7. Bittersweet

    Az esőcseppek fáradtan koppantak a párkányon. Az időjárás nem volt kegyes az angolokhoz, a néhány szokatlanul kellemesen meleg napot felváltotta a megszokott szürkeség és eső. Egy barna hajkupac vackolta be magát még jobban a puha takaróba, igyekezett eggyé válni az ágyneművel. Az idő még nem volt olyan hűvös, de a reggelek már gyakran megviccelték a jó időhöz szokott embereket.
- Nocsak, nem felébredt a királylány? - hallatszott néhány hellyel odébbról.
- Nem - jött az ásítással kísért álmos válasz valahonnan a göndör tincsek és a párna közül. Egy kéz került elő a takaró biztonságos melegéből és kisöpörte a barna fürtöket az arcából.
    A lány lassan kinyitotta zöld szemeit és körülnézett, a hang forrását keresve. Két méterrel arrébb meg is látta a kócos rockert, aki fejét kezére támasztva féloldalasan feküdt és őt nézte. A még igencsak álmos lány a másik oldalára fordulva megtalálta közvetlen maga mellett a játékőrült srácot is, aki még csak ekkor ébredezett.
- Ma is terrorizálni akartok a kajával? - nézett Gill ismét Kian felé.
- Csak ha muszáj - vigyorgott a kérdezett. - De ha olyan ügyes leszel, mint este, akkor nem lesz szükség rá.
- Nagyszerű - A lány megpróbált elfojtani egy ásítást, de nem járt sikerrel. A felkelésre is tett egy kósza kísérletet, ami ugyancsak csúfos kudarcba fulladt. A huzat és a takaró az éjszaka folyamán felesküdött, hogy fogva tartják a benne alvót, és úgy tűnt komolyan vették e küldetést. A piros takaró hol itt, hol ott dudorodott ki, alattuk kapálózó kezeket és lábakat sejthetett az egyszerű szemlélő. A végeredmény: egy teljesen a textíliába gabalyodott tinédzser, akinek épp hogy a feje kilátszott. Halk kuncogás hallatszott a teremben.
- Mi ilyen vicces? - kérdezte sértődötten a küzdelemben épp szünetet tartó lány.
- Hehehe - Kian egyre jobban röhögött a látványtól. - Ezt még kérded? - kérdezte könnyes szemekkel.
- Mi történt? - eszmélt fel félálmából a másik fiú. Válaszként egy a középen fekvőre mutató kinyújtott jobb érkezett, ugyanis a barna srác nem tudott még megszólalni. Wade is a lányra nézett és elmosolyodott, Gill ezt egy grimasszal jutalmazta. - Nem hogy segítenétek, még ki is röhögitek a gyengébbet! Hol marad a lovagiasság?! - Az eddig mellette szunyáló srác feltápászkodott és odament segíteni a szó szerint szorult helyzetben lévő lánynak, de azért ő is fel-felnevetett közben.
    Miután a mentőakció teljes sikerrel zárult, Gill örömmel nyújtotta elgémberedett tagjait. Kian továbbra sem tudta abbahagyni a nevetést, ezért hirtelen egy párna repült az arcába a semmiből. Mert a párnák ugyebár gondolnak egyet és repülnek. A megdöbbent srác mindenesetre nem osztotta e véleményt, és gyanúját csak növelte, hogy látta ahogyan barátja cinkos mosoly kíséretében elismerően vállon veregeti a lányt. Több sem kellett neki, sunyi ellentámadásba lendült, az eredeti célpont azonban jó reflexeinek köszönhetően még időben lehajolt, így a harci eszköz a kissé még mindig kába Wade fején landolt. Az áldozat jó gyerek módjára nem hagyta viszonzatlanul a merényletet. Gill megpróbált kimenekülni a frontvonalból, a két fiú azonban nem hagyta annyiban a dolgot és feléje is küldtek a puha bombákból. Hamarosan repkedő párnák szüntették meg a szoba addigi nyugalmát. Még szerencse, hogy csak ők hárman tartózkodtak a hálóban, így volt elég helyük kiélni a csata minden izgalmát: matracon futás, lehasalás (elhasalás...), felugrás, párnaszerzés, párnadobás, kitérés és eltalálás. A lány is egészen megfeledkezett önmagáról, napok óta nem érezte ilyen jól magát, olyan volt, mintha kint a barátaival hülyült volna. Egyszer csak arra eszmélt fel, hogy harapófogóba került, két oldalán a fiúk vigyorogtak fülig érő szájjal.
- Nem tetszik ez nekem - ráncolta össze szemöldökeit és felpattant. Elfutni azonban már nem volt ideje, ugyanis Kian a derekánál fogva visszarántotta, aminek következtében ráesett a fiú mellkasára.
- Nem gondoltad, hogy ilyen könnyen szabadulsz, ugye? - kérdezte a srác egy ördögi mosoly kíséretében. A két fiú összenézett és bólintott.
- Hé, akármire is készültök, ne tegyétek! Jobb a békesség - Gill hol az egyik fiúra, hol a másikra nézett kétségbeesetten, mert már kezdte kapizsgálni, mi következik. A felszólítás azonban süket fülekre talált, a két merénylő még ördögibben vigyorgott és hirtelen elkezdték csikizni a lányt. A göndör szépség kapálózott, rúgott, csípett, még a visszacsikizéssel is próbálkozott, de nem hatott, a dereka, talpa kitűnő célpont volt.
- Ha-ha-hagyjátok már abba - kérlelte a két srácot, már a könnye is kicsordult a sok nevetéstől. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy kérése meghallgatásra talált, valóban megszűnt a csiklandozás. Most épp a másik srác ölében feküdt, felkelni nem tudott, ezért bociszemeit vetette be, hogy hatásosabb legyen a meggyőzés.
- Ennyi elég? ... Nem, nem hiszem - rázta meg Wade a fejét, és a támadás újraindult. Gill ismét képtelen volt védekezni, már fel-felsikongatott egy-egy nevetési hullám közben.
- Al-aljasak vagytok!
- Azok lennénk? Te akartad! - A rocker még intenzívebben folytatta tevékenységét.
    Az ajtó nyitódott, majd Daniel lépett be kék pólóban és fekete farmerben. Most már abbamaradt a csikizés, minden szem a jövevényre szegeződött, aki felhúzta a szemöldökét. Nem mindennapi látvány tárult a szeme elé: a szoba inkább valami csatatérre hasonlított, párnák szanaszét, takarók félig a földön, összegyűrve, három tinédzser lihegett kimerülten az egész rakás közepén. Wade, aki maga is félig lelógott a fekvőhelyről, alulról nézett fel a vezérre, félig rajta feküdt a lány, akinek egyik kezét a felette térdelő Kian fogta le. Most mindannyian Danre néztek a lehető legártatlanabb arcukat elővéve, "mi nem csináltunk semmit, a látszat csal" pislantásokkal fűszerezve.
A főnök megcsóválta a fejét, majd a beépített szekrényhez lépett és pólóját egy vörös ingre cserélte. Az időközben kiszabadult lány csak nézte az izmos hátat és karokat, és csak most vette észre a fiú tetoválásait. A jobb karjára két japán írásjelet varrtak, lapockáján pedig egy vonító farkas volt. Mikor észbe kapott a lány azonnal elfordította a fejét. "Még csak az kell, hogy meglássa és kombináljon. Mit gondolna..." Maga is fel akart öltözni, de úgy gondolta, megvárja míg elmegy a srác, kerüli a társaságát, amennyire csak lehet.
- Elmész? - érdeklődött Wade, aki Gilliannel együtt elkezdte rendbe rakni a szobát.
- Aha. Van egy kis elintéznivalóm. Kell valami? - nézett hátra.
- Nem igazán, csak kérdeztem. Bár hozhatnál valami extra egészségtelen gyors kaját, megártott már Sherman sok zöldsége és vega kajája. Szerintem ki akar készíteni mindannyiunkat. Alig találni valami ehetőt ebben a házban..
- Rendben... Igen, reméltem, hogy nem kell szólni - nézett a szorgoskodókra. - Majd jövök. Lehetőleg azért ne éhezzetek addig - Gill a szúrós pillantásból egyből tudta, hogy ez elsősorban neki szól. "Valaki beköpött. Remek. Remélem rám száll ezért is..."
- Asszem kimondhatjuk, hogy a küldetés teljes sikerrel zárult - mondta Kian miután Daniel távozott és két srác egymás kezébe csapott.
- Abszolút.
- Miféle küldetés? - Gill még mindig pizsamában állt a fiúkkal szemben, míg ők már régen átöltöztek.
- Elhatároztuk, hogy megnevettetünk. Emlékeim szerint elég hatásosra sikeredett - kacsintott Wade és összeborzolta az értetlenkedő lány haját. "Értem tették? Tényleg?" Gillian elmosolyodott.

    A délelőtt további része csendesen telt. Wade és Kian belevetették magukat egy új projektbe, Gill többnyire a nappaliban talált regényeket olvasta, bár nem igazán ragadta meg egyik se. Így nem is bánta annyira, amikor Sherman elkapta, hogy menjen le biliárdozni. Leszámítva azt a kis apróságot, hogy a három sráccal, Larryvel, Craiggel és Shermannel nem volt túl jóban, bennük nem bízott meg, nem úgy mint Kianben és Wade-ben, akik mindig normálisan viselkedtek vele és nem szóltak be neki. Nem úgy, mint ők. Hát ez van, túlélte. A három lépés távolságot megtartották, míg a srácok vígan söröztek és beszélgettek, ő csak a lökésekre koncentrált. Nem volt olyan béna, így egész kellemesen megúszta a dolgot.

    Két öltönyös férfi lépett ki egy kedves kis étterem ajtaján. Egy fiatalabb bőrdzsekis követte őket. Búcsúzás előtt váltottak még pár szót, majd mindenki elégedetten távozott. Az eső már régen elállt, kellemes napsütés fogadta a kora délután sétálókat. Daniel feltette a napszemüvegét és előhalászta kabátja zsebéből a mobilját. Tárcsázott, a készülék kicsöngött.
- Szia Daniel. Micsoda meglepetés! - hallatszott egy vidám hang a vonal másik végéről.
- Jethro. Pedig számíthattál volna rá. Jövő héten találkoznunk kellene. Az imént beszéltem meg a következő ügy részleteit, szabad kezet kaptam. A csapatot is én rakom össze. Számíthatok rád?
- Micsoda megtiszteltetés. A nagy, maximalista Daniel igényt tart rám. Még szép, hogy megyek, öregem. Fogadjunk, hogy a fejedben már egy kész terv állt össze!
- Körvonalazódnak a dolgok, nem kell elkapkodni.
- Rendben van. A szokott helyen?
- Igen, ott jó lesz. Mondjuk szerda, ebéd.
- Megbeszéltük. Te figyelj, mesélj már egy kicsit, mi van nálatok? Tudod, említettem már a doktorimat - kuncogott a lélekelemző.
- Nagyon vicces... Kézben tartom a dolgokat. Volt egy kis vita az elején, de aztán lenyugodtak a kedélyek.
- Azt örömmel hallom. És ő? Ő is lenyugodott?
- Nem hiszem. Még nem igazán fogadta el az új helyzetet, még úgy gondolja, meg fogják találni.
- Nem valószínű, hogy egyhamar beletörődik a dologba.
- Nekem sem úgy tűnik. Még mindig nem adta meg magát teljesen. Próbálja elrejteni, de látom a szemében, hogy csak a szabadulásra gondol. Komolyan, egyrészről olyan, mint egy nyitott könyv, másrészről nem tudom, mi rejtőzik mögötte.
- Erősnek mutatja magát, ez a védekezés egyik legkézenfekvőbb formája.
- Igen, ez lehet. Volt pár konfliktusunk, de van egy olyan érzésem, hogy ezzel még nincs vége. Néha úgy érzem, direkt mond ellent nekem, hogy már csak dacból áll ellen. De peche van, mert kezd kifogyni a türelmem.
- Biztos nagyon nehéz neki, lehetnél egy kicsit megértőbb vele, bár tudom, hogy ez tőled nagy kérés, de emlékezz... Mégiscsak teljesen egyedül van. Idővel megnyugszik majd, bár szerintem sem lesz egyszerű. Nem sokat láttam a viselkedését, de véleményem szerint ő egy nagyon komplikált személyiség. Ne tedd teljesen tönkre, jó?
- Eddig nagyon visszafogtam magam. De nem tudom, meddig sikerül még. Nem szoktam meg, hogy ellentmondjanak nekem. És tulajdonképpen ő az egyetlen, akinek tényleg be kellene fogni a száját, és mégsem teszi meg. Teljesen védtelen, kiszolgáltatott, olyan mint egy törékeny virágszál, ugyanakkor érzem a benne lakó akaratot és erőt is, hogy nem fog behódolni. Tudom, hogy egy mozdulattal tönkre tehetném, örökre eltiporhatnám, és mégsem. Talán tisztelem a kitartását, a lelkierejét. De tolerálni ettől függetlenül nem fogom.
- Hú, Daniel, le a kalappal. Lehet, hogy rám már nincs is szükség?
- Azért ne túlozz.
- Te se. Benne vannak ezek az erők, de a gyengeség is. Nem is csoda. Tizenhét évesen kiszakították a burkából, a biztonságból és most páncél nélkül kénytelen élni a lehető legidegenebb környezetben. Honvágya van, fél, kétségbeesett és ez természetes. Kian említette, hogy látta sírni és az evéssel is voltak problémák. Lehet, hogy erősnek mutatja magát, de nem lehet az. Össze fogja szedni magát, ebben biztos vagyok, csak adjatok neki egy kis időt.
- Te beszéltél Kiannel?
- Aha, felhívott tanácsért. Úgy tűnt, aggódik érte. Ez jó, így könnyebb lesz.
- Ja, eléggé összemelegedtek. Kian és Wade a szárnyai alá vették. Hogy mi sül ki belőle, majd meglátjuk.
- Mire gondolsz? Ennyire nem bízol meg a társaidban?
- Nem erről van szó. Megbízom bennük, de még sosem voltak hasonló szituációban. Gilliantől pedig nem tudom, mit várhatok.
- Gillian?
- Nem hagyhattuk meg a rendes nevét... Ez kapta a legtöbb szavazatot.
- Értem. Milyen kedves... De folytasd!
- Nagyon ártatlannak mutatja magát, rendesen viselkedik, de... nem tudom, mi van benne? Az a dac, elszántság, amit említettem elbizonytalanít. Lehet, hogy hülyén hangzik, de nem bízom meg benne. Nem tudom, mire képes, meddig tud, és meddig hajlandó elmenni. De kiderítem. Azt hiszem, holnap visszamegyek Londonba. Körülnézek egy kicsit.
- Csak nem? Ne csinálj hülyeséget, még gőzerővel keresik.
- Ne aggódj, diszkrét leszek, mint mindig. De tudnom kell...
- Most azért meglepsz.
- Ugyan miért? Szeretem ismerni az ellenséget... és a társaimat is. Na, leraklak, akkor szerdán!
- Rendben, szerdán.