21. fejezet

- Kapaszkodj! – mondtam elszántan és elindultam.

Erről a helyzetről, ahogy Leon teste az enyémhez simult, eszembe jutott, amikor Dan tanított vezetni. Sosem jártam oktatóhoz, csak a vizsgát tettem le, mindent Daniel tanított nekem. Kezdetben ő ült elöl és mutatta a dolgokat, később én vezettem és volt barátom ült mögöttem. Pontosan ugyan olyan puhán, mégis szorosan fogott, mint most Leon.

Nem kíméltem az idősebb Oswaldot, szinte végig teljes gázzal mentem. Hát igen, a Sophie esetében fél órás utat most húsz perc alatt tettük meg. Leparkoltam a ház elé és vártam, hogy a fiú felálljon. Leon leszállt és levette a sisakot, de azonnal összerogyott és elájult. Leugrottam a motorról, szabályosan eldobtam a bukómat és odatérdeltem a srác mellé. Szólongattam, de csak két-három perc után reagált. Leon már ébredezett, mikor kijöttek a többiek.

- A francért nem szóltál, hogy rosszul vagy?! – hordtam le azonnal – Az a hülye büszkeséged nem engedte, hogy kimondd, lassítsak? Megértettelek volna!

- Jen, elég volt! Rosszul van, állj le! – jött oda Brian. – Minden rendben? – kérdezte Leont.

A fiú bólintott, én pedig visszaültem a motorra és elmentem.

- Hova megy? – kérdezte Jason.

- Csak egyedül akar leni – felet Daniel, majd bekísérte a házba Leont.

- Jen csak aggódik érted – mondta Matt a srácnak. – Nem te vagy az első, akivel ez történt.

- Mikor jön vissza? – érdeklődött Leon.

- Maximum fél óra. Túlságosan aggódik ahhoz, hogy tovább maradjon – válaszolt Brian.

A szél kegyetlenül fújt, én mégsem fáztam. Boldog voltam, hogy újra érezhetem azt a szabadságot, melyet a motorozás tud nyújtani. De Briannek igaza volt, túlságosan aggódtam Leon miatt, mintsem órákra eltűnjek, így huszonöt perc elteltével visszaértem. A többiek a nappaliban ültek.

- Leon, minden oké? – kérdeztem.

- Igen, jól vagyok, de… miért akadtál ki ennyire?

- Erről most nem szeretnék beszélni – komolyodtam el. – Örülök, hogy nincs semmi bajod – mondtam, majd teljesen higgadtan felmentem a szobába, mely kiskoromban mindig az enyém volt, tegnap pedig Nessával osztottam meg.

A csukott ablaknál leültem a belső párkányra és csak bámultam kifelé. Könnyeim némán kezdtek folyni, csakúgy, mint az esőcseppek az ablakon. Együtt sírtam az éggel, ahogy eszembe jutott egy három éves történet. Órákig bámultam volna az esőt, ha nem jön be Brian. Odamentem hozzá és egy szó nélkül átöleltem.

- Húgi – sóhajtott a fiú.

- Hát így se szólítottál még – mosolyogtam.

- Ugye tudod, hogy a lenti dolog után el kell majd mesélned mindent nekik? – terelte el a szót Brian.

- Tudom… Segítesz?

- Persze, hogy igen. Ez nem is lehet kérdés! És biztos vagyok benne, hogy Matt és Dan is támogatni fog. Na, gyere! – fogta meg a kezem a fiú és lementünk.

A kezemet nem engedte el, ezzel pedig kiérdemeltük a többiek rosszalló pillantását.

- Tartozom egy kis magyarázattal. Főleg neked, Leon – kezdtem. – Mikor megtanultam motorozni az első utamon elvittem Mattet. Nem kíméltem őt sem. Amikor leszállt, ugyanúgy összeesett, mint Leon, de ő nem kelt fel. Három napig kómában volt. Az orvosok azt mondták, túlterhelte magát, de igazából csak én tudtam, hogy a sebesség váltotta ki ezt belőle. Ezért ijedtem meg ennyire. Matt se szólt, hogy rosszul van, pedig szédült, és én sem vettem észre. Sajnálom, hogy kiabáltam.

- Semmi gond, bocsánat, hogy felbolygattam a múltat – felelt Leon, ezzel nem kis meglepetést okozva. – Egyébként állati jól vezetsz. Van jogsid a motorhoz?

- Dan hibája, ő tanított vezetni. Amúgy, köszi. 14 éves korom óta van jogsim, külön kérvényeztük.

Jó pár percig elbeszélgettünk anélkül, hogy egymásba kötöttünk volna. Már dél körül járt az idő, mikor eszünkbe jutott, hogy ideje lenne hazamenni.

22. fejezet

- Brian, nem jössz velem? – kérdeztem, mikor indulni készültünk.

- De, persze – felelt a fiú.

A többiek beszálltak a kocsikba. Az egyiket Daniel, a másikat Matt vezette, hiszen csak nekik volt jogsijuk. Mike épp a vizsgája előtt állt, a lányok és Jack pedig még neki sem futottak. Na jó, lehet, hogy Leon is vezethetett volna, de Dan és a bátyám tuti nem engedte volna át a kormányt.

Motorral persze sokkal gyorsabban haladtunk, így hamarabb odaértünk a házunkhoz. Beültünk a nappaliba, persze csak miután biztonságba helyeztem a járgányt. Brian átkarolta a vállam, én pedig ráhajtottam a fejemet. A TV hangja mellett elaludtunk. Persze jót tett a pihenés, hiszen nem aludtam semmit előző éjszaka, és ahogy észrevettem, Brian is sokáig fenn volt. Arra ébredtem, hogy Matt szólongat. Elhúzódtam Briantől.

- Bocsi – pirultam el.

- Semmi gond – mosolygott.

- Jen, miért nem mondtad, hogy jártál vele? – célzott Brianre Leon.

- Mert nem tartozik rád – válaszoltam csípősen. – Egyébként honnan tudod?

- Ők mondták el – mutatott a bandára.

- Kösz srácok – szóltam kedvetlenül.

- Lehet egy kérdésünk? – kezdte Nessa.

- Persze – feleltem.

- Ti ketten… - mutatott rám és Brianre Jack.

- Miért szakítottatok? – fejezte be Keyra.

- Ezt nem akarjátok tudni – mondtam.

- Jenny, légy szíves! – kért Mike.

- Nem! – kiáltottam, majd kimentem a kertbe.

- Ezt a témát kérlek, hagyjátok! – szólt Brian és utánam jött.

Kint ültem a fűben. Brian nem mondott vagy kérdezett semmit, csak letelepedett mellém és velem volt. Bár nem mondtam, tudta, hogy hálás vagyok. Matt már nem tudta kiolvasni a gondolataimat.

- Miért nem akarod elmondani nekik? – kérdezte.

- Talán… még magam sem emésztettem meg egészem.

- Jen, az istenért, már 3 éve volt! Túltehetnéd maga rajta! – oltott bátyám, mire felálltam.

- Tudod, lehet, hogy neked ez nem jelentene problémát, de azt hiszem, kicsit másképp szerettem, mint te – szóltam vissza gúnyosan. – Persze, te vagy az én nagy és tökéletes bátyám, de már nem vagyok kisgyerek, nem hiszem a tündérmesékben! Már rég tudom, hogy te sem vagy sebezhetetlen és hibátlan, ember vagy, aki néha téved. Lassan neked is el kellene fogadnod…

Matt komolyan elgondolkozott a mondandómon. Már úgy tűnt, nem fog felelni, ezért elindultam vissza a házba, de megállított.

- Sajnálom! Igazad van! – mondta bűnbánóan.

Megálltam, Mattnek háttal, csak, hogy ne vegye észre az arcomon végigfolyó könnycseppeket.

- Mit sajnálsz? – kérdeztem.

- Hogy nem vagyok épp egy tökéletes báty.

- Azt sose sajnáld! Nem az a baj, hogy nem vagy tökéletes, sokkal inkább az, hogy erre nekem kellett ráébresztenem.

- Tudom, hülye, idióta vagyok, húgi, de gyűlölöm, ha haragszol, kérlek, bocsáss meg, hogy veszekedtem!

- Nem haragszom, csak… azt hittem, te megértesz – adtam Matt tudtára az igazságot.

- Megértelek, és büszke vagyok rád. Büszke vagyok rá, hogy ilyen húgom van. Majd elmondod nekik, ha felkészültél, én pedig támogatni foglak.

- Ahogy én is – szólt közbe Brian.

Visszamentem hozzájuk, és egyszerre lógtam a nyakukban.

- Imádlak titeket! – súgtam. – Köszönöm.

A nap hátralévő részében jól szórakoztunk, mi tizenegyen. Először elmentünk moziba, valami vígjátékra. A film nagyon jó volt, tényleg jók voltak benne a poénok. Aztán több órán keresztül sétáltunk, vacsora gyanánt pedig beültünk egy McDonald’s-ba. Végre boldog voltam, olyan boldog, mint az utóbbi időben szinte soha. Eszembe sem jutottak a gondjaim, élveztem, hogy a barátaimmal lehetek. Magamban ezerszer megköszöntem Dannek, hogy időben megállított, nehogy leugorjak. Egész este nem is gondoltam a rossz emlékekre, és amennyire láttam, a többiek is jól szórakoztak. Leonnal nem piszkáltuk egymást, aminek persze Sophie örült a legjobban. Pár órával később az ágyamban feküdtem, de nem jött álom a szememre. Tudtam, hogy a boldogság nem fog örökké tartani, talán féltem, ha lehunyom a szemem, eltűnik minden, és rájövök, csak álmodtam mindent. Legszívesebben megállítottam volna az időt. Bár tudtam, ez nem lehetséges, mégis úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Olyan, amilyet Mattnek említettem, aki még hisz a tündérmesékben és elhiszi, hogy a világ tökéletes, nincs benne fájdalom, és ez így is marad… örökre.

23. fejezet

Hétfőn megint kezdődött a suli. Matt még előtte lévő nap visszahurcolkodott, így ezúttal ő keltett. Mindig is korán kelő típus volt, ezért megint nagyon hamar beértünk a suliba.

- Hát te? Nem szoktál ilyen korán bent lenni – szólt oda Brian, amint beléptünk az épületbe.

- Ő keltett – mutattam kómásan Mattre.

- Meg akarod ölni? – nevetett Brian. – Mindjárt állva elalszik.

- Nevess csak! – mondtam és fejemet ráhajtottam a vállára. – De tényleg fáradt vagyok.

- Hát itt meg mi folyik? – kérdezte Keyra.

- A húgom mindjárt elalszik, Brian meg próbál bele életet verni – felelt Matt.

- Hánykor keltetted fel szerencsétlent? – sajnált meg a lány.

- Hajnali negyed 7-kor! – válaszoltam elkeseredetten.

- Arról nem én tehetek, hogy 2-ig telefonáltál – vonta meg a vállát Matt.

- Ki a franccal beszéltél te addig? – kérdezte Keyra.

- Ha jól sejtem, ez én volnék – szólt Brian.

- Na, jó, megyek aludni angolra – mondtam és elmentem az osztálytermünkhöz.

Meglepő módon, egyik órán sem aludtam el. Ebédszünetben Dan már ott ült a szokásos asztalunknál, így leültem vele szembe.

- Mostanában feltűnően jóban vagy Briannel – állapította meg.

- Zavar? – kérdeztem vissza cinikusan.

- Csak érdekel miért, újrakezditek?

- Végre sikerült megbeszélnünk a dolgokat – feleltem.

Ekkor ült le hozzánk Michael és Matt.

- Miről van szó? – érdeklődött bátyám.

- Brianről és Jennyről – válaszolt Daniel. – Nektek nem tűnt fel, hogy megint nagyon jóban vannak?

- Szerintem teljesen normálisak – szólt közbe Matt.

- Akkor is úgy néz ki, mintha épp az újrakezdést fontolgatnák – védte saját igazát Dan.

- jaj, hagyd már békén… Ha féltékeny vagy, inkább mondd a szemünkbe! – mondta Brian, aki a lányokkal és Jackkel érkezett le.

- Dan, Brian, kérlek! – állítottam le őket. – Ne veszekedjetek mát, főleg ne miattam!

- Hozzászokhattál volna! Ez a kettő, amióta ismerik egymást, rajtad veszekednek – célozgatott Nessa.

- Most már csak az kéne, hogy Michael is beszálljon, és teljes lenne a létszám – tette hozzá Keyra.

- Jó lenne, ha leállnátok – figyelmeztettem a két lányt.

- Jól van, bocsi – válaszolt Vanessa.

- Hol van Leon, Sophie és Jason? – kérdezte Jack elterelve a szót.

Fogalmam sem volt, hol lehetnek, így megrántottam a vállam. A három érintett a nap hátralévő részében hozzám se szóltak – nem mintha, előtte nagyon beszéltek volna -, csak épp azt nem értettem, miért. Suli végére már nagyon elegem volt az egészből, így edzés után nem tudtam türtőztetni magam.

- Elárulnátok, mi bajotok van?! – kérdeztem már az iskola előtt.

- Hazudtál – felelt fojtott sírással a hangjában Sophie. – Azt mondtad, Dan volt az egyetlen… pedig Brian…

- Tudom, de nem tehettem mást. A Briannel történtekről senkinek nem beszélek… soha.

- Mi olyan állati titkos azon, hogy jártatok?! – háborodott fel Leon.

- Nem az, hogy jártunk, hanem, hogy miért szakítottunk – válaszoltam halkan.

- Félsz kimondani, hogy mindenkit magadba bolondítasz és ezt Brian végre észrevette? – vette oda gúnyosan az ezüsthajú srác.

- Nem vagyok kurva – mondtam teljes megvetéssel.

- Pedig úgy viselkedsz – vágta még a fejemhez Leon, majd elmentek.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Jason végig csendben volt, tehát vagy nem értett egyet Leonnal, vagy csak nem merte a szemembe mondani. Őszintén reméltem, hogy inkább az első tippem a helyes.

A próbára eljött Matt és Daniel is. Utóbbi egy kicsit korábban érkezett, így mi hárman - bátyám, én és Dan – már lent voltunk a garázsban, mikor a többiek jöttek.

- Mutatnom kell neked valamit – szólt nekem volt barátom.

- Lássam! – feleltem, majd leültem a dobok mögé a székre.

Dan elkezdett gitározni, majd hamarosan ehhez ének is társult.

Hello, hello, újra itt vagyok,

Vissza kellett jönnöm hozzád, és lehet, hogy maradok.

Tudom, tudom, nem láttál rég,

Bármit is mondasz, szemedben a megértés tüze ég.

Én szóra váltanám a gondolatot,

De félek, hogy nem érdekel,

Sajnos nem állnak össze a mondatok,

Én nem is jöttem, nem ezt akartam,

Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó,

Azt, hogy minden bűnöm megbocsájtható.

…

Hello, hello, én a régi vagyok,

Tévedésből jöttem a Fölre és félek, hogy itt ragadok.

Hiszed, vagy nem, egyszer haza jutok,

Nem látsz majd többé, hiányozni fogok.

Én szóra váltanám a gondolatot,

De félek, hogy nem érdekel,

Sajnos nem állnak össze a mondatok,

Én nem is jöttem, nem ezt akartam,

Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó,

Azt, hogy minden bűnöm megbocsájtható.

24. fejezet

- Hiszen… minden bűnöm megbocsájtható – szólalt meg a dal után Dan.

Szememben ott csillogtak a könnyek, arra várva, hogy szabad utat kaphassanak. A többiek is ott álltak már egy jó ideje a „próbateremben”. Végignéztem rajtuk: láttam Matt rosszalló pillantását, éppúgy, ahogy azt is, Mike-ot mennyire bántja ez az egész.

- Dan, nem mondom, hogy igazad van… pedig igen. Bármit is mondok, szememben a megértés tüze ég. Áltattal magam, hogy gyűlöllek, de sosem volt igaz. Nem tudom melyik az a srác, aki nem ijedne meg, ha megtudná, hogy a barátnője terhes – mondtam ki a véleményem. – Most nekem is mutatnom kell valamit. Van egy dal… 2 éve írtam, sosem hallotta még senki.

Felvettem a gitáromat és lefogtam egy akkordot.

- De ti hallgassátok meg – tettem hozzá, majd elkezdtem játszani és énekelni.

…

Tudom már messze vagy rég,

Bennem minden halk szavad él.

Halott virágok illatát nyögik a fák,

És megrázkódik a táj.

Valami véget ért, valami fáj.

Ahogy fölén nő az éj,

Álmodni nem hagy a vád,

Ha becsukom fáradt szemem,

Tekinteted az arcomba vág.

Szemed tüzénél megvakulok,

De lassan újra feljön a Nap.

Nélküled semmi vagyok.

Halott virágok illatát nyögik a fák,

És megrázkódik a táj.

Valami véget ért, valami fáj.

…

- Jen te komolyan hiszel neki? – háborodott fel Michael. – Komolyan elhiszed, hogy nem fog többé bántani? Sosem fogod tudni kiverni a fejedből, hogy elhagyott!

- Nem azt kértem, hogy felejtse el! Csak bocsássa meg – felelt Daniel.

- Itt hagytad! Ő szeretett, és te elmentél! El sem búcsúztál tőle! A francba is, az én vállamon sírta ki magát, mert te nem voltál mellette!

Mike és Daniel már a végén mindent mondtak egymásra. Rosszul éreztem magam, hogy az egykori legjobb barátok miattam veszekednek.

- Elég volt! – szóltam bele. – Nem akarok semmit, csak, hogy minden úgy legyen, mint régen volt. Mike! Ha én megbocsátottam neki, te miért nem tudsz? Azt akarom, hogy megint a legjobb haverok legyetek… Gyűlölöm nap, mint nap azt hallgatni, hogy hol Brian, hol te veszekszel Daniellel miattam! És Matt! Attól, hogy nem mondod, még tudom, hogy hülyének tartasz, mert hiszek neki. A tekinteted elárul. Legszívesebben kitekernéd a nyakát…

Végre kiadtam magamból, ami már napok óta nyomasztott. Brian tért észhez először.

- Sajnálom… nem gondoltunk arra, hogy ez neked hogy eshet. De mi csak meg akarunk védeni.

- Tudom Brian, tudom, hogy mindenki jót akar. Csak nem mindig jön össze.

- Bocsánat – tette még hozzá a fiú, majd megölelt.

Persze nem csak ez bántott. Leonék viselkedése miatt eleve rossz kedvem volt. Brian túl jól ismert. Észrevette, hogy nem mondtam még el mindent.

- Elmondod? – kérdezte.

Persze a többiek értetlenül néztek minket. Bólintottam.

- Sophie, Leon és Jason utál – szóltam.

- Mi? Miért? – értetlenkedett Brian.

- Mert nem mondtam el nekik, hogy jártunk… Mert hazudtam nekik.

- Ugyan már! Ezt te sem gondolod komolyan – próbált belém lelket önteni Matt.

- De igen. Igaza van Leonnak. – Mint mindig – tettem hozzá gondolatban. – Úgy viselkedek, mint egy rossz ribanc. – mondtam. – Elérem, hogy bárki belém szeressen, aztán ellököm. Mondhatnám, hogy ez is Dan hibája, de… minden az én hibám, ami valaha rossz történt velem.

Végre rádöbbentem az igazságra, hála Leonnak. Eldöntöttem, hogy megváltozom: nem fogok többé sírni és nem leszek többé kislány. Hiszen, ha férjhez megyek, úgy is meg kell komolyodnom és nem lehetek többé sem szerelmes. Még távolból sem gondolhatok pasikra. Csak tudnám, anya miért csinálja ezt velem… Mikor mindent tisztáztam magamban, megkerestem Leont is és bocsánatot kértem mindenért. Persze ő szokásos mogorva stílusában elfogadta, hogy beláttam, igaza volt, majd elment. Jason mosolygott egyet a jeleneten, míg én nem igazán értettem a viselkedését, csak elfogadtam, Leon ilyen. Már egész jól megtanultam kezelni az idősebb Oswaldot, így már nem zavart (annyira) a viselkedése.

Bár azt mutattam, hogy boldog vagyok így is, belül őrlődtem, hogy menjek majd el a tanév végén. Árulónak éreztem magam, amiért eljátszom, hogy minden oké, közben pedig készülök mindenkit itt hagyni. Igazából ekkor kezdtem igazán megérteni Dant. Hiszen ő is ezt tette, boldognak látszott, majd szinte egy szó nélkül elment. Lehet, hogy neki is el kellett mennie, holott ő nem is akart. Elkezdtem mindent átértékelni. Eszembe jutott, nekem mennyire fájt, mikor Daniel elment. Nem akartam ekkora szenvedést okozni egy barátomnak se, így rájöttem, el kéne mondanom nekik mindent. Csak tudnám, hogy kezdjek bele…

25. fejezet

Február 21… Eljött a tökéletes alkalom – gondoltam, de mégsem tehettem tönkre Brian szülinapját.

Egy klubba mentünk bulizni. Épp Briannel táncoltam, de úgy tűnik az érzéseim kiültek az arcomra.

- Mi bánt? – kérdezte.

- 19 éves vagy, inkább élvezd – feleltem.

- Nem tudok örülni, amíg ilyen szomorú képet vágsz Jen – mondta kedvesen Brian.

- Sajnálom – válaszoltam bűnbánóan. – Nem akartam agyoncsapni a hangulatot.

- Ki vele Jen! – sóhajtott.

- Alig 4 hónap és költözöm… Megint végig kell csinálnom ugyanazt.

- Hova, miért? – állt meg megsemmisültem Brian.

Amint láttam, hogy abbahagyja a táncot, elindultam az udvarra. Persze a fiú követett.

- Németországba… Berlinbe. Férjhez kell mennem.

- Ki találta ki ezt az eszement nagy baromságot?!

- Anya – feleltem halkan.

Brian elővette a mobilját és bepötyögte anyám, Naomi Harris számát.

- Az istenért, Jen még csak 17 éves! – kiabált köszönés helyett. – Nem mehet férjhez, mert te azt mondtad! Saját élete van, ha még nem tűnt volna fel. Ő egy érző ember! Te jó ég, egyáltalán hogy juthatott ilyen az eszedbe?! Ja és csak hogy tudd, a holttestemen keresztül fogod őt innen elvinni – fejezte be Brian és lerakta a telefont.

- Te meg kivel üvöltöttél? – jött ki Leon.

- Anyával – válaszoltam, de rájöttem, nem kellett volna.

- És megkérdezhetem, hogy Brian miért kiabált a te anyukáddal? – értetlenkedett az ezüsthajú srác.

- Hát… ööö… mert… – dadogtam.

- Jen, el kell mondanod neki, ezt már nem magyarázod ki – mondta Brian.

- Brian… Brian Brou a testvérem – nyögtem ki végül.

- Ez mégis hogy lehet?

- Közös az anyánk – felelt Brian.

- Ezért szakítottatok, ez volt az a nagy titok?

Bólintottam.

- Jó lenne, ha a többieknek nem említenéd – szólt a mellettem álló srác.

- Oké – válaszolt Leon, majd visszaindult a többiekhez.

- Leon! – állítottam meg. – Nem volt igazad. Azt mondtad, minden fiút magamba bolondítok… Téged nem sikerült.

- De igen – mondta, majd eltűnt a tömegben.

Teljesen döbbenten álltam azt a bejáratot bámulva, ahol az ezüsthajú srác az előbb eltűnt.

- Na, mi van, meglepődtél? – nevetett Brian.

Nem voltam képes megszólalni, egyszerűen bólintottam. Ekkor megszólalt a mobilom. „Matt” volt írva a kijelzőre.

- Igen? – szóltam bele.

- Hol vagy? – kérdezte idegesen.

- Az udvaron, miért?

- Gyere be gyorsan, Michael megőrült!

Briannel az oldalamon odafutottam a többiekhez. Mike egy késsel hadonászott és teljesen részeg volt.

- Michael! – próbáltam kedves lenni.

- Mit akarsz te is?!

- Add ide azt a kést! – szólt Brian.

- Nem. Te vagy az oka, hogy Jen nincs velem! – kiabált Briannel Mike.

- Nem ő az oka – mondtam még mindig higgadtan.

- De igen! Minden az ő hibája! – ment oda Brianhez és emelte fel a kést.

Odamentem Michael-höz és jó nagy pofont kevertem le neki. Ő meg se nézte, ki volt az, belém állította a kést.

- Valaki hívja a mentőket! – sikított Sophie.

- Te jó isten, Jen! – rémült meg Keyra.

Összeestem, már a földön feküdtem.

- Na, ki készül… az orvosira? – próbáltam vicces lenni. – Valaki… húzza ki belőlem… Nem kapok… levegőt…

- Jen, ne beszélj, kérlek szépen, ne beszélj! – könyörgött Brian, aki mellettem térdelt.

- Akkor… ne sírj! – feleltem.

Leon hívta a mentőket, Sophie, Jason, Keyra és Nessa pedig figyelték, mikor jön.

- Jen, minden rendben lesz, hidd el! – bíztatott Jack.

- Rendbe fogsz jönni, csak ne add fel! – szólt Daniel.

- Jen… én… annyira sajnálom – hebegett Michael.

Matt már állt volna fel, hogy helyre tegye az arcát egy pár ütéssel, de megfogtam a kezét, mire visszaült a földre. Pár perc múlva berohantak a lányok, hogy megjött a mentő. Kint Jason igyekezett elmesélni mindent. Engem ráfektettek egy hordágyra és kivitték a klubból, majd beraktak a kocsiba.

- Ki rokon? – kérdezte az egyik mentős.

- Én – felelte egyszerre Brian és Matt.

- Rendben, maguk szálljanak be az autóba! A Központiba visszük – tájékoztatta a többieket az orvos, majd szirénázva elindultunk.

- Itt van Matt és Dan kocsija, meg Jen motorja – állapította meg Jack.

- Én viszem a motort, ha jól tudom, másnak nincs jogsija – mondta Daniel.

- Ki tud még autót vezetni? – érdeklődött Keyra.

- Én – válaszolt Leon. – Nem ittam sokat és van jogsim.

- Ha valaki velem jön motorral, elférünk egy autóban is. És Matt kulcsi úgy is nála vannak.

- Én megyek – mondta Michael.

- Le fogsz esni, nem tudsz normálisan kapaszkodni – figyelmeztette Dan.

- Nem érdekel!– felelet Mike.

Végül is nem vitáztak tovább, elindultak a kórháza.