12. Az Atyaúristen - én vagyok


    Gill fel-alá járkált a számítógépek között, kezeivel idegesen ütögette a combját. 11 óra körül járt az idő, és ő egyszerűen nem találta a helyét. Mehetnékje volt. Hiányolta a friss levegőt, a szabadságot, a mozgást. Minden ízülete elgémberedett, izmai mozgásért kiáltottak. Fejben sem tudta tovább fenntartani a nyugalmat. Porcikái egytől-egyig felmondták az engedelmességet. Tett pár lépést előre, majd hirtelen sarkon fordult. Egy gyors oldalpillantás Kianre, lemondó fejrázás, s ismét megpördült a tengelye körül. Sok mindent szeretett volna mondani, kérdezni, de inkább nem tette. Ehelyett az ajkába harapott és tovább folytatta tevékenységét. Néhány perc múlva azonban a rocker is megelégelte a folyamatos trappolást, egyáltalán nem tudott a feladatára koncentrálni az izgő-mozgó lánytól. Megragadta az asztallapot, ellökte magát a székkel, aminek következtében az épp irányt váltó Gill majdnem hanyatt esett a hirtelen elé kerülő forgószékben.
- Mi a fe...- szitkozódott a lány, ahogy megbotlott.
- Abbahagynád végre? - fogta meg egyik csuklóját a srác. - El sem tudod képzelni, milyen idegesítő vagy... - Gillian a szemöldökét ráncolta.
- Unatkozom. Mozognom kell - hangsúlyozta az utolsó szót. - Én ezt már nem bírom tovább - könyörgő tekintettel nézett a fiúra, a hatás nem maradt el.
- Nagyon egyszerű a megoldás a problémádra. - "Hála az égnek, hogy nem kérsz többet. Nem túl jó, hogy mindig én közlöm a szomorú valóságot." - Edzőterem. - Gill értetlenül nézett rá, ezért bővebben is kifejtette az egyértelműt. - Legalsó szint. Tudod, mutattam, nem emlékszel már? Van egy edzőtermünk. Ha ennyire odavagy, akkor menj le, és mozogj!
- Oh... Egyedül?
- Jobb híján... Sajnos nem érek rá, így is le vagyok maradva egyesek miatt. Wade persze szabad ilyenkor. Mindegy, lemész, választasz valamit és hajrá! Nem hiszem, hogy egyedül leszel egyébként.
- Hát én is épp ettől tartok - világított rá a lány.
- Nem harap meg senki, cserkészbecsszó!
- Mondod te. De te nem látod, hogy néznek rám állandóan. Még önként menjek le közéjük?
- Csigavér. Higgy nekem, max a szájuk nagy - Gill még mindig kétkedőn nézett a fiúra. - Figyelj, ha nem hinném, hogy igaz, nem küldenélek oda. Nem akarok rosszat, elhiszed nekem?
- El - felelt pár másodperc múlva a lány, miután gondosan áttanulmányozta a másik arcát.
- Akkor sipirc lefelé, mert már minden hajszálam az égnek áll tőled! - hessegette játékosan Kian.
- Neked mindig égnek áll a hajad...
- Ne kötözködj! Nem ez a lényeg.
- Miért ne tenném, ha te épp mindenáron le akarsz koptatni? Mégis mit csinálnék az edzőteremben? A súlyemelés nem az én világom...
- Szép is lenne! - fintorgott a rocker. - Lövésem sincs, hogy miért tartasz minket ennyire egyoldalú, soviniszta majmoknak...
- Mert azok vagytok? - szólt közbe a lehető legártatlanabb arcával Gill.
- ... de fel kell, hogy világosítsalak...hogy mit mondtál?
- Semmit - rebegtette a pilláit a lány. Kian gyanakvón összeszűkítette a szemét.
- Szia!
- Most kidobsz?! - A srác felállt és elkezdte az ajtó felé tolni a lányt, aki ez ellen határozottan protestált. - Nem lehetsz ennyire szívtelen!
- Jó szórakozást! Amíg ennyi felesleges energiád van, vissza ne gyere! - csapta be végül a rocker a lány mögött az ajtót. Sóhajtott egyet, megcsóválta a fejét, majd folytatta a munkát.
    Fél óra - ennyi ideje gyötörte magát a futópadon Gill. A szekrényben talált magának kényelmes pamutruhákat, így már semmi kifogást nem talált az edzőterem ellen. Mikor leért, csak Sherman tartózkodott a szobában. Az éppen súlyt emelő fiú először furcsán nézett az érkezőre, de miután Gill "beavatta", nem zavarták egymást.
    Az edzőterem a valaha lakott földszinti lakás nappalijából lett kialakítva, így elég tisztességes méretű volt. A hosszabb falon bordásfalakat, a rövidebben kosárpalánkot helyeztek el, a terem közepén három bokszzsák lógott. A szoba szélén két evezőgép, futópad, szobabicikli és egy többszemélyes, multifunkciós súlyemelő-sziget állt. Az egyik falat függöny takarta, amelyről Gill nem tudta,mit rejthet. A lány egyből a futópad felé vette az irányt. A nyár folyamán kezdte a futással levezetni a feszültséget, majd a tanév kezdetekor a tájfutást választotta az iskola által kínált számos lehetőség közül. A természetben való mozgást sokkal jobban kedvelte, de jelenlegi helyzetében teljesen elégedett volt a géppel is. A nehéz pillanatokban mindig azzal nyugtatta magát, hogy a körülményekhez képest nem panaszkodhat. A híradásokból megismert elrabolt-előkerült emberek rengeteg borzalmon mentek keresztül, ehhez képest őt tulajdonképpen nem is bántották. Testileg. Néhány incidenstől eltekintve. Fejben mit állt ki minden egyes percben? A lelke egyáltalán nem volt olyan sértetlen. Fél órája kíméletlenül futott, futott és futott. Az elején felfrissítően hatott a mozgás, testileg-szellemileg megújult tőle, mostanra azonban már zsibbadt a lába. Mégsem hagyta abba az önsanyargatást, lelkileg szüksége volt rá. Ki akart kapcsolni, márpedig az lustán, pihenve lehetetlen. Abban bízott, hogy ha fizikailag kellően elfáradt, utána mély álomba szenderülhet. Álmok nélkül. Gondolatok nélkül.
    Larry lépett be a terembe. Küldött egy gyűlölködő pillantást a lány felé, majd Shermanhez csatlakozott. Gillian nagyot nyelt, de a továbbiakban nem törődött a többiekkel, ehelyett folytatta saját maga sanyargatását. Körülbelül egy órája edzett, amikor úgy érezte, végleg kimerítette a tartalékait. Mikor leállt meglepődve vette észre, hogy egyedül maradt a lenyalt hajú sráccal, az mégsem tett rá megjegyzéseket. Sőt, még amikor távozott, sem nézett rá. Meglepte a dolog, de a csalódás pozitív irányú volt. Némi nehézség árán feljutott a hálóhoz, majd ledőlt a legközelebbi matracra. Maradék erejét felhasználva körbenézett, egy kócos vörös folt a takaró és a párna között jelezte, hogy nincs egyedül.

    A délután ismét a munkabázison találta a lányt. A reggeli énjét mintha a föld nyelte volna, nyugodtan hasalt egy hatalmas, lapos babzsák ülőkén, s a frissen beszerzett történelem könyvbe temetkezett. Csípője szinte teljesen belesüppedt a puha párnaszerű bútordarabba, a földön könyökölt, feje a kezein nyugodott. Halkan lapozott, de fél füllel a fiúk beszélgetését is hallgatta. Kíváncsian figyelte, hogy viselkednek normál körülmények között, már amennyire számára bármi is normálisnak számított ezen a helyen. Wade és Dee belemerültek a legújabb Ferrari-modell taglalásába, míg Kian inkább nassolgatott. Néha a lány felé fordult, s olyankor találkozott a tekintetük, mindkettőjük arcán halvány mosoly jelent meg, majd folytatták, amit addig csináltak.
    Amikor előző este Gill előállt kívánságával, a két srác teljesen hülyének nézte, a rocker még lázmérőt is keresett, nem húzódik-e valami betegség a háttérben, de a lány egyetlen szúrós pillantása elegendő bizonyítékként szolgált. Wade gondterhelten sóhajtott, ismét elkezdte magyarázni Gilliannek, hogy innen senki nem fogja elengedni, de ő megnyugtatta, hogy a memóriájával minden rendben, de nem szeretne mindenről lemondani, azért, mert itt ragadt. Kian furcsa pillantással illette a kijelentést követően, épeszű diák örülne, ha nélkülözhetné a tankönyveket, de Gill hamar leoltotta.
- Még mielőtt bármiféle elfuserált strébernek könyvelnél el, elárulom, hogy nem vagyok az, oké? Egyszerűen nem szeretnék műveletlen maradni. Mi ezzel a gond? Szeretek tájékozott lenni és naprakész. Magamért csinálom, nem az év végi vizsgáért.
- Ami úgysem teszel le... - beszélt közbe Wade.
- Amit úgysem teszek le - forgatta a szemét a lány. - "Ne szaladjunk ennyire előre, mindenesetre..."
- Wow, anyám mindig azzal traktált, hogy magamért tanuljak, de még sosem találkoztam senkivel, aki valóban így is tett volna - tátotta a száját Kian, persze csak húzni akarta a másikat.
- Azért ne nézz rám úgy, mintha űrlény lennék!
- Pedig most minden megkérdőjeleződött bennem. - A rocker a semmibe meredt, látszólag elmélyült saját gondolataiban, ám amikor barátja fölnevetett, ő sem tudta továbbra is magába fojtani. Két hullám között Wade biztosította, hogy meglesz a könyv, de még sokáig nem szedte össze magát.  
    Így ültek-feküdtek a szobában négyen, meglehetősen nyugodt körülmények között. Gill néha-néha a mellette álló bögréhez nyúlt és szürcsölt egyet a forró csokiból, míg a fiúk a gép előtt foglalták el magukat.
    Zár kattanása hallatszott, majd kinyílt a lépcsőhöz vezető ajtó. Gill nem nézett fel, így is pontosan tudta, hogy csak Daniel jöhetett meg, a többiek ugyanis mind a Sasfészekben voltak. A vezér intézett pár szót a fiúkhoz, majd a konyha felé indult. Mikor a lány mellé ért, lenézett, hogy mi olvas és egyből elöntötte a düh. Indulatosan lehajolt, megragadta a könyvet és egy távoli sarokba dobta. Gillian értetlenül és ijedten nézett a dühösen csillogó szempárba. A zajra a számítógépen dolgozók is felkapták a fejüket és érdeklődő tekintetük a párost célozta meg. Gil hirtelen nagyon védtelennek érezte magát, gerincén a hideg futkosott, ahogy a fölé tornyosuló izmos alakot figyelte, ezért hátát védve lehemperedett a babzsákról és inkább a földre ült, a fiúval szembe. A támadást célszerűbb szemből fogadni.
- Mégis mi a jó fenét csinálsz? - ordított rá magából kikelve Daniel. A halántékán fenyegetően lüktetett az ér, Gill nem tudott mást tenni, mint nyelt egy nagyot és pislogott. Nem állta a másik tekintetét, teljesen össze volt zavarodva, inkább elnézett mellette. Szinte úgy látta, elsötétült a terem, s vészjósló zivatarfelhők gyülekeztek elméjében, villámok cikáztak gondolataiban. Törte a fejét, hogy mi lehet a baj, de nem jött rá.
- Talán süket vagy? - szűkítette össze szemeit a hollófekete hajú srác. Gill ismét felnézett.
- Csak olvastam. Nem tudom, mi a gond ezzel.
- Az olvasással semmi. De tankönyv? Mégis hányszor kell még a szádba rágni, hogy innen nincs kiút? Kezdem unni a dolgot, ami rád nézve nagyon nem jelent jót.
- Dan - szólt közbe Wade. Ő se gyakran látta ilyennek a másikat, így kicsit ő is megijedt a hirtelen dühkitörés láttán.
- Nem érdekel a véleményed. - Daniel nyers volt és mérges.
- De... - próbálkozott Kian is, a vezér azonban a rockerbe is belefojtotta a szót.
- Az irodámba - nézett a lányra ismét. - Most! - Egy lendületes félfordulatot követően ismét a három fiúval állt szemben. - Titeket már tényleg nem értelek. Miért kell állandóan hitegetni, amikor úgyis tudjátok, hogy...-
    Daniel már visszavett a hangjából, így Gill a folyosó végéről már nem hallotta a mondat befejezését, de nem is volt rá szüksége. Hisz a napnál is világosabb volt. Azt azonban továbbra sem értette, mire fel a sok indulat. Lassan nyomta le a kilincset az iroda ajtaján. Kicsit tartott a szobától, itt töltött ideje alatt még egyszer sem lépte át az előtte álló küszöböt. Nem nagy kedvvel ment a farkas barlangjába, bár az említett farkas egyenlőre biztos távolban veszekedett mással.
    Szinte tátva maradt a szája, ahogy felkapcsolta a villanyt. Rideg, modern berendezéssel telezsúfolt menő szobát várt, helyette azonban az egész ház legmelegebb és legbarátságosabb helyiségében találta magát. Hitetlenkedve dörzsölte meg a szemét, de az előtte feltáruló kép nem változott. A szoba nem volt nagy, viszont annál zsúfoltabb. Falait nem mázolták le, a mész fehérsége szépen kiemelte a sötét padlózat gazdag erezését. A szoba ajtóhoz közelebb eső részét jól megrakott könyvespolcok szabdalták, a legtöbb könyv rajta régi, sárguló lapokkal. Az ablakhoz közelebbi részét hatalmas mahagóni asztal foglalta el, rajta veretes földgömb, óra. A bútordarab túloldalán királyi bársonyszék állt fűzöld huzattal. Gill az egyik fal mellett felfedezett még egy egyszerűbb széket, s a látottak alapján arra következtetett, a szoba fő funkciója nem a tárgyalások lebonyolításában rejlett. A szék közelében egy lakatos komód kapott helyet, tetején klasszikus lemezjátszóval. A legbizarrabb látvány a polcok és az asztal közötti részén tárult a szeme elé egy szépen megmunkált hintaszék képében. Gill érezte, hogy nem csak gondolatban, hanem a valóságban is tátva maradt a szája, ezért kezével segített megoldani a dolgot.
    Nem hallott lépteket még, a szoba elég jól szigeteltnek bizonyult, így nem állt ellen feltörő kíváncsiságának és sorra körbejárta a roskadozó polcokat. Nem győzött ámulni a sok első kiadású regény láttán - igen, a könyvek 80%-a nem holmi hivatalos kézikönyv volt. Talált néhány igazán értékes bőrkötésű enciklopédiát is, ezekhez nem mert hozzányúlni, annál inkább a jó öreg klasszikusokhoz. Annyira belemerült a felfedezésbe, hogy azt se hallotta, amikor kinyílt, majd bezárult az ajtó. A kulcs elfordulására sem kapta fel a fejét, a jellegzetes kattanás értelme valahol az elméje mélyén megrekedt.
- Nem hiszem, hogy azt mondtam volna, hogy gyere be, túrd fel a szobát és érezd jól magad! - A dühös morgás már megtette hatását. A törökülésben fal felé néző lány ijedtében összecsapta a kezében tartott könyvet és lassan a hang irányába fordult. Megpróbálkozott egy gyenge mosollyal, ám Daniel csak a fejét csóválta és tovább ment.
    Gill feltápászkodott, a könyvet sietve visszatette a helyére, leporolta a nadrágját és a másik elé lépett. Nem volt kedve ilyen gyorsan megtenni mindezt, de a sorsát sem akarta feleslegesen kísérteni. Bizonytalanul áll meg az íróasztal előtt, nem tudta hirtelen mit is csináljon: válassza a széket és tegye az asztallal szembe vagy inkább lazán üljön a hintaszékbe.
- Tedd már le a seggedet valahova!
    A lány ezután is tétován hol egyik, hol másik irányba nézett, legszívesebben kimenekült volna, de mivel tudta, hogy nem jutna sokáig, inkább ellenállt a kísértésnek. Daniel hamar megelégelte várakozást:
- A hintaszék jó lesz - legyintett, majd rágyújtott egy cigarettára. Gill engedelmesen leült, a szék kicsit megnyikordult, mintha már rég nem használták volna és enyhén elkezdett előre-hátra ingani.
    Egy ideig némaság töltötte be a szobát. Gill nem akart megszólalni, nem ő akart beszélni elvégre. Daniel pedig nyugodtan hátradőlt és nagyokat szívott a cigarettájából. A nikotin lassan éreztette izomlazító hatását, s ő nem törődött mással, csak a kifújt füst által megformált alakzatokat figyelte. Érezte a lány feszültségét, mint mindig, de inkább halasztotta még a letolást pár percig, míg kellően lenyugszik. Addig is rendezte a Londonban szerzett információit. Gill zavartan maga elé bámult, kezeivel a pulóvere ujjait húzogatta. Feszélyezte a csönd. És Daniel társasága. A srác elnyomta a csikk végét, s megszólalt végül:
- Nem akarok többé semmit a kezedben látni, ami a kinti világhoz kapcsolódik. Felejts el mindent, ami Victoriához kapcsolódik, te is tudod, hogy annak vége.
- Nem értem, miért vagy kiakadva... nem könyörögtem senkinek, hogy engedjen el, nem próbáltam felfeszíteni az ajtót...
- Nem érdekel, hogy érted-e. Csak csináld!
- Miért baj, ha haladok az elmaradt óráimmal? Az ipari forradalom talán megadja a választ, hogy juthatok ki?
- Sehogy. Ezt kellene végre felfognod. Add fel a reményt!
- Nem.
- Mit mondtál? - szűkítette össze a szemeit a srác. Sikerült némileg lenyugodnia, követelő hangneméből azonban egy pillanatra sem engedett. Most ismét beindult a pumpa, nem bírta, ha ellent mondanak neki. Főleg ha olyanok tették, akik mélyen alatta álltak a ranglétrán. - Azt hiszem, nem hallottam elég tisztán.
- Azt mondtam, nem fogom feladni - nézett első alkalommal egyenesen a szemébe Gill. A látvány kissé elbizonytalanította, de nem hátrált meg.
- Jobban jártál volna, ha rosszul hallom. Nem tűröm az engedetlenséget. Tőled meg aztán végképp nem.
- Ez nem engedelmesség kérdése - fordult el a lány.
- Hát felvilágosítanál, kérlek? - Daniel erősen megnyomta az utolsó szót, a gúnyos él eltéveszthetetlenül érződött. Gill továbbra is maga elé bámult.
- Azt mondod fogjam be, befogom. Azt mondod, maradjak nyugton, megteszem. Azt mondod egyem meg a kelbimbót, utáljam akármennyire is, megeszem, mert tudom, hogy nem hagynád a dolgot, amíg meg nem kapod, amit akarsz és azzal is tisztában vagyok, hogy semmi esélyem ellened. Hidd el, tudom... De azt hiába kéred, követeled, parancsolod, hogy adjam fel a reményt, mondjak le a kijutásról, az álmaimról, mert azt nem fogom megtenni. Nem érdekel, hogy mennyire nem tetszik, hogy mennyire felidegesít... nem fogom megtenni. Nem mondok le róluk, mert az azt jelentené, hogy önmagamról mondtam le. Elveheted a szabadságom, a nevem, de engem nem. Ha erről lemondanék, akkor mindent elveszítenék. És akkor nem lenne semminek semmi értelme. Semmi...
    A rövid monológ vége suttogásba fulladt, Daniel mégis tisztán hallott minden egyes szót. Többször közbevágott volna, mégsem tette meg. Lenyűgözve hallgatta az érvelést, elvégre nem gyakran veszi hozzá bárki is a bátorságot, hogy őt "oktassa". Kívülről közönyös maradt, belül viszont ellentmondásos érzések (érzelmek?) kergették egymást. Egyszerre akarta leordítani a lány fejét, összetörni, elpusztítani a pimaszságáért, a visszabeszélésért, az engedetlenségért, amelyek a büszkeségét sértették, és vállon veregetni ugyanezekért a tulajdonságokért. Ismét fellobbant benne a csodálat és a tisztelet szikrája, de ezt még magának sem ismerte be. Akaratlanul is fiatalabb önmagára emlékezett. Ördögi félmosoly kísérte gondolatfolyamát, de amilyen gyorsan felvillant, olyan gyorsan el is tűnt.
- Igazán lenyűgöző gondolatmenet. - Gill nem volt biztos benne, de a hamisság mintha egészen minimális lett volna a másik hangjában. Megkockáztatta a szemkontaktust, Daniel a legértékesebb pókerarcát viselte: tökéletesen leolvashatatlan álarcot. - Tehát ha jól értettem, elismered az alárendelt szerepedet, mégis úgy gondolod, hogy van saját akaratod, önálló döntésed?
- Lehetsz az Atyaúristen is, az álmaim, a gondolataim csak az enyémek. Nincs felettük hatalmad.
- Úgy gondolod? - húzta fel kihívóan a szemöldökét a fiú. Tétova bólintást kapott válaszul.
- Meglátjuk - bólintott ő is. - Az Atyaúristen ugyanis én vagyok.
    Az imént ördögi mosoly immár teljes valójában pompázott az arcán, szeme különös csillogással telt meg.