|
POKOLRA VELED! BY RINN
RINN 2009.03.14. 18:00
5. fejezet – Valami bűzlik…
Gabriel hatalmas szárnyai keltette légáramlat kivágta a hófehér kápolna tölgykapuit. Cristie megdöbbenten pislogott körbe, mivel egy halotti rekviem kellős közepébe csöppentek, de csodával határos módon a kapu nyílására-csukódására senki sem figyelt fel. Még az oltárasztalnál álló lelkész sem, pedig ő aztán tényleg premier plánban láthatta az eseményeket. A padsorok tömve voltak a gyászolókkal, s mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, a férfiak bambán a térdüket fixírozták, míg a nők idegesítő szipogással bőgtek zsebkendőikbe. Cristie megborzongott: egy napra elég volt egy temetés.
Eközben Gabriel már nyugodt léptekkel masírozott előre a templomhajóban. A lány egyre csak a hátát nézte, melyen négy fehér szárny pihent.
- Jééé, Neked négy szárnyad van! - kiáltott meglepetten Cristie.
- Mint minden arkangyalnak.
- De én azt tanultam, hogy hat szárny van az arkangyalok hátán.
- Négy az a hat! Higgy csak a szemednek - nézett vissza az arkangyal, majd hátraroppantotta vállait, s szárnyai millió tollacskára hullva eltűntek.
- Erről még beszélünk! - suttogta Cristie, de közben megbabonázva nézte a varázslatos változást.
A kavargó tollak förgetege olyan volt, mint a csendes havazás a hideg téli félhomályban. Szinte mindent elborítottak a bolyhos pihék, rátelepedtek az egybegyűltek kalapjaira, kabátjaira, még Cristie kezére is. A lány tüzetesebben szemügyre vette az angyalszárny puha alkotóelemét, s akkor vette csak észre, hogy a pihe hófehér szálai közé ibolyaszín szálacskák vegyülnek. Azonban tovább nem tanulmányozhatta, mivel a tollacska aranycsillámokra robbant, s megszűnt létezni.
Gabriel közben megkerülte a középre felállított koporsót, majd hanyag mozdulattal letelepedett az oltárasztalra. Cristie a férfi nyeglesége láttán begurult.
- Hogy a fenébe láthatott meg engem az anyám?! Halott vagyok! - üvöltötte Gabriel képébe. Az arkangyal mit sem törődve a mögötte ténykedő lelkésszel összecsücsörített ajkán dobolt mutatóujjával, mielőtt azonban válaszra nyílt volna Cristie ismét megszólalt - Izé, figyelj csak! Ráültél a törlőkendőre…
Gabriel lenézett maga mellé, s akkor vette észre, hogy a lelkész nagy elánnal próbálja kirángatni combja alól a fehér vászondarabot.
A páter persze nem értette, hogy a látszólag üres asztalról miért képtelen kezébe venni a kendőt. Hiába rángatta az sehogy sem akart mozdulni, mintha valami láthatatlan dolog rajta leledzett volna. Így aztán összeszedte minden erejét, és rákészült a túszmentő akcióra. Nagy levegőt vett - pontosan, amikor Gabriel unottan megemelte a lábát -, megrántotta a törlőruhát, csak arra nem számított, hogy ezzel nem pusztán a rongy fog kiszabadulni… Mivel ő is megszabadult valamitől: az egyensúlyától. Így aztán hanyatt esett, neki egy virágládának, s még talpait is feldobta.
- Bocs haver - szólt hátra Gabriel.
- Disznó vagy! - teremtette le Cristie - Szegény mekkorát nyalt…
- Ha hátul is van nyelve akkor biztos!
- Lüke! - feddte meg Cristie - Szerinted nem lett baja?
- Nincs előjegyezve mára - húzott elő a zsebéből egy könyvecskét Gabriel - Oh, nahát-nahát! Szép kort fog megélni, csak szegény nehezen akarja majd feldolgozni, hogy a fia meleg… Ijj, öregem, nem sajnállak. Fütyi a fütyire bukik, főleg szentcsaládban… Szerintem vond kérdőre az asszonyt, ezek az X kromoszómák…
- Mindig a nőkkel van a gond? - tette csípőre a kezét Cristie.
- Ugyan már, kiscicám! A férfiak a teremtés csodái! Ezt a Biblia óta alapigazság, melyet ugyebár mi sugalmaztunk… De ez most nem fontos!
- Mit is várhatnánk öt hím soviniszta arkangyaltól? - húzta el a száját Cristie.
- Jegeljük a témát! - emelte fel védekezően Gabriel a kezeit.
- Jellemző! - dőlt neki a koporsónak Cristie, de arra nem számított, hogy ennek hatására a nyitott fedél, nagy robajjal lecsapódik.
A gyászolók és a feltápászkodó lelkész halálra vált arccal meredtek a koporsóra. Cristie feszengve hintázott talpain, miközben bocsánatkérő pillantásokat küldött az emberek felé, aztán fejére csapott. Halott vagyok! - gondolta - Mit szórjam a hamut a fejemre! Reggel mostam hajat!
- Szép volt! - ugrott le az asztalról Gabriel, majd dorgáló hangnemben folytatta - Míg nem tartozol az angyalok kasztjához, addig képtelen vagy arra, hogy észrevétlenül cselekedj az élők világában.
- Király! - fortyogott Cristie - Akkor ezek azt hiszik, valami halott szelleme csapkodja a koporsófedelet.
- Kincsem, nagy igazságot mondtál!
- Az istenit! Remélem nem rémültek halálra - futatta végig a tekintetét ismét az embereken a lány. - Uram-atyám, az a néni ott zöldül!
- A halott fél Daniel Knives - kotorta elő ismét a füzetkéjét Gabirel, s élénken lapozgatni kezdte, majd ismét megszólalt - Hüh, sors fintora!
- Mi? - kérdezte érdeklődve Cristie.
- Hasba szúrták! - közölte az arkangyal halálos nyugalommal - Bah… Nem is egyszer! Szegényt a neve vitte a sírba.
- Most az mindegy, idióta! - toporzékolt idegesen Cristie, s az előbb említett öregasszonyhoz szaladt, aki mellett már ott tolongtak rokonai. - A néni ájuldozik!
- Látom! - bólintott Gabriel, és tovább lapozott - Nos ő a nagyi… hmm-hmm igen… hmm… igen… Ez pech!
- Mi van?
- Alig négy hónap múlva ő fog itt feküdni! - jött a válasz monoton hanghordozással. Cristie ideges félelemmel mart a hajába.
- Megölök egy embert? De hát halott vagyok! Á… Haza akarok menni!
- Nyugodj már le, hisztérika! - nézett fel Gabriel - A nénit nem a szíve viszi el!
- Jah, akkor jó! - fújta ki magát megkönnyebbülten a lány, s lecsüccsent a padlóra - Amúgy mi az a füzet? - kérdezte, miközben kicsit arrébb húzódott, hogy a nénike körül sündörgők nagyobb helyet kapjanak. Nem akarta ugyanis megtudni milyen érzés, ha átgázolnak rajta, vagy éppenséggel tűsarkú cipővel megtapodják.
- Kisokos… - felelt az angyal, majd vigyorogva köszönt egy karzatról leugró pasasnak - Á, hello Rudy! Na, elpatkolt a védenced?
A közeledő ipse sercegő borostáját vakarászva, vidám arccal lépett oda hozzájuk, majd lehuppant az első padba egy öreg nyanyus mellé, aki buzgó mócsing módjára morzsolgatta rubinszínű műanyag rózsafűzére gyöngyeit.
- E van, legalább eggyel kevesebben vannak! Népes a család - mondta Rudy. - Egy üdvözlégy kimaradt, mama! Jah, a hitlerista, náciguru férjed kurvára élvezi a poklot, tudtad-e?! Nem is hitte volna, hogy ennyi szajhát talál ott. Újra élvezi a szexet! És üzeni, hogy ne siess, mert eddig jó a társaság - szólt oda a néninek.
Gabriel elnevette magát, Cristie pedig rosszallóan nézett a krapekra, aki észrevette a lány morcos szemvillanását.
- Rudy Morris! - nyújtotta a kezét a lány felé.
- Nem illik csúnyán beszélni azokkal, akiknek halvány lila fingjuk sincs, hogy milyen az a Pokolnak nevezett elmebajtábor! - fogadta el a kézfogást Cristie.
- Felvágták a nyelved, szivi! Este mit csinálsz! - kérdezte Rudy, de erre Gabriel figyelmeztetően felmordult - Oh, my Boss! Sorry!
- Döglődik a nagyi is - fordult vissza a könyvecskéjéhez Gabriel, miután helyeslően bólintott. Cristie-nek meg dagadt a melle örömében, de persze ezt egy mozdulattal sem mutatta ki. Egyáltalán nem akarta, hogy Gabriel bármit is megsejtsen ébredező vonzalmából, na meg nem akart kocsmatémát adni Rudynak. Igen, ez a muksó száz, hogy dettó olyan piás, mint Michael - tűnődött magában.
- Jah! - tárta szét karjait Rudy Gabriel előbbi megjegyzésére, s közben orrba vágta a szomszéd nénit (aki láthatóan nem vette ezt észre!) - De minap említette, hogy ő már szeretne pakolni ebből a maszlagból - fűzte még hozzá.
- Említette? - nézett nagyot Cristie.
- Aha, váltig hiszi, hogy lát engem - bólogatott Rudy.
- És tényleg lát? - húzta össze a szemöldökét Gabriel.
- Azt hiszi nő vagyok, folyton Kate-nek hív - biggyesztette le az ajkát Rudy. - Szerinted?
- Hehe, pedig Kate a pápát védi Johannával - ült vissza az oltárasztalra Gabriel.
- Na most szólj hozzá! - tápászkodott fel Rudy, ismét orrba nyomva az imádkozó nénit - Te, ez a nyanya szerintem süket, mint az ágyú! Észre se vette, hogy mekkora itt a hangzavar. Na, mindegy én dobbantok, vár a kaja meg az asszony.
- Asszony? - nézett nagyot Cristie - És engem akartál randira hívni!
- Ha akarod, még mindig mehetünk, Virágszálam! - kacsintott az angyal.
- Rudy! - mordult Gabriel - Sarkon fordulj! Arra az ajtó! Lehet elbattyogni!
- Jól van, na! Pá! - röhögött a férfi, azzal, mint valami miniatűr forgószél csillám- és színörvény közepette eltűnt.
Cristie egy ideig még nézett az eltűnt angyal hűlt helyére, majd pillantása a néni körül tolongókra esett. Időközben már a lelkész is megérkezett, aki váltig állította, hogy az elhunyt szelleme akart még valamit közölni nagyanyjával. Kezében egy szenteltvizes flaskát tartott, s erővel ragaszkodott hozzá, hogy a néni döntsön le belőle egy kupicával. Viszont a szellemes dumára a halott felesége is felhorkant: még, hogy pont a nagyanyjával akarna diskurálni az ő szeretett férje. Erre az anyósból kiszakadt a boszorka. Nagy elánnal lökte félre menyét, és fejéhez vágta, hogy csakis a pénzéért nyújtotta kezét a fiának. Ebből persze kitört a tömegverekedés ott helyben, a kápolnában.
Mikor az első ember, jelen esetben egy többtonnás munkatárs, Cristie-re esett, a lány úgy döntött odébbáll. Lezöttyent Gabriel mellé, aki továbbra is gondolataiba merülten kopogtatta ajkait. Cristie szeme sarkából a férfira tekintett, majd vállával megbökve kizökkentette az arkangyalt a merengésből.
- Tiszta olyan vagy, mint a Winnie the Pooh…
- Gyagyás egy rajzfilm! - motyogta Gabriel - Mai napig nem jöttem rá, hogy Malacka fiú-e, vagy lány… Ha fiú akkor buzi, ha meg lány, akkor kurva. Nem mondom, értelmes mesékkel tömik a kölykök fejét manapság!
- Jah, leszerződtethetnék Rafaelt… - támaszkodott hátra Cristie. - No, de ott tartottunk, hogy miért is látott engem az anyám?!
- Talán nem is látott! - fordult felé Gabriel, de látva Cristie fintorgását, inkább elvetette az ötletet - Visszaszívom! - emelte fel kezeit védekezően - Volt valami elintézetlen dolgod? - kérdezte végül.
- Mondhatjuk úgy is! Nem csináltam meg aznap a reggelit. De eredetileg nem is nekem kellett volna, csak szerettem volna bocsánatot kérni anyutól.
- Összekaptatok?
- Kicsit! - legyintett Cristie - Piti hülyeségen, nem lényeg.
- Jelen esetben, azt hiszem, igen! - mászott le az asztalról Gabriel.
- Volt már amúgy ilyen eset? - tette fel a kérdést váratlanul Cristie.
- Elég ritka, de igen, volt - bólintott Gabriel.
- Hol?
- Véleményem szerint ez itt most nem mérvadó! De tény - szögezte le Gabriel -, volt már rá példa.
- Hogyan oldódott meg? - jött az újabb kérdés a lánytól.
- Sajnos, attól függetlenül, hogy arkangyal vagyok, még nem tudok róla - válaszolt lemondóan Gabriel, bár hangjába némi szégyenkezés vegyült. - A választ csak a moirák adhatják meg… - fűzte hozzá kis idővel később. - És most menjünk! Idegesít ez a hacacáré! - bökött fejével a dulakodva is siránkozó gyászolókra, azzal magához ölelte Cristie-t, s úgy, ahogy jöttek, távoztak. Csendesen és észrevétlenül, akár a szellemek.
- Michael, ez idáig némán tűrtem, hogy konyakos üveggel kóricálj a házamban! Ddde, lassan betelik a pohár! - hőbörgött Atropos, a legifjabb moira. - Tudod jól, csak egy szavamba kerül, és Hüpnorion elhiteti visszamaradott, elpiált agyacskáddal, hogy ötéves kislány vagy…
Michael száját húzogatva csavarta az üvegre a kupakját, miközben a fehérkosztümös nőre nézett.
- Nem tennél te ilyet velem, drága Atropos! Ugye?
- Nyugodt szívvel, sőt ráveszem Joe-t, hogy babázzon veled! - villantotta a férfira furcsa, majdnem áttetsző szemét a moira.
Michael megborzongott attól a szempártól, inkább magára erőltette a jól nevelt, iskolásfiú arckifejezését, és az ajtón kívül letette a konyakos flaskát. - Bejöhetek már?
- Nahát, Michael! - kiáltott fel Atropos színpadiasan. - Milyen jó, hogy látlak, kerülj beljebb!
Michael orra alatt káromkodva bebattyogott a házba. A Tartaros fülledt melegéhez képest a moirák lakhelyét kellemes hűs levegő lengte be. A házat téglafalak helyett üvegtáblák határolták el a külvilágtól, mely előtt füstszínű fátyolfüggönyök hullámzottak. A rózsakvarc padlót barnássárga avar borította, a boltíves ablaknyílásokban orchideaindák alkottak élő virág- és levélfüggönyt. Mennyezet helyett ólomüveg kupola zárta le a helyiséget, mely homályosan látni engedte a Tartaros vöröses, olykor szürkén örvénylő fellegeit.
Atropos görög stílusú mahagóni asztala mögött üldögélt, s egy halomnyi kigöngyölt pergamentekercs hevert előtte. Ujjai egy laptop fekete klaviatúráján táncoltak, szemöldöke időnként vészjóslóan szaladt fel homlokába. Michael zsebre dugott kézzel állt meg az asztal előtt, szemét a feketehajú moirára vetette.
- Hallgatlak! - szólalt meg Atropos.
- Ma nincs meló, Kiscicám? - kérdezte behízelgő módon Michael.
- Huszonhét napig nem lesz haláleset a világon, elküldtem élesíteni az ollómat - nézett fel Atropos. - Gyűlölöm ezt a vacak számítógépet!
- Akkor hagyd most szépen a munkát, aranyom, kérdésem van hozzád! - támaszkodott az asztalra Michael.
- Nem! - jött a kimért felelet a nőtől, majd végigfuttatta ujját az egyik pergameníven.
- Mit nem? - kérdezte meglepetten Michael.
- Nem kefélek veled, fáj a fejem!
- Ki mondta, hogy dugni akarok?
- Te mindig azt akarsz!
- Pont te beszélsz? Nem is tudom ki kényszerített a múltkori egész estés maratonra… - vigyorgott kajánul Michael.
- Az más volt! - mentegetőzött Atropos.
- Még… Még… Akarom… - nyávogott az arkangyal, mire a moira felugrott, és csuklója köré tekerte a férfi zöldes hajfonatát. - Hűha, mégis belevágunk?
- Isten ments…
- Nincs isten… Főleg itt nem! - Azzal Michael sebtiben lesmárolta a szikrázó szemű nőt, aki köpni nem tudott, nyelni meg nem akart. - Noh, eltértünk a tárgytól, jöhet a kérdés? - szólalt meg ismét az arkangyal, amikor eltávolodva Atropostól, lezöttyent egy kerevetre.
- Halljam - huppant le a nő, s a csók után vágyakozva nézett végig Michael nyitott ingén, s barna bőrén csillogó… - Te disznó, az az én nyakláncom! - kiáltott fel hevesen.
- Tudom - bólintott nyugodtan Michael. - Szóval mivel holnap lesz a próba, dudorássz nekem Cristie Archerről!
- Pillanat, szivi, Cristie Archerről akarsz hallani, avagy Róla? - kérdezte gúnyos félmosollyal Atropos.
- Picikém, ne szórakozz velem! - csattant fel mérgesen Michael - Igen, Róla, kurva nagy R betűvel, Róóóólaa!
- Erős lelket fogott ki magának, ez biztos. Cristie Archer még nem is tudja, kivel hozta össze jó sorsa. A bolygók állása szerint hamarosan eléri ciklusának csúcsát, s akkor képtelenség megakadályozni az Újjászületést. - Atropos monológja alatt önfeledten dobolt az asztallapon körmeivel, s eme tevékenysége látszólag nagyon zavarta Michaelt, mivel előhozta rossz szokását: idegesen húzogatta szemöldökét.
- Elodázhatjuk az Újjászületést? - kérdezte fogát csikorgatva.
- Néhány napot tudtok azzal nyerni, ha Archer kisasszony őrangyalként a halandók közt kóricál. Viszont, nem akadályozhatjátok meg, hogy visszatérjen - vázolta a tényeket Atropos. - Sőt, Ő is kényszerítheti Cristie-t, hogy visszatérjen, és anyagi valót öltsön. Akkor pedig slussz-passz, már csak kinyírni lehet. Ami ugyebár…
- Nem fejeznéd be? - csattant fel Michael utalva az idegőrlő koporászásra.
- Bocsánat! - A moira gyorsan ökölbe zárta kezeit, majd folytatta. - Ami ugyebár megint egy jó móka lesz…
- Az biztos, főleg, hogy a megjelenései nem is periodikusan történnek, mint a többi gennyláda démonnál. Erre a Ribancra jellemző, hogy nem működik óramű pontossággal, és ez bizony számunkra nagyon is idegesítő.
- Mit vinnyogsz? - vonta fel szemöldökét Atrpos. - Még mindig el tudtátok tussolni a dolgokat… Nnna, jó - húzogatta a száját elnézően a moira -, fogjuk rá!
- Fogjuk rá? - puffogott Michael. - Elképesztő vagy. Soroljam: amerikai háború, pestis járvány, keresztes hadjáratok, pusztító aszteroida… Ez a szajha a legrosszabb időpontokban tűnt fel, s csak bajt okozott. Reménykedem, hogy ez alkalommal, csendesen is elintézhetjük a dolgokat, mert idén maximum Szaddam papira, meg Bushra foghatom a pusztításokat.
Atropos nem válaszolt azonnal. Szürkésen áttetsző szemeit az arkangyalon pihentette, s miközben arcára a teljes érdektelenség maszkját vakarta fel, addig lelki szemei előtt felrémlettek a régmúlt nagy vihart kavart eseményei. Mennyire más világ is volt, amikor nekik, mint moiráknak pusztán azzal kellett törődniük, hogy mit súg fülükbe Teremtő Anyjuk, a Forrás. Akkor még nem voltak emberek, sem az a rakás katyvasz, mely az utóbbi párezer évben meglehetősen idegesítő púppá vált a hátán. Évezredek alatt annyi életet oltott ki, hogy már maga sem tudta, hány ember érzései váltak füsté ollója nyomán. Néha elidőzött a gombolyagok között. Takaros polcokon, egyforma fakkokban ültek a fonallabdák. Némelyik olyan ősrégi lélekről mesélt, mely civilizációt alapított a többiek közül kiemelkedő éleslátásával. Mások elfeketedtek, s még mindig áradt belőlük a bűn, a gonoszság sötét aurája, melynek szaga vetekedett az orrfacsaró kénével. De az volt a múlt, melyen jó elmélkedni, mely megnyugtat és elbódít, azonban a jelen pillanatait élni kell, új döntéseket hozni, új életeket kioltani. Ez a munka mely örök időkre osztályrészül jutott neki, a legifjabb moirának, neki, Atroposnak, aki a legnagyobb mértékben részesült a Forrás ajándékából, neki, minden korok legnagyobb Látójának. Nagyot sóhajtott, majd fáradtan lehunyta szemeit. Pihenni akart, huszonhét napi csöndre, békére és harmóniára vágyott.
- Fáradtnak látszol… - hallotta Michael egészen megváltozott hangját maga mellől. Aztán erős férfikéz siklott a vállára, s gyengéd ujjak vették kezelésbe vállait. - Nővéreidnél is több terhet viselsz…
- Emlékezz, így íratott meg: s a legifjabb viseli majdan az élet és halál súlyát. Nem adhatom fel, mert akkor örökre elvész az a parányi apróság, mely még megmaradt az embereknek - mosolyodott el elcsigázottan a moira. - Egyszer akartam eldobni mindent, s látod mi lett belőle. Bár ne az embereket bántottam volna, hanem azt, aki haragomat szította, aki a fájdalmat a szívembe véste…
Michael erre mérgesen maga felé fordította a nőt, aki azonnal felmérte, mekkora dühláng is lobbant fel az arkangyalban. A férfi óceánzöld tekintete szinte lángolt, arcáról megváltoztak a vonások, barna bőre halovánnyá vált, haja kibomlott a szigorú varkocsból, hátán tollat bontottak hatalmas, mindent befedő zöldesfekete szárnyai, karcsú, férfias alakját a régi aura lengte körül…
- A fenébe is, Atropos, mit vársz tőlem? Mit akarsz, boruljak a lábad elé, könyörögjek kegyes bocsánatodért? Tudod jól, ezt nem teszem meg! - kiáltott dübörgő hangon.
Atropos nem ijedt meg. Igen, régen volt, hogy az arkangyal magára öltötte valódi alakját. De akkor sem félt tőle, mivel tudta, mi lakozik a férfi lelkében. Keskeny kezét Michael arcára fektette. Suttogva szólalt meg.
- Mióta megszűnt létezni az Elsők Városa, félreérted minden szavam, minden tettem. Egykoron megbíztam Benned, harcoltam érted, mint ahogy Te is értem. A kezedbe adtam az életem, és Te is a Tiéd. Akkor egyek voltunk, nem kellettek szavak. Most miért nem hallod meg annak nevét, aki miatt már csak a Remény maradt meg az emberiségnek?! Hová lett az a ganadris, akit szerettem… Michael, kérlek…
S a düh pillanatok alatt foszlott semmivé, csak a régi alak maradt meg még egy röpke másodpercig. Az arkangyal végre rájött, hogy az a fonal, mely ősidők óta összeköti őt a moirával még mindig kettőjük közt feszül. Ez a felismerés pedig seperc alatt visszahozta emberi énjét.
- Jó, hogy ezt tisztáztuk, Cicám! - nyomott csókot Atropos orrára. - Mit szólnál, ha megünnepelnénk ezt egy…
- Te nem beszélgetni akartál? - kérdezte élesen a moira.
- Ugyan már, nem forog az agyam, kell egy kis… löket… - incselkedett tovább Michael, s keze felfedező útra indult a nő lábán.
- Szexmániás faszkalap! - törölte képen az arkangyalt Atropos. - Ti addig nem tudjátok használni a fejteket, míg a farkatok ácsingózik! Képtelenség értelmesen beszélni veletek!
- Beszélni, beszélni… Előbb kefélni, aztán beszélni.
- Na látod, nekünk nőknek nincs farkunk - emelte fel az ujját a moira -, ezért mindig tudjuk használni az agyunkat. Ergo nem kell mindig kefélni, hogy tudjuk beszélni.
- Na! Itt a bibi! - tárta szét a karját a férfi. - Ma este?
- Kuncsorogj más pina után! - húzta fel az orrát Atropos, s beletemetkezett a laptop képernyőjébe.
- Kívánságod parancs! - hajolt meg Michael színpadiasan.
- Feltéve, ha feláll… - motyogta az orra alá a moira.
- Parancsolsz?
- Semmi, semmi… - vigyorgott a nő. - Visszakapom a nyakláncom?
- Nem, de…
- Kleptomániás kretén…
- Micsoda alliteráció… - állt meg az ajtó felé induló Michael.
- Átmentél Urielbe? - vetette oda Atropos.
- Nekem még feláll! Naaaa… Esetleg mégis…
- Sajnálom, a maci nem megy ma a málnásba! - ingatta a fejét a nő, de közben már fel se nézett a monitorról.
- Hát, ha ma nem, akkor majd holnap.
- Arra várhatsz, szarcsimbók!
- Szoktam fürödni… Amúgy, magaddal tolsz ki, Tündérem… - kuncogott az arkangyal. - No, sebaj, majd felkeresem az egyik nővéred…
- Kit, Klothót? - kiáltott nevetve Atropos.
- Röf, na, őt nem, de mondjuk Lakhesist… - ironizált Michael.
- Lakhesist Anubisz dugja…
- Anubisz… Bissztoss nem biszex?
- Honnan tudjam? Nem én fekszem össze vele! - csapott az asztalra dühösen a moira.
- Még jó! - kacsintott Michael. - Nah, csusszantam, a nyakláncodat meg…
- Inkább nem kell…
- Jössz te még az én ágyamba…- integetett a férfi, majd felvéve az ajtó mellől a konyakos üveget eloldalgott.
- Majd ha a Tartaros befagy! - motyogta utána Atropos, de további káromkodás nem hagyhatta el az ajkát, mivel egy vén banya csoszogott be a szobába. Hajlott hátát rongyos, szürke köpeny fedte, reszkető kezével göcsörtös botra támaszkodott, fogatlan szája rémisztő vigyorra húzódott, de a legifjabb moira cseppet sem ijedt meg. Inkább gunyoros hangvétellel rászólt a nyanyára. - Vakard le magadról ezt a banya fizimiskát, Klotho, rohadtul idegesítő.
- Bocs - rázta meg magát a legöregebb moira, aki külsőleg egyáltalán nem tűnt már öregnek, sőt -, átokul nem akartam, hogy ez a konyakmániás rám kattanjon. Jó pár ezer éves vagyok, és kimondottan elegem van a szexből.
- Össze kéne téged kötni Uriellel - fintorgott Atropos, aki azért még mindig híve volt az egészséges szexualitásnak. Szerette az arany középutat, nem úgy, mint kisebbik nővére. S bár a beszűrődő hangok félreérthetetlenek voltak, rákérdezett a hollétére. - Lakhesis?
- Vicces. Nem hallod, Anubisz a szomszéd szobában kefélgeti. Még egész nap ezt csinálták! - fújt nagyot Klotho, majd másra terelte a témát. - Na, de mire jutottál?
- Holnap lesz a próba.
- És azután Cristie Archer bemasírozik hozzánk… - ábrándozott Klotho. - Nagyszerű! Talán azonnal a ganadrisok ellen fordíthatnánk…
- Ne vesd el a sulykot! - villantotta meg különös tekintetét Atropos.
- Rendben, rendben - visszakozott a nővér, mivel magának sem szerette bevallani, de félt húgától, akinek pillantása szinte tökéletes mása volt a Forrásénak, akit oly nagyon gyűlölt. - De legalább a testére kerül a pecsét.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? - vált kétkedővé Atropos hangja. - A Forrás attól függetlenül, hogy az anyánk, rajtunk is bosszút akar majd állni.
- De mi okosabbak vagyunk - mosolygott kárörvendően Klotho. - Az Ébredés után mi eltűnünk, s miután kinyírja az utolsó hat ganadrist, legyengül. Hiszen a lelke évmilliók óta egy rohadt medálban szunnyadt. S ha gyenge, nekünk már gyerekjáték lesz a jégbe zárni őt. Végre a mi birodalmunk lesz az egész Túlvilág, s újra teljes lesz a Tartaros, mint régen. Emlékezz csak vissza, milyen csodálatos volt… A három moira, a Leküzdhetetlen Végzet Istennői.
- Mi lesz, ha nem sikerül?
- Nem tudom mit parázol? Vissza akarsz esetleg táncolni? - kérdezte rosszmájúan Klotho.
- Csak bizonytalan vagyok - sóhajtott Atropos. - A Forrást nem könnyű legyőzni.
- Kurva nagy gombolyagja van már, ideje elnyiszálni az életét! - vetette oda Klotho, s a padlóra idézett egy hatalmas, kékesfehér színű, ezüstös aurával körülvett gombolyagot.
Atropos ujjaira hirtelen rátekeredett a Forrás életének vastag, simogatóan lágy, fagyosan hideg fonala. Iszonyodott a gombolyag elő mivoltától, mely annyi évét keserítette meg, melynek összeomlása nélkül ő és Michael soha nem lehettek volna egyek. Megborzongott attól, hogy vissza kell őt hoznia, s végig kell néznie, ahogy megsemmisíti, ahogy örök kárhozatba taszítja Társát. Elképzelnie sem kellett, hiszen egykor látta, ahogy Michael nővérét, a legidősebb ganadrist magával rántotta a Forrás. Hallotta mélybe vesző sikolyát, amikor testébe mart a fagy első dárdája. Átérezte a delejes boldogságot, a gyötrő fájdalmat.
Észre sem vette, mikor tűnt el nővére, s mikor maradt egyedül. Gondolatai megteltek Anyja őrjöngő nevetésével, Heszperiel kínjaival. Képtelen volt menekülni, mert tudta, a múlt megismétli önmagát a közel jövőben…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
