Csillagpor

Ülök az autóban, tovasuhan mellettem a táj. Erdőket, mezőket, városokat, emberek ezreit hagyom magam mögött anélkül, hogy kicsit is figyelnék rájuk. Az élet utazás, nem végállomás, énekelte egyszer az Aerosmith. Lehet benne igazság.

Ülök az autóban, arcom a hideg ablaküvegen. Sötét van, gyorsan megyünk, alig észlelem a nagy változatosságot a fémváz túloldalán. Egyvalami ragad meg: az állandóság. A csillagos égbolt felettem. (Árnyék és Fény - még ha másképp is, mint egy éve képzeltem, reméltem.) Mintha kristályokkal teleszórt lepel borulna ránk. Gyönyörű. Jellemző, ott a legátélhetőbb a csoda (nem csak ez), ahova nem ért el az ember keze, jelen esetben a közvilágítás. Ilyen helyen a titok titok marad, a gondolat gondolat. És én élek.

Ismét itt van a halottak napja. Zselémozgású ágyon tálalt hangulattal, emlékekkel fűszerezve. Múlt, jelen, jövő valahogy összefolyik, talán nem is igaz. Talán van egy kis idő - legalább egyszer az évben -, hogy megállítsam az időt a száguldó autó belsejében és a csillagporos eget bámuljam. Fenséges, nyugalmat áraszt. Hallom a csendet. Már nem rohanok sehova. Megállok egy végtelen pillanatra és beiszom a látványt.

Annyi babona, hit kapcsolódik a csillagokhoz is. Mert nem értjük őket, mint megszámlálhatatlanul sok dolgot. Nem értjük a szivárványt se, az álmokat se. A halált se. Hát az életet? Persze mindet megtudjuk magyarázni fizikailag. Materiálisan. Racionálisan. Millió és millió kilométerrel arrébb izzó gömböc az egyik, prizmaként működő esőcsepp a másik. A halálról is tudjuk, hogy akkor következik be, ha leáll a szívünk, nem kap vért az agyunk. Na és? Nem túl egyszerű ez? Nem túl rideg? A csillagok lehetnének lelkek is, hiszen arról nem beszél a tudomány, hogy azzal mi lesz, ha már nem vagyunk. Régen úgy tartották, ha kihuny egy élet a földön, új csillag születik. Temérdek csillag létezik, még ha csak pár ezret is láthatunk belőlük - megszámlálhatatlan élet veszett tova. Azt is tartották, hogy az eget átszelő hullócsillag egy földi halálát jelenti.

Sok a kétely, a találgatás. Bármerre fordulunk, előbb-utóbb titokba ütközünk. Nem lennénk emberek, ha nem vágynánk megfejteni őket. S végül mindent anyagivá változtatunk. Egyre többször elbizonytalanodom, hogy ez tényleg megéri? Orvosok, pszichológusok az álmokat is képesek megfogni, megragadni, bezárni. Éles, hullámzó görbéket rajzolnak; néhány képlet és oda minden misztikum. (Állítólag.) Pedig az álom csak a fejünkben létezik, képzeletünk mozivászna vetíti elénk. Mi van hát a halállal, amely aztán igazán valós és fájdalmas dolog?

A fizikai részét hosszú ideje ismerjük, na de a többi? Arról miért nem írnak tanköteteket, hogy mi történik a tudatunkkal, a lelkünkkel? Bár ha jobban belegondolok, azt sem tudjuk, hogy hol lakik a lélek. A szívben, a fejben? Halálunk után a csillagokban? Vagy a testünkkel együtt szertefoszlanak? Ezt nem akarom elhinni. Akkor az egész életnek nevezett játéknak, valóságnak, álomnak, illúziónak, titoknak(?) semmi értelme nem volna.

A semminek nem gyújtunk gyertyát. A semmit nem gyászoljuk. A semmire nem emlékszünk, nem látogatjuk egykori testét. A semmi egyszerűen semmi. Az érzéseim viszont határozottan léteznek. Szorít, lüktet. Fáj. Hiányoznak. Hiányzik az érintésük, az ölelésük, a komoly vagy éppen mosolygós tekintetük, a támogatásuk. Máig keresem őket az emberek között, hogy aztán csalódottan rájöjjek: felesleges. Az érzések valódiak, ahogy az összes könnycsepp is. Emlékszem rájuk, ők is valódiak voltak, hús-vér emberek. Mára minimum a jelző helytelen. És ha azt mondom, hogy most is emberek? Végtére is mitől lesz ember az ember? Nem a tudat, az érzelmek, az emlékek, a beszéd különböztet meg minket az állatoktól? Ezek közül egy se anyagi, ha nem vesszük figyelembe a görbéket. A lelket se tudom megfogni, pedig szívesen megtenném. Igen, merő önzőségből. Hiszen akkor nem gyötörne semmiféle hiány. Teljes lennék. Így csak emlékek maradtak. Talán az emlékekbe költözik a lélek, ha megválik a testétől. Így mindenki kap belőle egy kis darabot, akinek jelentett valamit a halála előtt. Életünk során rengetegen vannak mellettünk pusztán érdekből. Halálunk után senki. Talán a lakhelyét elhagyó lélek az érte sóvárgó lelkekkel kapcsolódik össze. Talán bennem is sokan élnek tovább, akármelyik testrészemben hál is a lélek.

Akárhogy is nézem, ennek van értelme. Az egykoriak lenyomata örökre bennem marad és formál. Velük együtt leszek az, aki. Így is folyamatosan változom (egy év alatt is sokat), de nélkülük biztosan más lennék. Néha még mindig kikérem a véleményük, ha összezavarodom. Test nélkül kommunikálni sokkal nehezebb, de nem lehetetlen. A lélek tudja a dolgát, nem? Éppen ezért este, a gyertyafény mellett megköszöntem ezt a tizenkilenc évet. Sajnálom, hogy nem lett több, de örülök, hogy legalább ennyi jutott.

A könyvespolcot törölgetve megakadt a szemem egy címen: Holt lelkek. Létezik ilyen? Némi töprengés után arra jutottam, hogy Gogol nem gondolhatott a halottak lelkére. Hiszen az velünk marad, nem? Csillagok? Marad tehát a másik lehetőség, miszerint élő embereknek van holt lelke. Talán nem is annyira ritkaság. Mert mi emberek, azonkívül, hogy minden érteni, tudni, birtokolni akarunk, szeretünk elsiklani a lényeg felett. A fontos dolgok helyett felesleges apróságokra pazaroljuk az időnket, pedig nincs belőle sok. Halottak napján mindig eszembe jut ez. Ki tudja mennyi időm van? Mi van, ha elrontom az életem és az igazán lényeges dolgokra nem marad időm? Ha nem marad időm elmondani, hogy szeretlek? Vagy bocsánatot kérni. Vagy elmondani, hogy nem haragszom.

A minap az autóban - a csillagos ég alatt - és ma a temetőben megfogalmazódott bennem valami. El kell döntenem, hogy nekem mi a fontos, nehogy kifussak az időből. Ezentúl minden nap teszek valamit, hogy utána úgy fekhessek le, hogy nyugodt szívvel elmondhatom: érdemes volt felkelnem reggel. Minden nap szeretnék látni csak egy mosolyt, amiről tudom, hogy nekem szól vagy miattam született. Kerülni fogom a lélekölő folyamatokat, mint a haragtartást. Ha valaki nyíltan barátságtalan, nem törődöm vele. Ha nem kell neki a lelkem, hát nem. Szerencsére tudom, hogy vannak olyanok, akik megfontolás nélkül befogadnák, ha testet vesztene. És végül: feleslegesen nem fogom megölni a csodát, a varázslatot. Se az életét, se az álomét, se a szivárványét, se a csillagokét. Csak örülni fogok nekik, az lélekszépítő érzés. Évente legalább egyszer a csillagokra figyelek, s észreveszem, hogy élek.

Mert egyszer minden véget ér. Az álom, az élet, ez a gondolatmenet. A csillagporos éjszaka - ha felkel a nap.

„S ami elmúlt, soha nem jön vissza már."

2008. november 1.