10. Álmos-álmatlan éj

    Az éjszaka súlyos lepelként borult a Sasfészek lakóira. Egyesek még e kései órában is a monitorok előtt ültek és végezték a dolgukat a földszinten. Mások a nappaliban lazítottak egy üveg sör, esetleg néhány szivar társaságában. Megint mások pedig az igazak álmát aludták éppen. A szoba puha csöndje és az álom menedéke azonban nem nyújtott mindenki számára megnyugvást.
    Gillian már egy órája forgolódott. Álomvilágában ismét otthon járt, a családja, a barátai vették körül. Legkedvesebb emlékeit idézte fel a tudatalattija, mintha ezzel is a kitartáshoz szükséges belső harmóniát szeretné megteremteni. A gyermekek kacagását, a kamaszok jóízű nevetését azonban minduntalan beárnyékolta valami sötét, erősebb hatalom. Amikor legmagasabbra repítette a hinta a tízéves lányt, az ég hirtelen befeketedett, villám cikázott a napsugarak számára áthatolhatatlan felhőtömegen keresztül. A születésnapi torta felvágásánál a kamerázó nagybácsit hátulról egy árnyék alak meglöki, aki ennek következtében megbotlott a lépcsőn és két métert bukfencezve tett meg. A vonatállomáson barátnőjére türelmetlenül váró lány rezzenéstelen arccal végignézi, ahogy a szerelvény fékezés nélkül belerohan egy másik várakozó járműbe, felborul és kigyullad.
    A legbelsőbb rétegek szüntelenül dolgoztak a pozitív benyomások dominanciájának biztosításán. Bizonyítani, hogy van élet, és érdemes küzdeni érte, kibírni akármi akadályt, amelyet a sors az ember elé gördít.
De valami nem volt rendben. Valami titokzatos, láthatatlan erő nem engedte nyugodni az elgyötört lelket. Pedig nagy szüksége lett volna pihenésre: napok óta mutatott téglafalat a külvilág felé, azonban az állandó csapások megtépázták, már messze nem volt olyan bevehetetlen, mint ahogy azt elhitetni próbálta.
Naplemente a parkban. Egy barna hajú fiú és egy hasonló kinézetű lány. Órák óta ültek a padon egymás társaságában. A két szempár összefonódott, a fiú keze a lány hátán pihent. Arcuk egyre közeledett egymáshoz, az ajkak enyhén szétnyíltak, a szemhéjak lágyan csukódtak. Az első csók. Az édes, mézes érintés puha volt és ártatlan. Lassan mélyült valódi csókká, s a nyelvek "párharca" inkább emlékeztetett egy klasszikus, tiszteletteljes keringőre, mint szenvedélyes táncra. Az extázis hatására átszellemült lány lassan nézett ismét első komoly barátja szemébe. Legnagyobb megdöbbenésére azonban nem a megszokott mélykék óceánnal találkozott. A szép vonalú arc hirtelen groteszk szörnnyé változott, a szelíd félmosoly mérges vicsorítássá alakult. A lány félelmében automatikusan hátrahúzódott, háta azonban valami keménynek ütközött. Egyszerre csak egy erős kéz tapadt a szájára, a pánikba esett lány teljesen ledermedt.
- Nem megmondtam, hogy innen nincs kiút? - suttogta a fülébe egy meglehetősen ismerős hang. A fiú gonoszan kuncogott. Olyan közel volt a lányhoz, hogy meleg lehelete a másik nyakát érte. A lányt beleborzongott a nyakát ért váratlan légáramlattól, egész testét a hideg rázta. A fiú ezen jól szórakozott, s ha lehet még erősebben szorította áldozatát.
    Ez volt az utolsó momentum, amelyet a megtépázott belső én még el tudott viselni. Az eddig erősen tartó kötél elszakadt, és ezzel utat nyitott az agynak és az éberségnek, nem volt képes tovább védeni a lélek nyugalmát, az elkeserítő, stresszes külvilág ismét teljes erejével érte a teremtést. Gill hirtelen riadt föl. A mozdulattal azonnal fel is ült az ágyban. Nehezen lélegzett, szinte zihált, teste verejtékben úszott. Hosszú másodpercek teltek el, mire lenyugtatta légzését, rendezte gondolatait.
    Erősen fokuszált a környezetére, de a sötétség mindent beborított. Szíve nagyot dobbant, ahogy elméjében ismét felcsillant a remény egy halovány szikrája, hogy az egész bolti incidens, az elrablása és a fogva tartása csupán a képzelete szüleménye, nem több mint félresikerült rémálom. Szívét a torkában érezte, kezeit ökölbe szorította. Szemeit továbbra is meresztette,de a sűrű lepel nem engedett. Egyszer csak horkantás hallatszott néhány méterről odébbról, majd valaki nyammogva a másik oldalára fordult. A lányt erősítő utolsó prizma is szilánkokra törött, Gill ismét magán érezte a kibírhatatlan ólomterhet, amely már álmában is kísértette. Pár vonzó, szabadsággal, felszabadultsággal kecsegtető perc, felvillanyozó bizonytalanság. Mindössze ennyi jutott neki: felvillant a lehetőség, hit és bizakodás szikrája parázslott, hogy aztán ugyanezzel az irammal semmivé foszoljon. Gill nem bírta már a lelkére nehezedő, szívét aprólékosan, de erőtelesen összeszorító nyomást. Megremegett a gyomra, arcán egyenletesen csordogált a meleg, sós könnyáradat.
    Miután valamelyest sikerült lenyugtatnia magát, lassan kikecmeregett az ágyból, s legjobb emlékezete szerint az ajtó felé vette az irányt, a sötétség ugyanis teljesen lehetetlenné tette a tájékozódást. Kezét a kilincsre helyezte, amikor ismét mocorgott valaki. Várt pár másodpercet, mire ismét nyugalom telepedett a szobára, majd óvatosan kiosont.
    A konyha felé vette az irányt. Szüksége volt egy pohár vízre, mert a sírás és a stressz teljesen kiszárította. A folyosón elhaladva látta, hogy lentről még fény szűrődik fölfelé, a legfelső szint azonban teljesen elhagyatott volt. Letelepedett egy bárszékre, arcát kezei közé temette és gondolkodott.
    Pár napja feje tetejére állt a világ. Bár jó fantáziával volt megáldva, álmában sem gondolta, hogy ilyen vele előfordulhat. Vele. Miért pont ővele? Hatmilliárd ember él a Földön. Miért pont őt rabolnák el? Nem ártott senkinek, az orrát se ütötte gyanús ügyekbe, alapvetően kerülte a bajt. S mindeddig a baj is őt. Azon a végzetes délutánon azonban minden 360°-os fordulatot vett. "Ez nem lehet valóság, nem, nem, nem! Ott ilyesmi nem történik. A dolgozatoktól kellene félnem, nem pedig pisztolyoktól. Álom, nem lehet más! Fel akarok ébredni, most!" - kezeit ökölbe szorította, fejét felszegte. Szemében ismét szilárd elhatározás tükröződött. "Ki kell jutnom innen. Van családom, vannak barátaim, akik várnak rám. Van életem. Saját nevem. Victoria. Saját akaratom, döntésem. Ki kell jutnom innen" - szemei a semmibe révedtek, öntudatlanul már le is csúszott a székről.
Az emeleten továbbra is csend honolt. A munkabázist célozta meg. Lépései egyszer körültekintően óvatosak, megfontoltak voltak, máskor a lendület, a hév vitte előre. Elméjét megbabonázta a vágy, ám abban a néhány pillanatban, amikor ismét teljesen tisztán gondolkodott, elbizonytalanodott. Tartott a kudarctól, a következményektől. Mégis elhatározásra jutott: megkísérti sorsát.
    Lassan haladt el a számítógépek mellett. Ebben a szobában is sötétség uralkodott, ám a Hold fénye beszűrődött az ablakon, némi világosságot szolgáltatva. Már a kanapénál járt - alig 5 méterre az lépcsőt elrejtő ajtótól -, amikor neszt hallott maga mögül. Teljesen ledermedt félelmében. "Az nem lehet, hogy észrevett valaki. Amikor már ilyen közel jártam... Nem lehet." Szeretett volna hinni cikázó gondolatainak, a háta azonban hirtelen megborzongott, egyértelműen jelezve, hogy nem csapta be hallása.
    Csigatempóban fordította hátra a fejét. A sötét árnyék közvetlenül mögötte állt már, s fenyegetően magasodott fölé. A lány nagyot nyelt, ahogy a másik szemébe nézett, öntudatlanul is hátrálni kezdett. Erős kezek ragadták meg karjait, háta hamarosan fájdalmas találkozást könyvelhetett el a fallal. Gill továbbra sem vette le tekintetét a másik szemeiről. A srác arca alig pár centire volt az övétől. Gyűlölet és undor sugárzott róla.
- Csak nem indultunk valahova? - szólt negédesen a támadó.
    A lány nem felelt, az agya zakatolt, hogy valami elfogadható magyarázatot találjon. Tudta, hogy bajban van.
- Na, mi van? Elvitte a cica a nyelvedet?
    Gillian továbbra sem válaszolt. Csuklóit próbálta kiszabadítani a szorításból, mindhiába. A fiú arcán ördögi vigyor jelent meg, a lány csak fintorgott válaszul.
- Larry... - "Miért pont ő?! Mind közül pont ő. Talán még Daniellel is jobban jártam volna. Talán..."
- Micsoda észrevétel! Ennyit tudsz kinyögni? Szánalmas...
- Engedj el! Ez fáj. - "Lehet, hogy ezt nem kellene elismerni? A fene enné meg a hatalmas tenyereiket. A francba."
- Nem látok rá semmi okot, hogy miért tenném... Nem szeretnél esetleg némi magyarázattal szolgálni, hogy mi a lófaszt keresel itt az éjszaka közepén?
- Nem keresek semmit. Rosszat álmodtam és kijöttem kiszellőztetni a fejemet.
- Na persze. Én pedig a Mikulás vagyok, mi? Ne nézz teljesen idiótának!
- Nem akartam semmit - kötötte Gill továbbra is az ebet a karóhoz, bár ő is látta, hogy nem sokra megy vele.
- Nem kellene itt lenned. A hálószoba tudtommal arrébb van...
- Nem tudtam aludni - válaszolt már egészen halkan a lány. Sajgott a csuklója a satuban.
- És ezért a sötétben császkálsz egy üres szobában. Miért nem kapcsoltál villanyt? Várj, ne válaszolj, nem vagyok kíváncsi egy gyenge hazugságra! Mindketten tudjuk, mi volt a célod. Vagy csak véletlen egybeesés lenne, hogy innen nyílik a kijárat is? Nem hiszem. Remélem azt azért te se gondoltad komolyan, hogy nyitva is van...
- Én nem...
- Tudod mi itt a baj? Túlságosan is sokat engednek meg. Ha rajtam múlna, nem csinálnál egész nap azt, amit akarsz - látszatkedvességnek már semmi nyoma, Larry nyersen beszélt, ahogyan érzett is. - Egy sarokban megkötöznélek, kussban maradnál és máris semmi probléma. Nem értem, hova tűnt Daniel józan esze?
Gillnek ez és a fájdalom már túl sok volt, könnyek szöktek a szemébe. A srác arcáról sütött a megvetés.
- Mit...mit akarsz csinálni? - a kérdés már csak kifolyott, alig hallható suttogás lett belőle.
    A lány lehajtotta a fejét, elnézett a másik mellett, s ezzel beismerte vereségét. Már csak a kegyelemdöfésre várt, amikor hirtelen felgyulladt a villany. Hunyorgott párat, az éles fény zavarta a sötéthez szokott szemeket. Larry magában szitkozódott, majd a jövevény felé fordult.
- Megzavartam valamit? - húzta fel a szemöldökét Sherman, aki alig akart hinni a szemének. - Sörért jöttem - mutatott fel egy fémdobozt, állítását bizonyítandó -, de aztán hangokat hallottam kiszűrődni. Szóval mi van itt?
- Minek látszik? - vigyorgott kajánul a lenyalt hajú.
- Nem tudnám megmondani. De nem hiszem, hogy Dan túl boldog lenne, ha látná, akármit műveltek is.
Larry egyetértően bólintott, majd eleresztette a lányt.
- Elő ne forduljon többet, mert azt nem úszod meg ennyivel - fenyegetőzött. - Most pedig tűnj el aludni! A helyedben meghúznám magam, és semmi esetre sem hívnám fel magamra a figyelmet.
    Gillian gyorsan letörölte könnyeit, majd fájó kezeit dörzsölve elindult a háló felé. Vetett egy pillantást Shermanre, ahogy elhaladt előtte, de az csak üres tekintettel bámult rá.
    A másik szobában továbbra is tökéletes volt a sötétség. A lány elbotorkált a matracok között, s felmászott oda, ahol egész éjszakai kalandja elkezdődött. Meglepődve botlott meg valami keményben, ami még biztosan nem volt az ágyneműk között, amikor elindult. Lentről halk morgás hallatszott, az akadályt képező láb gazdája nem volt éppen boldog a fejleményeket illetően. Gill elvesztette az egyensúlyát, s az sem segített, hogy a semmiből - feltehetőleg a matrac irányából - valaki lerántotta. Ennek következtében maga is a matracon kötött ki, alatta a merénylő (a fényviszonyok ellenére is eltéveszthetetlen) hatalmas vigyorral az arcán tartotta az összezavarodott lányt.
- Mondd csak, Shermannel és Dee-vel ezt csinálod, Cooper? - ráncolta a homlokát Gillian.
- Nem - kuncogott a másik - Ezt a kitüntetést neked tartogatom. Különben is, te tetted meg az első lépést, szóval...
- Csak szeretnéd. Elfoglaltad a helyem.
- Nem volt ráírva. És te sem voltál benne. Bár ez megmagyarázza, hogy miért volt kellemesen meleg - engedett ki egy mély sóhajt a srác. - Ha már itt tartunk, hol voltál?
- Kimentem inni.
- Igen? - húzta fel a szemöldökét Cooper. - És ez ilyen sokáig tartott? Legalább negyed órája jöttem...
- Kiment az álom a szememből, oké? - Gill kezdte kellemetlenül érezni magát. - Elengednél végre?
- Minek? Én jól érzem magam így. - A lány tökéletesen tudta, hogy mit látna a másik arcán, ha valamivel világosabb lett volna. "Az az ostoba, önelégült mosoly. Vigyor..." - Én viszont nem.
- Miért érdekelne?
- Cooper, légy szí.
- Hhhh - sóhajtott ismételten a srác -, lásd kivel van dolgod - mondta, s közbe elengedte a másikat.
Gill megkönnyebbülten felült, Cooper pedig egyik karjára támaszkodva figyelte. A lány körbenézett a szobában, üres hely után kutatva, azonban minden takaró domborodott. Cooper törte meg végül s csendet:
- Minden matrac foglalt, helyhiánnyal küszködünk, azt hiszem. Úgyhogy egészen nyugodtan használd ki a vendégszeretetem.
- Arra várhatsz...
- Jaj, ne csináld már, álmos vagyok.
- Még szerencse, hogy semmi közöd az egészhez. Kimegyek.
- Nem.
- He' ?
- Itt maradsz. Bár ha Larryvel és Shermannel szeretnéd tölteni az éjszakát, hát rajta. Ma ők a soros baglyok.
- Azt hittem sasok vagytok.
- Részletkérdés... Itt egy párna, dőlj le és el van intézve - ütögette meg a puha alvótársat Cooper. Gill sokáig nem válaszolt, a lehetőségeit fontolgatta. Pár perc után lemondóan sóhajtott, majd a fiú felé fordult.
- Nem érsz hozzám. Se ujjal, se lábujjal, még egy hajszállal sem.
- Ha ragaszkodsz hozzá - nevetett a másik.
- Ragaszkodom. - Cooper felemelte a takarót, hogy a lány bemászhasson. Gill gyorsan lefeküdt, a takaró kiterjedéséhez mérten a lehető legtávolabb a fiútól, úgy, hogy a másik oldalán békésen alvó Kianre (?) se másszon rá.
- Jó éjt! - fordult még utoljára a szőkeség felé. - És kösz.
- Jó éjt! - "Most mosolygott?! Képtelenség kiigazodni rajta..."