Eve odabújt Dylan-hez, aki jobb karját a lány tarkója alatt pihentette, a bal kezével pedig a lány karját simogatta. Percekig csókolóztak, végül a fiú benyúlt Eve pólója alá, és elkezdte cirógatni a hasát, és az oldalát. Nagyon lassan szeretett volna mindent csinálni, hogy a legkevesebb fájdalmat okozza szerelmének. Eve hirtelen felült és levette a pólóját, majd visszafeküdt Dylan mellé. A fiú csak mosolygott az előbbieken. Lassan simogatni kezdte a lány melleit, majd a szája helyett a nyakát kezdte el csókolni. Eveline maga sem tudta megmagyarázni miért, de biztonságban érezte magát. Az énekes lecsúsztatta kezeit, és barátnője combját kezdte el simogatni. Lassan lehúzta róla az alsónadrágot, és simogatni kezdte odalent. Nagyon finoman, nagyon gyengéden, közben a lány melleivel játszva. Eve nagyot sóhajtott.
- Mi a baj? Fáj? Abbahagyjam?
- Dehogy! Nagyon jól esik! Abba ne hagyd!
- Rendben. De azonnal szólj, ha valami nem jó!
- Ne aggódj, nem porcelánból vagyok. De rendben, szólni fogok!

Dylan addig simogatta Eve-t, míg úgy nem érezte, hogy a lány készen áll. Egyik ujját becsúsztatta, majd néhány perc után már kettőt.
- Fáj, ugye?
- Inkább csak kellemetlen!
- Abbahagyom. Nem akarom, hogy fájjon.
- Dylan, ezen át kell esnem, és veled szeretnék. Biztos, hogy fog még jobban is fájni, de próbáld elfelejteni. Muszáj túljutnom ezen a ponton.
- Rendben. Kész vagy?
- Persze. Ne aggódj.

A fiú Eve fölé helyezkedett, és megcsókolta. Eveline Dylan nyakába kapaszkodott, mikor a fiú elkezdett egyre beljebb haladni. Egy könnycsepp azért legördült az arcán, s ezt Dylan is észre vette, de mikor bátorítóan nézett rá a lány, folytatta. Nagyon lassú volt, és közben végig csókolta a lányt. Az ajkait, a nyakát, a melleit. Eveline gyorsan elfelejtette a pár perccel azelőtt érzett fájdalmat, és rá kellett jönnie, hogy nem is olyan rossz érzés a szeretkezés. Persze nem mondanám, hogy így első alkalomra majd belehalt az élvezetekbe, de a fájdalom helyét egy kellemesebb érzés vette át.

- Hogy vagy Kicsim?
- Hogy őszinte legyek, sokkal szörnyűbbre számítottam.
- Sajnálom, hogy pont miattam kellett, hogy fájjon.
- Dylan, inkább fájjon veled először, és utána legyen egyre jobb, minthogy valaki mással fájjon, akivel talán később sem lesz jobb, mert nem érzek iránta semmit.
- Tehát már bízol bennem?!
- Eddig is bíztam, hisz ha nem így lett volna, nem akartam volna, hogy te legyél az első, de ezek után természetesen már teljesen megbízom benned.
- Eve, úgy mondanék valamit, de nem merem. Félek.
- Na ne… alig két órája arra vállalkoztál, hogy egy természeténél fogva szörnyen fájdalmas dolgot elviselhetővé, sőt később kellemessé tegyél. És most nem mered kimondani, amit gondolsz?
- Tehát azért a vége felé már nem voltam olyan szörnyű?
- Mért lettél volna szörnyű?
- Te voltál a második lány. Az első Linda volt. Igaz, hogy elég sokszor csináltuk, mert bíztam benne, hogy egyszer jó lesz, de mindig szörnyű volt. Ezért egy kissé én is tartottam tőled.
- Ezt jókor közlöd.
- Ha mutattam volna, hogy ideges vagyok, te is az lettél volna, és nem tudtál volna ellazulni, és akkor tényleg nagyon fájt volna.
- Tudom. De te honnan tudod?
- Hát, mostanában elég sokat olvasgattam.
- A kedvemért?
- Dehogy! Na jó, igen.
- Szeretlek Dylan!
- Tessék?
- Azt mondtam, hogy szeretlek!
- Én is szeretlek!
- És mit akartál mondani?
- Ezt, csak nem mertem. Féltem, hogy te nem úgy gondolod.
- De, úgy gondolom. Úgyhogy most már nyugodj meg!

*****

Oxfordban a fiúk az előző napi bulitól kábultan fekszenek a földön, a kanapén, a fotelben. Mindhárman durva látványt nyújtanak, de mégis valaki kiemelkedik közülük…
- Daniel, nem iszol mostanában egy kicsit többet a kelleténél? Ez már nem az első olyan buli, mikor nem tudsz magadról. Van fogalmad róla, miket műveltél?
- Nem tudom Victor, de nem is érdekel.
- Ez a húgom miatt van?
- Mi van? Ti összebeszéltetek, hogy lehetetlenné teszitek a napomat? Én ezt nem hallgatom tovább.

Daniel lement a ház elé, leült a lépcsőre, és rágyújtott egy cigarettára. Próbált visszaemlékezni a tegnap estére, de nem jutott eszébe szinte semmi. Csak egy bizonyos pontig emlékezett az előző estére. Victor és Marcus aggódtak érte, ezért utána mentek. Mikor meglátták, hogy csak a lépcsőig jutott, letelepedtek mellé.
- Csak egy pohárra, és a benne lévő zöld löttyre emlékszem, utána semmire.
- Absinth-nak hívják a zöld löttyöt. Mellesleg Letty adta a kezedbe. Onnantól kezdve egész este egymás szájában lógtatok.
- Letty, Letty, milyen Letty?
- Matt Letty-je.
- Ugye ez most nem komoly?
- De igen, úgyhogy azt hiszem, ez a pont az, amikor vissza kell venned. És köpd ki azt a büdös vacakot, ami ott lóg a szádban!
- Nem tudok túl lépni rajta. Egyszerűen nem megy. Valami elszakadt bennem. Vagy eltört. Nem tudom. Este, mikor lefekszem, itt az arca előttem. Mikor az a szemét Matt átverte, és ahogy ott sírt, teljesen megtörten a parkolóban… Azt hiszem, ott szerettem bele. Akkor először tudatosult bennem, hogy mennyire szüksége van valakire, aki tényleg figyel rá, aki megvédi, aki szereti. Én akartam az lenni, és nem tudom elviselni, hogy az a szőke elvette tőlem. Mielőtt elment volna, nálam hagyta egyik este a telefonját, és akkor még csókolóztunk. Néhány héttel később meg már vele mosolyog a tv-ben?! Együtt énekli vele a dalt, ami rólunk szól?! És még azt mondta skype-on, hogy hiányzok neki?! Én ezt már nem értem.

Daniel teljesen összeomlott, pedig eddig igazából nem mutatta semmi jelét annak, hogy ennyire megrázta volna Eve utazása. Barátai először nem is tudtak mit kezdeni a helyzettel, de aztán felvitték a lakásba, és leültek vele beszélgetni. Persze sokkal jobb nem lett neki, de legalább megértette, hogy minden úgy jó, ahogy van.

- Minden, ami történik körülötted, okkal történik. Mindenből tanulnod kell, hogy fejlődjön a személyiséged. A szörnyű fájdalmak nevelik bele az emberbe, hogy tovább küzdjön. Ezért tudunk életben maradni. Minden tragédia után valahogy meg kell tanulnunk felállni, és újra megtanulni élni. Ez visz tovább minket. Ha nem lennének szörnyűségek az életben, hogyan látnánk a gyönyörű pillanatokat?
- Fujj, Marco, valami lányregényt olvastál?
- Fogd be Victor, teljesen igaza van.
- Tudom, hogy igazam van. Az irónia az egészben az, hogy ezt mindig Eveline mondta nekem.
- Á, gondoltam én, hogy nem magadtól vagy ilyen okos.
- Ma nagyon jóindulatú vagy, Victor.
- Bocs srácok, de én ezekben az ügyekben mindig olyan béna voltam.
- Nem voltál még szerelmes.
- Hát nem.
- Majd leszel, s akkor majd neked is elmondom ezt, rendben?
- Nem kell. Majd Eve elmondja, addigra úgyis haza jön.

*****

- Jó reggelt!
- Jó reggelt!
- Fáj még?
- Dylan, most ébredtem fel. Egyelőre azt sem tudom, hol vannak a testrészeim, mert nem érzem őket. Adnál pár percet?
- Persze, bocsika. Hogy aludtál?
- De friss vagy.
- Már 11 óra.
- Jézusom! Miért nem ébresztettél fel?!
- Olyan aranyosan aludtál!
- Mond, h nem horkoltam!
- Nem horkoltál, de beszéltél.
- Mit mondtam?
- Nem értettem. Össze-vissza zagyváltál mindent.
- Lezuhizok.
Dylan egy fél mosollyal társított kér(d)ő pillantást vetett Eve-re.
- Mit akarsz?
Dylan szélesebbre húzta a száját, s olyan pitizős műmosolyt vett magára.
- Na jó, gyere. De semmi tapi!
- Egy kicsit se?
- Egy kicsit se!!!
- Rendben. Majd megpróbálok viselkedni.

A fiatalok lezuhanyoztak, megmosták egymás hátát, majd lementek „reggelizni”. Kakaó, pirítós, lekvár. Odakint még mindig zord idő volt, de az eső már nem esett. Minden szürke volt, de a párnak a szomorú idő ellenére is jó kedve volt. Mivel az eső kezdett felszáradni, ezért kimentek a kertbe kosarazni. Később leültek a teraszon lévő hintaágyra.
- Na, fáj még?
- Nem fáj, csak érzem.
- Az milyen?
- Általában nem érzem, hogy mi van a lábam között, de most igen. De ez nem fájdalom.
- Én mindig érzem, mi van a lábam között.
- Jó, de neked lóg, nekem meg nem.
- Most épp nem lóg.
- Na jó, nem fogok veled bírni azt hiszem.
- Figyelj, csak forgatom a szavaidat. De persze nem forgatom ki. Ezek csak viccek. Nem kell mindent komolyan venni.
- Jó magas sövényetek van.
- Ez hogy jön ide?
- Nem látnak be rajta, ugye?
- Mi? Na ne, te kis hamis. Hey, bírj magaddal, kislány.
- Most mi van? Az előbb még te célozgattál…

Dylan a karjába vette Eve-t, és elindult vele befelé a házba.