Szandra és Lilla egy elágazásnál búcsút intett. Már csak Jennifer ballagott némán Karolina és Liza mellett. Az út hosszan nyújtózott előttük, de nem bánták a gyaloglást. Kár lett volna ilyen szép időben buszra szállni. A járda menti házak, a zöld fű és a vidám, járókelő emberek pedig üdítő látványt nyújtottak. Karolina érezte ugyan, hogy barátnője szemrehányást tenne Lillával szembeni viselkedése miatt, de Jennifer jelenléte akadályozta ebben. Ennek most különösen örült, mert nem volt kedve a prédikációhoz. De egy kis idő után, amikor Jennifer is elvált tőlük, nem úszta meg:

- Hogy mit ne mondjak, én sem vagyok oda Líért, de azért nem kellett volna így leteremtened Erik miatt - kezdte diplomatikusan.

- Tudom, de nagyon felidegesített. És mindent meg fogok tenni azért, hogy senki se mondhassa őt testvéremnek.

- De miért? Lehet, hogy egy helyes arc lesz - biztatta a lány.

- Szóval te komolyan elviselnél még egy testvért? – adta alá a lovat Karolina, s magában jót derült barátnője és bátyja felidézett civakodásain.

- Hát azt hiszem, Bálintból egy is elég – nyögte Liza. - De ha másmilyen lenne az a testvér... – ábrándozott.

- Rendben, rögvest átküldöm hozzád Eriket - vetette közre a lány huncutul, s megállt, mert barátnője háza elé értek.

Liza válasz helyett felnevetett, s mielőtt elbúcsúzott, sok szerencsét kívánt Karolinának az estéhez.

Egyedül folytatta útját, s lassabbra fogta lépteit. Mivel késleltethetné jobban a hazatérést? Ám ekkor átvillant agyán a felismerés. Reggel oly annyira kapkodott, hogy otthon felejtette a lakáskulcsot! Kell ennél jobb indok? Első gondolata az volt, hogy visszafordul és átmegy Lizához. Nála marad, míg apja haza nem ér a munkából. Már épp sarkon fordult volna, mikor rájött, mekkora gyávaság lenne e lépés részéről. Nem hagyhatja, hogy az új családtag rögtön az első nap nyeregben érezze magát, és beköltözése ily módon gördülékennyé váljon. Nem először fordult elő, hogy megfeledkezett a lakáskulcsról és úgy mászott be szobájába az ablakon keresztül. Most is fel fog jutni az emeletre!

A zöld fű illata émelyítően erősödött, mikor a jól ismert kerítés elé érkezett. A kapu kilincse engedett. Meglepő. Talán valaki már hazaért?

A kétszintes ház sötétbarna tetőcserepei alatt almazöld falak olvadtak a kert színébe. Karolina felpattant a terméskővel körberakott teraszra és a bejárathoz lépett. Lenyitotta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Tehát még sincs itthon senki – állapította meg. Leugrott a teraszról és félig megkerülve a házat a konyha ablaka alatt állt meg. Felnézett az emeletre. Szobája ablakából ki-kivillant a fehér csipkefüggöny, ahogy a gyenge szellő mozgatta. Nem habozott sokat. Táskáját a fűre dobta, a virágágyás mellé, majd rövid tervezés után felhúzta magát a konyhaablak párkányára. Az ablak mellett futórózsa követte útját, melyet létraszerűen elágazó futtató léc irányított fel a házfalra, s egyenesen a szobája ablakáig vezetett. Hálát rebegett apjának, mert erősre építette. A konyhaablakból felrugaszkodott az első elágazásra. Miután szandálja szélével biztos pontot talált, a következő lécben kapaszkodott meg és feljebb húzta magát. Háromszor ismételte meg a cselekvéssorozatot, mire az ablak elérhető közelségbe került.

- Esetleg segíthetek? – ijesztett rá ekkor egy mély, tréfálkozó hang lentről.

Karolina megtorpant, csaknem egyensúlyát vesztette. Lepillantott. Szeme egy sötétbarna szempárba fúródott, mely élesen vizsgáztatta. Az idegen tekintet felületesen, de annál szemtelenebbül siklott végig testén, majd megállapodott a szoknyán. A méricskélés befejeztével hollófekete, állig érő hajába túrt. Idomainak efféle, pimasz minősítése borsot tört a lány orra alá.

- Nincs szükségem idegenek segítségére ahhoz, hogy bejussak a saját szobámba! – vágott vissza epésen és újra céljára összpontosított, melynek elérése minden figyelmét lekötötte.

Azt is csak a szeme sarkából vette észre, amint a hívatlan vendég közelebb lépett, s szólásra nyitotta száját.

- Állj! - utasította Karolina, mert nem kívánta, hogy az utcáról itt termett idegen szoknyája alá is belásson, de a heves fordulattól lába lecsúszott a rúdról.

Mire észhez tért, erős karok ragadták magukhoz még szerencsére a fűre huppanás előtt. Kinyitotta szemét és megpillantotta annak a fiúnak az arcát, akinek egyenesen az ölébe pottyant.

- Nem tudtam, hogy erre felé az ablakot használják ajtó helyett - vigyorgott a srác és ölében szorosabbra vonta a lányt.

Karolina zavartan bontakozott ki karjaiból, de dereka megőrizte kezének melegét.

- Itthon hagytam a kulcsom – hebegte szemlesütve.

Az idegen elmosolyodott.

- Az ajtó már réges-rég nyitva áll – jelentette, és kíváncsian kutatta a lányt.

Karolina szeme tágra nyílt a felismeréstől.

- És akkor csak úgy hagytad, hogy fölmásszak? – csattant dühe a következő percben, tudván, hogy Herczeg Erikkel beszél, majd felkapta táskáját a földről.

- Én is örülök, hogy megismerhettelek, drága testvérem – köszöntötte gúnyosan a fiú, s követte a házba.

A lány egyenesen a konyhába tartott, mielőtt lerakta táskáját az előszobában.

- Nem sokáig fogsz örülni – jött a válasz fenyegető éllel.

- Igazán? – kérdezte nyomatékkal Erik és megállt az asztalnál. – Ezt hogy érted? – támaszkodott rá, és a pultnak dőlő Karolina szemébe nézett.

A lány zavarba jött a válaszra éhes tekintettől. A fiú előtt mindez nem maradt rejtve, s barna szeme mohón fürkészte arcát, mint aki a fejébe kíván látni.

- Úgy értettem, ahogy mondtam - válaszolta szúró pillantást lövellve Karolina, majd elfordult és kinyitotta a hűtőajtót.

- Csak nem az a baj, hogy a szoknyácskád alá láttam, mialatt megkíméltem tőled a füvet? - kerülte meg Erik a konyhaasztalt és a hűtőhöz lépett.

Szeme gúnyosan méregette a lányt.

Karolina lélegzete elakadt a dühtől, s elfogta a vágy, hogy a pimaszkodó arcába törölje a kivett üveget.

- Szerencséd van, hogy nem váglak képen – fogta vissza magát.

- Mi tart vissza tőle? – fonta karba kezeit a srác.

- Nem ér meg annyit, hogy széttörjem a fejeden – mutatta fel az üdítőt a lány.

- Akkor igazán szerencsés vagyok – jött a derűs megállapítás.

Karolina válaszra sem méltatta, sarkon fordult. A fiú tekintete ismét elkalandozott a kék, nyári szoknyán, mely a lány hibátlan lábaihoz simult, ahogy lépkedett. Aztán egyedül maradt. Felsóhajtott, majd úgy döntött, ő is iszik valamit. Üdítőjével az asztalhoz telepedett. Nem ilyen fogadtatásra számított. Anyja beszámolóiban egy szelíd, kedves lány szerepelt, ellenben a valóság mást mutatott. Kiscica helyett tigrisre akadt. Egy gyönyörű, ám önmagát nem egy könnyen megadó prédára. Ezt a kihívást nem hagyhatja megválaszolatlanul! Vagy mégis? Elvégre nem lenne jó pont édesanyjánál, ha újdonsült férje lányának elcsábításán ügyködne. Anyja most komolyan számít rá, úgyhogy rendesen kell viselkednie. Éppen ma beszéltek erről, mikor bement hozzá a kulcsért munkahelyére. Hálásnak kell lennie, amiért Nagy Levente őt is beengedi házába, mivel igazi apja mostanság nagyon a garatra öntött. Erik igazából nem is igen rajongott azért az ötletért, hogy apjával maradjon, sőt rájött, apja sem. Egész egy hónapot töltött vele, mire megtapasztalta, már nem az, akinek ismerte. S bár huszonkét évesen függetlenedhetett volna, eddigi, sanyarú sorsuk nem tette lehetővé.

Csomagjai a ház mögött leparkolt motorján voltak, de úgy döntött, inkább megvárja édesanyját és Nagy Leventét, hogy tájékoztassák, melyik szobába is költözhet. Anyja megígérte, hogy siet haza. Haza - ismételte meg félhangosan a szót. Valóban az otthonának mondhatja ezt a helyet?

Karolina dühödten vetette le magát ágyára. – Milyen pimasz! És hogy kerül ide? Arról volt szó, hogy csak este találkoznak! Miután kimérgelődte magát, felsóhajtott. Tehát, mostantól minden nap szembe kell néznie a fiúval? Behunyta szemeit, hátha kiűzheti agyából az imént történteket.

Esteledett. Közeledett a vacsoraidő, s apja is hiányzott. Hallotta, mikor Annával együtt megérkezett, de nem ért meg neki a találkozás annyit, hogy Erik útjába akadjon. Íróasztalához ült és egy könyvet választott. De hiába a figyelemelterelő hadművelet, egy idő után összefolytak előtte a betűk és semmit sem értett. Dühösen csapta le a könyvet. Ez is mind Erik miatt van! Még koncentrálni sem tud! Felállt és ablaka elé állt. Mennyire szeretett volna szobájából kiszabadulni! Le kellene másznia és eltűnnie holnap reggelig. Akkor megúszhatná a vacsorát – tanakodott. – Vacsorát? - ismételte félhangosan. - Te jó ég! - kapott észhez. Ahogy ismerte apját, sohasem ment neki rendesen a főzés. Bizonyára segítségre szorul. Nem is habozott sokat, kirontott szobájából.

Amint kilépett, egyből szembetalálkozott a nem kívánt személlyel. Erik éppen felfelé tartott a lépcsőn. A lány önkéntelenül is a szomszédos ajtóra pillantott. Tudta, mellette fog lakni. Egyetlen fal fogja őket elválasztani.

- Hé! Mi ez a rohanás? - szólította meg az új lakó és jelentőségteljesen végignézett Karolinán.

A szoknya eltűnt róla, helyette farmert vett fel. A koptatott nadrág mögött ott sejlettek formás lábai, a fehér póló nyújtotta domborulatok pedig szintén férfiszem kedvére valók voltak.

- Csak nem engem keresel? – adott hangot reményének Erik és játszott áhítattal pillantott a lány szemeibe.

A barna szempárban ellenben villámfények gyúltak.

- Már látom – vette vissza felbátorodva a fiú a szót -, hogy ezzel a nadrággal nem eshetsz ugyanabba a csapdába, mint pár órával ezelőtt – mérte végig idomait épp úgy, ahogy első alkalommal is tette.

A várt hatás nem maradt el.

- Efelől mérget vehetsz – válaszolta csípősen Karolina és felemelte kezét, hogy letörölje az öntelt vigyort a srác arcáról.

Csakhogy Erik reflexei gyorsabbnak bizonyultak, mert elkapta csuklóját.

- Csak ne olyan hevesen! – mulatott. - Máskor is bepótolhatod, amit elmulasztottál. Feltéve, ha hagyom - tette hozzá kacsintva.

A lány a közöny álarcával szabadította ki csuklóját, s emelt fővel kerülte ki a fiút. Haragját azon nyomban sikerült lecsillapítania, amikor meglátta ténykedő apját a konyhában. Nagy Levente éppen a gázra ügyelt, míg mellette Anna tányérokat vett elő a konyhaszekrényből. Sült krumpli illata terjengett a helyiségben.

Karolina apjának fiatalos, enyhén borostás arcát barna, rövid haj övezte, és mikor észrevette lányát, szeme elkerekedett.

- Hát te? Csak nem lejöttél üdvözölni apádat? Azt hittem, holnap reggelig ki sem dugod az orrodat - jegyezte meg csipkelődve.

- Segíteni jöttem - motyogta lánya, de amilyen lelkesen indult el föntről, most olyan lélektelenül állt az ajtóban.

Ahogy Annát elnézte, rá itt nem volt szükség.

- Ha csak erről van szó, ezennel átadom az őrhelyem – távolodott el a gáztűzhelytől Nagy Levente arcán a tréfa fintorával, mintha rég szabadulni akart volna a konyhából.

- Már nem szükséges itt téblábolnod - jegyezte meg ekkor engedékenyen Anna.

Szőkésbarna haja utána repült, ahogy újdonsült férje felé fordult és csokoládébarna szeme hosszasan elidőzött a másik ember arcélein.

Karolina feleslegesnek érezte magát és már épp azon volt, hogy visszafordul, mikor Anna hangja megállította:

- Kérlek, szólj Eriknek, hogy tálalunk!

Hogy mi? – rázta meg fejét a lány. – Még hogy ő szóljon a fiúnak, hogy tessékelje le magát az asztalhoz?

Ám nem kellett megfordulnia, s tettetni az engedelmest, mert az érintett fél megjelent mellette és megállt a konyhaküszöb ellentétes végén.

- Ne fáradj – vetette oda és látván a Karolina arcára kiült megbotránkozást sértődött pillantásokat küldött felé.

- Mi az? – futott fel Anna szemöldöke, miközben kirakta a tányérokat az asztalra. - Arról volt szó, hogy jól kijöttök egymással – várt megerősítést.

A lány gyanakvón pislantott Erikre. Vajon mit mondhatott édesanyjának? A srác elmosolyodott.

- Valóban kellemes ismerkedés történt – jegyezte meg enyhe gúnnyal hangjában, melyet szerencséjére anyja nem hallott ki belőle.

- Ennek igazán örülök – jött az asztaltól. - Gondolom, Karolina meglepődött, mikor itthon talált, mert úgy volt, hogy este jössz.

- Nem hinném – köszörülte meg torkát fia és halkan folytatta, hogy a kósza megjegyzést csak a mellette álló hallja: - Sőt, kifejezetten jól jött neki, hogy itthon talált.

Karolina figyelmét nem kerülte el a szemrehányás. Talán hálát várt, amiért elkapta eséskor? Fittyet hányt rá. Otthagyta Eriket az ajtóban és inkább segített Annának a tálalásban. Mialatt továbbterített, magán érezte a fiú fürkésző tekintetét.

Sőt. Erik egész álló vacsora közben őt vizslatta. Azonban nem csak perzselő tekintete miatt érezte kellemetlenül magát, hanem folyamatos megjegyzései is irritálták. Állandóan azt bizonygatta szüleiknek, hogy jól kijönnek egymással. Karolina ellenben a leghidegebben viseltetett vele szemben. Bár egy pillanatra bűntudat fogta el, a vacsora végén mégis leszögezte magában, hogy esze ágában sincs megbarátkozni a fiúval. Láthatatlan páncélfalat húzott maga köré.