11. fejezet

Michael a kezembe nyomott egy papírlapot.

- Nézd át a műsort! Valószínűleg a sorrend meg a végeleges számok ott fognak eldőlni, de azért ez jó alap.

Olvasni kezdtem a lapon lévő kézírást.

„We are, Say it’s possible, Fullmoon, I can’t hate you anymore, Shy, Savin’ me, Lonely day, Dead to the World, End of all hope, Can’t stop lovin you”

- Szerintem jó lesz ez – mondtam.

- Hát akkor kezdjünk gyakorolni – szólt Jack.

Az összes számot végigjátszottuk és én pedig odaadtam a Say it’s possible dob és basszusgitár kottáit.

Hamar elrepült ez az 1 hónap. Minden nap suli után edzés, aztán próba, és amikor csak lehetett, bementem Matthez is. Bátyám egyre makacsabbul ragaszkodott ahhoz, hogy járni fog, és egyre inkább úgy látszott, sikerülni fog neki, hiszen pár másodpercre ugyan, de már meg tudott állni. Jasonnek, Sophienak és Leonnak nem mondtam el, hogy fellépünk, gondoltam legyen meglepetés. A bálra a banda egy órával korábban jött, hogy még legyen időnk felkészülni és átöltözni. Kb. Negyed 9 volt, amikor az igazgató odalépett ez egyik mikrofonhoz.

- Örömmel jelentem be a ma este játszó zenekart. Íme, a Dark Temptation!

Mind kimentünk a színpadra. Tekintetemmel barátaimat kutattam. Láttam a döbbenetet az arcukon, mikor kiléptem a függöny mögül. Miután a taps elhalkult elkezdtünk játszani. Brian dobolt, Jack és Vanessa basszusgitározott, Michael, ha épp nem énekelt, gitárt fogott, Keyra végiggitározta az egészet, én pedig Mikehoz hasonlóan az ének és fekete elektromos gitárom között váltogattam. Az előre megbeszéltek szerint én az utolsó számban nem szerepeltem, így oldalról, a színpad széléről figyeltem az eseményeket. Michael énekelt. Hallgattam a tényleg szívbe markoló számat, majd megszólalt a refrén.

I love you (Szeretlek)

I have loved you all along (Mindvégig szerettelek)

And I miss you (És hiányzol)

Far away for far too long (Túl messze, túl késő…)

I keep dreaming you’ll be with me (Azt álmodom, velem leszel)

And you’ll never go (És sosem mész el)

Stop breathing if (Megáll az életem, ha)

I don’t see you anymore (Nem láthatlak többé)

Michael végig engem nézett és egyre jött közelebb. A gitár és dob közjáték alatt bevitt a színpadra. Nessa nagyon segítőkészen a kezembe adott egy mikrofont. Mivel a szöveget nem tudtam, csak a refrént énekeltem. Szinte már csak magunknak szólt a dal, nem láttuk a közönséget, nem hallottuk a tapsot, csak egymást. Amikor a szám véget ért Mike odahajolt hozzám és lágy csókot lehet ajkaimra. Őszintén? Rendesen meglepett. Valójában mindig is tetszett, de mindig azt gondoltam, ő tipikusan az a fajta srác, akinek eszébe sem jutna kikezdeni egy barátjáéval. Erre most ott álltunk a színpadon, több száz iskolatársunk előtt és csókolóztunk. Amikor befejeztük, láttam Michael szemében azt a gyanús csillogást, miszerint készül valamire. Persze, gondolhattam volna mire, hiszen a tornateremben voltunk, az volt átrendezve a bál helyszínéül. Michael szerzett 2 dobbantót, melyek már a műsor eleje óta ott álltak a színpad végében. A srác kézen fogott, nekifutottunk a dobbantókhoz, onnan duplaszaltóval a földre érkeztünk. Hatalmas ujjongás és taps tört ki, mikor leérkeztünk. Kerestem Leonékat, de már nem voltak ott, mint az előbb. Tudtam mit fognak gondolni, hiszen azt mondtam én nem tudok újra szeretni, mégis olyan boldognak látszottam. De Michael ismer, tudja min mentem keresztül és azt is tudja, már nem tudok olyan szerelmes lenni, mint régen. Mike is látta rajtam, hogy keresek valamit.

- Mi a baj? – kérdezte.

Megráztam a fejem.

- Kimegyek levegőzni – súgtam a fülébe.

- Oké – felelt.

Átverekedtem magam a tömegen és kisétáltam a suli udvarára. Túl sokan voltak kinn, úgyhogy magányt keresve felmentem szokásos helyemre, a tetőre. A szél felborzolta kibontott hajamat.

- Csak te vagy képes december közepén egy szál pulcsiban kijönni a levegőre – terített rám egy kabátot Jason.

- Haragszol? – bámultam még mindig a semmibe.

- Kéne? – mosolygott. – Miért haragudjak rá, mert boldog vagy? Jen, ha szerelmes vagy, én miért haragudjak rád?

- Jase, nem vagyok szerelmes… Nem tudok az lenni… Már nem megy… - hajtottam le a fejem.

- Ez hülyeség – szólt valaki a lépcső felől. – Nem minden fiú olyan, mint ő… Sem én, sem Jason, Jack, Brian vagy épp Leon nem tenne ilyet… És ezt te is tudod…

12. fejezet

- Mike… Ismersz… Képtelen vagyok megbízni az emberekben… Kezdetben ő is ilyen volt. Rendes, kedves, és nem tudom mi történt. Talán végig színlelet, talán megváltozott, nekem mindegy. A végeredmény ugyanaz, tönkretett. És hiába tagadod, téged is!

- Miről beszélsz, Jen? – kérdezte Jason.

- Daniel Anthonról - mondta keserűen. – A volt barátomról, életem hibájáról! – telt meg a szemem könnyel. – Bocsássatok meg – ezzel lementem.

- Gondolom tudod, hogy a bátyja osztálytársa voltam – kezdte Mike. – Daniel az egyik legjobb barátom volt, sokszor lógott ő is Jenéknél. A mi nyolcas bandánk akkor lett teljes, mikor Jenny összebarátkozott Jackkel. Jen és Dan egyre jobban elvoltak. Jenny 14 volt, amikor összejöttek. Teljesen bele volt esve… Daniel egy év múlva sikeresen rávette, hogy elfeküdjön vele, másnapra eltűnt. Azóta sem láttuk, és nem is keresett minket, se Jent. Jennifer teljesen maga alatt volt, összetört. Ő megbízott Danben, az meg kihasználta. Azóta nem bízik az emberekben. Ezt eddig csak mi heten tudtuk róla. Sosem mondta el senkinek és én sem, úgyhogy állati hálás lennék, ha erről még Leonnak sem szólnál.

- Ez természetes – felelt Jason. – Hogy volt képes ezt tenni vele?... – gondolkozott hangosan. – Miért mondta Jen, hogy téged is tönkretett?

- Daniel is artista volt. Mindig úgy ismertem, mint aki sosem adja fel. Később kezdtem, mint ő, de azt mondták, tehetségesebb vagyok. Mindig az volt az álmom, hogy egyszer én is méltó legyek Jen partnerének. Mikor elment abbahagytam az egészet, pedig világ életemben csak ennek éltem. Azóta meg sem próbáltam felmenni a trapézra.

- Meg kéne úja próbálnod – mondta Jason.

- Nem hiszem, hogy menne. Már két éve tényleg meg sem próbáltam.

- Feladtad örökre egy olyan ember miatt, mint ez a Daniel? Csak gyere le egy edzésre és próbáld meg! Szerintem Jen is örülne neki, ha látná, talpra tudsz állni. Talán neki is sikerülne végre.

- Rendben… Majd lemegyek legközelebb – adta be a derekát Michael.

Én eközben kimentem a suli elé és leültem a bejárati lépcsőre. Felhúztam a térdem, fejem pedig ráhajtottam, úgy gondolkoztam. Pontosan tudtam, hogy Michael elmondja Jasonnek Daniel történetét. Mai napig átkozom azt a percet, mikor úgy döntöttem bele megyek a dologba, lefekszem vele. De én bíztam benne… Azt hittem ő az, aki sosem fog bántani. És most nézz rám! Daniel tette tönkre az életemet! Ezét örökre haragudni fogok rá. És én mégis még mindig szeretem, ez fáj a legjobban. Nem tudom gyűlölni, csak próbálok úgy tenni. Félek, hogy egyszer vissza fog jönni és én újra a karjaiban kötök ki. Pár perc elteltével valaki leült mellém. Oda se kellett fordulnom, hogy tudjam, ki az, szinte éreztem magamon a meleg szürke szempár fürkésző tekintetét.

- Mi a baj? – kérdezte a lány.

- Semmi…

- Jen, én tudom mi bajod, de te nem biztos.

- Az életemet alapjaiban elcsesztem. Azt hiszem ez elég nagy probléma.

- Miért nem ismered be, hogy Jason Michael és Leon fontosan neked?

- Persze hogy azok Sophie… Ezt nem tagadom, de én már nem tudok úgy szeretni, mint pár éve.

- Megint hazudsz – szólt bele Leon a hátunk mögül. – Folyamatosan hazudsz, még magadnak is! Igenis szeretsz… Egyszerűen félsz megmondani Jasonnek, hogy nem őt szereted. Szánalmas…

- Gőzöd sincs az életemről Leon! Fogalmad nincs, min mentem keresztül!

Elvesztettem a fejem, dühös voltam. Kezem ökölbe szorult, óriásit húztam be a fiúnak. Leon kis híján elesett. Sophie sikított egyet, mikor megütöttem a bátyját.

- Jen, állj le! – szólt Brian.

Leengedtem a kezem. Szememből folyamként indultak el a könnyek. Térdre rogytam és ezúttal öklömmel a földet ütöttem. Kézfejemről lejött a bőr és vérzett, de engem nem érdekelt. Hirtelen erős karok fogtak át hátulról.

- Hagy abba, kérlek! – mondta Brian, majd maga felé fordított és átölelt.

Hadakoztam, próbáltam kiszabadulni az ölelő karokból sikertelenül. Végül beletörődtem helyzetembe és Brian vállán sírtam. Leon még mindig az arcát fogta. Tényleg túllőttem a célon, de fájt… Fáj, amit Leon mondott. Mikor feleletem a fejem, Brian keze meglazult a hátamon.

- Nem akarok még egyszer a miatt a vadbarom miatt sírni. Nem érdemli meg, hogy szenvedjek miatta… és én mégis szeretem – a végét már szinte csak suttogtam.

Ekkor láttam meg, hogy a kapuban ott áll Jason és Michael.

- Jason, kérlek, ne mondd el senkinek! Nem szeretném, ha két hét múlva már az egész iskola tudná.

- Miért nem vered ki a fejedből? – kérdezte a fiú.

- Egy élet is kevés lenne arra, hogy őt elfelejtsem. Az életemből majdnem 9 évet kellene kizárnom. Ez lehetetlen.

- Jen, a színpadon… Rá gondoltál? – kezdte Michael.

- Nem – ráztam meg a fejem. – És ez megrémít.

13. fejezet

- Félek… Félek tőled, félek, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad – mondtam félénken.

- Én sosem bántanálak – felelt a fiú.

- De én… Én nem szerethetek beléd. Ez nem lehetséges. Miért akarsz mindenáron megváltoztatni?

- Mert boldognak akarlak látni – simogatta meg az arcom Michael, mire elmosolyodtam.

- Akkor azt az ütést miért is kaptam? – kérdezte cinikusan Leon.

- Mert hülye vagy! Nem tudod, miről beszélsz! És nem is akarom, hogy megtudd! Nem akarom, hogy ezentúl együtt érzően rám mosolyogj! Csak azt akarom, hogy maradj ki a múltamból! – kiabáltam.

- Nyugi… - tette vállamra a kezét Mike.

Leon dühösen megrázta a fejét és elment.

- Ne haragudj rá! Ő csak neked magyaráz, de nem meri magának bevallani, hogy igenis fontos vagy neki és aggódik érted – mondta Sophie.

- Ugyan már, a bátyád egy hülye és engem szívből utál.

Sophie mindentudón elmosolyodott.

- Azt hiszem, utánamegyek, még mielőtt valami őrültséget csinál – célzott testvére hirtelen távozására.

- Tényleg, 24-én van kedved átjönni hozzám? - kérdeztem. – Hozhatod Leont is, egy napot talán még túlélek vele.

- Persze, majd lerángatom őt is. Akkor majd találkozunk – köszönt el.

- Jason, rád is vonatkozik a meghívás. Meg persze a bandára is.

- Oké, én ott leszek – felelt a rövid szőke hajú fiú.

- A többieknek meg majd szólunk. Most viszont gyere, kezdek valamit a kezeddel – hívott Michael.

- Én csendesen követtem az orvosiba, a többiek pedig visszamentem a tornaterembe. Mike lefertőtlenítette a kézfejem és egy kis gézt kötött rá.

- Köszönöm – hálálkodtam.

Amint végzett leült mellém az ágyra.

- Nincs mit – hajolt egyre közelebb és megcsókolt.

Viszonoztam a gesztust, hiszen végre úgy éreztem nem kell félnem. Ugyan a vészjelző most is megszólalt bennem, de nem is foglalkoztam vele. Michael eldöntött az ágyon. Ekkor már hangosan sípolt az a bizonyos riasztó, így ezt már nem hagyhattam figyelmen kívül.

- Ne, Mike, kérlek! – szólaltam meg.

- Mi a baj? – ült föl. – Daniel? Tudtam, hogy rá gondolsz… Hogy is hihettem mást…

- Michael, én…

- Ne, ne magyarázkodj! Csak fogadd el végre, hogy ő itt hagyott és már soha nem jön vissza! Ha így folytatod, lassan mindenkit elüldözöl magad mellől! – vágta a fejemhez kegyetlenül, majd távozott.

De hisz ez előbb még azt mondta, sosem bántana! Hazudott nekem. Sírtam, ne tudtam megérteni, miért nem hallgatott végig. Így utólag visszagondolva persze logikus, hogy azt hitte, Daniel jutott eszembe, de ezt akkor teljesen összezavarodva, nem érthettem meg. Könnyeim már megállíthatatlanul folytak. Ekkor döntöttem el, megkeményítem a szívemet és többé egy srác miatt sem fogok sírni. Kitöröltem a sós vízcseppeket a szememből, összeszedtem magam és visszamentem a tornaterembe. A nap további pár órája nagy részben eseménytelenül telt. Michael azt hiszem, elment haza, vagy legalábbis a bulin nem láttam.

December 24-én délután fél 2-2 körülre rendeltem oda a többieket, de alig múlt el dél, mikor megszólalt a kapucsengő. Felvettem a kaputelefont és megkérdeztem, ki az.

- Szia. Michael vagyok. Beengedsz? – kérdezte félve.

Nagy levegőt vettem, még mindig fájt, amit akkor mondott.

- Persze, gyere! – feleltem és kinyitottam az ajtót, majd visszamentem díszíteni a fát.

A fiú bejött a nappaliba utánam.

- Miért jöttél ilyen korán? – érdeklődtem teljes ridegséggel.

- Beszélni akartam veled – válaszolt.

- Mondd! – mondtam, miközben egy széken állva raktam fel a díszeket.

- Bocsánatot szeretnék kérni. Nem kellett volna azokat mondanom. Nem volt igazam.

Amint meghallottam az utolsó mondatot, megszédültem és majdnem leestem a székről, de szerencsére Michael megfogott. Még mielőtt megint leesek, leültem a kanapéra.

- Már aznap, amikor elment, tudtam, hogy nem fog visszajönni, de még… soha nem mondtam így ki.

- Tudom… Jen, mit akartál még mondani akkor?

- Nem ezért hagytam abba, mert Danre gondoltam – kezdtem bizonytalanul. -, csak egyszerűen túl korainak gondoltam. Pontosan tudom, hogy ha akkor nem állítalak le, már nem tudtál volna visszafordulni, pasiból vagy.

- Köszönöm… hogy leállítottál.

Bólintottam és visszatértem a székhez és a fához.

- Utálom a karácsonyt – mondtam.

- Miatta?

- Igen… Pont ma 2 éve engedtek ki a kórházból. Gyűlölöm ezt a napot – feleltem.

Nemsokára végeztem a fával. Pont időben, hiszen csöngettek. Kinyitottam az ajtót és Sophieval és Leonnal találtam szemben magam.

- Sziasztok – mosolyogtam.

- Szia! Baj, hogy elhoztam egy… jó barátomat? – kérdezte a lány.

- Nem, dehogyis! - feleltem nevetve.

Amint megláttam azt a bizonyos „jó barátot” már meg is bántam az előbbi kijelentésemet.

14. fejezet

Igyekeztem úgy tenni, mintha csak most ismertem volna meg.

- Szia, a nevem Jennifer Morgan – nyújtottam kezet.

- Daniel Anthon – felelt elfogadta a kézfogást.

Azt hiszem Michael is meghallotta a nevet, mert ő is kijött az ajtóhoz.

- Ő itt Michael Dawson – mutattam be a fiút.

- Ugyan már Jen, ne tégy úgy, mintha nem ismernél. Igazán fáalkalmadjna, ha tényleg elfelejtettél volna – szólt Daniel.

- Jen, miről beszél? – kérdezte Leon.

- Ezek szerint nem mondtad el nekik - állapította meg Dan.

- De te sem – feleltem gúnyosan, - Na, bejöttök vagy mi lesz?

- És a bandának elmondtad? – kérdezte gonoszan.

A szívem kétszeres tempóban kezdett dobogni és az arcomon is látszott a kétségbeesés. Daniel felnevetett.

- Ezek szerint nem.

- Mit kéne tudom? – érdeklődött Michael.

Odamentem ás úgy bújtam hozzá, hogy fülébe tudjak beszélni.

- Játszunk egy kicsit Dan idegeivel! – súgtam. – Fogadd el édes, hogy még te sem tudsz rólam mindent – mondtam ki hangosan.

- Biztos ez? – mosolyogott azzal a bizonyos készül valamire mosolyával és megcsókolt.

- Jenny, ezt azért nem vártam volna tőled – mondta gúnyosan Daniel, miután Mike-kal elengedtük egymást. – Michaellel?

- Tudod, én elég sok mindent nem vártam volna tőled, Dan – nyomtam meg az utolsó szót.

Sokáig folytattuk volna még a vitatkozást, de a csengő félbeszakított. Kimentem ajtót nyitni. A maradék 4 bandatag és Jason is az ajtóban álltak.

- Gyertek be! – mondtam kicsit rosszkedvűen.

- Mi a baj? – kérdezte Keyra.

- Majd meglátod – feleltem és elindultam a nappali felé többiekkel a nyomomban.

- Gondolom, még emlékszel rájuk – mondtam Danielnek. – Keyra, Vanessa, Brian, Jack – soroltam – és ő itt Jason Knight.

- Daniel Anthon – válaszolt Dan.

Mindenki döbbenten állt.

- Hogy kerülsz te ide? – szólt először Brian.

- Sophieval jött – feleltem helyette.

- Jen elmagyaráznád végre, mi folyik itt? – kérdezte Leon kissé ingerülten.

- Dan, nem akarsz elhúzni?! – dühödtem be én is.

- Elmehetek – indult az ajtó felé -, de még látjuk egymást.

Szerencsére tényleg elment.

- Azt hiszem, tartozom egy jó nagy adag magyarázattal – hajtottam le a fejem.

- Akár kezdhetnéd is! – kiáltott Leon mérgesen.

- Szeretnéd, ha az arcod másik fele is lila lenne?! – feleltem idegesen, mire elhallgatott.

Belekezdtem a mesémbe és elmondtam a történet azon részét, amit tudtommal már csak Leon és Sophie nem ismert. Kettejüket leszámítva mindenki bátorítóan nézett rám. Már-már arra gondoltam, nem is kéne elmondani a többit, de persze tudtam, hogy úgy az igazságos.

- Jen, én… - kezdte volna Leon.

- Ne mondj semmit, kérlek! Még nincs vége – vágtam közbe.

Na, ezek aztán mindenki rendesen meglepődött.

- Kis hülye voltam, eszembe sem jutott, hogy annak az éjszakának következményei lehetnek, de mégis lettek. Amikor bevittek a kórházba, én egy napos terhes voltam. Az esés még nem árthatott a babának, hiszen gyakorlatilag még nem is létezett. Persze ezt az egészet én csak 1 hónap múlva vettem észre, amikor hirtelen a semmiből hányingerem lett és épp igyekeztem járni tanulni, mikor elájultam. Először azt hittem, túlterheltem magam, de ez orvosok elmondták, kisbabát várok. Elmondtam Dannek, hiszen azt gondoltam, számíthatok rá. Akkor még azt mondta, akármi történik, ő itt lesz velem. Még egy hónap telt el és megtanultam egyedül járni, kiengedtek a kórházból. Pont ma 2 éve. Daniel ott várt az épület előtt, de nem egyedül. Elmondta, hogy a lány a barátnője és hogy engem elhagy. A túl sok stressz miatt ott helyben elvetéltem. Dant azóta sem láttam… Egészen mostanáig.

Pár percig igyekeztek felfogni, amint tulajdonképpen mondtam.

- Mondjatok már valamit! – szóltam, mikor már megelégeltem a csendet.

- Sajnálom – mondta Leon.

- Nem kérlek! Ezért nem akartam elmondani. Nem akarok, hogy sajnálj, nem kell, hogy együtt érezz velem, csak érts meg!

- Ezt eddig miért nem mondtad el? – kérdezte Brian.

- Úgy terceztem, rajtam kívül csak 2 ember fogja tudni. Daniel és Matt, bár a bátyámat igazából nem terveztem be, rájött.

- Szüleid? – szólt Jason.

- Lehet, hogy tudták, mindenesetre nem említették meg a dolgot. Bár szerintem még ez se tűnt fel nekik, hogy Dannel jártam.

- Jen, ez… fájt. Ennyire nem bízol bennem? – kérdezte Michael.

- Nem erről van szó. De mit változtatott volna, ha tudod?

- Mondjuk nem csináltam volna azt a jelenetet tegnap.

- Hozzám se mernél szólni, sosem közölted volna, hogy több vagyok neked, mint barát, mert félnél, hogy őt juttatod eszembe! Óvatosan, teli tapintattal beszélnél velem, ismerlek Mike! Nem akartam, hogy megváltozz, hogy másképp bánj velem… Jobban fájt volna, mint a történtek… - halkultam el.

15. fejezet

- Daniel nem ilyen! – fakadt ki Sophie.

Nagy sóhaj és egy „már vártam” mosoly kíséretében lehajtottam a fejem.

- Beleszerettél, igaz? – kérdeztem. – Nem nehéz szerintem nincs olyan épeszű csaj, aki nem esik bele 2 szó után… Pát hétig minden oké, aztán elkezd azzal szekálni, hogy le kéne feküdnötök… Egy ideig visszakozol, de egyszer túl messzire engeded. Mire eszedbe jutna ellenkezni, már nem tud leállni, képtelen visszafordulni. Megijedsz, de beletörődsz. Nem védekeztek, hiszen mi történhetne, csak egyetlen éjszaka. Ezek után azt hiszed, minden rendben, hiszen ő is megkapta azt az éjszakát, de miután megszerezte, amit akart beállít egy csajjal. Teljesen érzelemmentesen közli, hogy vége…

- Daniel nem tenne ilyet! Soha! Te magadhoz akartad láncolni a gyerekkel! A te hibád, hogy elment, elüldözted magad mellől! – kiabált a hugica.

- Sophie, elég! – szólt rá Leon.

- Te még véded?! Eléri, hogy mindenki sajnálja, ezért nem veszi észre senki, mire is készül! Még minden magának akarja Dant!

Eddig bírtam, ám ekkor elpattant a húr, felpofoztam a lányt.

- Eltűröm, bárminek is nevezel, de kurva nem vagyok! Utálom a figyelmet és gyűlölöm, hogy ember vagyok! Nem akarok egy srácot sem magam mellé, mert tudom, hogy történne valami, ami elrontaná! Daniel sem akartam, de beférkőzött a szívembe és most nem hajlandó távozni onnan. Fáj, hogy te ilyennek gondolsz Sophie és nagyon sajnálom, ha így viselkedtem – mondtam és dühösen felmentem a szobámba.

- Ez erős volt húgi… nagyon – szólt Leon. – Csak hogy tudd, ha ő nem pofoz fel, én teszem meg.

Sophie csak bámult maga elé. Látta, ahogy Leon feláll, és fölfelé indul utánam, de nem foglalkozott vele. A lány kiment az előtérbe, felvette a kabátját és elment. Leon – ugyan az ajtó ki volt nyitva - kopogott. Ott ültem az ablakban, amely nyitva volt, így a téli szél finoman fújta kibontott hajamat. Egy hangot nem adtam ki, könnyeim némán potyogtak az ablakpárkányra. Tudtam, hogy a fiú bejött, de nem fordultam oda.

- Köszönöm – mondtam a levegőbe.

- Minden rendben? – aggódott Leon.

Letöröltem könnyeimet, mosolyt erőltettem az arcomra, majd odafordultam és bólintottam. Becsuktam az ablakot és leindultam.

- Sophienak nincs igaza, nem is ismeri Jent! – mondta Michael a bandának.

- De igen… Neked igazad volt tegnap, mindenkit elüldözök magam mellől és neki is igaza van, túlzottan ragaszkodom, ezzel kergetek el mindenkit a közelemből.

- Ha ez így van, mi hogyhogy még itt vagyunk? – mosolygott Keyra,

- Ne mondd, hogy nem igaz! Akkor miért nem tudom elengedni Danielt?

- Itt voltam végig, hallottam, hogyan beszéltél vele… Ő volt az, aki nem bírta megállni, hogy nem mondja el, ki is volt ő valójában neked, te el tudtad volna játszani, hogy nem is ismered. Már régen elengedted, de ő a múltad, elfelejteni nem tudod – védett Leon.

Michael látta rajtam az elkeseredettséget.

- Na, gyere ide! – szólt a fiú.

Én odasétált elé, mire ő az ölébe ültetett.

- Most aztán már nem szeretnélek szomorúnak látni – mosolygott, miközben keze még mindig a derekamat fonta át.

Jól esett, hogy törődik velem, hogy érdekli az életem. Végre úgy éreztem, benne tényleg nem csalódhatok. Visszamosolyogtam és fél kézzel átkaroltam a nyakát. A többiek boldogan néztek minket, hiszen legalább két éve nem láthattak tőlem hasonlót.

- Bocs, hogy elrontottam a karácsonyotokat – mondtam a többieknek.

- Ugyan már, még lehet jó esténk – mosolygott Nessa.

- Mit csináljunk? – kérdeztem vissza.

Átadtuk az ajándékokat, beszélgetünk, videóztunk, DVD-t néztünk és persze nem maradhatott ki a zenélés sem a programból. Mindenki nálam maradt éjszakára. Reggel még megbeszéltük, hogy szilveszterkor is átjönnek hozzám, majd a többiek haza indultak. Alig hogy elmentek megszólalt a kapucsengő. Azt hittem, valaki itt hagyott valamit, így kinyitottam az ajtót és visszamentem a nappaliba. Hallottam, mikor becsukódott az előszobaajtó és a vendég beindult a szobába. Oda se fordultam, éppen rendet raktam. Valaki átölelt hátulról.

- Mike, hagyd abba! – mondtam, mikor az belecsókolt a nyakamba.

- Ez fájt édes! – súgta a fülembe az illető, mire ugrottam egyet és elejtettem a kezemben lévő dobozt.

- Mit keresel itt? – kérdeztem.

- Téged – mondta vágytól fűtött hangon, amitől kirázott a hideg.

- Hagyj békén Dan! – próbáltam kiszabadulni az ölelésből, de ő erősebbnek bizonyult, maga felé fordított és erőszakkal megcsókolt.

Minél keményebben hadakoztam, annál jobban éreztem, elveszetem, ő nyert és el fogja érni, amit akar. Fájt a karom és hallottam, mikor reccsent egy óriásit. Ekkor már biztos volt, nem tehetek semmit. Daniel körülbelül 1-kor ment el. Én ott feküdtem a kanapén és némán sírtam. Nem fogtam fel, mi is történt, csak éreztem, hogy mindenem fáj. Estére összeszedtem magam és bementem Matthez. Igyekeztem úgy viselkedni, hogy semmit ne vegyen észre. Jól tudtam, ez a bátyám esetében persze lehetetlen, de rendes volt, nem említette meg a dolgot.

Szilveszterig még volt pár napom, ez idő alatt próbáltam megszűntetni a karomon lévő óriási duzzanatot és igyekeztem enyhíteni a csípőm magasságában uralkodó fájdalmat, több-kevesebb sikerrel.