A fáklya idegesítő lobogása feltüzelte Cristie idegeit. Összecsücsörített ajkakkal lépkedett lefelé a töredezett, mohaszőnyeg borította lépcsőn.

 - Ezertizenegy, ezertizenkettő, ezertizenhárom… Ki volt az az eszement barom, aki ilyen mélyen alapította meg a Poklot! Hogy kerülne ő is a pokolba, ha már megálmodta! – fortyogott magában.

Kitartóan battyogott tovább. Az utolsó fok után egy vasveretes, fekete ajtó fogadta. Cristie nagyot nyelt, s lenyomta a rozsdás kilincset, mire a kapu nyikorogva feltárult. A lány rettegve szorította össze szemhéjait, egyszerűen nem akarta látni, hova is került. Csak állt a küszöb előtt, sercegő fáklyát szorongatva a markában, minden ízében reszketve.

 - Üdv! – hallott meg egy felé közeledő vidám hangot.

Mi a… gondolta magában, és kinyitotta szemeit. A leglehetetlenebb világ tárult retinája elé. Amolyan szutykosabb kertváros fílingű placc, termésköves járdával, gyeppel és... Apám! Ott az ég! Ez kész! – hitetlenkedett, de közben kínosan ügyelt arra, hogy ne szólaljon meg. Az üdv-öt kiáltó hang egy kissé csapzott hajú, pofaszakállas, hosszúképű krapekhoz tartozott, aki telifogas vigyorral lépett Cristie elé.

 - A nevem Joe! Én lennék a fogadóbizottság! – tárta szét a karját a pasas.

 - Joe?

 - Ühüm! – szedett elő Joe a zsebéből egy marék mogyorót, és élénk ropogtatásba fogott, majd látva a lány elhűlt arcát, az orra alá nyomta a magokat – Kérsz-e?

 - Kösz, nem! Zsíros lesz tőle a bőröm, és kinőnek a pattanásaim… - hárította el Cristie.

 - Értem! – rántotta meg a vállát Joe. – Na, akkor gyüsz?

 - Várj csak egy pillanatot! Hol a fenében vagyunk? Ez nem lehet a Pokol!

 - Márpedig ott vagy! De nem az én reszortom felvilágosítani Téged, kiscsibe! Majd a góré megteszi! – azzal sarkon fordult, és nyammogva visszafelé indult az ösvényen.

Cristie egy ideig csak pislogott, majd Joe után szaladt. A gyalogút kanyarogva futott végig a tájon. Mindkét oldalon szürkés falú társasházak sorakoztak, előttük enyhén sárgás gyepű előkertek terültek el. Dús platánfák, és fenyők vetettek árnyékot a környékre, néhol begónia és rózsabokrok ücsörögtek kertekben. Az ég szürkésaranyban játszott, a nap csak időnként bújt elő a felhők közül, s bágyadtan itt-ott fénypászmákkal világította meg a házak ablakait. Félelmetesen barátságosnak hatott az egész hely. Cristie pedig egyre növekedett azon érzése, hogy rossz helyen tapodja a járdát. S talán ez a Joe nevű fickó is csak bolondját járatja vele.

 - Olyan ismerős vagy nekem – szólalt meg beszélgetést kezdeményezni vezetőjével Cristie. – Nem láttalak már valahol?

Joe megtorpant, és örömtől csillogó szemekkel pillantott a lányra. – Hát megismersz? El se merem hinni!

 - Ööö… naná! Már emlékszem! Valami drogreklámban szerepeltél! – mosolyodott el a lány próbálkozásképpen, mivel valójában halvány lila gőze sem volt, hol látta már Joe fizimiskáját.

Joe erre a válaszra felhúzta az orrát. – Pokolba Veled! – vágta a lányhoz és továbbindult.

 - Oh! Mellétrafáltam ezek szerint… Izé, ne kapd már fel a vizet! Csak tudod, odafenn – próbált magyarázkodni Cristie, de Joe sértődött szemvillanása miatt inkább elharapta a mondatot.  – Hát, bocs… Nem akartalak megbántani…

Joe erre csak puffogott, mint egy vipera, és orra alatt motyogva többet nem nézett Cristie-re, aki a továbbiakban néma maradt, mint a csuka, miközben pukkadozva megpróbálta kitörő nevetését elfojtani. Nem értette ugyanis, hogy Joe miért húzta fel az orrát. Hiszen, már elnézést a Pokolban sétafikálnak. Csak nem flangálnak erre jótevő Krisztusok. Elmerülve gondolataiban kitartóan a cipője orrát fixírozta mígnem bele nem rongyolt Joe hátába, aki olyan hirtelen állt meg, mintha pirosra váltott volna előtte a közlekedési lámpa. Cristie sűrű bocsánatkérés közepette körbeskubizott, de sehol nem volt útkereszteződés, se piros színű STOP tábla, csak egy görög stílusú villa nyújtózott álmosan az alkonyi ég felé. A lány alig bírta összekaparni állát a földről a hihetetlenül kirívó, pazar kastély láttán. Joe azonban nem várt, csak intett, mire a lány engedelmesen utána csoszogott, s belépett a majd három ember magas, faragványokkal díszített ajtón.

Az épület belsejében kupolás előcsarnok fogadta, hófehér márványból készült angyalszobrokkal, és vörös-fekete színben pompázó mozaikpadlóval. A terem túlfelén három lépcsőfoknyi magasságban újabb ajtó zárta le a csarnokot. Joe, Cristie-vel a nyomában, egyenesen felé indult, de mielőtt a lépcsőhöz érhettek volna nyílt a kapu, s egy férfi lépett ki rajta. Cristie megragadta Joe karját és fojtott hangon, olvadozva megszólalt.

 - Jézusom!

 - Parancsolj! – fordult felé Joe, szemében öröm gyúlt, mert azt hitte a lány végre rájött, ki is ő valójában, de csalódnia kellett.

 - Krisztusom, ki ez a félisten… Mit félisten, isten, valóságos két lábon járó Apolló! – sóhajtozott ajkát harapdálva Cristie.

 - Gabriel… - vetette oda flegmán Joe, amikor rájött, hogy a lány mit is akart a jézusomozással – Mert mintha Apolló nem két lábon járt volna…!

 - Gabriel… - csöpögött Cristie, s tekintetét egy pillanatra sem tudta levenni a felé közeledő Apollóról.

 - Hello, Joe! Hogy ityeg? – állt meg a Gabrielnek nevezett isten Cristie-től alig kétlépésnyire.

 - Ez a tojógalamb – mutogatott durcás arccal Joe a lányra –, ez a némber drogosnak titulált!

Gabriel vidáman felnevetett. – Ugyan Joe, túlságosan érzékeny vagy! – majd a tojógalamb felé fordult.

Cristie majd elalélt, amikor Gabriel elélépett, s gálánsan kezet csókolt neki. Micsoda pasi! – futott át az a bizonyos szikra Cristie agyán. - Nemesi vonású arc, mandulavágású, méregzöld szemek, lágy vonalú ajkak, sötétpadlizsán színű, szögegyenes hajzuhatag, széles vállak, puha, ápolt kezek. Kész, engedélyt kérek szétfolyni!

S közben csak egyre kocsányon lógatta szemeit a fekete, gengsztercsíkos öltönybe, és sötétszürke szaténinge bújt Gabriel felé

 - Nem hittem volna, hogy valaha is fényt látok a pokolban… - mosolygott sármosan Gabriel – Áruld el a neved szépségem…

 - Cristie… - susogta a lány.

 - Cristie… - ízlelgette Gabriel a nevet mély, kissé rekedt hangján - Remélem, találkozunk még! – azzal elengedve a lány kezét, viszlátot intett, és kifelé indult a csarnokból.

Cristie félájultan kapaszkodott Joe karjába, aki nagyokat fújtatva próbálta magával rángatni a lányt.

 - Te Joe, én szerelmes vagyok… Abba az istenbe… - nézett hátra vágyakozva Cristie, s legnagyobb meglepetésére Gabriel megfordult.

A férfi pillanatok alatt lépte át az addig megtett távolságot, s gyengéden Cristie dereka köré fonta karját. Ellenállhatatlan tekintetét a lányra vetette, s lassan lehajolva csókot lopott. Amikor Cristie felocsúdott már csak egy távolodó széles hátat látott átlépkedni a termen, melyen hosszú, mélylila varkocs pihent. 

Engedelmesen indult a továbbra is mérgelődő Joe után, aki csuklójánál fogva az ajtó felé rángatta. Még az is alig jutott el a tudatáig, hogy átléptek a küszöbön. Odabenn kellemes meleg, és sárgásvörös tűzfény fogadta. A kandalló előtt egy hatalmas fotel mélyéről vékony füstcsík kacskaringózott felfelé. Joe ledobta magát az egyik homályban elterülő kanapéra és unottan megszólalt.

 - Itt van.

A fotel mélyéről egy vékony alak emelkedett fel. Cristie nem látta jól az arcát a háta mögött lobogó lángok miatt, bár az igazat megvallva még mindig Gabriel csókjának hatása alatt állt. Az sötét alak köhintett egyet, majd mély, kissé fontoskodó hangon megszólalt.

 - Üdvözöllek a Pokolban. A nevem Lucifer, a Pokol ura személyesen.

Cristie álmatagon bólintott. A férfi horkantott egyet, majd közelebb trappolt a lányhoz. Bepisilni ki fog? Nem igazán tetszett ugyanis neki, hogy nem rettegnek tőle, sőt még figyelembe sem veszik. Felvette lehető legijesztőbb arckifejezését, és a lány fölé magasodva felsőbbrendű tekintettel nézett le rá. Cristie azonban maradt továbbra is olyan bárgyú, mint azelőtt, s csak sóhajtozott.

Lucifer arcát kaparta dühében, majd Joehoz fordult.

 - Mi a fene van ezzel?

 - Ja… - emelte fel a fejét Joe – Gabriel lesmárolta.

 - Mit csinált az a bájmajom?

 - Lesmárolta…

 - Gondolhattam volna! – sziszegte Lucifer, majd visszakullogott a foteljéhez, és belehuppant.