˝… És a pillanat volt a csoda, nem számítottál már semmire…˝
/Benkő Péter/
Matt Ahogy ott álltál… című albumának kiállítással egybekötött bemutatóján ismerkedtek meg.
A galéria a nagyközönség előtt is nyitva volt néhány napig. Matt nem akart üzletet, a képek tehát nem voltak eladók; viszont csekélyke összeg ellenében bárki bemehetett az utcáról, és megnézhette.
Kieran annál a könyvkiadónál dolgozott lektorként, amely Matt albumát is kezelte; de a lány csak hírből ismerte a fotóst, képeiből pedig alig néhányat látott, nem sok dolga lévén a kiadó azon részlegével, amely az illusztrált művekkel foglalkozott.
Amiért bement a kiállításra, az a plakát volt. Az utcán látta meg. A cím már önmagában is megfogta. As you were standin’ there… A címfotó is megkapó volt. Fiatal, farmeros lányt ábrázolt, háttal állva, amint egy plakátot néz. Kieran kuncogott, miközben arra gondolt: ha most valaki figyeli őt hátulról, egy fiatal, farmeros lányt fog látni, aki egy plakátot néz…
Gondolkodás nélkül benyitott.
Sokan voltak a teremben, mégis olyan csend volt, mint egy könyvtárban. Az emberek lenyűgözve álltak a képek előtt, és csak elvétve lehetett halk beszélgetést, nevetést, elbűvölt sóhajokat hallani.
A lány csatlakozott a szemlélődőkhöz, és rövid időn belül pontosan olyan elragadtatott állapotba került, mint ők.
A nyitókép Sven-nel kezdte. Koncertfelvétel volt, sötét este; az együttes és az üvöltő tömeg homályban, Sven pedig egyetlen spotlámpa éles, fehér fényében, eleven felkiáltójelként, széttárt karral, hátravetett fejjel, átizzadt ruhában, csípője előtt egy fekete-vörös gitárral, egyedül.
Kieran tűnődve állt a kép előtt. Sven Phoenix-et mindenki ismerte, és köztudott volt az is, hogy a neves fotóművész a testvére; ám csak egyikük élt abszolút nyitott életet. Vajon a világhírű rocksztár láttán eszébe jut-e valakinek, hogy ahhoz, hogy ez a fotó elkészülhessen, a fotósnak lent kellett állnia a színpad előtt, az őrjöngő rajongók között?
Mi a lényeg: amit látunk, vagy a körülmények, amelyekből a látvány születik?
Kieran megrendülten sétált képtől képig.
A címnek megfelelően minden fotó egyetlen, álló helyzetben lévő személyt örökített meg. Más emberek, ha voltak is a képen, háttérként vagy mellékszereplőként hatottak.
Volt ott buszra váró idős, viszont egyenes hátú, magas néger; volt falnak támaszkodó, bagós, zöld hajú punk; kirakat előtt vágyakozó fiúcska; lovát becézgető zsoké; muskátlis erkélyre felbámuló kamasz; hajlott hátú, kutyát pisiltető nénike; ravatal előtt álló úriember fedetlen, lehajtott fővel, kezét a koporsón nyugtatva; ugróiskolában megtorpant leányzó egy lábon egyensúlyozva. Volt hökkent képű óvódás, amint a vele szemben két lábra állt csimpánzra mered az állatkertben; volt kandelábernek támaszkodó, újságot olvasó férfi; pénztárnál várakozó, megrakott kosarú, fáradt arcú asszony; szeme fölé ernyőzött kezű nagymama, amint a közelgő iskolabuszt lesi; kórházi műtő előtt várakozó, megtört arcú, középkorú úr; farmeros-trikós, karcsú lány, amint az utolsó pillanatban spiccre áll a görkorcsolyával, épp mielőtt nekimenne az előtte vészfékező autónak…
Hogy mi?!
Kieran döbbenten ismerte fel a képen önmagát.
Közelebb hajolt. Igen, ez ő, kétség kizárva. Emlékezett is az esetre. Egy barátnőjéhez igyekezett, holmi közös korizás okán, és a hatszázadik névtelen utcácskában egy figyelmetlen sofőr kiugrasztotta elé az autót. Nem lett baj a dologból. Tisztázták, hogy alaposan egymásra ijesztettek, ígéretet tettek, hogy ezentúl jobban odafigyelnek autózás illetve görkorizás közben, majd mentegetőzve, zavartan nevetgélve odébbálltak – mit sem sejtve arról, hogy közben valaki a szemközti járdáról megörökítette véletlen találkozásukat.
Kieran éppen lélegzethez jutott újra, amikor valaki halkan megszólította hátulról, azt firtatva:
- Ezért most nagyon kikapok?
A lány riadtan hátrafordult.
Röntgensugarú, égkék szempár szegeződött rá; különös, eleven, mindent látó, mindent értő, sokat tapasztalt szemek. Öreg, tiszta szemek egy fiatal, pokolian vonzó arcban.
- Szia, Matt Phoenix vagyok – mondta a férfi, lenyűgözve a véletlen, váratlan találkozástól, és a lány szépségétől. – Ritkaság, hogy viszontlátok egy sors-csinálta modellt – folytatta barátságosan. – Olyan érzés, mintha maga a kép elevenedne meg. Ha kívánod, természetesen azonnal levetetem a falról.
- Nem szükséges – felelte a lány zavartan. – Azt hiszem, ez a kép nem én vagyok… Hanem egy lány az utcán, farmerben, görkorival.
- Köszönöm – mosolygott rá Matt hálásan. – Eltaláltad a lényeget; ezek valóban mind hangulatképek. Nem az emberekről szólnak, hanem a cselekedeteikről. Ezek itt konkrétan a várakozásról.
- Nem az állásról? – nézett rá kíváncsian a lány, mert érdekelte a téma, és mert tetszett neki a férfi; hajjaj, de mennyire!
- Arról is – nevetett Matt –, de ha jól megnézed, ezek az emberek itt mind várnak valamire. Igaz, hogy állva, és igaz, hogy a cím is ez; de a végét a címnek is nyitva hagytam, és sokféleképpen be lehet fejezni. Ahogy ott álltál… Mit csináltál? Miért torpantál meg? Mi történt veled utána? Összefoglalva: mire vártál? Nézd csak… - Azzal a fotós karon fogta érdeklődő látogatóját, és maga vezette körül a tárlaton. Itt-ott magyarázatot fűzött a képekhez, vagy épp csak elmesélte, hol és hogyan készült.
Kölcsönösen élvezték a beszélgetést, és minden eltelt perccel egyre jobban vonzódtak egymáshoz.
Közös sétájuknak azonban az lett a vége, hogy többen is felismerték a művészt, és hozzájuk csapódtak. Kis idő múlva Matt fennakadt egy közel harmincfős csoport gyűrűjében, és átélhette, mit érez vajon a testvére, valahányszor megállítják autogramért.
Mire viszonylag nyugodtan körülnézhetett, a szép idegen eltűnt mellőle, és ő már csak a hátát láthatta, amint épp kilép az ajtón.
- Várj! – suttogta lemondóan. – Nem tudom a neved…
Néhányan készségesen a lány után indultak; ám őt már lehetetlen volt fellelni az esti csúcsforgalom és a munkából hazatérők tumultusában.
Eltelt három keserves nap.
Folyton egymásra gondoltak, abban a biztos tudatban, hogy soha többé nem láthatják egymást. Sűrűn megfordultak a galéria környékén, csak épp eltérő időpontokban; nézték-faggatták a képeket: mire vártál?
Matt végül megbeszélte magával, hogy hiszen úgysem akart barátnőt, alkalmit sem, lévén, hogy hamarosan hosszabb időre a kontinensre utazik, és a legutóbbi partnere is lefalcolt Philadelphiában egy autókereskedővel…
Kieran ugyanakkor kerülni kezdte a galériát, azt gondolva: egy sztárfotós mindenképp túl nagy falat lett volna; túl szép, túl jó egy hétköznapi lánynak, briliáns gyűrű egy mosónő kezén.
Azért mégis megállt pénteken a könyvesbolt kirakata előtt, tripla pulzussal, beszűkült tekintettel; pedig nem történt más, mint hogy kiadták végre Matt albumát.
Kieran elnézte a címoldalon a farmeros, plakátot bámuló lányt, és azt kérdezte tőle halkan:
- Mire vártál?
- Rád – felelte valaki halkan a háta mögött, és ő döbbenten nézte a kirakatüvegben tükröződő magas, szőkés árnyat; és amikor megfordult, és felnézett abba az okos, nagyon kék szempárba, még mindig biztos volt benne, hogy csak álmodik.
Aztán Matt egyszerűen fölé hajolt, és megcsókolta. Olyan volt, mintha mindig ezt csinálták volna; és amikor a férfi magához húzta őt, ő átkarolta a nyakát, és azt kívánta: bár örökké tartana…
Aztán Matt halkan a lány nyakába nevetett, és azt kérdezte:
AJÁNLOM AZ OLDALT
