1. Rém-álom-valóság

    Egy 17 év körüli lány mocorgott egy metálkék, sötétített üvegű Citroën C8 hátsó ülésén. Hullámos, már-már göndör barna haja a lapockáját verdeste, egyszerű utcai szerelést viselt: koptatott farmernadrág, mintás fehér póló, lapos talpú cipő. Iszonyúan hasogatott a feje. Nem tudta hova tenni a dolgot.
    Lassan nyitotta ki szemeit, még homályos volt előtte a világ. Hunyorgott párat, miközben próbálta a tarkójánál jelentkező tompa fájdalmat kizárni. Ahogy kitisztult előtte a kép, úgy lett egyre idegesebb és bizonytalanabb. Jobbján kinézett az ablakon, s nem látott mást, csak az autópálya mellett tovatűnő semmitmondó vidéket. A nap már lemenőben volt, a külvilág szürkesége nem derítette jobb kedvre a lányt.     Lassan balra fordult, és egy nála pár évvel idősebb srácot látott maga mellett, aki egy zord pillantást küldött feléje, majd ennyivel elintézettnek vélve a dolgot, elfordította a fejét. Csak most jutott rá ideje, hogy alaposabban szemügyre vegye a fiút (vagy inkább férfit?!). Vállig érő fekete haja szabadon lógott, menő bőrdzseki és fekete farmer volt rajta. Az arcélei profilból szabályosak, az orra egyenes, szemöldöke dús. Barna szemeiben azonban, a megszokással, sztereotípiákkal ellentétben semmiféle melegség nem tükröződött. Épp ellenkezőleg. A lány lehunyta smaragdzöld szemeit. Fájdalmas emlékek rohamozták meg. Minden értelemben.

    Kellemes szeptemberi délután volt. A gimnazista lány kihasználva, hogy a tanév elején még nincs sok házi feladat, találkozót beszélt meg jó barátnőjével, akivel sajnos a költözés miatt elszakadtak. Most is Londonban éltek mind a ketten, ám a város másik végén. Az általános és középiskolát még együtt végezték, ám a következő lépcsőfoknak* már külön-külön vágtak neki.
    Ő érkezett először a megbeszélt helyre, így kiválasztott egy szimpatikus padot a tér szélén és letelepedett rá. Nézte a járókelőket, és közben nem gondolkozott semmin, csak élvezte a szép időt. A tér meglehetősen zsúfolt volt, bár ez délutánonként egyáltalán nem volt meglepő az angol főváros egyik részén sem. A gyalogosok között sok volt a diák, ők kis csapatokban, zajosan vágtak át a téren és betértek az egyik gyorsétterembe, vagy a kis üzletek valamelyikébe. Elhaladtak előtte kisgyermekes családok, és egymásba karoló, csókolózó, szerelmes pillantásokat váltó párok is. Keserűség töltötte el a lelkét, ahogy felidéződött benne az utolsó szakítása emléke. Még májusban történt, és ma is rossz hangulatba került, ha eszébe jutott. Nem volt szép, csendes elválás.
    Egyszer csak egy húszas évei elején járó srácon akadt meg a szeme. Ő is egyedül volt, talán egyetemista lehetett. Az enyhe idő ellenére bőrdzsekit viselt, tulajdonképpen ezzel hívta fel magára a lány figyelmét. Ahogy elhaladt a padok előtt, a két szempár összefonódott pár pillanatra, de a barna hajú lány gyorsan elkapta a tekintetét, nem akarta, hogy a barna szemek - paradox módon jeges - kereszttüzében azonnal, ott helyben elégjen avagy megfagyjon. Lehetett a srác akármilyen helyes is, a zord ábrázata, és veszélyesen villanó szemei ellenszenvessé tették a lány számára.
    Ugyanebben a pillanatban valaki hátulról befogta a padon pihenő diák szemeit. A meglepetés és a srác kisugárzásának hatására összerezzent, de ahogy meghallotta a kéz tulajdonosához tartozó hangot, minden félelme elillant.
- Na, ki vagyok? - kérdezte egy vidám hang.
- Öööö...hát nem is tudom. Hányat tippelhetek? A mikulás? Nem, nem hiszem. Akkor, a II. Erzsébet eltűnt lányunokája? Á, ez sem az igazi! Megvan! A pontosság királynője! Patricia Potter személyesen - válaszolt a fogva tartott enyhe iróniával a hangjában.
- Jól van, na, értem a célzást! Én igazán igyekszem, Vic, de senki sem tökéletes - mondta a frissen érkezett rövid barna hajú, szemüveges lány miközben megkerülte a padot és összeölelkezett barátnőjével.
- Tudom én, de azért reménykedtem, hátha... - mosolygott vissza rá a másik, haragnak nyoma sem látszott rajta. Ezer éve ismerték már egymást. Épp elég ideje volt hozzászokni.
- Milyen a suli? -érdeklődött Patt.
- Egész jó. Most még nem olyan durva, de a tanárokat elnézve ez elég hamar változni fog. Az új osztálytársaim se vészesek, csak hát újak... Kicsit egyedül érzem magam. Ők nagyrészt együtt voltak a korábbi években is, vagy legalábbis évfolyamszinten. Én meg abszolút kívülállóként kerültem hozzájuk. De azért ne aggódj, megoldom. Veled mi a helyzet?
- Én megvagyok. Mr Carlson már kilátásba helyezett egy házi dolgozatot jövő hétre a monarchia kialakulásáról Izgalmas, mi? És már kezdem bánni, hogy nem adtam le a latint. Új profot kaptunk, és hát nem túl bizalomgerjesztő.
- Kínos.
- Az. De hagyjuk ezt inkább! Hova menjünk?
- Nekem mindegy.
- Nekem is.
- Akkor mit szólnál a plázához? Beülhetnénk egy fagyira.
- Jól hangzik. Akár egy filmet is megnézhetnénk.
    A két barátnő elindult az egyik kis utcácskán a bevásárlóközpont felé. A viktoriánus stílusú házak helyét hamarosan a modernek vették át. Néhány perc múlva beléptek az üveg forgóajtón keresztül a hatalmas épületbe. A földszinten főleg éttermek és büfék kaptak helyet, az első emelet ruhaüzletekkel, könyves- és játékboltokkal volt tele. A másodikon helyezkedett el a mozi, pár szórakozóhely társaságában. A néhány éves szórakoztató- és üzletközpont különlegessége az volt, hogy az épület másik részén igazán puccos, elit klubok és üzletek kaptak helyet. Volt ott még bank és konferenciaterem is. A gazdagok, üzletemberek és sznobok törzshelye.
    Victoria és Patricia egy mozifilm megtekintése után egy fagylaltkehely mellett folytatták a beszélgetést. Miután ezzel is végeztek belevetették magukat a vásárlók forgatagába. Egyik boltból mentek a másikba.     Hamar gazdagodtak pár szatyorral, míg pénztárcájuk egyre vékonyodott. Főleg írószereket, könyveket, és más apróságoka vásároltak. Megunva ezen tevékenységüket, a második emelet felé vették az irányt, hátha a bowling pályán találnak pár ismerőst. A mozgólépcsőről lelépve azonban Pattnek megragadta a szemét egy addig számára ismeretlen tejüveg ajtó.
- Te, Vic? Ott mi van? - bökött az ajtó irányába.
- Ott? Ott lehet átmenni a sznob mennyországba. Gondolom azért kellett összekötni a két részt, hogy a felső tízezer fiatalsága átjárhasson szórakozni, ha úgy adódik kedvük.
- Tényleg? Voltál már az ajtón túl?
- Én? Dehogy.
- És nem vagy rá kíváncsi? - kérdezte a szemüveges fellelkesülve. - Megnézném egyszer. Bemehetnénk néhány boltba, meglátjuk, mennyire néznek ki minket onnan.
- Oké. Vicces lesz.
    Így hát átléptek a pénzes emberek bűvös világába. A környezet változása szembeötlő volt. Eltűntek a fehér falak, mediterrán stílusú hangulatos folyosóra csöppentek. A puha fények intimitást biztosítottak a tárgyalásra érkező vagy éppen kikapcsolódni vágyó elit számára. A látvány megbabonázta a lányokat, ők valami gusztustalan csillogó-villogó giccsre számítottak, ehelyett mintha az Ezeregyéjszaka világába kerültek volna. Végül is egy keleti stílusú lakberendezési bolton kívül nem is mentek be sehová, csak a kirakatokat szemlélték meg.
- Nem erre számítottam - összegezte a látottakat Patricia, miközben elindultak lefelé.
- Hát én se. Pedig el akartam mondani az idejárókat mindenféle ízlésficamos sznobnak, de hát ez nehezen fog menni. Az ízlésficam. A sznob az marad. - elmélkedett Victoria.
- Álljunk meg! - kiáltott fel hirtelen a barátnője egy antik tárgyakat árusító üzlet előtt. - Ide mindenképp be kell mennünk! Tudom, hogy nem a mi pénztárcánkhoz való árai vannak, de akkor is látnom kell ezeket a szépségeket legalább egyszer.
- Jól van - adta be a derekát Vic. - De lassan hazamehetnénk már. Lejártam a lábaim.
- Rendicsek. Ezután indulunk, ígérem - ragadta karon a lelkes lány, és bevonszolta a hatalmas helyiségbe. - Wow, kívülről nem látszott ilyen nagynak - lelkendezett tovább, majd elengedve a másik karját bevetette magát a kiállított tárgyak rengetegébe.
    Victoria, miután elvesztette szemével barátnőjét, maga is körülnézett. Vázák, szobrok, festmények mindenfelé. Mindegyik egy vagyont érhet, morfondírozott magában. Annyira elbambult, hogy nem is vette észre, hogy egyre beljebb halad, vagyis az egyre sötétebb, privát részen találta magát. Az itteni műtárgyak kisebbek, de még értékesebbek voltak. Káprázott már a szeme a sok gyöngytől és drágakőtől.     Az egyik pult mellett egy ajtót vett észre. Nem gondolkodott, benyitott. Még az se keltette fel a figyelmét, hogy ez egy párnázott, hangszigetelt monstrum volt, pedig ennek minimum intő jelként kellett volna szolgálnia. Azt hitte, további kiállító helyiségbe fog jutni, ehelyett egy irodában találta magát. A bent lévő mintegy féltucat ember egyszerre fordult felé, szinte vágni lehetett a feszültséget.
- Ó, elnézést - hebegte megszeppenve, majd kihátrált. Volna. Egy erős kar azonban megragadta és berántotta a szobába. Meglepve nézett a lány a néhány órája látott bőrdzsekis srác szenvtelen, érzelemmentes arcára.
- Én... nem akartam zavarni - hangja megremegett. Érezte, hogy valami nem stimmel. Túl nagy volt a csend, a feszültség. Minden szem őt pásztázta, ki idegesen, ki érdeklődve.
- Éppen jókor - szólalt meg a fekete hajú srác, aki még mindig tartotta a karjánál fogva.
- Nos, akkor Mr Robertson, mi a válasza? - vette át a szót egy magas barna harmincas férfi. - Amint látja, a helyzet finoman szólva megváltozott. Amennyiben nem szeretné, hogy a bájos hölgynek baja essék, kérem adja át a gyémántokat - parancsolt kifogástalan modorral, a rajta lévő elegáns Armani öltönyhöz illően.
    Hogy a szavak nyomatékot kapjanak, a fiatalabb srác zsebéből is előkerült egy fegyver, melyet a reszkető lány halántékához szorított. Victoria mozdulni sem mert. Fájt a karja az erős szorítástól, de ez az érzés eltörpült ahhoz a félelemhez és kétségbeeséshez képest, amely hatalmába kerítette. Nem értette, hogy történhet mindez, hogy csöppent ő ebbe bele? Mint egy rossz akciófilmben. Csakhogy míg a forgatókönyv szerint lassan meg kellene érkezni a rend őreinek, a kommandónak, esetleg az FBI-nak, vagy aminek tetszik, addig a valóságban semmi mozgolódást nem észlelt. A teremben tartózkodó hat rosszfiú kezdte elveszteni a türelmét. A hatalmas tölgyfa íróasztal mögött álló csöppnyi öregember enyhén megrázkódott.     Hogy szimplán csak a hideg rázta ki, vagy az idegei kezdték felmondani a szolgálatot, nem tudni. Mindenesetre utóbbi nem zárható ki, figyelembe véve a tényeket, miszerint épp kirabolni próbálják, ráadásul már egy túsz is nehezítette az egyébként sem könnyű helyzetet. A tapasztalt műtárgyas már régen kapott instrukciókat egy esetleges támadás helyes lekezelésére. Hogy is mondják a szabályok? Mentsd az emberéletet! Márpedig immáron két élet volt a tét. Ezt belátva, néhány végtelennek tűnő perc múlva az idős férfi kinyitotta az asztal fiókjába rejtett széfet, bepötyögte a kombinált jelszót, majd egy apró bársonydobozt vett elő, és remegő kezeivel átnyújtotta az egyik fegyveresnek.
- Helyes döntést hozott, Mr Robertson - biccentett az előbbi felszólaló. - Nem lett volna szép dolog megszegni egy egyességet, főleg, ha az mindkét fél számára oly gyümölcsöző. Mi megkaptuk, ami nekünk jár, ha egy kis rábeszéléssel is a33; fordult a megszeppent lány felé -, ami pedig a mi részünket illeti, nos, természetesen álljuk a szavunkat és nem fedjük fel az eredeti műkincseket önnek feketén szállító személy kilétét. Úgy érzem, így van ez rendjén.
- De...kérem - próbálkozott az öreg. - Ezek nem az enyémek. Nem állnak az üzlet tulajdonában. Nagy baj lesz belőle, ha a megrendelő nem kapja kézhez.
- Ezzel ne törődjön. Majd mi tudatjuk a megbízójával a változásokat - felelte negédesen az Armanis, majd intett társainak, akik a szobából egy sikátorba vezető hátsó vészkijáraton távoztak. Mielőtt kiértek, még visszaszólt az összetört férfinek - Ne csináljon semmilyen ostobaságot! Mindenki érdekében!
    A sors iróniája. Azt a kijáratot évekkel ezelőtt épp azért létesítették, hogy támadás alkalmával gyorsan el lehessen menekülni. Úgy látszik, fény derült a titokra. A hat fickó és a lány kiléptek a sikátorba. A nap még mindig erősen sütött, délután négy óra magasságában járhatott az idő. A környéken egy lélek se járt, ezzel Vic a segítségkérés maradék reményét is elvesztette.
- Mit akarnak csinálni velem? - tette fel félve az őt leginkább érdeklő kérdést. Választ azonban már nem kapott, ugyanis egy tarkóját ért erőteljes ütést követően elsötétült előtte a világ.

- Úgy látom felébredt - szólalt meg a kocsit vezető férfi a visszapillantó tükörbe nézve.
- Szép ütés volt, Dan - vigyorgott egy második sorban ülő szőke zselézett hajú srác a lány mellett ülőre. - Jó ideig volt eszmélten. Mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Minden elismerésem - bólogatott.
    A megszólított csak egy futó pillantásra méltatta, majd a lányra nézett, aki feszülten követte a beszélgetést, hátha megtud valamit arról, hogy mit terveznek vele. Az öve be volt kapcsolva, a központi zár aktiválva. Egyébként is 180-nal száguldottak éppen az ismeretlenbe. Menekülésre nincs lehetőség. A legjobb amit tehetett, hogy próbálta lenyugtatni szétzilált idegeit, rendezni kavargó gondolatait. Új információi elenyészőek voltak, szabadulását tekintve pedig teljességgel haszontalanok. Elrablóját tehát Danielnek hívták. A látszat szerint nem túl bőbeszédű, mióta magához tért Vic, a hangját nem is hallotta. Még ha nem is volt az a szószátyár típus, az egyből egyértelművé vált, hogy jó erőben van. Erre a lány sajgó feje a bizonyíték, amelyet épp masszírozott.
    Legyen akármilyen erős a félelem, az emberi kíváncsiság legyőzhetetlen. Így volt ez az épp eléggé rettegő lány esetében is, aki - jobb dolga úgysem lévén - ismét a mellette ülőre emelte zöld szemeit. Dan továbbra sem méltatta figyelemre, úgy tűnt, nagyon elgondolkodott valamin. Vicnek nem volt kiforrott férfiideálja, de útitársa bármely lány zsánere lehetett volna. Ő is szívesen legeltette volna rajta a szemét más helyzetben. A felé forduló hideg tekintet azonban arra késztette, hogy befejezze ezen tevékenységét.
- Ne bámulj! - erősítette meg egy morgás a gyanúját. Nem kellett kétszer mondani, a lány egyből az ablakhoz kapta a fejét.
- Azt se.
- Most már azért eldönthetnéd, hogy mit akarsz! - csattant fel dühösen Victoria. Egyből meg is bánta a hangnemet természetesen. De hát a srác egyszer azt mondja, ne nézzen rá, aztán, hogy az ellenkező irányba se. Akkor mégis mit csináljon? Jogosan dühös, akárki megmondhatja. Dühítette emellett a kiszolgáltatott helyzete is. Itt ül egy autóban hat ismeretlennel, annyit tudva mindössze, hogy fegyverük van és nem az igazságszolgáltatás oldalán állnak. Nem túl megnyugtató. Mindemellett, majdnem 200 kilométeres óránkénti sebességgel repült a nagybetűs Ismeretlenségbe. Ha valaki eddig kételkedett volna a sors kiszámíthatatlanságában, a ez emberi determináltságban, hát itt az ékes bizonyítéka!
- Legjobb lenne, ha becsuknád a szemed. És a szádat is, vagy majd én fogom be - jött a hideg felelet.
- Jaj, Daniel, ne legyél ilyen bunkó! Nem látod, hogy így is hogy meg van ijedve szerencsétlen? - fordult hátra ismét a szőke. Két dühös szempárral találkozott, de azért folytatta. - Te pedig aranyom - intézte szavait a lányhoz - jobban tennéd, ha nem húznád fel, nem valami pöpec a srác, amikor ideges.
- Te is befoghatnád, Cooper - mordult rá a bőrdzsekis. - Különben is, milyen szó az a pöpec? Ki hallott már ilyet?! - Erre a középen ülő felröhögött, de a szőke egy taslival elhallgattatta.
    Néhány pillanatig farkasszemet nézett a két fiatal hátul, majd a lány dühösen az előtte levő bőr fejtámlát kezdte elmélyülten fixírozni. Nem akarta felhúzni a srácot, hiszen most ő van nyerő pozícióban, de azért le sem hunyta szemeit, nehogy azt higgye a másik, hogy most már csak az lesz, amit ő akar. Pár percig csak a vezető és társa halk beszélgetését hallotta, de hiába próbált értelmet keresni benne, számára minden név, helyszín és időpont semmitmondó volt. Érezte magán a fiú kutakodó tekintetét, de most már 'csak azért sem' alapon nem nézett rá. Karját keresztbe fonta maga előtt, ezzel kifejezve nemtetszését.
- Olyanok vagytok, mint két rossz gyerek - fordul a pároshoz ezúttal a harmadik férfi. - Ha már a témánál tartunk, hány éves vagy? - kérdezte a lányt.
- 17 - érkezett a rövid válasz.
    A férfi bólogatott és hümmögött valamit, majd a hátsó sorban helyet foglaló társához intézte szavait. - Ugye tudod, hogy most benne vagyunk abban a bizonyos kulimászban? Mégis mihez kezdünk vele? - bökött a lány felé.

* Ez a "sixth form": általában 16 éves kortól, már csak pár tárgyat tanulnak alaposabban, a végén leteszik az egyetemi felvételhez szükséges A és AS level vizsgákat.