. Elfogadta a felkínált kezet és ő is illedelmesen bemutatkozott. Íme, tálcán kínálta magát a sors!

- Nahát! Milyen csinos barátnői vannak az én testvérkémnek! – hízelgett.

Számítása bejött. A lány visszamosolygott és kihúzta magát, ahogy beengedte a kapun.

- Karolina osztályába jársz? – kérdezte Erik élénk érdeklődést mutatva és a ház tornácához kísérte Lillát.

- Igen - felelte a lány és arca felderült. - Te is a mi sulinkba fogsz járni? – tudakolta.

Kis híja volt, hogy felnevetett kérdésére. Mit nem adna érte, ha igennel felelhetne!

- Valahogy nincs kedvem folytatni a tanulást – vetette oda lustán.

- Csak nem kibuktál? - szörnyedt el a lány.

Erre már hahotázni kellett.

- A középiskolán már rég túl vagyok, kis szívem - vigyorgott.

- Á! – értette meg Lilla. - Szóval akkor dolgozol? – próbálkozott tovább.

- Hé! – állította le kedvesen Erik. - Sokkal jobban szeretem, ha én találgatok – kacsintott.

A lány látszólag értette a célzást:

- Mire vagy kíváncsi? - dorombolta.

A fiú csak erre várt. Felvillantotta kiéhezett mosolyát:

- Vajon mindig ilyen csinos vagy? - jártatta végig tekintetét a ciklámen toppon.

Látni vélte, amint kérdésére a lány szíve nagyot dobban. Mikor Lilla el is pirult, már tudta, hogy győzött.

Odabent üres nappali fogadta őket. Erik a lépcsőhöz ment és felkiáltott Karolinának.

- Mindjárt megyek - jött az emeletről a válasz.

A fiú visszafordult Lillához, aki még mindig egy helyben toporgott az előszobában.

- Gyere beljebb! Kérsz valamit inni?

- Jól esne, köszönöm – mosolygott a kérdezett felbátorodva.

Erik a konyhába vezette és megkínálta egy üdítővel.

- Te nem iszol? – kérdezte a lány, mikor észrevette, hogy csak egy pohár kerül az asztalra.

A srác titokzatosan elmosolyodott:

- Nem. Az én szomjamat az is lecsillapítja, ha ilyen gyönyörű lányon legeltethetem a szememet – töltötte ki az üdítőt, majd kezében a pohárral Lilla elé állt.

- Valóban lecsillapít? - kérdezte kihívóan a lány, mikor átvette a poharat.

Ragyogó! Minden terv szerint halad!

- Hát most, hogy már itt állok előtted, nem vagyok benne olyan biztos – meredt ajkára.

- Hello, Lilla! – érkezett ekkor a lépcső tetejéről Karolina hangja, aztán nem sokára felbukkant alakja a konyhaajtóban.

- Szia Karolina! - köszönt Lilla zavartan a lánynak. - A ruháért jöttem, ha még tartod a szavad - tette hozzá.

Karolina Erikre nézett, majd a pohárra, aztán a lányra.

- Látom, már megismerkedtetek - jegyezte meg.

- Ó, igen! - szólt azonnal Erik. - Igazán kedves barátnőd van. Ha ezt előre tudom, már rég alkalmat kerestem volna a megismerkedésre.

Karolina azt hitte, menten felrobban. Először is zavarta, hogy a srác a barátnőjének titulálta Lillát, mintha ő lenne az egyetlen és legközelebbi. Persze, ezért nem kárhoztathatta őt, végtére is nem tudhatja, hogy Liza a legigazibb és nem Lilla. Másodszor pedig, milyen jogon akar a fiú beférkőzni az ismeretségi körébe? Ő biztosan nem fog belépni Erik baráti körébe és elvárja, hogy a másik életterétől való elzárkózás kölcsönös maradjon.

Ellenben Lilla megszólalása csak olaj volt mérgére. A lány látszólag teljesen a fiú bűvkörébe került és vette célzását.

- Hé! Ha már alkalomról beszélünk, akkor itt van a ma délutáni strand – csüngött a srác ajkán.

- Mit gondolsz? Nem túl kihívó ez a bikini? - kérdezte Karolina barátnőjétől az öltözőben, s bizonytalanul, már-már kétségbeesetten méregette magát a tükörben.

Liza először a tükörképre meredt, csak utána fordult a hús-vér lány felé. Karolinának nem volt oka panaszra. Tigrismintás bikinije mellett remekül érvényesült napbarnított bőre, s a barnacsíkos mintázat gesztenyeszín haját is előtérbe helyezte. Az a tény pedig, hogy a feszes hasra és popsira a férfiak szemei kigúvadnak, kétségtelen. Miért kellene ezért vezekelni?

- Ha a hímnemű egyedek ellenérzését szeretnéd fokozni, válaszd a sarokban lévő szemetest! - jegyezte meg epésen.

- Mit akarsz ezzel mondani? – ráncolta homlokát barátnője.

- Nagy Karolina! - kezdte Liza ugyanolyan hangnemben. – Dávid akkor is nőnek fog tekinteni, ha a középkor divatjából választasz fürdőruhát és még sapkát is veszel hozzá! Cseppet sem fog kevésbé szeretni!

- Szeretni? – ütötte meg a lány fülét.

- Így van – jött a helyeslés. – S te is odavagy érte! Le se merd tagadni! Amióta itt vagyunk a tó közelében, állandóan a part felé tekintgetsz. Gondolom, nem a tájat szemléled?

Karolina elpirult a paprikás hangvételre, és az öltöző kijáratához húzódott. Kipillantott a partra. Minden porcikája itta a látványt.

Sárga homoksáv ölelte körül a tó vízét. Hideg kékjét lehűtötte a tűző napfénytől forróvá vált, élénk szín. A parton, néhány négyzetméteren keresztül vezetett e finom szemcséjű szőnyeg, hátrébb pedig zöld fű tarkította a terepet. A füves ajzaton fák nőttek, s messzebb, a háttérben erdővé záródtak össze a sűrű lombok.

A távoli táj képe nyugtatóan hatott az emberi lélekre, de Karolina tekintete leginkább a nyüzsgő emberek pásztázásában révedt el. Rengetegen strandoltak. Egyesek a vízben lubickoltak, vagy napoztak, míg mások a tó partjától nem messze sorakozó butikokat, fagyizókat rótták.

A lány az öltözőajtónak döntötte hátát, miközben figyelmével a víz közelében kiterített plédjüket tűntette ki. Szandra épp ekkor nyújtózott el, hogy süttesse hasát, Jennifer pedig buzgón pakolt valamit táskájában. A fiúk melléjük telepedtek. Dávid is itt volt már. Térdig érő, mintás fürdőruhája észvesztően állt neki, fedetlen felsőtestéből pedig úgy sugárzott az erő, mint napból a fény. A lány alig bírta levenni szemét a fiúról. Sajnos, ha Dávid közelében volt, ezt túl gyakran élte át. Telefonon mégiscsak más volt vele kapcsolatba lépni, de szemtől szemben?

- Ha jól látom, Dávidon töröd az agyadat - térítette vissza a jelenbe Liza hangja.

Karolina barátnője felé fordult, aki a tükör előtt fésülte rövid, barna haját, mialatt saját, lila bikinijét tanulmányozta. A női öltözőkabinok egyikének ajtaja ugyanebben a pillanatban kinyílt. Lilla lépett ki már átöltözve.

- Na? Mit szóltok a szerelésemhez? – illegette magát és Liza mögé lépett a tükörhöz. - Szerintetek is elhódítom benne Eriket? - kérdezte, majd pördült egyet.

Piros bikinije dögösen állt neki. Melltartóját fűző rögzítette nyakához, kosarai pedig alig fedték kebleit. Liza letette kezéből a fésűt, s félreállt, hogy a másik lány teljes egészében a tükörhöz férkőzhessen.

- Szerintem, Erik el lesz kápráztatva, ha meglát - jegyezte meg és Karolina mellé szegődött.

- Komolyan? - lett élénk Lilla, de nem várt választ, el volt telve tükörbéli képmásától. - Na, jó! – folytatta szórakozottan és ellibbent a tükörtől. - Megyek, mert Szandra vár.

Ezzel kiviharzott az építményből.

- Igen - kezdte ekkor Karolina. – Eriknek minden bizonnyal káprázni fog a szeme, amikor hozzávágok valamit.

- Mi bajod van Erikkel? – kapta fel fejét Liza az éles hangra.

- Nem értem, miért kellett eljönnie? - dohogott barátnője. - Neki is van haveri társasága, nem?

- Te jó ég! - nyögött a másik. - Az ember azt hinné, hogy féltékeny vagy.

- Ugyan, Liza! Te is tudod, hogy ez nem igaz. Felőlem Erik azt tesz, amit akar, de nélkülem és a saját életében – szegte fel fejét dacosan.

- Te nem vagy normális – csóválta fejét a mellette álló lány, majd leguggolt, s táskájába tette fésűjét.

- Nem én vagyok az egyetlen – jött az ellenvetés.

- Kire célzol? - húzta el a cipzárt táskáján.

- Lí sem mondható éppen beszámíthatónak - felelte Karolina.

- Azért, mert Erikre hajt? - lódította hátára Liza a táskát, miután felegyenesedett.

Mikor találkoztak a tóparton és megismerkedett barátnője testvérével, pozitív képet alakított ki róla. Szerinte a fiú nem csak előzékeny, hanem jóképű is sötét hajával és mélybarna szemével, mellyel olyan zavarba ejtően tudott nézni, hogy az érintett alany minden ok nélkül belepirult. Látszólag Szandra és Jennifer is a vonzása alatt álltak, éppúgy, mint Lilla. De Karolina mindent elkövetett, hogy kimutassa, mennyire nem kívánatos személy közöttük.

- Nem hinném, hogy Lít vádolni lehetne azért, mert odavan érte – mentegette a lányt.

- Szóval te is a pártján állsz? - durcáskodott Karolina.

Liza felnevetett:

- Ugyan! Engem nem érdekel Erik. Tudod jól, hogy Rolandon kívül senki sincs rám hatással - utalt barátjára, aki a plédnél várt rájuk.

Mialatt beszélt, felcsillantak szemei.

- El is hiszem – könyvelte el Karolina.

- Helyes! Akkor mehetünk végre? – invitálta zárásul.

A két lány lassú léptekkel tartott plédjük felé. Meztelen lábuk néhol belesüppedt a forró homokba, de nem bánták. Útközben odaköszöntek egy-egy osztálytársuknak, és elégedetten tapasztalták, hogy nem kevesen jöttek ki élvezni a hétvégi jó időt.

Ahogy közeledtek, Karolina látószöge egyre leszűkült, míg végül már csak Dávidra korlátozódott. A körülötte ténykedőket észre sem vette. Pedig ott téblábolt Liza testvére, Bálint, aki magával hozta egyik haverját is. Erik ott állt a két fiú mellett és úgy beszélgetett velük, mintha régóta ismernék egymást. - Lilla persze, ott nyüzsgött a közelében! – Na, és ott volt Roland, Liza barátja, aki épp Dávidot tartotta szóval.

Dávid meglátván Karolinát, felkelt a plédről és elébe ment. Mindig, mikor találkozott kiszemeltjével, megállapította magában, hogy egyre gyönyörűbb. Ez most sem volt másként. Kék szemeit örömmel jártatta végig a lányon, s mosolyát látva, már tudta, nem veszíthet.

- Szinte örökkévalóságnak tűnt, mialatt átöltöztetek – mutatta meg vakító foksorát.

Liza az egymásra tapadó tekintetekből is azonnal vette a lapot, s szó nélkül magára hagyta a párocskát.

- Remélem - fogta meg a fiú Karolina kezét -, Liza nem fog rám haragudni, amiért ma bepótolok veled mindent.

- Hogy? – nyíltak tágra a csodálkozástól a barna szemek.

Úgy beragyogta Dávid mosolya, hogy el sem jutottak tudatáig a hallott szavak. A fiú nevetett, majd felelt.

- Azt hiszem, a barátnőd elég sokszor elrabolt tőlem, de most nem engedem - ezzel gyengéden közelebb húzta magához Karolinát. - Ugye, te sem hagyod? – kérdezte a lány szemébe mélyedve.

Karolina válasz gyanánt elmosolyodott, szíve vad kalapálásba fogott.