6. fejezet

Az elkövetkezendő hetek lassú egyhangúságban teltek. Loristan minden reggel ellátta a sebeit, de ezen kívül semmi kapcsolat nem volt köztük. Akárhányszor próbált szóba elegyedni a fiúval, az rövid úton lerázta őt, vagy ha mégsem, akkor sosem szólt hozzá, csak végighallgatta.

Egyik éjjel Milena már arra az elhatározásra jutott hogy jobb elmenni, mint itt maradni, összepakolta a holmiját, és indulni készült. A bokája viszonylag rendbe jött, a háta és a feje azonban még mindig iszonyatosan hasogatott.

Lassan ereszkedett alá a barlangból, mikor egy nehéz érintést érzett a vállán. Megdermedt. Hátrapillantva egy kockás hasat látott. Félve nézett egyre fentebb, zavarában jól megvizsgálva a férfias mellkast és vállakat, hogy aztán pillantása az arcon pihenjen meg. Loristan döbbenettel vegyes haraggal nézett le rá.

- Mit csinálsz itt? –Milena meglepve állapította meg, hogy hiába dühös, a hangja nem több suttogásnál, mintha félne megtörni az éjszaka csöndjét. De abban már nem volt biztos, hogy neki nem törné-e el valamilyét.

- Elmegyek. –válaszolta olyan higgadtan a lány, amennyire képes volt rá.

- Mert? –semmi felelősségre vonás nem volt a hangjában, puszta kiváncsiság, ami meglepte Milenát. Titkon azt remélte, hogy ez a titokzatos tiron nem fogja őt elengedni, és ragaszkodni fog ahhoz, hogy maradjon vele. Ezzel ellentétben Loristan semmi jelét nem mutatta annak, hogy bánná azt, hogy el akar menni. Talán, mikor az első kérdést feltette, akkor indulatos volt, de most olyan, mint egy jégcsap. Az ez iránt érzett keserűség összevegyült az elmúlt hetek szörnyűségével, és kirobbant a lányból.

- Miért? Mert egyértelműen nem érdekellek! Nem szólsz hozzám, nem törődsz velem, meglep, hogy egyáltalán ételt adsz! Elegem van abból, hogy nem tudok semmit sem csinálni, és mindent a személyed, vagy inkább fajod elleni támadásnak vélsz! Kizársz az életedből, semmit sem tudok rólad, pedig megmentetted az életem! Fölösleges senkinek érzem magam, aki...

- Bocsánat. –Milena szava elakadt. Egyszerű, nyers megszólalás volt ez a férfi részéről, de teljesen levette a lányt a lábáról. A lány elnémultan figyelte Loristant, amint félre hajtja fejét, és a sötétségbe mered. A tiron arcán félelmetes dolgok játszottak, ijesztő, és megfoghatatlan dolgok. Kegyetlenség, gyilkos indulatok, sóvárgás egy jobb élet után, féltékenység, gyűlölet, undor, megértés, szomorúság, fájdalom, ijedtség – talán egyszerre volt mind, és egyik sem. Végül mikor Loristan egyenesen Milena szemébe nézett, egyedül két érzést tudott a lány meghatározni: szánalom és sajnálat.

- Hallod? –kérdezte a férfi, pillantását nem véve le az előtte állóról. Milena zavartan hallgatózott, de nem hallott semmit. Fogalma sem volt róla, miről beszél a férfi, és mit akar. Még mindig sebesen vert a szíve azoktól az ismeretlen, meg nem értett érzésektől, melyeket látott.

- Nem. –mondta őszintén. Loristan közelebb lépett a lányhoz, alig egy méter volt már csak közöttük.

- Pontosan. Én már nagyon hosszú idő óta nem élek az emberek közt. Lassan két hosszú évtizede itt vagyok az erdőben, növények és állatok társaságában. És hallod őket? Nem... Az állatoknak nincs szükségük „társalgásra” ahhoz, hogy megértsék egymást. Persze, ők is „beszélnek” egymással, de nem úgy, mint... mi. – tétován ejtette ki az utolsó szót, még a suttogásnál is halkabban, de a szemét le nem vette volna a lányéról. –Nem tudom mire van szüksége egy magadfajtának. Sosem váltottam szót emberekkel hosszú ideig, nem hogy együtt élni eggyel! Nem tudom mit kezdjek veled. Nem tudom mi kell neked. És félek megtudni... Félek megismerni téged. Félek a fájdalomtól, az elhagyatottság érzésétől, amit akkor éreznék, ha megismernélek, és elmennél. Mert el fogsz menni innen, efelől semmi kétségem. –Loristan hangja a semmibe veszett, Milena szeméből könnyek engedtek a gravitációnak. Odahúzódott a tironhoz, aki zavartan megrebbentette szárnyát, és farkát nekicsapta egy közeli sziklának, de még mindig egyenesen a lány szemébe nézett. –És legfőképp a szeretettől rettegek.

Milena sóhajtva átkarolta a hátát, ami nehezen ment a szárnyak miatt.

- Nem akarlak bántani... –dünnyögte a az izmos hasfalba. A férfi hihetetlenül merev maradt a lágy ölelésben, úgy tűnt képtelen ellazulni. Aztán, nagyon hosszú, óráknak tűnő idő elteltével a hatalmas karmokkal ékesített mancsok megérintették Milena haját. Egy tovatűnő pillanatig ott időzött, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna. A férfi elhúzódott Milenától, és elnézett a feje fölött.

- Elhiszem. De fogsz. –egy ideig hallgatott, majd megint ránézett a lányra. – De inkább vállalom a fájdalmat, és megpróbállak megismerni, semmint elengedjelek éjnek évadján, ilyen súlyos sérülésekkel. Sajnálom, hogy rosszul érezted magadat. De én is rendkívül feszélyezett voltam. És vagyok. –elvette Milenától kevéske felszerelését, és felterelte a barlangba. – Ne várj csodákat. Nem tudok egyik napról a másikra megváltozni. Igyekszem... emberségesebb lenni veled.

- Köszönöm Loristan. –mondta Milena halkan, majd ránézett a férfira. – De nem szükséges. Inkább kivárom abban a rideg hangulatban, hogy felgyógyuljak, semmint hogy távozásommal fájdalmat ébresszek benned.

- Ez felettébb kedves tőled. Értékelem. De nekem is könnyebb lesz talán ez az időszak, ha barátságosabban viselkedem veled. –fát dobott a tűzre, majd leült mellé. Majd arcán elterült egy kisfiú mosolya. –Cserébe taníthatsz nekem új dolgokat a világról, és az emberekről.

Milena jókedvűen tért nyugovóra, és először aludt jól, mióta Loristannál atartózkodott. Az utolsó éber pillanatában még orrához húzta a haját, hátha érzi rajta a férfi jellegzetes, vad illatát.