- Igazából nem nagy történet… Durward és én sose voltunk igazán jó viszonyban, ezt már mondtam… Viszont összetartottunk. A szüleink korán meghaltak, így tipikus utcagyerekek életét éltük. Loptunk a piacról, ha enni akartunk, apró szolgálatokra béreltek fel minket az arra járó nemesek, úri ficsúrok, amiből volt pénzünk is, ha nagyon kellett… Egyszerű utcakölykök, talán egy kicsit több kalandvággyal a kelleténél, ezért amint lehetett, felhagytunk ezzel az életmóddal. Mindketten tanultunk harcolni, és, mondhatni, kincsvadászok voltunk… Illetve inkább szerencsevadászok. Nem sokkal voltunk mások, mint én most, talán csak egy dologban, nem válogattuk meg, hogy mit csinálunk.
- Hogy érted?
Medardus felpillantott a kérdésre a lány arcára, és úgy válaszolt, annak ellenére, hogy érezte, Jade nagyon is jól tudja, hogyan érti, amit mondott…
- Kincsvadászatból, álmok kergetéséből nem lehet megélni. Elvállaltunk bármit, amivel megbíztak, és jól fizetett. A szép verzióban úgy hangzik, hogy zsoldosok voltunk… - apró vállvonás - …de valójában mindig azt csináltuk, amit kellett. Voltunk bérgyilkosok, fizetett rablók, vagy piti tolvajok egyszerűen a magunk boldogulására… Nemegyszer öltünk is, nemcsak, ha azt kaptuk feladatnak, hanem ha mi szükségét éreztük. Hidegvérrel végeztük ki a megfizetett áldozatot, vagy akár a szerencsétlen nemest, aki rosszkor volt rossz helyen. Ma már… szégyellem, hogy az is én voltam, de akkor tökéletes életünk volt.
- És ez volt az, amit Durward el akart mondani az arénában. – Nem kérdés volt ez, kijelentés, Jade mereven nézett a mágusra. – Amikor megfenyegetted, azt akarta elmesélni, hogy gyilkos vagy.
- Gyilkos… igen, így is mondhatod. De nem élvezetből öltem, puszta szükségből.
- A bérgyilkosnak mióta puszta szükség? – vonta fel a szemöldökét.
- Szükség… munka… ennyi. Kellett a pénz, kellett a megélhetés. És mi akkor bármit megtettünk volna érte.
Jade némán ingatta meg a fejét. Amit most elmondott, annyira nem illett össze azzal a képpel, amit önmagában kialakított a férfiról… Kutató tekintete nem szakadt el a mágus arcáról, ám az nem akaródzott újra megszólalni, csak némán figyelte őt, mintha valamiféle reakciót várna, hangos kifakadást, az undor látványát, bármit…
- És hol romlott el? Miért gyűlölitek egymást? És Durward miért rühelli a mágusokat?
- Akkor inkább fordítva válaszolok – mosolyodott el komoran a férfi. – Azért utálja őket, mert én az vagyok… Mert egyszer, mikor harcoltunk, azzal győztem le őt, és ez már összefügg azzal is, amiért nem bírjuk elviselni egymást. Tudod, sokáig nem vonzott a mágia, nem érdekelt igazán, a mágusokat egyszerűen semmibe vettem… Láttam eleget vásári mutatványosokat, akik varázslónak mondták magukat, ostoba vénembereket, akik a szerintük elmondhatatlan hatalmukkal kérkedtek. Sokáig örültem, hogy nincs közöm hozzájuk, bár, azt hiszem, közel sem annyira, mint Durward. Én egyszerűen levegőnek néztem őket, vagy kinevettem, ha az erejüket fitogtatták. Ő viszont egyenesen megvetette őket, természetellenesnek, sőt korcsoknak tartotta őket… - Pillanatnyi szünetet tartott, mintha azon gondolkodna, hogyan is folytassa. – Bérgyilkosok voltunk, vagy fejvadászok, ha úgy jobban tetszik, de csak mi ketten. Nem voltunk egyetlen céhnek sem a tagja, és ez különösen veszélyes volt a számunkra, hiszen sehol sem szeretik, ha elveszik előlük a munkát. Így nem csak őrségek, vagy az áldozatok családjai üldöztek minket, hanem a saját sorstársaink is, akik valamely céhnek dolgoztak. Ők sokan voltak, és képzettek, mi pedig a saját erőnkből jutottunk el oda, ahol tartottunk.
- Úgy beszélsz, mintha büszke lennél rá – jegyezte meg Jade. Taszította, amit a mágus mondott, de nehezére esett elképzelni őt hidegvérű gyilkosként. Egy pillanatra átrebbent tekintete Medardusról a bátyjára. Ellenszenves volt neki a férfi, de még róla sem feltételezte volna, hogy puszta élvezetből képes lenne legyilkolni a saját fajtársait… És mégis. Undorodva rázta meg a fejét. Ha ilyet hallott, élesen hasított belé a benne élő ellentét… Az emberek az esztelen gyilkolásukkal, és az elfek… az elfek sosem gyilkolták volna le saját fajtársaikat anélkül, hogy azok okot adtak volna rá. Tudta, hogy ez sem törvényszerű, vannak közöttük is gyilkosok, akikben a származásuk nemes eszméi teljesen elkorcsosultak, nem maradt meg más, csak a fennhéjázás, a tudat, hogy ők felsőbbrendűek az embereknél… Újra és újra kénytelen rádöbbenni, hogy ő sem más, mint egy korcs, hiszen őt soha nem fogja teljesen befogadni egyik világ sem, még ha hangosan nem is teszik szóvá.
- Mert valóban büszke is vagyok rá. – Medardus szenvedélyes hangja húzta vissza a lányt a valóságba, aki ismét teljes figyelmét felé fordította. – Koszos kis kölykökként kezdtük, akik csapatba verődve járják az utcákat, lopkodva, vagy éppen abban reménykedve, hogy valami asszonyság majd megszánja őket, és ketten, minden segítség nélkül eljutottunk arra a szintre, hogy féltek minket, áldozataink és ellenfeleink egyaránt… Pont azért, mert bármit elvállaltunk, és mindent elvégeztünk. Igen, erre büszke vagyok! Csak éppen nem úgy, ahogy te érted. Elismétlem megint, szégyellem, hogy öltem, hogy azért öltem, hogy kiraboljak valakit, viszont ha akkor nem így teszek, akkor talán ma sem itt tartanék. Gyűlölöm Durwardot, és ha őt kérdeznéd, ő sem mondana mást, ebben biztos vagyok, és a viszonyunk sosem volt ennél sokkal jobb. Viszont szükségünk volt egymásra, egyedül sosem boldogultunk volna, és ezért összetartottunk. Nem abban az értelemben, ahogy mondjuk Wyemék, sosem voltunk elválaszthatatlan testvérek, ami azt illeti, egy kanál vízben is megfojtottuk volna egymást. De sok mindent elértünk együtt, és ez az, amire büszke vagyok.
- Szerintem nem dicsőség az, hogy tökéletes gyilkos lettél – jelentette ki a leányzó hűvösen, miközben ismét a lángok közé bámult. Hosszú faágat vett a kezébe, amivel felélesztette a már éppen csak pislákoló tüzet, majd néhány ágat vetett rá, hogy ne aludjon ki. A táncoló lángok rőten világították meg arcát, vidám fényt vetve rá, ám hűvös arckifejezésén ezek sem tudtak változtatni.
- Lia… nézd, nem várom, hogy megérts, sőt, azt sem kértem, hogy meghallgass. Ami azt illeti, én el sem akartam mesélni ebből semmit, se neked, se senki másnak. Ha nem jelenik meg Durward, biztos, hogy nem kezdek bele, és akkor ti sem kérdezősködtetek volna…
- Ez igaz, de talán jobb is, hogy így alakult. Végül is jogunk van tudni, milyen embert követünk vakon a világban. Mert mondjuk mégiscsak más egy kincskeresőt tudni vezérünknek, mint egy volt bérgyilkost…
- Rendben, akkor vissza lehet fordulni! – horkant fel a mágus. – Pont te vagy az, akinek semmi joga ilyenen felháborodni, miután külön kikönyörögted, hogy te is eljöhess velünk. Azt mondjuk még mindig nem tudom, miért, mert azt ugye miért is kéne elárulni, végül is csak a csapatnak lettél a tagja, de inkább örülnöd kéne, hogy itt vagy, nemhogy még neked állna feljebb! Milyen jogon ítélkezel fölöttem? Azt ne mondd, hogy te még életedben nem öltél meg senkit, mert olyan harctudással, mint a tied, ezt nem fogom elhinni.
- Ezt nem is mondtam, de teljesen más, ha valakit azért ölsz meg, mert úgy hozza a szükség, vagy azért, mert vérdíjat tűztek ki a fejére. – Jade láthatóan hajthatatlan maradt ebben a kérdésben. Smaragdszín tekintete ismét a férfi arcára siklott, de ahogy találkozott annak dühös-szenvedő pillantásával, valahogy fontosnak érezte, hogy inkább a tüzet piszkálgassa.
Medardus kétségbeesetten túrt a hajába, fejét ismét kezébe hajtotta. Hosszú percekig nem szólalt meg újra, lehunyt szemmel ücsörgött. Egyszer feltekintett, kereste a lány pillantását, mintha szólni akart volna, de végül ajkait csak egy apró sóhaj hagyta el, a meséjét nem folytatta. Jade sem tett fel újabb kérdést, noha érdekelte volna, amit a mágus el akart neki mondani… de még az eddig hallottakat emésztette. Kisstílű tolvaj, bérgyilkos… eddig tisztelte a férfit, azonban ez sok mindent megváltoztatott, az ő számára legalábbis.
- Maradj itt őrködni, járok egyet – jelentette ki hirtelen Medardus, majd kardját felkapva felkelt a tűz mellől, és vissza sem tekintve a lányra nekiindult az úton.
- Várj! – kapta fel a fejét Jade. – Egyedül akarsz elmenni? És ha a gyíkok a közelben vannak?
- Nem hinném, hogy megtámadnának… - A férfi megtorpant egy pillanatra, de nem nézett hátra. – Hiszen elengedtek. Másrészt pedig, itt van velünk a kis kedvencük… Miatta sem támadnának.
Vagy pont miatta támadnának, jelentette ki gondolatban Jade, de némán nézte, ahogy a mágus ismét nekiindul előre, otthagyva társait. Gyorsan megbánta, hogy olyan ridegen viselkedett vele, legfőképp azért, mert így nem tudta meg egyetlen kérdésére sem a választ… Sóhajtva fordult vissza a tűz felé. Kételkedett benne, hogy egyhamar visszatérne a férfi, így tehát őrá maradt az őrködés… De nem, nem azért kelt fel, hogy társai álmát felügyelje. Bocsánatot akart kérni a mágustól, ehhez képest még inkább megsértette… Normális esetben rögtön utána indult volna, de a tábort sem akarta otthagyni. Fel kéne ébresztenie Wemoymot, ő átvenné az őrséget, és akkor ő mehetne… Bár az is lehet, hogy kérdőre vonnák, amiért hagyta elmenni a vezérüket. Sőt, ez valószínűbb… Lélekben már maga előtt látta, ahogy a férfiak körbeveszik őt, arról kérdezgetve, miért is ment csak úgy el Medardus. Akkor pedig el kéne mondania a beszélgetést… már pedig nem állt szándékában elárulni a titkát, annak ellenére sem, hogy szemtől szembe ezt mondta.
Hirtelen pattant fel a tűz mellől, kezébe fogva kecses pengéjét. Tétova pillantást vetett alvó társaira, belegondolva, mit is készül tenni, de töprengése pusztán egy pillanatig tartott. Végül is, a mágus azt állította, nem kell támadástól tartaniuk… Nekiindult ő is, sietős léptekkel, mintha attól tartana, hogy valami visszatartja végül… Csak reménykedett benne, hogy Medardus az úton maradt sétája közben, és nem kerüli majd el.

Hamar utolérte a férfit, aki lassú léptekkel botorkált a szekérúton, fejét leszegve. Ahogy Jade néhány lépés távolságba ért, megtorpant ő maga is, egy pillanatig csak figyelve az előtte haladó alakot.
- Miért éreztem úgy, hogy utánam fogsz jönni… - A mágus hangja halkan szólt, sétája közben sem torpant meg, és nem tekintett hátra a leányzóra, Jade pedig ismét elcsodálkozott rajta, hogyan hallja meg olyan tökéletesen a közeledtét. Az egykedvű szavak arra késztették, forduljon vissza, érezte, hogy Medardusnak nincs szüksége most az ő társaságára, ám mégsem tette… Kíváncsisága erősebbnek bizonyult tapintatánál.
Fejét oldalra billentette, ahogy az egyre távolodó férfi hátát figyelte, és ajkaira halovány mosoly kúszott, így szólalt meg, noha a másik ezt nem láthatta.
- Ennyire kiszámítható lennék?
Választ nem kapott, így ismét nekiindult, rövidesen felzárkózott Medardus mellé. Nem tekintett a férfi arcára, az erdőt figyelte maguk körül, az árulkodó csöndet kutatva, ami a gyíkok jelenlétére utalt volna, ám az éjszakai állatok nem jeleztek veszélyt. Az ős öreg fák kupolaként borultak föléjük, a lombok között megültek az éj árnyai, a könnyed szellők apró foszlányai megrezegtették a leveleket. Jade lehunyta a szemét menet közben, az elfekhez hasonlóan éles hallása még inkább ráhangolódott az apró zajokra…
- És most az egész tábor ottmaradt felügyelet nélkül? – A leányzó összerezzent a mágus szemrehányó hangjától, tekintete zavartan siklott rá.
- Hát… igen… mert hát végül is… - Elvörösödött, megtorpant a beszédben és a sétában egyaránt. Miért szabadkozik ő? És milyen alapon tesz neki szemrehányást a férfi, miután ő maga jelentette ki, hogy nincs mitől tartaniuk?
- Te mondtad, hogy a gyíkok nem támadnak, talán rosszul tettem, hogy hallgattam rád? – kérdezett vissza végül ismét megindulva.
Medardus gondolatban elvigyorodott az éles visszavágásra, arca azonban nem tükrözött érzelmeket továbbra sem. Lapos oldalpillantást vetett a mellette haladó lányra, majd a kérdést figyelmen kívül hagyva szólalt meg ismét.
- Miért jöttél utánam? Mit akarsz tudni?
- A történet végét, és a kérdéseimre a választ. Miért gyűlölitek egymást?
Ezúttal a mágus volt az, aki megtorpant, töprengő félmosollyal végigmérve a leányzót. Nem válaszolt azonnal a hozzá intézett kérdésre, egy helyben állva gondolkodott néhány pillanatig, mintha csak a korábban megszakított beszédének fonalát akarná ismét felvenni.
- Miért olyan fontos ez neked? – szólalt meg végül összevonva a szemöldökét, majd választ sem várva hátat sem fordított Jade-nak, és az út melletti fák irányába indult. – Gyere!
A sűrűn növő fák, bokrok között természetes ösvényre lépett, affélére, mint amin korábban a legyilkolt vadállatra is rábukkantak. Nem nézett hátra, számított rá, hogy a fél-elf követni fogja… Akkor mindenképpen, ha hallani akarja a mondandóját. Ha pedig mégsem fontos neki annyira… Hát, a táborba visszatalál egyedül is talán, ő pedig sétál egyet az erdőben. Bár abban nem volt teljesen biztos, hogy tényleg nyugalomba ringathatnák magukat, mégsem tartott tőle, hogy megtámadnák, és bízott annyira az ösztöneiben, hogy ne kételkedjék az ilyen gondolatokban.
- Az erdőbe? Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – Jade hangja tétován csengett, és nem indult meg a férfi nyomában. Megtorpant az ösvény legelején, tekintete úgy villant körbe, akár a riadt őzé. Gondolatban már kereste a fákon a vérfoltokat, várta, hogy valami sérült dög rájuk ront majd a sűrűből… Fejét hevesen rázta meg, hogy elűzze a kellemetlen gondolatokat, és sietve megindult Medardus nyomában, egy pillanatra sem maradva el mellőle.

A mágus minden átmenet nélkül szólalt meg ismét, hosszú percek múltán. Hangja elmélázva szólt, mintha abban a pillanatban idézné fel az emlékeket…
- Ketten voltunk mindenki más ellen, és már nem volt elég a kitartásunk. Nem hinném, hogy találkoztál volna valaha is képzett fejvadászokkal… Mindent megtesznek, hogy eltegyék láb alól azt, akit kipécéznek maguknak. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ha újat húzol valamely céhhel, áshatod a sírodat, jobb esetben… Rosszabb esetben nem marad, amit el lehetne ásni. – Apró mosoly suhant át arcán, de beszédét nem szakította meg. – Túl jól éltünk, túl híresek voltunk ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül meglépjünk, otthagyjunk mindent, amiért küzdöttünk, azonban a környék összes bérgyilkosa ránk vadászott. Elsősorban ezért kezdtem el tanulni a bűbájos dolgokat, hogy megvédhessem magunkat, vagy ha azt nem is, legalább időben tudjunk a támadóinkról. Ez mondjuk így nagyon szépen hangzik, de persze nem volt ilyen egyszerű… Bár azt hiszem, pont neked nem kell magyaráznom, milyen hosszadalmas munka a mágia tanulása.
Természetesen továbbra is megmaradt az undorom, és Durward undora a mágusok iránt, így a tanulmányaimban is arra szorítkoztam, ami feltétlenül szükséges volt a túléléshez. Kezdetnek a védő bűbájok, és a figyelmeztető varázsok… Minden, ami ahhoz kellett, hogy ne üthessenek rajtunk álmunkban. Azt hiszem, én voltam az, aki elrontotta végül a dolgokat… Többre vágytam, nem volt már elég az, amit tudtam. Megismertem azt a világot, amit korábban elítéltem, és megváltozott tőle az egész életszemléletem… Eleinte persze ez nem volt látványos, egyszerűen csak jobban elmélyedtem a tanulásban. Nem zavarta Durwardot, legalábbis akkor úgy véltem, és szerintem először még örült is neki. Őt nem érdekelte, mit csinálok, egészen addig, amíg neki nem okozok gondot ezzel… A varázslataim működtek, segítettek kivédeni a támadásokat, és már nem kellett attól tartanunk, hogy rajtunk ütnek álmunkban, a kijátszott, esetenként halott fejvadászok tovább növelték a tekintélyünket, mondhatni minden tökéletes volt.
- Mégsem volt annyira tökéletes, ha most itt tartotok… - jegyezte meg halkan Jade. Smaragdszín íriszei egyfolytában a férfi arcán függtek, a leányzó már nem törődött a környezetükkel, mintha csak elfeledkezett volna róla, hogy ők most a rettegett erdő mélyén sétálgatnak. Teljes figyelme a mágus felé fordult, miközben igyekezett lépést tartani annak gyors iramával.
Medardus pillantása lassan siklott az arcára, s mintha csak álomból ébredne, úgy bámult rá, ahogy emlékei közül visszarángatták a valóságba. Szemöldökét összevonta a lányt figyelve, közben pedig azon gondolkodott, a megjegyzés gúnyosnak volt-e szánva, vagy csak az ő figyelmének visszatérítése miatt szólalt meg Jade…
- Egy idő után valóban nem – jelentette ki végül a kérdésre válaszolva, és megerősítésként aprót biccentett. Néhány pillanatig ezután csak némán haladt előre, azon töprengve, hogyan is folytassa a mesét, és ezúttal a fél-elf sem szakította meg gondolatait, bár a mágus végig magán érezte a fürkésző tekintetét.
- Azt hiszem, én voltam az, aki elrontotta végül a dolgokat – ismételte meg korábbi mondatát lassan, minden szót megforgatva a szájában. – Én a bűbájokat tanultam, egyre mélyebbre haladva a mágia ösvényein, Durward pedig teljes figyelmét az előbbre jutásunknak szentelte, fenntartva és növelve hírnevünket. Sosem álltunk közel egymáshoz, ezalatt az idő alatt pedig még jobban eltávolodtunk… Nem egyszer fordult elő olyan, hogy egyedül végzett el egy olyan feladatot, amit elvállaltunk, bennem pedig fel sem merült, hogy segítsek neki, ahhoz túlságosan lefoglalt a saját kitűzött célom. Talán ott is hagytam volna őt, de továbbra is szükségünk volt egymásra… A bérgyilkosok céhe nemhogy felhagyott volna a ránk való vadászattal, de csak még ádázabban üldöztek a kudarcok után… Sőt, ami azt illeti, egyre híresebbek, hírhedtebbek lettünk. Már a hozzánk hasonló renegátok fő célpontja is a mi párosunk volt, és úgy vélem, ez volt az, amiért Durward továbbra is eltűrte azt, amit művelek. A bűbájaim jó párszor megmentették az ő életét is… Nekem pedig túl kényelmes volt ez az életmód, hogy feladjam. Jó voltam abban, amit csináltam, csináltunk, hiszen egyre inkább a legjobbak közé soroltak mindet… Miért változtattam volna hát rajta?
- Túl kényelmes az életed? Bérgyilkosként?
- Még mindig undorodva beszélsz… - nézett rá Medardus, de megjelenő félmosolya ezúttal nem dühös volt, csak elnézést tükrözött, mintha a leányzó csak egy értetlen gyerek lenne. – Már megmondtam, nekem ez csak egy munka volt, illetve egy életmód. Suhancként így törhettünk ki az utcagyerekek közül, ezen kívül pedig nem érettünk semmihez.
- Márpedig szerintem igenis lehet változtatni az életmódon, ha igazán akarja az ember – jelentette ki eltökélten Jade, majd ahogy smaragdzöld tekintete találkozott a férfi hűvös pillantásával, hirtelen lesütötte szemét. – Ne haragudj. Igyekezlek nem félbeszakítani majd. Folytasd, kérlek… Amit eddig elmondtál, érdekes, viszont még mindig nem kaptam választ a kérdésemre.
- Igen, igazad van, kicsit túl terjengősen beszélek… Csak szeretném, ha megértenéd, mi miért és hogyan történt. Mert nekem a végére már nem számított senki, csak Kendrah…
- Kendrah?
- Kendrah…