26. fejezet

Mikor a többiek beértek a kórházba, én már a műtőben voltam.

- Na, hogy van? – aggódott Daniel.

- Épp műtik… a kés keresztülszúrta a bal tüdejét. Még fél centi és a szívében landol.

Mike lerogyott egy székre és fejét a tenyerébe temette.

- Brian… - kezdte Keyra. – Miért mondta, hogy Jen a rokonod? – fejezte be.

- Mert így van – sóhajtott a fiú.

- Mi? Hogyan? – érdeklődött Nessy.

- A testvérem.

- Ez lehetetlen – mondta Dan.

- Pedig így van… Anya első férje David Brou. Amint Brian megszületett, anya otthagyta Davidet. Rá egy hónapra már terhes volt velem – magyarázta Matt.

- És ezt ti mégis mióta tudjátok? – kérdezte Jack.

- Emlékszel apa balesetére, mikor 3 hónapra kómába esett? Akkor anya felügyeletére bíztak, és kiderült, hogy Naomi Darris az anyám. Amikor ez kiderült, még jártunk Jennel. Azt a 3 hónapot náluk kellett töltenem… Akkor szakítottunk.

- És akkor romlott meg anyáék házassága, ugyanis apa sem tudott anyu első házasságáról és Brianről. Apa akkor kezdett inni – vallotta be Matt.

- Komolyan ezért szakítottatok? – döbbent meg Michael.

- Nem tehettünk mást – felelt Brian.

- Már hogy ne tehettetek volna? Azért, mert rokonok vagytok, még járhattok, csak gyereketek nem lehet! – okította Keyra. – És elég nyilvánvaló, hogy te még mindig szereted…

- Naná, hogy szeretem, a húgom… Csak nem volt időnk kiheverni a szakítást, 1 házban laktunk.

Ebben a pillanatban nyílt a műtő ajtaja és kilépett rajta az orvos.

- Hogy van? – pattant fel Matt.

- A kisasszonyt átvittük egy saját szobába. A műtét jól sikerült, stabil az állapota. A szobája itt a folyosó végén balra van – mondta a doki.

- Doktor úr, bemehetünk hozzá? – kérdezte Jack.

- Igen, de még nem teljesen van magánál.

- Köszönjük. Viszlát – köszönt el Jason.

Mikor felébredtem, hirtelen azt sem tudtam, mi történt. Elmondták, hogy a műtét sikeres volt, és pár hét alatt rendbe jövök. Az orvos azt mondta, aludjak, mert sok altató van bennem, de én egyáltalán nem voltam álmos. Csak bámultam a plafont és semmi máson nem járt az eszem, csak hogy tönkretettem Brian szülinapját. Nem haragudtam Mike-ra, nem érdekelt, hogy most műtöttek meg, bűntudatom volt a buli miatt. Sokáig néztem volna még a hófehér mennyezetet, de az ajtó halkan nyikorogva kinyílt, így kénytelen voltam odafordulni. Matt lépett be rajta. Elég nyúzottnak tűnt, kócos volt, álmos, szemei pedig vörösek voltak, ami elárulta, hogy sírt. Arcáról szín tiszta aggodalmat és féltést lehetett leolvasni. Leült az ágyam mellett álló székre.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Jól – feleltem tömören, és nem is hazudtam, nem fájt semmim, nem is éreztem, hogy most vagyok túl egy műtéten.

- A doki mit mondott?

- Pár héten belül már minden oké lesz és hazamehetek – mosolyogtam. - Persze az akrobatikáról jól időre lemondhatok…

-  De meggyógyulsz, és ez a lényeg.

- Matt! Elmondod végre, amit szeretnék, vagy ezt csináljuk holnapig? – mondtam ki, amit gondoltam.

- Persze, bocs… Szóval most már.. mindenki tudja, hogy Brian a testvérünk – nyögte ki végre.

- Hát miután közölte, hogy a rokonom, gyanús volt, hogy ki fog derülni – rántottam vállat. – Beküldenéd Briant?

- Persze. Örülök, hogy jobban vagy… Aggódtam.

Pár perccel később már a hosszú barna hajú srác ült mellettem.

- Minden rendben? – kérdezte Brian.

- Őszintén? Voltam már jobban is. Még mindig fáj a lélegzés.

- Gondolom matt elmondta, hogy a többiek mindent tudnak.

- Igen.

- És nem zavar? Én azt hittem nem akarod, hogy megtudják - értetlenkedett.

- Nem titokban akartam tartani. Csak nehéz volt szerelemből a testvéri szeretetbe váltani. De most már büszkén kimondhatok: 2 bátyám van.

Brian fölém hajolt és egy puszit adott a homlokomra.

- Brian! – szóltam neki ismét. – Sajnálom, hogy elszúrtam a bulidat.

- Jaj, hagyjál már! A legfontosabb most te vagy… – kezdte a fiú, de kopogtak.

- Rendőrség! – szólt be az illető, majd benyitott.

- David! – örültem meg. – Hogy kerülsz te ide?

- Kirendeltek, hogy nyomozzam ki az ügyedet – felelt a féri.

- Szia, apa – köszönt Brian is.

- Mit kell ezen nyomozni? Véletlen baleset volt – mondtam.

- Inkább szándékos késelés – szólt David Brou.

- Nem jelentek fel senkit, mert nem is történt semmi – feleltem.

- Azért műtöttek másfél órán át? Jenny, azért mert szinte a lányom vagy, még nem veszem ezt be – válaszolt vissza a zsaru.

- David, egészen pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ha én nem kívánok feljelentést tenni, arra senki sem kötelezhet. Márpedig én nem adom fel az egyik legjobb barátomat. Senki nem akart semmi rosszat – fejtettem ki.

- Jól van, felfogtam. De barátilag elmondhatnátok, mi is történt – kérte David.

- Michael többet ivott a kelleténél és az hajtogatta, hogy Jen miattam nem jár vele. Aztán kis híján belém döfte a kést, de Jen felpofozta, mire az gondolkodás nélkül megszúrta – magyarázta Brian. – Ha a húgi nincs, most én fekszem itt… rosszabb esetben, a hullaházban.

27. fejezet

David felvette a jegyzőkönyvet, miszerint véletlen baleset történt, majd visszament dolgozni.

Már mindenki bent volt nálam, egyedül Michael nem jött be. Talán félt, hogy haragszom rá, talán bűntudata volt.

Egy hét elég volt a semmittevésből. Felkeltem az ágyamból és írattam egy olyan papírt az orvosommal, hogy saját felelősségre elhagyom a kórházat. Még jó, hogy a többiek épp suliban voltam ekkor, biztos megakadályozták volna. Így is épp eleget veszekedtünk emiatt. Főleg Leon akart minden áron bent tartani. Még ez sem tudott visszatartani, összeszedtem a cuccaimat és hazamentem. Suliba persze még nem jártam, egyrészt, mivel bal kezes révén nem sok mindent tudtam volna kezdeni, másrészt viszont egyben igaza volt mindenkinek: még gyenge voltam. Már a hazafelé út is pokolian megviselt. Michael a lehető leglátványosabban került engem, és ez felettébb idegesített. Ő volt az egyetlen, aki felém sem nézett, míg otthon voltam. Egy hónap alatt rendbe jöttem annyira, hogy már járhattam suliba. Persze az edzés ki volt zárva, hiszen mikor a 45 percet végig kellett írni a is rettenetesen fájt. Minden délután átjöttek a többiek és próbáltunk. Sokszor beültek Leonék is. Sophie legnagyobb örömére, bátyjával már nem veszekedtünk… sokat. Egyedül Mike hiányzott a bandából, egyszerűen nem volt hajlandó a közelembe jönni. Pár nap elég volt, hogy már nagyon elegen legyen ebből az egészből, így egyik alkalommal ott hagytam a többieket a garázsban, én pedig elmentem Michaelhöz. Persze állítólagos fontos programja ellenére otthon találtam, Rendesen meg volt lepve, mikor kinyitotta az ajtót és én álltam vele szemben.

- Mit keresel itt? – kérdezte még mindig a bejáratnál.

- Tudod, van egy barátom, akit már másfél hónapja nem láttam. Gondoltam megkeresem.. – feleltem szemrehányóan.

- Egy barát leszúrja a másikat? – kérdezte.

- Véletlen volt Mike! Én nem haragszom… és a többiek sem, csak aggódtak értem.

- Hogy vagy?

- Hát, ha sokat gitározom, még fáj, edzésre meg egyáltalán nem járhatok és a karom felemelésével problémáim vannak.

- Sajnálom – suttogta a fiú.

- Mint már említettem, nem haragszom.

- Lehet, hogy te nem haragszol, de ezt magamnak sosem fogom megbocsájtani.

- Michael Dawson! Ezt most azonnal hagyd abba! Nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy tökreteszed a barátságunkat, szóval most szépen fogod magad és eljössz velem próbálni.

Kb. fél óra múlva visszaérkeztünk hozzám.

- Megfenyegetted Jen? – kérdezte Jack.

- Önszántából van itt – mosolyogtam.

- Csak mert volna neked ellentmondani… - gúnyolódott Brian.

- Köszi, édes vagy – feleltem vissza nevetve.

- Na, csak itt állunk vagy mutattok is valamit? – kérdezte Leon.

- Hát, ha Michael még nem felejtett el énekelni… - piszkálódtam.

Eljátszottunk egy jó pár számot. Jason, Sophie, Daniel és Matt el voltak ragadtatva. Biztosan Leonnak is tetszett, de ezt semmi pénzért nem közölte volna velünk, csak megdobott egy „Nem volt olyan szörnyű”-vel. A boldogságot telefonom csörgése zavarta meg. A szám titkosított volt, így felvettem.

- Szia, Kicsim! – szólt bele anya.

- Szia… anya – feleltem.

- Pár nap múlva odautazom és bemutatom a jövendőbelidet.

Intettem a többieknek, hogy egy pillanat és jövök, majd felmentem a földszintre.

- Én nem megyek férjhez – közöltem vele.

- De igen, férjhez mész. Ez a családunk érdeke.

- Előbb ölöm meg magam – válaszoltam, majd kinyomtam a telefont.

Könnyek szöktek a szemembe, így mentem vissza a többiekhez.

- Mi történt? – kérdezte Brian, mire én egy szó nélkül megöleltem.

Kitört belőlem a sírás és hiába próbáltam, nem tudtam abbahagyni. Pedig már azt hittem sikerül megtartanom ígéretemet, miszerint soha többé nem sírok.

- Semmi baj, megoldjuk, Honey (édes)… - suttogta a fiú a fülembe.

Mintha csak ez kellett volna, visszatértem a valóságba és elengedtem Briant.

- Hogy mondtad? – kérdeztem.

- Én… igazán… sajnálom… bocsánat – hebegte a srác.

„Honey” kattogott ez az egy szó a fejemben. Akkor hívott így, mikor együtt voltunk. Láttam Brian zavarodott és egyben bűnbánó arcát.

- Nyugi – érintettem meg a karját.

- És még azt állítják, nem szeretik egymást – súgta Vanessa Kaynek.

- Na, folytassuk! – lelkesedtem és fel is kaptam a gitáromat.

- Komolyan, mintha fél perce még nem sírtál volna… - értetlenkedett Jack, de nem igazán foglalkoztam vele.

Akkor és ott jöttem rá, hogy anyám akármit tehet, a barátaim mindig mellettem lesznek és számíthatok rájuk.

28. fejezet

Három nappal később anya megérkezett a vőlegényemmel. Mikor kiléptem a suliból már ott álltak. Szívesen elfutottam volna, de nem lett volna sok értelme. Álltam kikerekedett szemekkel és egy hang nm jött ki a torkomon. De nem csak én voltam meglepve. Brian és Matt ott voltak mellettem. Szinte sokkos állapotban sétáltam oda anyához.

- Ez nem gondolhatod komolyan… - nyögtem belenézve abba a hideg szürke szempárba, mely vőlegényemhez tartozott.

- Anya, ezek ketten tíz percet nem bírnak ki veszekedés nélkül! – tájékoztatta Matt.

Leon viszont egyáltalán nem tűnt meglepettnek.

- Te végig tudtad, igaz? – háborodtam fel.

A fiú tekintete nem változott, továbbra is hűvösen tekintett rám.

- Kicsim, neked ez lesz a legjobb – nyugtatott anyám.

- Nem! Francot se tudsz rólam vagy az életemről! Nem ismersz! Hol voltál, mikor szükségem lett volna rád? – támadtam neki.

- Úgy viselkedsz, mint egy óvodás – szólt Leon.

- Valóban? – kérdeztem vissza gúnyosan. – És neked velem kell összeházasodnod – emlékeztetettem cinikusan.

Amint ezüstösen csillogó szemébe néztem megértettem végre, mit is akar elérni.

- Anya, megbeszélhetnénk ezt Leonnal négyszemközt? – váltottam stílust.

- Látom, kezded elfogadni… beszélgessetek csak.

- Bocs, későn esett le, mit szeretnél… - fújtam ki a levegőt, mikor anya elment.

- Azt hittem már sosem küldöd el – könnyebbült meg Leon is.

- Valamit ki kell találni – állapította meg Brian.

- Kösz, eddig én is eljutottam – mondtam.

- Na, figyeljetek! Két napig csak el tudjátok játszani, hogy minden oké, aztán anya úgyis hazautazik. Nyárig meg még van idő, majd kitalálunk valamit – ismertette tervét Matt.

- Két nap? – sóhajtottam. – Rendben.

- Leon? – kérdezte Brian.

- Hát jobb ötletem nem nagyon van – jelentette ki az ezüsthajú.

- A többieknek majd én szeretném elmondani, légyszi ne szóljatok nekik! – kértem meg a fiúkat.

Eljátszani két napig, hogy járunk – nem is hangzik olyan nehéznek… Pedig pokoli volt… de élveztem. Leon teljesen más volt, nem veszekedtünk, komolyan mondom, jobban félt anyámtól, mint én valaha is- Próbálta magát erősnek mutatni, de láttam rajta, hogy fél. Anyám jelenlétében mindig fogta a kezemet. Sokszor azt éreztem, nem is a hitelesség kedvéért csinálja, sokkal inkább, mert bátorítást vár tőlem.

Mikor szombaton próbáltunk anya is bejött megnézni minket.

- Miért nem énekelsz valamit Leonnak? – kérdezte.

- Nem tudok szerelmes dalokat… - jelentettem ki.

- Kicsit, hallottam a karácsonyi bálról – közölte velem.

- Az Michael száma – feleltem.

- Biztosan te is tudod.

Gyűlöltem anyámat ezért. Mégis mit képzel? Intettem a többieknek, hogy kezdjék el. Bocsánatkésőn néztem Michaelre, hiszen ő írta a dalt és még csak azt sem mondtam el neki, miért vagyok Leonnal. Jóllehet, ének közben nem lehetett érzelmet leolvasni az arcomról, de belül zokogtam.

Egy ideje már Brian is nálunk lakott, így persze nem lepődtem meg, mikor ő nyitott be a szobámba. Az ablakban ültem, miközben mp3-lejátszómból zene szólt a fülembe.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Megvagyok… - közöltem a lehető legtömörebben.

- Holnap este elmegy anya, gondolom, örülsz.

- Ne mondd, hogy te nem! – mosolyodtam el.

Igazából nem tudom, mi ütött belém, de kihúztam fülemből a fülhallgatót, leszálltam az ablakpárkányról, odaálltam Brian elé és egyetlen szó nélkül megcsókoltam. Szomorú voltam és nem gondolkoztam. Nem állított le, ahogy én sem őt. Abban az éjszakában minden elfojtott érzésünk benne volt. Tudtuk, hogy ezt nem lenne szabad, mégsem hagytuk abba.

Reggel anya ébresztett. Ijedten néztem körbe, mikor benyitott, de Briannek volt esze. Elment, még mielőtt bárki megláthatna minket.

Brian nem tudom hova ment, de egész délelőtt nem láttam. Pedig lett volna mit megbeszélnünk…

Délután átjöttek a többiek és érdekes mód, addigra „fél bátyám” is előkerült. Meglehet, csak nem akart velem kettesben maradni, de felettébb idegesített, hogy igen látványosan került. De nem csak nekem tűnt fel a viselkedése. Tudtam, hogy Matt előtt nem sokáig fogom tudni titkolni a dolgot, de igyekeztem minél tovább húzni.

Anya olyan hat körül indult a reptérre.

- Húgi, mesélsz? – kérdezte Matt, mikor anya elment.

- Nem – feleltem egyszerűen és ott hagytam a többiekkel.

Bátyám meglepődött, hiszen eddig mindig mindent megbeszéltem vele. De ezt azért mégsem lehetett. Brian tekintetét kerestem, de ő még a szemembe sem volt hajlandó nézni. Tudtam, hogy meg fogja bánni, ami történt, de azt hittem, én is így leszek vele. Én viszont nem bántam egy percig sem. Tisztában voltam vele, hogy nem helyes, de nem érdekelt. Talán nem is attól féltem, hogy kiderül, sokkal inkább bátyám fejmosását szerettem volna elkerülni.

29. fejezet

Kint ültem a parkban egy padon és elnéztem a boldogan játszó gyerekeket. Én is ilyen gondtalan akartam lenni… mert akkor úgy éreztem, rám szabadt a világ. Nemsoká éreztem, ahogy a pad megsüllyedt, valaki leült mellém. Odafordultam és legnagyobb megdöbbenésemre Leonnal találtam szemben magam.

- Meg kéne beszélned Briannel – mondta.

- Honnan tudod? – próbáltam nyugodt maradni, holott iszonyúan meglepődtem.

- Csak rátok kell nézni. Te keresed Briant, ő kerül téged… Pedig annyira azért nem szörnyű a dolog.

- Á nem, csak annyira, mintha te lefeküdnél Sophieval – feleltem.

- Én két éves korom óta tudom, hogy Sophie az édestestvérem. Te viszont három éve tudtad meg, hogy a barátod a féltestvéred. Szerintem nem ugyanaz a kettő – fejtette ki az ezüsthajú srác.

Hálás voltam neki ezért, pedig, amit elmondott, én is tudtam.

- Na, nem jössz vissza? – kérdezte.

- Menj előre, mindjárt megyek én is!

- Nyugi, minden rendben lesz – simogatta meg az arcom, majd elment.

Pár perc múlva én is hazaindultam. Az ajtóban ott állt Daniel.

- Te meg mire vársz? – kérdeztem.

- Rád. Minden rendben?

Bólintottam, holott egyáltalán nem voltam benne olyan biztos. Bementem a nappaliba a többiekhez.

Láttam a szemükben, hogy még mindig nem tudják, mi történt, de nem kérdeztek semmit. Brian úgy beszélt tovább Jackkel, mintha észre se vett volna. Fájt, hogy ezt csinálja, de nem szóltam. Felmentem a szobámba. Bedőltem az ágyba, ahol még mindig éreztem Brian dezodorjának kellemes illatát. Beszélni akartam vele, de úgy gondoltam, elég nyilvánvaló, hogy ő nem akar velem. Tudtam, hogy ha nem szedem össze magam, nem csak Leon fog rájönni, hogy mi történt. Le akartam menni, de elaludtam. Pár óra múlva éreztem, hogy valaki betakar, de nem nyitottam ki a szemem. Mivel Brian szóba se állt velem, biztos voltam benne, hogy Matt. Az általam Mattnek vélt srác puszit adott a homlokomra és ekkor éreztem meg Brian dezodorját. A fiú távozott, én pedig mosolyogva aludtam vissza.

Reggel már tényleg Matt ébresztett. Hárman együtt mentünk suliba. Brian hozzám se szólt, de bennem még mindig élt a tegnap este. Örültem, hogy ha nekem nem is mondja, hiányzom neki. És ő is nekem… nagyon.

A többiek egész nap arról faggattak, min vesztünk össze. Ez rosszabb volt, mintha összevesztünk volna. Két hétig így ment ez: Brian került engem, én pedig marcangoltam magam. Kerestem volna a társaságát, de szabályosan menekült.

Megint nálunk délutánozott mindenki. A szokásosnál is rosszabb kedvem volt, úgyhogy nem lógtam velük. Fent voltam a szobámban és a hangfalakból üvöltött a rock. Senkivel se akartam beszélni.

 Jen, halkítsd már le! – kiabált a földszintről Matt.

Nem válaszoltam, de a zene még hangosabb lett.

- Mi baja? – kérdezte Jack.

- Fogalmam sincs. Hetek óta rosszkedvű. Nem hajlandó elmondani, mi történt.

Leon egy szó nélkül felállt és otthagyta őket. Megállt a szobám ajtajában. Szokásomhoz hívem az ablakban foglaltam helyet.

- Beszélj vele! – tért egyből a lényegre.

- Nem tudok… - válaszoltam halkan.

- Miért? Mi változott egy hónap alatt? Eleinte a társaságát kerested, most miért nem?

- Már tudom, mit mondana. Hogy annak nem lett volna szabad megtörténnie, felejtsük el és ne beszéljünk róla. Mintha az olyan könnyű lenne. Biztos megpróbálná elmagyarázni, hogy óriási hiba volt.

- Azt hittem, te is így gondolod – értetlenkedett Leon.

- Igen, de én nem bántam meg. Csak azért gondlom, hogy hiba volt, mert félek, hogy elveszítem.

- Nem fogod… Lehet, hogy évek kellenek hozzá, de ti ketten biztos, hogy ki fogtok békülni – bíztatott.

- Köszönöm… Beszélni fogok vele, ígérem.

Bólintott, majd visszament a többiekhez a nappaliba. Lehalkítottam a zenét.

- Jézusom! Hallok! – kiáltott fel Matt. – Mit tettél vele? – kérdezte Leontól.

- Csak közöltem vele a tényeket – ködösített az ezüsthajú.

Pár perc múlva 5 óra volt, így lementünk próbálni a garázsba.

30. fejezet

Este, amikor Matt épp zuhanyozott, bementem Brian szobájába. Mint mindig, most is csak egy nadrág volt rajta, ugyanis póló nélkül szokott aludni. Kopogtam az ajtaján, pedig nyitva volt. Hátrafordult a bejárat felé.

- Beszélhetünk? – kérdeztem.

- Ülj le! – mutatott Brian az ágyra.

- Miért kerülsz ilyen állati feltűnően?

- Szerinted? – válaszolt kérdéssel a srác.

- Megbántad?

- Ezerszer is – feleltem.

Tudtam, hogy ez lesz, mégis reménykedtem, hogy nem ilyen választ fogok kapni. Brian látta arcomon, hogy nem ezt vártam.

- Nem lett volna szabad megtörténnie, Jen.

- Miért nem? Brian, mi rosszat tettünk?

- A húgom vagy! – fakadt ki.

- Magadat csapod be, ha azt hiszed, valaha is el fogjuk tudni felejteni.

- Tudom… De reálisnak kell maradnunk. Ebből soha ne lesz és nem is lehet semmi.

Így visszagondolva, úgy viselkedtem, mint egy hisztiző óvodás. Tudtam, hogy Briannek igaza van, de nem akartam elfogadni.

. Sajnálom, Jen. Tényleg sajnálom – szólalt meg ismét Brian.

- Ne… Már akkor tudtam, hogy ez lesz. Hogy meg fogod bánni, de azt hittem, én is. Ehhez képest én egy pillanatig nem éreztem bűntudatot.

- Szerinted helyes volt, hogy megtörtént? – lepődött meg.

- Tudom, hogy nem volt az. És inkább fogadom el, hogy köztünk sose lesz semmi, minthogy már barátok se legyünk… Nem akarlak elveszíteni.

- Én se téged – ölelt meg.

- Mi folyik itt? – jött be Matt egy szál bokszerben.

Brian és én azonnal elengedtük egymást.

- Baj van, Jen? – aggódott bátyám.

- Semmi, már minden rendben – mosolyogtam rá.

Szerencsére Matt rájött, hogy nem fogok többet mondani, így nem firtatta tovább a dolgot.

- Álmos valaki? – érdeklődtem és mivel mindkét sráctól nemleges választ kaptam, lementünk a nappaliba DVD-t nézni.

Mikor a film véget ért, láttam, hogy már mindketten alszanak. Lehoztam két takarót és rájuk terítettem őket, én magam pedig felmentem a szobámba. Órákig hallgattam zenét, de végül engem is elnyomott az álom. Reggel kivételesen magamtól ébredtem. Ránéztem az órára, 15 perc múlva indulni kéne a suliba. A nappaliba lépve láttam, hogy Brian és Matt is alszik. Gyorsan felkeltettem őket. Persze az iskolából rendesen elkéstünk, a tanárok jól leszidtak.

Délután bementem a kórházba. Persze látogatásomról senkinek sem szóltam. Tudtam, miért vagyok ott, mégis villámcsapásként ért, hogy terhes vagyok… újból. Fogalmam sem volt, kitől kérhetnék segítséget. Sokan álltak mellettem, én mégis egyedül éreztem magam. Egyet viszont már akkor eldöntöttem: Briannek nem mondom el. Most, hogy minden rendbe jött, nem akartam megint elrontani a dolgokat. A kórházból jövet úgy éreztem magam, mint egy élőhalott. Azt hiszem, így is nézhettem ki, mert sok aggódó szempár meredt rám az utcán.

Hirtelen ötlettől vezérelve, bementem a játszótérre. A hely majdnem üres volt, hiszen látszott, mindjárt esni fog. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de lassan felfogtam, hogy vízcseppek folynak ki a hajamból és már az egész ruhám vizes- Ránéztem a telefonomra, hogy megtudjam, mennyi lehet az idő. Öt nem fogadott hívás – állt a képernyőn. Megnéztem a listát: Matt, Michael, Brian, Keyra, Nessa. Ennyire késő lenne? 21:22… Azonnal felpattantam és elindultam haza. Ott volt nálunk az egész társaság, legalábbis a hangok erre utaltak. Megálltam az előszobában.

- Nyugi már, Brian! – hallottam Nessa hangját.

- Nem kellett volna hagynom elmenni! – szidta magát a srác.

Leültem az ajtó elé, A félfának vetettem a hátam. Remegtem, rázott a hideg, a cuccaimból csöpögött a víz. Megszólaltam volna, de nem ment. Pár perc múlva Keyra hangját hallottam. Csukva volt a szemem és hangja rettenetesen távolinak csengett.

- Jézusom! Brian, gyere ide! – kiáltott a lány.

Hogy Brian válaszolt-e, már nem emlékszem, fejem félrebicsaklott és eldőltem.

Éreztem, hogy valaki a homlokomra rak egy vizes ruhát, majd végigsimítja a hajam, de nem bírtam kinyitni a szemem.

- Minden rendbe fog jönni… - suttogta egy mélye hang.

Bár magamnál voltam, nem tudtam beazonosítani. Lassan megmozdítottam az ujjaim. Csak ekkor éreztem, hogy valaki keze a tenyeremben pihen.

Összeszedtem minden erőmet és kifeszítettem a szemem. Brian mosolygó, de egyben aggódó arcát láttam meg először.

- Hogy vagy? – kérdezte.

Nem volt erőm válaszolni, csak gyengén bólintottam. Megpróbáltam felülni, de Brian visszanyomott.

- Pihenned kell! És… vigyázz magadra! – kérte.

Tekintete elárulta, már mindent tud. Engedelmesen visszafeküdtem. Brian elment szólni a többieknek, hogy felébredtem. Időközben körülnéztem. Brian szobájában voltam. Csakhamar megjöttek a többiek is.

- Ne csinálj ilyet többet! – kért Keyra.

- Nagyon megijesztettél – helyeselt Vanessa.

- Sajnálom – súgtam alig hallható hörgő hangon.

- Matt, mi akkor hazamegyünk! Ugye Jen holnap nem jön suliba? – szólt Jack.

- Én se – felelt Brian. – Vigyázok rá…

- Szóljatok, ha bármi van! – szólt Mike végül, majd mind elmentek.

Azt hittem elkezdenek faggatózni, de nem így lett. Csak annyit mondtak, hogy pihenjek, majd ők vigyáznak rám. És én hittem nekik… Lassan visszaaludtam.