Medardus némán baktatott a kicsiny menet élén. Az elmúlt másfél napban jóformán senkivel sem beszélt, s gondolatait a Jade-val való társalgás töltötte ki. A lány nem szólt többet hozzá azon az éjszakán, sőt, a következőn se… Ami azt illeti, nemes egyszerűséggel levegőnek nézte őt, és a férfit eleinte ez nem is zavarta. Szerette volna megérteni, mitől viselkedett a fél-elf olyan elutasítóan, miután befejezte a történetet, de képtelen volt megtalálni a válaszokat a kérdéseire, és a hűvös távolságtartást látva nem volt kedve kérdezősködni.
Elgondolkodva emelte fel tekintetét, és mint annyiszor, ismét Jade alakját kereste. A leányzó a fekete mén mellett, Wemoym oldalán haladt, és csöndesen beszélgettek valamiről. Gondos és odaadó ápolónőnek bizonyult, jóformán egy pillanatra sem hagyta magára az ikreket, ennek ellenére Wyem állapota egyre rosszabbodott. Ideje lenne már elérniük a kikötővárost, és orvost keresniük neki… Töprengve fordult vissza, pillantását a láthatár felé emelve. Az út enyhén lejtett előttük, így messzire nyílt kilátás, azonban a végtelenbe vesző fákon túl nem sokat látott… Ép eszével azonban tudta, hogy néhány órán belül el kell érniük céljukat.
- Történt valami, amiről tudnunk kellene?
A törpe dörmögő hangja térítette magához. Kérdőn tekintett le a férfi arcába, ám mivel az úgy tűnt, nem szándékozik újra megszólalni, visszakérdezett.
- Mire gondolsz pontosan?
- Én tudjam? Az elmúlt napokban jóformán senkihez sem szólsz. Durwardról még mindig nem tudunk semmit, ez egy dolog, de az előttünk álló dolgokról sem.
Medardus megcsóválta a fejét, tekintete a bátyjára rebbent. Az egykori fejvadász nem volt hajlandó közösködni a csapat többi tagjával, útjuk során pont ugyanúgy megtartotta a három lépés távolságot, mint mikor megálltak pihenni. A céljaikról az első este kivételével nem kérdezősködött, hála Jade-nak, a mágust azonban zavarta ez a nagy csöndesség. Ráadásul azt még mindig nem tudta, mi lehetett a tolmács oka, hogy velük tartson.
- Szóval? – Perpignan nem tűrte, hogy figyelmen kívül hagyják, néhány pillanaton belül visszarángatta Medardust a gondolatai közül a szilárd talajra. A férfi töprengve bámult alacsony termetű társára, azon agyalva, hogyan is térhetne ki a kérdések elől. A Durward iránti kíváncsiskodás azt jelentette, hogy Jade nem árult el semmit a beszélgetésükből. Vagy legalábbis nyilvánosan nem, javította ki magát gondolatban, miközben pillantása a még mindig az ikrekkel beszélgető lányra rebbent. Maga sem tudta, honnan ered az a szívbe markoló rossz érzés, ami rátört, ahogy Wemoymot és a fél-elfet figyelte, de egyszerűen képtelen volt magától elűzni. Végül azzal a félelemmel magyarázta a dolgot, hogy Jade esetleg elárulhatta a titkait, a további kételyeit pedig megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Valahol belül azonban biztos volt benne, hogy a szőke mit sem tud az eseményekről… nem tételezte fel a lányról, hogy ennyire ne tudná tartani a száját. Nem számít ez most, döntötte el végül, és visszafordult a törpe felé.
- Arra, úgy vélem, nem ez a legmegfelelőbb hely, hogy Durwardról beszélgessünk. Tudjátok róla, hogy a bátyám, és ez a lényeg. – Egy pillanatra elhallgatott, majd pillantását ismét az útra szegezve folytatta. – Az előttünk álló dolgokról mit mondhatnék? Egy darabig most fel kell, hogy függesszük a terveinket, Wyemnek és Jade-nak szüksége van segítségre. Utána… nos, a közvetlen úti cél nem változott. Irány a sziget. A többit pedig majd ott meglátjuk.
- Mindig kitérsz a kérdések elől. Nem jó ez így… - A törpe egy pillanatig fürkészően nézett rá, de végül választ nem várva lépett el mellőle.
- Ha tudnád… - morogta az orra alatt a mágus, de nem törődött tovább a másikkal. Tudta, hogy nemcsak Perpignan, mindenki arra vár, hogy mikor számol be végre a Durwardhoz fűződő viszonyáról, ám erre nem volt hajlandó, addig nem, amíg a férfi is a közelben van. És ki tudja, talán utána sem… Jade reakciója elbizonytalanította.

Medardus, ha nem is olyan nagyot, de tévedett azzal kapcsolatban, hogy milyen messze vannak a kikötőtől. Ő bízott benne, hogy egy-két órán belül elérik céljukat, a Caseyr nevű kicsiny várost, épp ezért pihenőt sem engedélyezett a csapatnak, arra hivatkozva, hogy rövidesen kipihenhetik magukat; azonban a beígért időpontban még mindig nem látták az erdő szélét, és ez igencsak rontotta az általános hangulatot.
Végül a nap már majdhogynem délutánba hajlott, mire ritkulni kezdtek a fejük fölött az összeboruló lombok, jelezvén, már nem járnak annyira mélyen az erdőben, habár az elcsigázott kalandorok ezt nem látszottak észrevenni.
- Seloria szerelmére, álljunk már meg, Medardus! – A felszólaló Hyrcan volt, és ezzel egy időben lovát is megállította. A mágus kelletlenül fordult hátra.
- Én is ugyanolyan fáradt vagyok, mint ti – jelentette ki halk hangon, lassan beszélve, mintha engedetlen gyerekekkel társalogna. – Ennek ellenére azt mondom, ne álljunk meg, számításaim szerint már nemsokára ott kell lennünk. És mennyivel kényelmesebb lesz a fogadóban pihenni, mint itt…
- Egy órája is ezt mondtad – jegyezte meg Gouden. – Lassan tényleg nem ártana, ha tábort vernénk, mert legyen bármilyen közel az a város, én már nagyon unom a kutyagolást.
- Wyemre is ráférne egy kis nyugalom – csatlakozott az ikerpár idősebbik tagja, mire Medardus dühös fintorral pillantott végig a társaságon. Tekintete végül Durwardon állapodott meg: a férfi gúnyos vigyorral az arcán figyelte a kibontakozó jelenetet. Most is jó pár lépéssel odébb ácsorgott, igyekezve megtartani azt a látszatot, hogy ő még véletlenül sem tartozik a társasághoz, azonban vonásai leplezetlen kárörömöt tükröztek – élvezte, hogy a mágus kezdi elveszteni az irányítást harcosai fölött.
- Én továbbmegyek – szólalt meg Jade halk hangon, magára vonva ezzel a férfiak figyelmét. Az ő arca is legalább olyan elgyötört volt, mint társainak, ráadásul neki még a karjában lüktető fájdalommal is meg kellett küzdenie, azonban nem volt egyetlen zokszava sem. – Táborozzatok le, nekem nincs kedvem megállni. Előremegyek az egyik lóval, és visszajövök, ha meglátom a várost, mit szóltok?
Kérdő tekintettel nézett körbe a kicsiny csapaton, ellenvetésre várva.
- Neked is pihenned kéne – jegyezte meg Wemoym, miközben lesegítette a lóról félájult fivérét. Az ifjabbik északi állapota nem sokat javult az elmúlt napokban, sőt… Jade odaadó gondoskodása segített őt távol tartani az életveszélytől, azonban Durward varázslata nem űzte el a sötét fellegeket a fejük fölül. Félő volt, hogy a férfi szervezete nem bizonyul elég erősnek, hogy magától legyőzze a benne munkálkodó mérget, minden késlekedés végzetes lehetett. Medardus nem akart belegondolni, mi lesz, ha túl későn érkeznek. Nem akarta, hogy újabb ember halála száradjon az ő lelkén…
- Jól leszek, ne aggódj – mosolyodott el a fél-elf leányzó, kivéve a kantárszárat Wemoym kezéből. A szőke egy pillanatig tétovázott, végül bólintott.
- Azért csak vigyázz magadra.
Medardus kesernyés fintort vágott. Valahogy nagyon az az érzése támadt, hogy őt kihagyták a döntésből, ám mielőtt szóvá tehette volna, Jade hozzá fordult.
- Neked sincs kifogásod a dolog ellen? – A férfi csodálkozva vonta fel szemöldökét. Két napja ez volt az első eset, hogy a lány hozzászólt, mégis olyan természetességgel nézett a szemébe, mintha nem kerülte volna egy percig sem.
- Felőlem oda mész, ahova akarsz – vonta meg a vállát, majd a fél-elf kérdő pillantását látva felsóhajtott. – Nincs. Menj nyugodtan, és szólj, ha találsz valami említésre méltót.
Jade némán nézte végig, ahogy társai tábort vertek az út mentén. Valahol talán arra várt, hogy valamelyikük közli vele, hogy ne menjen mégse… Igen, az egyik énje ezt akarta. Másrészt viszont igenis menni akart, hiányzott neki a szabadság, hogy mehet az orra után… Talán ezért is viselte meg őt ennyire ez a fogság. Ráadásul szüksége volt arra is, hogy végiggondolja a történteket. A Medardusszal való beszélgetés alapjaiban rengette meg a férfiról kialakított képét, és még nem tisztázta le magában a történteket.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy egyetlen társa sem fogja visszatartani az önként vállalt felderítő szerepétől, fellendült a fekete mén hátára, és hátrahagyva a zsörtölődve letelepedő férfiakat, továbbindult az úton.
Nem tudta, hogy mit gondoljon. Szerette volna elfogadni, hogy a férfi megváltozott, hogy tényleg olyan véget ért a mese, mint ahogy állította – otthagyta korábbi életmódját, és kincsvadász lett belőle. Hogy többé nem ölt ok nélkül… Másrészt azonban nagyon jól tudta, hogy az emberek nem változnak meg. Mindig van valami álcájuk, ami mögé elbújhatnak… hogy a másik érdekében tették… hogy jobb lesz így… Mindig találnak valamit, amivel takarózhatnak, amivel megmagyarázhatják a tetteiket. Nincs kivétel.
Nem, bármennyire szerette volna, nem tudta elfogadni, hogy Medardus igazat mondott, és ennek következtében már megbízni sem tudott benne. Továbbra is meghajolt az akarata előtt, mert mégiscsak ő volt a vezetőjük… Neki talán még inkább érdeke, hogy ne kerüljön összetűzésbe vele, mint a többieknek, hiszen ő csak a mágus kegyének köszönhetően van itt.
Biztos, hogy olyan jó ötlet volt eljönni? A gondolat apró tüskéket hagyva maga után férkőzött be elméjébe. Már nem először fordult meg a fejében, hogy mégsem kellett volna akkor lecsapni az alkalomra, hogy végre elszabadulhat… El sem tudta képzelni, hogy hogyan bírnak megmaradni az unalmas, semmitmondó életük mellett a város szegényebb rétegei. Neki lételeme volt a szabadság, hogy ha mással nem is, de lovával kettesben járhassa a vadont, és bár arra jó volt a felszolgálóként eltöltött idő, hogy nyugalmat találjon, nem szívesen élt ott. Kiszolgáltatva a sok részeges disznónak… Bármit megadott volna, hogy eljöhessen, és Medardus feltűnése remek alkalom volt erre.
Sóhajtva rázta meg a fejét, hogy elűzze a kellemetlen gondolatokat, és combjaival megszorítva a fekete mén oldalát vágtára ösztökélte őt. A ló horkanva ugrott meg, a lány pedig nevetve élvezte az arcába csapó szelet. Hátravetette fejét, noha sok viszontagságot átélt tincseibe nehezen kapott csak bele a fuvallat, őt ez most a legkevésbé sem zavarta. Mindig is imádott lovagolni, érezni, hogy megbízhat az őt hordozó állatban… Bran kislánykorától kezdve vele volt, ő volt az egyetlen, amit valaha is becsült a mesterétől kapott ajándékok közül. A Hollónak keresztelt szürke kanca… Nevetséges volt, de akkor őt nem zavarta. Maga sem tudta, milyen nyelvből származik a szó, nem is érdekelte. Sosem érdekelte, amit az a férfi mondott neki. De megtetszett neki, így a piszkosszürke csikó ezt a nevet kapta… és Bran vele maradt akkor is, később is. Milyen kár, hogy azóta elváltak útjaik…
Igen, a sors másik fintora, most pontosan arra a helyre tartanak, ahova korábban annyira vágyott eljutni. Shagary… mikor meghallotta, hogy Medardus úti célja a sziget, el sem akarta hinni. Az ölébe hullik a lehetőség, hogy elmehessen Lozenges-be, és megkereshesse Dawei-t és Brant, azok után, hogy hiába próbálkozott annyi napon, hónapon keresztül, míg végül feladta a reményt… Az ő fajtáját nem kedvelik, neki pedig nem volt annyi pénze, hogy megfizethesse, hogy eltűrjék. Akkor feladta, most mégis azért könyörög az isteneknek, hogy megtalálja a férfit, hogy az még mindig a szigeten éljen… Csak remélni tudja, hogy a lovát sem adta el.
A fekete mén olyan hirtelen torpant meg, hogy az emlékeiben elmerült lány kis híján lebucskázott a hátáról. A kantárszár helyett az állat sörényébe kapaszkodva tartotta meg magát, majd végigsimított a pattanásig feszült nyaki izmokon, előrehajolva hátasa füléhez.
- Mi a baj, szépségem?
A mén nem figyelt a nyugtatónak szánt suttogásra, kitágult orrlyukakkal szaglászott előrefelé, csöndes horkanásokkal és ideges kapálással adva a külvilág tudtára nemtetszését. Jade értetlenül figyelte az állat zavartságát, bár nem felejtette el a mágus egykori kijelentését, miszerint lovai párját ritkító módon képesek megérezni a veszélyt. A leányzó összevont szemöldökkel nézett fel, hogy szemügyre vegye, mit figyel olyan feszülten, majd megkönnyebbülten elnevette magát, megpaskolva a nyakát.
- Nem ló vagy te, hanem szamár! Hiszen pont ezt keressük… Na indulás!
Az állat azonban jól láthatóan más véleményen volt, a nógatásokra nem figyelt, s még ha meg is indult, néhány lépés után nyerítve visszatáncolt, meghőkölt, és makacsul igyekezett vissza arra, amerről jöttek. A lány végül kénytelen volt leszállni a nyeregből, és kantárszáron vezette ki az erdőből a hisztis hátast.
Kibukkanva a fák közül a fél-elf kíváncsian tekintett körbe. Régen járt ezen a helyen, nagyon régen… Az emlékei lassan elevenedtek meg lelki szemei előtt, s miközben a kicsiny lejtő tetejéről szemrevételezte a várost, ezzel egy időben látta az egykorvolt tájat is. Akkoriban még városnak is csak erős túlzással lehetett nevezni az apró porfészket, az egész település a kikötő köré épült, a szárazföldbe mélyen benyúló öböl jelentette a központot, és az egyetlen bevételi forrást. Halászok, kereskedők, hajósok éltek itt, és a nagyobb épületek is mind az övék voltak: piac, fogadó, raktárak, meg persze néhány apróbb viskó a szegényeknek. A mérete mostanra a többszörösére növekedett, és habár a központi rész nem sokat változott, ahogy innen meg tudta állapítani, a házak száma megemelkedett, a viskók egészen az erdő széléig nyúltak, a belső részeken pedig megszaporodtak a kőből emelt lakóépületek. Az egész valahogy sokkal emberibbnek nézett ki… egykor taszította őt a hely, bár talán csak a szegénység látványa miatt. Most… most sokkal élettelibb volt.
Tétova léptekkel indult meg lefelé, még mindig emlékein merengve, azonban a ló visszarántotta fejét, megtorpanásra késztetve ezzel a lányt. Az kérdőn tekintett hátra, még mindig nem értette, mi baja van az állatnak, hiszen ő nem látott mást, csak egy nem túl méretes kikötővárost… Végül megcsóválta fejét.
- Rendben, igazad van… menjünk vissza.
Fellendült a mén hátára, és az ezúttal ösztökélés nélkül indult meg, sebes vágtában térve vissza az erdei útra.

- Megtaláltam! Közel a kikötő!
Először a fél-elf nevető hangja verte fel a csendet, ahogy felbukkant a karavánúton, majd a férfiak örömittas ujjongása, ahogy felpattantak a földről a hír hallatán. Jade vidáman kacagva állította meg a lovat, s néhány pillanatig még az állat hátán maradt, mivel az a földet kapálta, táncolt alatta, mert bár a várostól idáig vágtáztak, még ő is ment volna tovább, élvezve, hogy szabadon futhat…
- Megtaláltad?
- Hol van?
- Mennyit kell még gyalogolnunk?
- Láttál hajót a kikötőben?
Mint egy harcos amazon, állapította meg Medardus, és magában mosolyogva figyelte, ahogy emberei a lány köré sereglenek, kérdéseikkel bombázva őt. Jade nevetve rázta meg a fejét, majd leszállt a mén hátáról, szabadjára engedve őt, hogy csatlakozhasson legelésző társaihoz. Ezt követően áttört a férfiak gyűrűjén, és a mágus legnagyobb döbbenetére egyenesen mellé lépett. A szavait hozzá intézte, de Medardus érezte, hogy csak a vezető volta miatt, mondatait valójában a többieknek szánta válaszul.
- Kilovagoltam egészen a városig, és nincs messze, sőt. Csak saccolni tudom, de nincs egész négy mérföld… ha lóval lennénk, egy fertályóra lenne csak az út, talán annyi se. Így viszont, hogy gyalog vagyunk… - Egy pillanatra megakadt a beszédben, elgondolkodva azon, mit is mondjon. – Egy óra alatt talán így is ott lehetünk. A városba már nem mentem be, nem kell, hogy a szükségesnél nagyobb feltűnést keltsünk, hajót viszont nem láttam, csak egy kisebb bárkát, az szerintem nincs itt, amire most nekünk van szükségünk.
A mágus töprengve bólintott, ám mire válaszolt volna, a lány már elfordult tőle, s köpenye nem lévén, a puszta földre telepedett társai közé, lassan állandósuló szokásához híven Wyem oldalán, és rögtön az állapotáról kérdezett. Medardus összevont szemöldökkel figyelte a neki féloldalasan ülő Jade-t, ám csak hosszú percek múltán szólalt meg.
- Hogy érzed, mennyi pihenésre van szükséged ahhoz, hogy újra el tudj indulni?
- Miattam felesleges itt rostokolni, ki fogom bírni az utat – vonta meg a vállát, majd egy pillanat elteltével elvigyorodott, és csípősen folytatta. – Az erősebbik nem képviselőivel szemben nekem nincs bajom egy kis sétával.
Bár a lány vigyora nem volt szívből jövő, a férfi arcára mégis mosolyt csalt. Csodálta érte, hogy képes volt ennyire elrejteni saját nyűgjeit, és csodálta a makacsságát is, amivel kitartott döntései mellett még akkor is, amikor tudta, hogy lerí róla, hogy legszívesebben pont az ellenkezőjét tenné. S bár szíve szerint maradt volna a táborhelyen, amíg minden társa, köztük Jade is kipiheni magát, nem akarta meghazudtolni a másik szavait, így végül csak bólintott.
- Rendben… Akkor szedelőzködjünk, indulunk! Perpignan, tiéd az egyik ló, a másik a tiéd, Gouden! A mén pedig marad Wyemé.
Az indulás ellen ezúttal senki nem tiltakozott, erőt adott nekik a gondolat, hogy az ebédjüket már egy fogadó falai között, kényelmesen költhetik el. A megnevezettek a lovak felé vették az irányt, Medardus pedig némán figyelte a szedelődzködőket.
- Van még valami. – Jade hangja szinte közvetlenül mellette csendült fel, s a csendes léptek most nem tűntek fel neki, rajtakapottan rezzent össze. A lány ezt vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, mindenesetre nem várt reakciót a férfitól, halkan, hadarva folytatta a megkezdett mondatot. – Mielőtt kiértünk az erdőből… a lovad megállt, megbokrosodott, és csak kantárszáron tudtam továbbvezetni. Valamire nagyon figyelt, csak arra nem jöttem rá mire… gondoltam, jobb, ha tudod.
Medardus kérdő tekintettel fordult hátra, döbbenetét kíváncsiságnak álcázva, ám mielőtt bármit is kérdezhetett volna, a leányzó otthagyta őt, s a tekintetét sem sikerült elkapnia.

A ló idegessége… igen, ez nagyon zavarta, de Jade nem volt hajlandó vele szóba állni. Nem értette a lány reakcióit, nem tudta, mi alapján kerüli őt… A hátasokat pedig hiába figyelte folyamatosan az indulásuk óta, egyik sem látszott a fél-elf által leírt idegességet produkálni. Pedig a fejük fölött egyre sűrűbben bukkant elő a felhőtlen ég, a nap sugarai is többször törtek át a lombokon, sőt, időnként már a város zajai is elszűrődtek hozzájuk. Ezeket a jeleket emberei kitörő örömmel fogadták, és az erdő csendjét immár a vidám hangok is felverték. Vorka valami harci indulót kezdett énekelni, és szépen lassan a társaság többi tagja is beszállt, aki nem tudta a szövegét, az csak az egyszerű dallamot dúdolgatta… ismét olyanok voltak, mint mikor elindultak, leszámítva talán a tépázott öltözéküket, na meg – a mosdatlanságukból, az átélt viszontagságokból eredően – az árasztott szagukat…
- Akár egy ork banda is lehetnénk – csóválta meg a fejét vigyorogva, de a halk megjegyzést senki nem hallotta. Nos igen… egy alapos tisztálkodás mindegyikükre ráférne, ahogy a tiszta ruhák is. Ennek ellenére ez legyen most a legkisebb bajuk. Örült neki, hogy képesek ilyen gondtalanul viselkedni, és ő maga is szívesen beszállt volna az éneklésbe, ha nem nyomasztják annyira a Jade-tól hallottak. De az emberei… igen, immár tényleg egy csapattá váltak, noha még mindig rengeteg mindent nem tudnak a másikról. Jó volt látni, hogy még a máskor oly visszafogott elfek is együtt röhögnek az emberekkel és félvér fajtársaikkal, és a törpe tartózkodása is kezdett köddé válni… Egyedül Durward volt az, aki most is távol maradt a jó kedvű csapattól. Hideg, számító tekintetét nem tudta leplezni, ahogy a lenéző arckifejezése sem tűnt el, de a mágus lassan kezdett megbarátkozni bátyja jelenlétével. Legalábbis, amíg feltétlenül el kell viselnie őt, aztán meg olyan hamar megszabadul tőle, amennyire csak lehet.
Az erdőből kilépve a férfiak egy emberként kiáltották világgá örömüket, habár egy pillanattal később visszafogták a heves kitörést, és a város utcáira immár rendezett sorokban vonultak be. Érkezésükre minden irányból nyakig koszos gyerekek sorjáztak elő, elkerekedett szemmel, kíváncsian szemlélve őket, a bátrabbak pedig melléjük szegődtek, hangosan kiabálva biztatták a harcosokat, hogy mutassák meg nekik, mit tudnak. Az üresen tátongó bejáratokból – a vályogviskókon ajtó nem lévén – érdeklődő asszonyszemek követték útjukat, míg ki nem értek a szegényebb házak közül. Végül a legkitartóbb purdék is elmaradoztak mögöttük, ők pedig kíváncsian szemlélték a fa- és kőépületeket, amik a gazdagabb polgárok lakhelyei lehettek. Itt már csak egy-két figyelő szempárral találkoztak, azok is csak elfüggönyözött ablakok mögött bukkantak fel… Az itt élők már csak diszkrétebben figyelték őket, amíg egy helyen az út, amin haladtak, egy nagyobb térbe torkollott, s ide vezetett a másik karavánút is. Elszórtan a kofák bódéi, kocsijai helyezkedtek el, a tér másik végén pedig színes ruhákba öltözött mutatványos szórakoztatta a főként fiatalabbakból álló közönségét.
- A piacot már megtaláltuk – állapította meg Medardus, majd megállást intve embereinek szembefordult velük. – Először a kikötőmestert keressük fel, hogy tudjuk, mennyi időt kell még itt töltenünk. Utána irány a fogadó!
Bár az első mondat nem aratott túl nagy sikert, a második annál inkább, és tudva, hogy hamarosan pihenhetnek, egyikük sem tiltakozott az amúgy elkerülhetetlen feladat ellen. Az ellenvetések tehát megmaradtak gondolati szinten, és Medardus megnyugodva fordult ismét előre, megindulva a piactérről kivezető úton. Valahol tartott tőle, hogy ellentmondanak neki, mert bár sose tartotta magát tehetséges vezetőnek, most korábbi magabiztossága is kezdett tovatűnni… Mindig is jobban érezte magát egyedül, és a Wemoymmal való veszekedése nem múlt el olyan nyomtalanul, mint ahogy azt a többiek sejtették. Aztán pedig ma ismét ellentmondtak neki, jóformán az egész csapat… Egyre kevésbé érezte jó ötletnek, amibe most belekezdett, ugyanakkor azonban azt is tudta, hogy egyedül képtelen lenne végigcsinálni. Az életelvei pedig nem sokat változtak az évek folyamán… talán csak annyiban, hogy nem gyilkol ok nélkül. Jade-nak nem hazudott. És hogy ennek a kalandnak mi lesz a kimenetele… azt még ő sem tudta előre, de abban biztos volt, hogy van esélyük a győzelemre. Esély nélkül ő sem indult volna a halálba, és mást sem akar magával vinni.
Ahogy egyre közelebb jutottak a kikötőhöz, ezzel párhuzamosan az épületek is egyre díszesebbé, gazdagabbá váltak. Látszott, ez már tényleg a tehetősek lakóhelye, némelyik ház a maga több szintjével és balkonjaival külön kis palotának számított. Egy dologban azonban megegyeztek: egyikhez sem tartozott sem udvar, sem külön birtok, legalábbis a városon belül nem… néhány földet láttak ugyan a településen kívül, azonban ezek valószínűleg csak a helyi lakosság ellátására szolgáltak, nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy érdemes legyen egyetlen birtokosnak kisajátítani őket.
Elhaladtak a fogadó, majd a bordély mellett, mire a férfiak egymásra vigyorogtak. Ugyanaz a gondolatuk támadt mindannyiuknak, és ezen még a fél-elf leányzó megrovó tekintete sem változtathatott. Ezek azok az épületek, amik egyetlen városból sem hiányozhatnak… csak legyen az embernek elég pénze megfizetni a szállást és az örömöket.
Rövidesen a vízpartot is elérték, az öböl mélyen beért a városba, így a kikötői negyed hosszúra nyúlt annak két oldalán. Jade észrevételei helyesnek bizonyultak, a méretes partszakaszon most nem sorakozott más, csak néhány halászcsónak, és egy kisebb bárka terményekkel megrakva.
Medardus céltudatosan indult meg az egyik kisebb épület felé. Lakóháznak is kicsi volt, nemhogy még raktárnak… Egy ember még kényelmesen megférhetett benne, többen már kevésbé. Jade, aki már járt itt, tudta, hogy ez a kikötőmester lakhelye, és itt tudnak érdeklődni a keresett hajó után is… Az épület hosszú évek alatt mit sem változott, még ha a körülötte fekvő részek mások lettek is.
A mágus kopogott, majd benyitva be is lépett. Az ajtót azonban nem zárta vissza maga után, hogy kinnrekedt társai is hallhassák a beszélgetést. Jade ezzel egy időben közelebb furakodott a férfiak között, ő nem csak az elhangzottakról szeretett volna tudni, a kikötőmester arcát is szerette volna látni… Ám hiába reménykedett, az ismerős vonások helyett egy ismeretlen arc nézett vissza rá Medardus válla fölött. A leányzó csalódottan állt társai között. Szerette volna látni, mit szól az egykor itt ténykedő vén disznó, ha meglátja őt, méghozzá úgy, hogy most nem szabhat teljesíthetetlen feltételeket az utazásának…
- Igen? – A férfi, aki az egy helyiségből álló házban, egy csiszolatlan faasztal mögött ücsörgött, nem csak ránézésre volt fiatal, a hangja is zsenge korról árulkodott, s a tekintete sem csillogott még megtörten, mint az idősebb korosztály oly sok tagjának.
- Shagaryra mikor megy hajó? – tette fel a kérdést a mágus.
- Nincs hajó.
- De mikor lesz?
- Nincs hajó – ismételte meg komoran –, és nem is lesz.