Hagymácska

Nem a rétegeltség, nem az önmagát ismétlő látszatazonosság. Nem is a folytonos megújulás, felfrissülés, noha ez MÁR jobban tetszik: lehúzod a legfelső héjat, és alatta ugyanaz van, csak fehérebb, veszélyesen csillogó, és - naná - csípősebb: beléd mar, elered a könnyed. Ember, nehogy a szemedhez nyúlj! Taknyod-nyálad összefolyik, de nevetsz neki, igen: röhögsz kínodban, mert nem tudod, de érzed: felold a kölcsönhatás; nem csak te húzkálod le a rétegeket róla, de ő is felrétegel téged. Lemarja rólad az ˝én mostan hagymát pucolok˝ komoly, felelősségteljes maszkját, eljut a ˝csípi a szemem a rohadék˝ alá is, egészen a tehetetlen ˝röhögök magamon, és a nevetséges reakcióimon˝ feloldottságáig. S mikor már rajtad sincsen több felesleges réteg, és végre őszinte lehetsz, talán arra gondolsz: olyan, mint egy nő, amikor levetkőzteted: kicsi és erős, és amit a lehámozott ruhák alatt lelsz, attól jó esetben bevörösödik a szemed; ha pedig kibőgted-kinevetted magad, rájössz: éhes vagy. Serpenyőbe vele!
Erre a csodára, ami aprócska, észrevehetetlen valójában tartalmazza az egész Mindenséget, a vaskalapos tudomány persze azt mondja: hagymasav.
De ha nem hagyma, akkor kaleidoszkóp is lehet, milliófelé törve magán, és a világba szórva a színeket; vagy lehet nagyító, szakadék-mélynek látva a repedéseket: úristen, ilyen mélységek a Grand Canyonban sincsenek - zuhantadban halálfélelem szilánkol, és persze, hogy nem a szabadesés gyönyörűsége, vagy épp a panoráma köt le. Hisz csak ember vagy, na: csetlő-botló, zuhanó.
Vagy macska!
Pofozgatom a gombolyagot szórakozottan, miközben igyekszem, hogy üvöltsön rólam a hegyezett fülű koncentráció: FONTOS dolog ez itten, ide-oda gurul, és minden fordulatában mást mutat. Hagymát, kaleidoszkóp-ragyogást, pokolmély szakadékot, összeszuszogott detektív-nagyítót. Figyelemreméltó, és roppant érdekes: ragyog a szemem; és amikor kiderül, hogy csak egy nyavalyás gombolyag, amibe folyton beleakad a körmöm, akkor sem nem esem kétségbe: hanyatt hengeredem, és hátsó lábaimmal is megrugdalom. A vége persze az, hogy fekszem a legyőzött, kibolyhozott, irdatlan fonallabirintus alatt (én győztem, és ő a mozdulatlan: szerintem megdöglött; de akkor miért én vagyok alul?), és megrökönyödött orcával lesem gazdáimat: mit nevetnek ezek? Hogy merészelik bájosnak titulálni káprázatos előadásomat, amelyben vadászat volt, küzdelem, öröm, élet, halál, összegubancolódás, látszatgyőzelem? Felállok, és biggyesztve otthagyom őket; hisz ennél még az is értelmesebb, ha félrevonulva mosakodni kezdek. Le vagytok ti ejtve. Sosem láttátok, mit művelek egy igazi egérrel.
Hé, te ott! Látom ám, hogy felém jössz; csapkodok is idegesen a farkam végével. Ne merészelj megcirógatni, hallod?
A végén még szégyenszemre dorombolni kezdek.