In the school

Írta: Krisy

1. fejezet

Az órám hangos sípolásokkal jelezte, ideje lenne végre felkelnem. Kinyújtóztam égszínkék takaróm alatt, majd szép lassan kimásztam az ágyamból. Egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt. Belenéztem a tükörbe és nyugtáztam magamban: rosszabb kinézetre számítottam. Kezembe vettem fekete fésűmet és elkezdtem kibogozni derekamat súroló vörös hajkoronámat. Alig 10 perc alatt végeztem a hajam ellen indított hadművelettel. Visszasétáltam a szobámba és kiválasztottam aznapi ruhámat, mely egy hosszú farmar és egy nyakba akasztós fekete póló lett. Gyorsan felkaptam a táskámat és már futottam is a buszmegálló felé. Megálltam a megállóban és vártam. Pár percen belül megérkezett a busz. Felszálltam, majd helyet foglaltam egy üres helyen.

~ Egy újabb unalmas nap egy új suliban ~ gondoltam.

Amint a sulihoz értünk besétáltam az épületbe. Egyből az igazgató irodája felé vettem az irányt. Illedelmesen kopogtam, majd miután megkaptam a várt választ, miszerint kerüljek beljebb, beléptem.

- Örvendek, a nevem Jennifer Morgan – mutatkoztam be.

- Üdvözlöm – köszönt vissza az igazgató. – Üljön le!

Én eleget téve a kérésnek, helyet foglaltam vele szemben.

- Miss. Pamela Davidson osztályába kerül, a 10/a-ba. És előző tanárai ajánlása alapján felvételt nyert az iskola artistái közé, tehát minden délután 3-kor várjuk a tornateremben.

- Köszönöm – mondtam.

- Rendben, akkor menjünk, lekísérem az osztályába.

Egy szinttel lejjebb mentünk, vagyis az emelet 5-ös terembe.

- Itt is vagyunk.

A diri bekopogott, majd benyitott és bement.

- Sziasztok! Szeretném nektek bemutatni új osztálytársatokat. Ő itt Jennifer Morgan. Kérlek, segítsetek neki beilleszkedni!

Én helyet foglaltam az egyetlen szabad helyen egy ezüsthajú lány mellett.

- Szia! Én Sophie vagyok – szólt a lány.

- Jennifer – feleltem.

- Öhm… Örülök, hogy összebarátkoztatok, de mi lenne, ha figyelnétek a történelemre is?

- Elnézést Miss. Davidson! – fordult oda Sophie.

Még volt egy angol, egy matek, egy földrajz és egy biológia óránk, majd következett az ebédszünet. Sophie ragaszkodott hozzá, hogy mellé üljek. Mi leültünk és pár perc múlva egy sötétebb, de szintén hosszú, ezüsthajú fiú csatlakozott hozzánk.

- Jennifer, ő a bátyám, Leon. Leon, ő itt az új osztálytársam, Jennifer Morgan.

- Helló – köszönt ridegen a srác, majd leült húga mellé.

- Szia – feleltem hasonlóan jó hangulatban.

Elkezdtük elfogyasztani a csöppet sem étvágygerjesztő ebédet. Alig jutottam el 5 falatig, megjelent egy rövid szőke hajú, kék szemű srác.

- Sziasztok! – huppant le a mellettem levő üres székre. – Ki vagy, kislány? – fordult felém.

- Jaj, bocs… Ő…

- Helló, Jennifer Morgan vagyok, Sophie osztálytársa – szakítottam félbe a hugicát.

- Én pedig Jason Knight, Leon osztálytársa.

- Tényleg, Jason, lett már új partnered? – szólt Sophie.

- Nem… De majd egyszer lesz…

- Miről beszéltek? – kérdeztem.

- Artista csoportról – felelt Leon közömbösen.

- Mindhárman tagjai vagytok?

- Igen – bólintott Jason.

- Még jó, hogy a volt sulim ezt is elintézte…

- Felvettek? – lepődött meg a szőke srác.

Én felelet nélkül bólintottam.

- És ma már jössz is? – érdeklődött Sophie.

- Igen – mondtam.

Csakhamar vége lett az ebédszünetnek.

- Na, sziasztok! Majd délután találkozunk – köszönt el Jason.

- Helló – válaszoltam.

Volt még egy kémia és egy fizika óránk, a hetedik óra végeztével pedig befejeződött a szenvedés és jött az, amire egész nap vártam, az artista csapat. Sophieval átöltöztünk, majd a tornaterem felé vettük az irányt. Pár perc múlva megérkezett az edző is, Mr. Smith. Mindenki elhallgatott és a tanárra figyelt.

- Bemutatom a csapat új tagját. Ő itt Jennifer Morgan – szólt az edző.

- Sziasztok! – köszöntem.

- Mi lenne, ha tartana egy kis bemutatót, Miss. Morgan? Bebizonyíthatná, hogy vagy olyan jó, mint hallottam.

- Szívesen megmutatom, mit tudom – feleltem, majd a forgó-trapéz felé vettem az irányt.

- Tanár úr, miért nem állítja meg? Még mi sem mehetünk fel arra a trapézra! – mondta Leon.

Én gúnyosan elmosolyodtam, majd felmásztam a trapézra. Megfogtam a rudat, majd forogni kezdtem. Előadtam egy tökéletes Aranyfőnixet és leugrottam. Valaki tapsolni kezdett.

2. fejezet

Az ajtó felé fordultam és teljes döbbenet ült ki az arcomra.

- Matt? – kérdeztem felébredve sokkos állapotomból. – Hogy kerülsz te ide?

- Sosem hagynálak magadra, Jen.

- Ki lehet ez a srác? – súgta Jason Leonnak.

- Az engem is érdekelne…- felelt az ezüsthajú srác.

Odamentem az „ismeretlen” fiúhoz és megöleltem.

- Örülök, hogy itt vagy – suttogtam a fülébe.

- Mr. Knight! – szólt az edző. – Szeretném bemutatni az új partnerét: Miss. Jennifer Morgan.

- Már… ismerjük egymást – válaszoltam.

- Na, jó, akkor lenne egy pár hirdetni valóm! – kiáltott Mr. Smith.

- Matt, várj meg kérlek, majd edzés után beszélünk – szóltam a barna, rövid hajú, zöld szemű srácnak, aki bólintott, majd leült.

- Tehát most, hogy mindenkinek van párja, végre elkezdhetünk készülni. Minden évben tartanak egy versenyt, ahol középiskolások mérik össze tudásukat. Minden iskolában 2 páros mehet. Ezt egy iskolán belüli versennyel fogjuk eldönteni. Holnap mindenki megkapja a saját ugrását és elkezdünk készülni – mondta az edző. – Most mehettek! Holnap találkozunk.

Felálltam és odamentem Smithhez.

- Elnézést! Maradhatok még egy kicsit gyakorolni?

- Természetesen, de vigyázzon magára!

- Köszönöm – futottam el Matthez.

- Na, mi történt? – érdeklődött a fiú.

- Gyere vele gyakorolni! Kérlek!

- Jól van, jól van!

- Ott van az öltöző balra! – szóltam neki, majd visszamentem a trapézokhoz.

A többiek már elhagyták a temet. Matt pár percen belül kész lett. Épp megöleltem, mikor Sophie, Leon és Jason bejöttek.

- Jen, nem jössz? – kérdezte a lány.

- Még maradok egy kicsit – válaszoltam.

- Mutassatok valamit együtt! – szólt a szőke fiú.

És kérdőn néztem a mellettem álló fiúra.

- Rendben… - mondta, majd felment az egyik rúdra. - Melyiket? – kérdezte Matt.

- Ezüst Liliom – feleltem.

- Jenny…

- Nyugi, menni fog! – mondtam nagyon elszántan.

Megfogtam a forgó trapézt és őrületes sebességgel kezdtem forogni, majd elengedtem a rudat. Matt is elugrott saját helyéről. A mutatvány az lett volna, hogy míg én őrült gyorsan forgok, ő elkap, fordul velem egyet a levegőben és továbblök a legfelső trapézra, majd pedig visszaugrik a saját helyére. Én a legfelső rúdról szaltózva leugrom, közben Matt is ugrik, egyszerre érünk éppen a középső trapéz fölé és együtt forogva ráérkezünk. De nem tudtuk megcsinálni, mikor visszalökött a legfölső trapézhoz nem tudom, mi történt… Én éppen hogy elértem a helyemet… Alig tudtam elkapni a rudat… De mikor megfordultam… csak azt láttam, hogy Matt nem fogja elérni. A többiek azt hiszem nem vették észre, nyugodtak voltak és ámultak a mutatványon. Csak egy pillanat műve volt. Őrületesen gyorsan le akartam ugrani, elkapni, pedig tudtam, nem érhetek oda. Nem érzékeltem a külvilágot, hallottam Sophie sikítását, de nem éreztem semmit. Matt már lefelé zuhant, mikor megfogtam a kezét. Ő is pontosan tudta, hogy együtt nem érhetjük el a trapézt, így visszalökött. Döntött, megment engem, akár az élete árán is. Akkor nem értettem, miért tette ezt, hiszen segíthettek volna. Ma már tudom, megmentett egy súlyos balesettől. Én elértem a rudat és pont abban a pillanatban Matt elterült a földön. Csak egyetlen pillanat. Ennyi volt, mégis mintha órák lettek volna. Leugrottam az élettelenül elterülő fiú mellé. Ekkor ért oda mellém Jason, Leon és Sophie. A lány sírt, ő sírt, pedig nem is ismerte! Én pedig? Én nem éreztem semmit, csal dühöt és megvetést önmagam iránt. Az ezüsthajú fiú elővette telefonját és tárcsázta a mentőket. Végig Matt kezét fogtam, Jason pulcsiját pedig a feje alá tettem. 10 percen belül szirénaszót hallottam beszűrődni az ablakon. Pár másodperccel később már a fehérbe öltözött orvosok futottak be a tornaterembe egy hordággyal. Mattet óvatosan ráfektették a tolható ágyra és kifelé kezdték el tolni. Én futottam utánuk, csakúgy, mint a másik három artistatanonc. Berakták a mentőautóba és én is beszálltam, majd elindultunk. Még láttam, ahogy Sophie bátyját átölelve sír, a fiúk pedig aggódva néznek a kocsi után. Végtelennek tűnő 5 perc száguldás után odaértünk a Központi Kórházba. Mattet egyből a balesetire vitték, betolták egy kórterembe és eltűntek a fehér ajtó mögött. Leültem a folyosóra és elsírtam magam. Csak ekkor jutott el a tudatomig, meg is halhat… Miattam! Megállíthatatlanul folytak végig könnyeim az arcomon, majd a földön landoltak egytől egyig. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha baja esik. Legalábbis ekkor még ezt gondoltam.

3. fejezet

Kb. 10 perc múlva Jason, Leon és Sophie futottak be. Odajöttek hozzám, de hogy mit is kéne mondani, ők sem tudták.

- Nem kellett volna bejönnötök… - mondtam végül halkan.

- Hülyéskedsz?! Nem hagyhattunk magadra így! – háborodott fel Leon.

- Félek… - szóltam ismét.

Jason, aki eddig mellettem ült, most megölelt. Arcomat vállába fúrta, ezzel eláztatva könnyeimmel, de őt ez nem zavarta.

- Jennifer… - hallottam Sophie félénk hangját.

- Igen? – fordultam oda.

- Matt… kicsoda?

- Mármint nekem kim? A neve Matthew Morgan, a bátyám… És hogy mit keres itt? Azt sajnos én sem tudom… Én azért kerültem új iskolába, mert a szüleink elváltak… Én anyunál, Matt apunál maradt… De a szomszéd városban… Elvileg…

- Sajnálom – szólt Sophie.

- Ez nem a te hibád… Csak az enyém… Ha valami baja lesz, én azt nem élem túl…

- Nem lesz semmi baj… - mondta Leon.

- Aha… - bámultam a földet magam előtt. – Jason!

- Igen? – fordult felém a szőke srác.

- Nem lehetek a partnered, sajnálom…

- Miért?

- Még… mikor azt sem tudtam, ki lesz a párom, megkértem az igazgatót, hogy akárkivel is leszek, megtaníthassam neki az Ezüst Liliomot… és ezzel is vehessünk részt a verseny iskolai fordulóján, ha pedig továbbjutunk, az országoson is. Nem vagyok hajlandó egy könnyebb mutatvánnyal indulni, ezt pedig nem fogjuk előadni.

- Miért ne adhatnánk elő?

- Nem akarom még egyszer átélni a trapézon, azt, amit ma… Ti még nem láttátok, de én már igen, hogy nem fogja elérni a rudat… Tudtam, nem tehetek semmit, nem tudom elérni, nem menthetem meg…

- Jennifer… Ha kell, én éjjel nappal gyakorolni fogok, de é ezt meg fogom veled csinálni!

- Én nem fogom veled!

Még sokáig elvitatkoztunk volna ezen, ha nem jön ki az egyik orvos Matt szobájából.

- Melyikkőjük hozzátartozó? – kérdezte, mire felálltam.

- Én, a húga vagyok. Jennifer Morgan, üdvözlöm – mondtam.

- Jöjjön velem, kérem – hívott a fehér köpenyes.

Elindultunk a folyosón.

- A nevem dr. Shon Williams – mutatkozott be a meglehetősen fiatal doki. – A bátyjának eltörött két bordája, 3 csigolyája, a jobb bokája és a bal karja. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de orvosi csoda lenne, ha újra tudna járni.

- Értem… - feleltem gondolataimba mélyedve. – Bemehetek hozzá?

- Még hátra van pár vizsgálat, majd szólok, ha meglátogathatja – felelt a rövid, fekete hajú orvos.

- Rendben… Köszönöm…

Dr. Williams visszament Matt szobájába, én pedig ismét helyet foglaltam a folyosón. Egyetlen emlék járt a fejemben.

* Én feküdtem a kórházban, szüleim és Matt pedig a szoba előtt vártak. Az orvosom akkor azt mondta: - Kisasszony, csoda, ha maga valaha még lábra fog állni… Sajnálom *

- Mit mondott az orvos? – kérdezte Sophie visszahozva a jelenbe.

- Hogy… Rendbe fog jönni, csak… eltört a karja, meg… a bokája… - mondtam.

- Jen, nem ezt mondta, ugye? – szólt Leon.

Megráztam a fejemet.

- Csoda lesz, ha újra járni fog… És tudod, mi fáj a legjobban? Ezt a mondatot mér hallottam… és Matt is…

- Mi történt?

- 2 éve… Már 2 éve volt – kezdtem. – 2 éve próbáltuk utoljára az Ezüst Liliomot. Még mindketten gyengébben voltunk, nyilvánvaló volt, nem tudjuk megcsinálni… Én leestem… A kórházban azt mondták, nem fogok tudni lábra állni.. És mégis itt vagyok… És újra megpróbáltuk megcsinálni… Hülye voltam, hogy ezt akartam előadni.. pedig tudnom kellett volna, nem megy…

- Kisasszony! Bemehet hozzá! – jött ki a doki.

Én felálltam és lassan besétáltam bátyámhoz.

- Kísérteties, nem? Mintha ugyanezt hallottam volna 2 éve is – szólt Matt mosolyogva.

- Sajnálom… Nem kellett volna megint szóba hoznom az ugrást - mondtam szomorúan.

- Jenny! Fel fogok innen kelni és megcsináljuk az Ezüst Liliomot! Jasonnel pedig csináld meg a Kék Tündért! Csak a kedvemért! Kérlek…

- Rendben… Csak gyógyulj meg! Ígérd meg!

- Megígérem… Húgi, menj haza és aludd ki magad!

Bólintottam, majd kimentem a többiekhez.

- Jason! Kék Tündér… Kezdhetsz edzeni! Ez sem lesz egy könnyű menet!

Jason felállt és felkapott. Pördült velem egyet a levegőben.

- Nem tudom, mi történt ott bent, de köszönöm…

- Jól van, nyugi… - nevettem el magam őszintén. – Menjünk haza… Holnap nehéz nap lesz. Elkezdünk készülni a versenyre.

- Jen! – szólt Leon. – Nem kéne szólni a szüleidnek a dologról?

- Apámnak, ha akarnék, se tudnék… Nem tudom a számát… Anyám meg valószínűleg épp egy fontos tárgyalás közepén ül a világ másik végén, úgyse érne rá velem foglalkozni…

- Nem is vele laksz? – kérdezte Sophie.

Megráztam a fejemet.

- Nem mintacsaládban élek, ez van, hozzászoktam…

4. fejezet

- És ebbe te így beletörődsz? – vetette fel Jason.

- Mondtam már, hozzászoktam. Két éve, mikor én voltam kórházban Matt szólt nekik. Apám pár óra múlva részegen bejött hozzám. Anyám meg 1 hét múlva… Nem igazán izgatta őket, mi lesz a gyerekeikkel.

- Ez szörnyű – állapította meg együtt érzően Sophie.

- Túlélem, hogy nem kell hallgatnom anyu kiselőadását az ő munkájának fontosságáról meg apu legújabb barátnőjének nyavalygását a műköröm jelentőségéről… Na, jó… Elég volt az életem elemezgetéséből., menjünk haza!

Csakhamar elindultunk. Közel 10 percig élvezhettük egymás társaságát, mivel én elkanyarodtam tőlük. Mikor hazaértem egyből a nappali felé vettem az irányt. Kinyitottam a TV mellett lévő szekrényt és sorra megnéztem a kazettákon szereplő feliratokat. Nemsokára meg is találtam, amit kerestem. „Kék Tündér” – állt a címkén. Kivettem a helyéről és a videóba raktam. Többször is megnéztem a már több mint 2 éves felvételt, majd felmentem az emeletre. Vettem egy forró fürdőt és elmentem kipihenni magam holnapra. Másnap reggel is ugyanúgy telt, mint a többi. Megfésülködtem, felöltöztem, bekaptam jó esetben 2 falatot és rohantam a buszmegállóba. Amint megérkezett a busz, felszálltam és leültem egy üres helyre zenét hallgatni. Nemsokára valaki lehuppant mellém. Lassan oldalra fordultam és megpillantottam egy félhosszú, barna hajú, barna szemű srácot.

- Kiscica! Minek mennél iskolába? Nem lenne sokkal jobb nálam? – kérdezte, miközben átkarolt.

Undorodva vettem le magamról a kezét.

- Nem… Idióta bunkó barmokhoz nem szokásom felmenni!

- Ne de cicuskám…

- Vedd le rólam a mocskos kezedet, még mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok! – dühödtem fel.

- Képes lennél bántani? – vágott ártatlan fejet a fiú.

Felemeltem a kezem és orrba vágtam „udvarlómat”.

- Te büdös kurva! – kiabált.

- Ne merj velem még egyszer így beszélni! – üvöltöztem én is.

A srác úgy néz ki, beletörődött a dologba, mert egy „Ezt még megbánod!” után visszaült a szomszéd ülésre. Pár perc múlva odaértünk az iskolához. Már a suli előtt megláttam közeledni a testvérpárt és csakhamar oda is értek mellém.

- Szia! – köszönt lelkesen Sophie.

- Helló! – vetette oda bátyja.

- Sziasztok – feleltem.

- Na, mi van itt? Kis baráti összejövetel? – jelent meg Jason is.

- Hja… Bocs, majd találkozunk még… - indultam el, amint megláttam az igazgatót. – Elnézést! Beszélni szeretnék önnel! – állítottam meg.

- Rendben, menjünk az irodámba!

Nemsokára oda is értünk.

- Foglaljon helyet, Miss. Morgan! – szólt a diri.

- Köszönöm – ültem le. – Arról lenne szó, hogy mérlegeltem a helyzetet és rájöttem, nem fogjuk tudni előadni az előre betervezett mutatványt, az Ezüst Liliomot. Helyette javaslom a Kék Tündért.

- Bízom a véleményében. Elmondom Mr. Smithnek is.

- Nagyon köszönöm, igazgató úr! Viszlát!

- Viszlát!

Lerohantam az osztálytermünkhöz. Amint bementem becsöngettek. Elkezdődött a matekóra. Elég unalmas volt, de utána tesi jött. Mivel az edző volt a tesi tanárunk is, így elég könnyű volt. Túléltünk még 3 órát. Az ebédszünetben megint mind a négyen egy asztalnál ültünk.

- Jason, edzés után át kéne jönnöd! Mutatnom kell valamit… - mondtam.

- Mit? – érdeklődött a szőke fiú.

- Mindegy, az ugrással kapcsolatos… - feleltem.

- Oké…

- Na, már csak ez hiányzott… - pillantottam meg a reggeli, buszos srácot közeledni.

- Cica! – jött oda.

- Mit akarsz már megint, nem volt még elég?

- Milyen udvariatlan vagyok! Még be sem mutatkoztam… A nevem…

- A legkevésbé sem érdekel a neved! – kiáltottam rá.

Leon, Sophie és Jason értetlenül nézték az eseményeket.

- Egyszer úgyis az enyém leszel… - állt fel a barna hajú srác.

- Álmaidban… - hagytam fel a felé irányuló társalgással.

- Honnan ismered? – kérdezte Leon.

- Áh… Hagyjuk… egy hülye tuskó! – idéztem fel magamban a reggeli eseményeket.

- Hát jó – törődött bele Sophie.

- Majd órán találkozunk! – köszöntem el a lánytól. – Sziasztok! – szólt a fiúkhoz is.

- Helló!

Mivel még volt fél óra hátra az ebédszünetből, felmentem a tetőre körülnézni. Már jó 10 perce állhattam a korlátnál, mikor valaki megszólalt.

5. fejezet

- Megázol… - mondta egy túlontúl ismerős hang.

Tudtam, hogy ő nem lehet, ezért odafordultam. Az elméletem romba dőlni látszott, mikor megláttam, ki áll a feljáratnál.

- Michael… - suttogtam, miközben odaálltam elé.

- Jenny… - mondta a rövid, barna hajú, barna szemű srác, majd megölelt.

Én visszaöleltem és mélyen a vállába fúrtam az arcom.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor kiszabadultam a karjaiból.

- Az egész banda átiratkozott a suliba… Nem hagyhattunk magadra… - válaszolt Michael.

- Köszönöm – mondtam halkan. – Hogy vannak a többiek?

- Jól… De mindenkinek hiányoztál… És Matt hogy van? – kérdezett ő is.

Szemem ismét megtelt könnyekkel.

- Kórházban van,

- Sajnálom… Mi történt?

- Megpróbáltuk az Ezüst Liliomot – sírtam el magam.

- Jaj, Jen… - ölelt át újra. – Gyere, menjünk le!

 Bólintottam. Michel letörölte könnyeimet és átkarolt. Így mentünk le a tetőről. A lejáratnál ott állt már 2 fiú és 2 lány.

- Jen! – ugrott a nyakamba a két lány.

- Nessa, Keyra… Én is örülök nektek. feleltem. – Jack, Brian… Olyan… hihetetlen, hogy itt vagytok… Tényleg átiratkoztatok?

- Bizony - felelt Brian, miközben 2 puszit adott az arcomra.

- Melyik osztály? – érdeklődtem tovább.

- 12/a – felelt Michel és Brian.

- 11/b – mondta Vanessa és Keyra.

- 10/a – válaszolt Jack.

- Jack, az osztálytársam vagy! – adtam neki is puszit, mivel még csak most sikerült köszöntenem.

- Na, jó, elég volt az érzelgősségből, mindjárt vége a szünetnek! Le kéne menni órára… - szólt Brian.

- Megyünk – mondtam, majd elindultunk.

- Tényleg, Jenny, mikor zökkensz vissza a próbákra? – kérdezte mosolyogva Michael.

- Jössz ma 5-kor? – érdeklődött Keyra.

- Hova – mosolyogtam én is. – Gyertek hozzám! A garázsban úgy sincs kocsi és véletlenül ott van a régi dobfelszerelés is.

- Jaj, Jen… Annyira hiányoztál – ölelt meg Jack.

- Ti is nekem… Nagyon…

- Jennifer, hogy megy az artistaság? – kérdezte a hosszú fekete hajó Nessy.

Michaelre néztem, aki egyszerre volt együtt érző és bátorító.

- Öhm… jól… Eljöhettek ma délután és megnézhetitek.

- Persze, hogy megyünk! – lelkesedett Brian.

- Akkor jó… Majd meséljetek!

- De te is nekünk – mondta Michael.

Bólogattam, tudtam miről beszél…

- Na, most már tényleg menjünk, még délután találkozunk - ment osztálya felé Brian, utána Michael.

Mindannyian elszivárogtunk a hátralévő 2 órára. Mindhárom osztályban bemutatták az új diákokat. 3-kor pedig mindenki megjelent a tornateremben. Én már átöltözve melegítettem az edzésre, mikor megjött a banda 5 tagja.

- Sziasztok! – öleltem meg mindenkit.

- Miss. Morgan, kérem, ismertetném az ugrásokat – szólt az edző.

- Na, menj – mondta Michael.

Bólintottam és odamentem Jasonhöz.

- Tehát Chrisy McKay – Ralph Odera: Démonharc, Lily Origa – Ryan Londer: Angyali Démon, Rose Villon – Franck Roberto: Tűzrobbanás, Sophie Oswald – Leon Oswald: Csillagfény, Jennifer Morgan – Jason Knight: Kék Tündér. Most pedig 10 kör futás! Gyerünk!

Miután vége lett az edzésnek még egyszer megbeszéltük a bandával,hogy 5-kor nálam találkozunk, majd mikor átöltöztünk Jasonnel, Sophieval és Leonnal elindultunk hazafelé. A testvérek hamarosan elkanyarodtak.

- Honnan ismered Michaelt és Briant? – kérdezte a fiú.

- Haverjaim… Még a volt sulimba is együtt jártunk.

- Aha…

- Miért?

- Csak osztálytársaim és érdekelt. Na, és jó fejek?

- A legjobbak – nevettem. – Ma is átjönnek majd… bér nem csak ők ketten. Egyébként Matt volt osztálytársai, vele is jóba vannak…

- Értem… - helyeselt Jason. – És mit is fogunk csinálni nálad?

- Megmutatom neked a Kék Tündért… És terveim szerint megértetem veled, mi ennek az ugrásnak a lényege… Aztán holnaptól készülünk a versenyre.

- Rendben…

- Megérkeztünk – szóltam a szőke srácnak.