Az autó halkan zúgva falta a mérföldeket. Olvasta az utat, és a sárga felezővonal hátrafelé távolodó darabkái úgy maradtak el mögötte, mint feleslegessé vált, egyre zsugorodó aposztrófok. A kocsi kilőtt nyílként suhant a tájban; pompás ragadozótestének fényezésén házak, fák, jelzőtáblák, hegyek, hídkorlátok képe villant át.
Gazdája mellőzte az autópálya lapos, zsúfolt, lélekölő aszfaltját; cél nélküli, rehabilitációs jellegű utazásához szándékosan választott kis forgalmú, nagyvárost nem érintő mellékutakat, ritkásan lakott vidéket.
Nem sietett; ugyan, hová is sietett volna? Sürgős munka, közeli családtag nem várta, otthon még úgy sem. Vidéken nőtt fel, s a szülői házat elhagyván azóta sem illetett e meghitt fogalommal egyetlen ingatlant sem.
Hosszas kórházi tartózkodás után, testileg felépülvén, lélekben azonban meggyötörve, orvosai levegőváltoztatós tanácsára határozta el magát e határidő nélküli, kötetlen programú utazásra.
Magányra, természetközelre vágyott. Cél és értelem nélkül menni az orra után, ember nem lakta tájakon hallgatni a csendet; útközben csakis azzal találkozni, akit a sors az útjába vet, s vállat rántani a tényre, hogy a telefon már két napja lemerülve, némán pihen a kesztyűtartóban.
Elmenekülni, legalább egy kis időre bonyolult, felszínes, romlott világa, száguldó, túlzsúfolt, embertelen életvitele elől – és az elől, amit mindez elvett tőle…
Világhírű zeneszerző volt. Többszörösen díjazott, ünnepelt sztár, irigyelt nagymenő. Mellesleg, fiatal, félelmetesen vonzó, fantasztikusan tehetséges, és undorítóan gazdag – kell ennél több?
Kesernyésen, örömtelenül felnevetett, ahogy mesébe illő előéletére gondolt.
Nagyon lentről kezdte, és nagyon sokra vitte: megbecsülte a jót, tudott őszintén örülni a sikernek. Mégis gyakran érezte úgy, hogy bármilyen keményen megdolgozott érte, nem érdemli meg azt, amit elért. E kínos babonája szilárdan tartotta magát. Tudta: a pénz, a siker, a szépség nem boldogít; ám ha egyszer ezeket választottad, nem szabadulhatsz tőlük, mindent megteszel értük, és lemondasz még arról is, ami ezeknél is fontosabb számodra. Kitartasz mellettük, bármi áron, még akkor is, ha ez az ár a boldogság.
Kieran.
Fokról fokra tárult a cellaajtó – a gyűlölt aranyketrec ajtaja.
Először csak együtt dolgoztak – muszájból, mivel alapállásból ki nem állhatták egymást. Rengeteget veszekedtek; ám a közös munka miatt kénytelenek voltak alkalmazkodni egymáshoz. Eleinte csak néhány szót váltottak… Aztán órákat, délutánokat beszélgettek át… Aztán egy görbe éjszakát is… Végül elkövetkezett, amit álmukban sem gondoltak volna: barátok lettek. Aztán jött a svédcsavar: a lányt dobta a pasija. Kieran nem talált hirtelenjében albérletet, Sven pedig nem is engedte volna, mivel ekkor már húgaként szerette a lányt; akit meg is kért: költözzön hozzá. Kieran így tett.
Még együtt élve is némi időbe került, mire nagy nehezen rájöttek mélyülő vonzalmuk okára, és végül egymásra találtak.
Az ajtó kitárult, és beáradt a fény: a közös jövő, egy új élet ígérete. Azután ottfelejtett életük utánuk nyúlt; a gépezet visszarántotta és bedarálta őket. A börtönőr becsapta a cellaajtót.
Kieran elment… Sven pedig kis híján belepusztult.
Bosszúszomjasan táncba vitte a kegyetlen smasszert, de persze az bírta tovább, és ő maga került padlóra a végén.
Váratlan gyengeség lepte meg; homályba veszett előtte az út.
Baloldalt, talán száz méternyire, egy fasor vezetett a dombok közötti erdőbe; valószínűleg üzemi út, mert lakott település nem volt errefelé.
Szédült.
Indexelt, bár nem volt kinek, és behajtott arra az útra.
Amikor már nem látta a kereszteződést a visszapillantóban, félrehúzódott, leállította a motort, és kiszállt a kocsiból.
Mélyeket lélegzett a friss, tél végi levegőből.
Rejtelmes kép tárult elé.
Keskeny, elhanyagolt aszfaltcsíkon állt: az úttesten ugyanúgy ott málladoztak az egykori hóátfúvások leolvadt, piszkos rongyai, mint a környező földeken. Az út fölé hajló öreg fák szürke ágai alvó alagutat képeztek, mely szinte hívta a váratlan látogatót, némán sugallva: vezet valahová.
Hogy hová: nem lehetett látni. Az út nem túl messze jobbra kanyarodott, és eltűnt a fákkal borított domboldalak között.
Sven múló rosszullétét mintha elfújták volna. Hosszú idő után végre újra érdekelte valami.
Visszaült az autóba. Szándékosan lassan hajtott, megnézett minden fát, nézte a tájat közöttük, az alvó földeket.
A kanyaron túl az út emelkedni kezdett; elég meredeken, de röviden: kétszáz méternél ez a szakasz sem volt hosszabb. Fásabb viszont igen: a flóra egyre sűrűbb lett. Sven már éppen kezdte úgy érezni, hogy elnyeli az erdő az alatta futó, egyre keskenyebbé váló aszfalttal együtt, amikor újabb szűk kanyar következett, ezúttal balos.
Ebben a kanyarban azonban meg kellett állnia; azután csak a fejét kapkodta a két, egyformán megdöbbentő látvány között.
Jobbra lefelé nézve, egy szomszédos, de alacsonyabb dombhát mögül bátortalanul előkandikálva, egy vidékies kisváros jellegzetes, völgybe bújós, barátságos képe fogadta. Ha nem tér le a mellékútra, a főút a következő mérföldön a városkába vitte volna, amely odakintről a dombok miatt nem látszott.
Hogy mégis érdemes, sőt szükséges volt letérnie, azt a baloldalt álló hatalmas, pergő festésű, kovácsoltvas kapu bizonyította. Mögötte ugyanis a legszebb ház állt, amit valaha látott.
Az igaz, hogy inkább kicsinyített kísértetkastélyra hasonlított, mint lakóházra.
Az is igaz, hogy öreg volt, és borzalmasan elhanyagolt, akárcsak az udvar és a kert; Sven mégis megbűvölten lépett közelebb.
A vöröstéglából rakott falakon borostyán burjánzott, sötét méregzölden, gondozatlanul. A magas, keskeny ablakok rusztikus zsalugátereiről málladozott a festék; alóla szürkére kopva villant elő a fa. A kövezett kocsibehajtó, az udvar és a lépcsők repedéseiben gyomnövények száraz csontvázai ültek; a park ősöreg fái elvadultan nyújtóztak az ég felé, mintha karommá torzult, köszvényes kezekkel karmolnák az égboltot.
A kapun rozzant tábla árválkodott, unottan, kopottan hirdetve az épület eladó voltát. Sajnos egy XXL-es méretű lakat is volt ott, ez azonban gondosan nejlonba csomagolva.
Sven még közelebb ment; itta magába a ház látványát.
Az rámosolygott; barátságos óriás, formába kövült idő.
Magányos volt, elhagyatott, viharvert – mint ő.
Nem tudta otthagyni.
A táj hallgatott, csak a madarak csiviteltek, és a nyitva feledett ajtajú Volvo dorombolt halkan.
-Látom, magának is tetszik az öreg.
Döbbenten fordult meg a hangra, ezzel azonban sikerült neki is alaposan meglepnie a hozzá szólót. Néhány másodpercig kölcsönösen meghökkenve bámulták egymást.
Végül a magas, jó karban lévő, ám középkorú férfi zavart mosollyal kezet nyújtott.
-Greg Spotts vagyok, a ház gondnoka.
-Sven Phoenix, üdvözlöm – mutatkozott be ő is, majd megkésve bár, de azt felelte: - Valóban nagyon tetszik a ház.
-Akkor bejöhet velem, ha épp ráér, és megnézheti – mondta Greg közvetlen hangon –, de utána le kell jönnie velem a városba is, mert ha otthon elmesélem, hogy találkoztam magával, és épp itt, hát senki el nem hiszi. – A gondnok kulcsokat vett elő, és akkurátus mozdulatokkal kicsomagolta, majd kinyitotta a lakatot. – Tulajdonképpen, ha meg nem sértem, mi a csudát keres itt, az Isten tyúkszemén, fiatalember?
Sven-nek tetszett a nyugodt, barátságos, természetes hangnem, a vidékies bőbeszédűség, a ráérős, hozzáértő mozdulatok; a széltől-naptól cserzett arc, a tapasztalt tekintetű, mosolygós szempár. Néhány pillanatig gondolkodott, mit is feleljen, de aztán rájött, hogy a válasz egyértelmű. Fejével a ház felé intett.
-Őt – mondta.
-Megértem – bólintott a gondnok, és ő is felhunyorgott a házra. – Akkor hát, kerüljünk beljebb.
Sven leállította és bezárta az autót, és Greg mellé lépett.
Fagyottnak hitt szíve váratlanul lüktetve feldobogott, amikor az a magas, vén kapu nyikorogva feltárult.
Hűs fuvallat vágott végig az udvaron, integetősen megbillent egy rosszul bezárt ablaktábla; mögüle poros villanással kikacsintott az üveg.
Homályos, bizonytalan fény tapogatta az öreg fák nyöszörgő, sóhajtozó ágait; aztán ahogy végleg elvonult a felhő, erőre kapva végigfolyt a bokrok alatt, és nekitámaszkodott a vörös téglafalnak.
-Jön a tavasz – nyugtázta Greg.
-Hogy…? – rezzent fel Sven.
Greg göcögve, jóízűen nevetett. – Na jó – mondta –, látom, se lát, se hall. Teszek egy ajánlatot. Nekem itt dolgom van, maga pedig elsősorban nem a kazánházra kíváncsi. Kinyitom magának a házat, menjen be, nézzen körül kedvére. Ha végzett, a ház körül megtalál.
-Köszönöm – mondta Sven, aki rég nem tapasztalt ekkora empátiát.
-Odabent semmi sincs zárva – folytatta Greg, miközben fellépdeltek a teraszra, a főbejárathoz –, mert nincs itt semmi érték, amit félteni kellene. Nincsenek veszélyes dolgok, hibás lépcsők, rozzant korlátok sem. És hogy teljes legyen a nyugalma, odaadom ezt itt – nyújtott Sven felé egy kulcsot. – A pótkulcs nálam van – magyarázta.
-Maga mindenre gondolt – mosolygott Sven.
-Az a dolgom – biccentett Greg.
-Kinyitnám a spalettákat.
-Tegye azt. – A gondnok lement a teraszról, és az épület háta mögé indult.
Sven magára maradt.
A kapott kulccsal kinyitotta a széles tölgyfaajtót, aztán lehunyt szemmel nekitámaszkodott, és homlokát az öreg, jó szagú fához hajtotta.
Kieran.
Hol lehet most? Mi van vele, hogyan él? Gondol-e rá néha?
Valaha, amikor még hitt abban, hogy van értelme a jövőnek, arról álmodott, hogy megtalálja majd otthonát. Tudta, ha így lesz, Kierant a karjaiban viszi majd át a küszöbön.
AJÁNLOM AZ OLDALT
