Ördög a falon...
Képünkbe nevetett, majd
leugrott hozzánk.

Nem érdekelte
miért festettük - fogta,
vitte a lelkünk.

*

Izzó csókjaid
mindent elemésztő tűz...
felgyújtják testem.

Vágyunk lugasa
fölött, elefántcsontszín
korong: telihold...

*

Elmentél messze...
gondolataim raja
verdes körötted.

Szavaid visszhangja fáj...
üvöltő csend fülemben.

*

Langy eső pereg,
kopott kövek hogy isszák...
a könnyeimet.

*

Dúlt falak tövén
százszorszép bontja szirmát -
véreden virul.

*

Halott világom
romjai felett fénylő
gyöngyök: könnyeim.

Sápadt ékkövek
beborítják lepledet -
elkésett bánat.

Miféle láncot
lehetne fűzni dermedt
szívfájdalomból?

*

Reménytelenül
reményvesztett szó ez:
reménytelenség.

Kukacok rágta
rothadó halottnak már
nem fáj a halál.

*

Könnyeim nyomát
reggeli nap csókolja
selymes simára.

Elmúlt a nyáréj
oda a lenge mámor
nyálas köd szitál.

*

Ködfátyol mögött
libbenő levél pörög
a tompa fényben.

Ősz könnyeiben
gyűrött arcát füröszti
egy diólevél.

*

Otellószemek -
szőlőinda rejtekén
gömbbe zárt mámor.

Bágyadt ősz köde
fűz szőlőtőkék közé
ökörnyálgyöngysort.

*

Fanyar illat leng...
birsalmák függnek csöndben.
Telet súg az ősz.


* * *

Bágyadt napsugár...
az őszirózsa szirmán
tarka lepke ül.

Fekete-sárga szárnyon
nyár pora pereg, lehull.

*

Krizantémszirmon
fénylő gyöngyökként ülnek
az ősz könnyei.

Hófehér, hamvas
ölelésbe borulnak
az őszirózsák.

*

Langy esőcseppek...
holtakat sirat az ég
naplementében.

Szivárvány ívén
huny ki rőt alkonyaton
a gyertya lángja.

*

Ezüst holdsarló
elé fátylat köt az ősz.
Lezuhant az est.

*

Egy sápadt csillag
remeg az ég peremén.
Fénytelen a Hold.

*

Napos napra, éj...
Párapaplant öltenek
szunnyadó mezők.

*

Az országútra
szemérmes lepel simul.
Kerekek tépik.

Fényszórók előtt
buja táncot lejt a köd
a száguldással.

*

Haikuvá ég
elkapott pillanata
a valóságnak.