- Drága Medardus? – A mágus dühösen horkantott fel, ahogy a férfi szavait visszhangozta. – Mégis, mit képzelsz te magadról?!
Megvető tekintettel mérte végig a tolmácsot, ám az válasz nélkül hagyta kitörését. Gúnyosan mosolygott, ahogy pillantását Medarduséba fúrta, és nem hagyta magát feldühíteni. Ó, nem. Itt most övé a vezető szerep, és meg is kívánja tartani ezt az előnyét.
- Abban pedig biztos lehetsz – folytatta a mágus -, hogy most nem fogod annyival megúszni, mint a múltkor…
- Múltkor? Honnan a fenéből ismerik ezek egymást? - Nemcsak Jade fejében fogalmazódtak meg ezek a gondolatok, ahogy a veremben zajló párbeszédet hallgatták, azonban ő volt az, aki hangosan is kifakadt. Vorka tartotta őt fél karjával, hogy meg bírjon állni a verem szélén, ám képes volt egyenesen állni, és ezt nagy haladásnak érezte.
- Engedj el, kérlek – nézett rá a sötét bőrű férfira, aki bólintva eresztette le őt a földre. Na jó, talán mégsem elég erős, hogy egyedül ácsorogjon… Sebaj. Lassú mozdulatokkal kezdte lehámozni karjáról felsője ujjának maradékát. Fájdalmasan szisszent föl, ahogy az alvadni kezdő vérből kitépte a szövetet, de nem hagyta abba, amit csinált. Most van elég bátorsága, most kell befejeznie… Még jó, hogy kaptak vizet a gyíkoktól. Bal kézzel elég ügyetlenül mozgott, de hát… Kezébe vette a vizeskorsót, majd lassan a sebre csorgatta belőle a vizet. Hmm… nem is rossz… A sérülés ezerszer jobban nézett ki, mikor már nem borította annyi vér. A Manticore karmai durván beletéptek a húsába, ám nem volt annyira mély, mint amilyen fájdalmas. Ahogy érezte magát, minimum a csontoknak kéne villogni a seb mélyén… Sóhajtva tépte fel másik karján is ruhájának ujját, hevenyészett kötést hasítva az anyagból, és rövidesen teljesen eltakarta vele a sebet a karján. Inkább nézi a szakadt szövetet, mint a vöröslő húst.
Odakúszott Wyem mellé, megnézve, mit is műveltek vele társai, amíg lent volt. A szőke is úgy helyezkedett el, hogy lássa az aréna eseményeit, ám Jade kételkedett benne, hogy fel is fogja, ami lent folyik. Homloka gyöngyözött a verítéktől, szemeit félig lehunyva tartotta, és erősen zihált. A leányzó végigsimított a férfi arcán. Érte most nem sokat tud tenni… Rosszul van, ez látszik rajta, ám a méreg terjedését sikerült lelassítani, illetve egy részének legalábbis. Ha elég erős a szervezete, kibírja, míg találnak egy vajákost, ha nem…
- Tarts ki – súgta halkan a fülébe. – Hamarosan vége lesz, és elmegyünk…
Néhány szívdobbanásnyi ideig még figyelte a szőke arcát, azonban reakciót nem kapott, így nagyot sóhajtva fordult el tőle. Vorka segítségével ismét álló helyzetbe tornázta magát, és figyelmét a lent zajló események felé fordította. A beszélgetés egy részéről lemaradt… Mindegy.
- Kezdhetjük tehát? – kérdezte Durward. Arcán még mindig ott ült fensőbbséges mosolya, egész lénye nyugodtságot árasztott. Az eddig kezében tartott két kard közül most az egyiket a villámló szemű mágus lába elé dobta. Medardus végigfuttatta tekintetét a fegyveren, a sokszor kezében fogott markolaton, az általa karbantartott fémen… A saját kardja volt. Értetlenül nézett fel a másik férfira, de nem tette szóvá, csak fél szemöldökét vonta fel. Kezébe vette a jól ismert pengét, kérdését azonban nem fogalmazta meg hangosan, csupán önmagának tette fel, gondolatban.
Miért? Miért akarsz velem harcolni? És miért adtad vissza a kardom?
Durward nem ismerhette a gondolatait, és a mágus nem is várta, hogy esetleg elmondaná indokait, fel sem merült benne, hogy a másik esetleg meghallja a semmibe eresztett kérdést, és még reagál is rá.
Miért ne? Talán félsz tőlem?
Medardus döbbenetét dühnek álcázva horkantott fel.
No lám… Hát elsajátítottad az annyira utált mesterséget… Mágusfattyú lettél, alsóbbrendű lények szolgája… Ezt sosem hittem volna rólad, Durward.
Mindeközben óvatos mozdulatokkal keringtek körbe, mintegy próbálgatva egymást, ki veszti el hamarabb a türelmét, önuralmát. A szemkontaktust egy pillanatra sem veszítették el a másikkal, így aztán egyiküknek sem tűnt fel, hogy néma párbeszédüknek egy harmadik fültanúja is akadt, Jade személyében, akit ezúttal senki nem akadályozott meg a mágia hullámainak érzékelésében.
Mágusfattyú? Pont te mondod ezt? Hiszen mindig is te voltál az, aki annyira rajongott a bűbájos dolgokért. Én csupán szeretem tudni, mivel állok szemközt. Nem hagyom, hogy még egyszer készületlenül érjen a támadásod. És ezúttal a ribancod sem kell.
Medardus artikulátlanul felüvöltött, és erre már nem elméjének erejével válaszolt, egy vadállat tomboló dühével rontott a másik férfira. A pengék csikorogva feszültek egymásnak.
- Soha többé… ne merészeld… leribancozni! – Az utolsó szót már ordította, és pengéjét megtaszítva hátralökte Durwardot. Az elhátrált előle, hogy ne döntse le a lábáról. Egyensúlyában kissé megingott, de önbizalmában nem látszott megrendülni.
- Van egy nagy hibád, Medardus… - szólt önelégülten mosolyogva, miközben ismét keringeni kezdtek az arénában. – Túl könnyen ki lehet téged hozni a sodrodból. Halottat én hiába sértegetek… De neked, meglásd, egyszer még ez lesz a veszted.
Igen… valóban felhergelte magát, erre ő is rájött. Sok hibája közül az egyik, ám nem szabad hagynia, hogy Durward ezt kihasználja. Nem szabad ismét nekitámadnia… Egy ilyen heves reakció túl hamar kifárasztja, ha pedig most veszít, az nem csak az ő életébe kerülne, hanem a csapata életébe is. Összeszorította a fogát, és megállta, hogy ne vágjon vissza a tolmácsnak. Ő rángatta bele a társait, neki is kell kivinnie őket innen. Senkinek sem szabadna ekkora terhet a hátára vennie, több ember életéért felelni… Egyszer ebbe már majdnem belerokkant…
- Na mi baj, Medardus, elgondolkodtattalak? Vagy csak egyszerűen beijedtél?
A gúnyos hangnemtől ismét úgy érezte, fülében dobol a vére, de belekapaszkodott csöppnyi nyugalmába, és nem hagyta magát kihozni a sodrából.
- Ugyan… Csupán azt fontolgatom, a nyelved vágjam ki előbb ostoba hazugságaidért, avagy más módon álljak neki megcsonkolni téged.
- Durward!
Mindketten összerezzentek a követelődző hangra, körözésükben is megtorpannak. A tolmács visszanyelte válaszát, és föltekintett, szemében kihunyt a gyilkos düh. A gyíkvezér komoran bámult rájuk, szemét ide-oda jártatta közöttük, majd pillantása megpihent a megszólított férfin. Hadaró nyelvén kezdett neki magyarázni valamit, miközben karmos kezeivel idegesen gesztikulált.
No lám, gondolta Medardus, és ajkaira akaratlanul is gunyoros mosoly kúszott. A vezér úgy érzi, immár nem ő irányítja az eseményeket, és ez nagyon nem tetszik neki… Szinte biztos, hogy nem ő akarta Durwardot ellenfelemnek. Nem tudja…
Mosolya kiszélesedett, ahogy az engedelmesen bólogató tolmácsot figyelte, majd feltekintett társaira, ahol Jade fürkésző pillantásával találta szemközt magát. A lány némán figyelte őt, s bár tekintete megválaszolatlan kérdésektől volt terhes, nem beszélt hozzá, így a mágus biztos volt benne, hogy semmit nem hallott a másik férfival való társalgásából.
- Gyorsan kell befejeznünk, a gyík ezt akarja – rángatta vissza a valóságba Durward metsző hangja. – Így tehát halálod gyors lesz… Bár közel sem fájdalommentes – vigyorodott el.
Medardus hidegen meredt rá, de úgy döntött, nem veszi fel a megalázó kijelentést. Egyikük meghal itt, ebben bizonyos volt… De ő nem saját magára tippelt. Támadásra várva figyelte a tolmácsot, de izmait ellazította, jobbjában lazán tartotta a kardot, hegye a föld felé mutatott. Mélybarna lélektükrei nyugodtságot sugároztak, ahogy a másik férfit figyelte.
Durwardot ez elbizonytalanította. Ennyire várja már a halált? Vagy csak egy újabb csel…? Lassú léptekkel ismét körözni kezdett ellenfele körül, és a mágus egy helyben követte mozgását. A levegő szinte izzott körülöttük, ahogy a pillantásuk összekapcsolódott. Mind a ketten azt várták, hogy a másik támadjon előbb. Már nem beszélgettek, a csönd lepelként feszült rájuk, a vibráló gyűlölet eltöltötte őket… Durward megtorpant végül, és a vezér sürgető kiáltására kelletlenül támadásba lendült. Féloldalasan támadott, pengéjével alacsonyan sújtott a mágus felé, annak védelmét próbálgatva, ám nem adta bele az összes erejét. Rá kell jönnie, mit tervez a mágus, ha győzni akar…
Medardus hatalmas lendülettel verte vissza a gyenge támadást. Bal lábán támaszkodva vett félfordulatot, hogy szembekerüljön a másik férfival, majd jobb kezét felfelé rántva hárította a féloldalas vágást. Lendületét kihasználva perdült tovább, félig Durward háta mögé kerülve, és hátulról támadva őt. Ellenfele azonban számított erre a lépésre, oldalát védtelenül hagyta ugyan, de a mágusnak esélye sem volt ezt kihasználni. Durward hirtelen mozdulattal guggolt le, majd kezeire támaszkodva erőteljesen kirúgott, lábát körbelendítve. Medardus nagyot nyikkanva landolt a hátán, ahogy a férfi kirúgta alóla a lábát, nem várta ezt a fordulatot. Felállni nem volt ideje, csak kardját kapta maga elé, így a tolmács pengéje az arca helyett azon csattant. Durward lassan kényszerítette egyre közelebb hozzá az összeakaszkodott pengéket, acélszín szeme jeges fénnyel lobogott.
- Egyszer győzhettél ellenem… Többet nem hagyom… - sziszegte az arcába.
- Csak… ne bízd el magad… - válaszolta Medardus, miközben az ellen küzdött, hogy ellenfele arcába szorítsa a kardot. Bal kezét a meztelen pengére szorította, ahogy megtaszította a másikat. Érezte, ahogy karján végigfolyik a vér, de nem foglalkozott a fájdalommal. Csak karcolás… Hátralökte a férfit, majd felpattant a földről.
Halálos táncuk folytatódott.

A csapat tagjai a verem széléről figyelték a két férfi harcát, mely végtelenre nyúlt szemükben. Órák óta gyötörték már egymást, az idő lassan hajlott át a délutánba, azonban egyikük sem látszott feladni a harcot, fáradtságuk nem döntötte le őket a lábukról.
Jade a sérült karját dédelgetve, időnként valamelyik társára támaszkodva, de a saját lábán ácsorgott mellettük, és a férfiak meg sem próbálták rávenni, hogy pihenjen inkább. Mindannyian látták, mit művelt odalent a bestiával, és az… ijesztő volt. A fél-elf lány bebizonyította igazát, megmutatta harctudását.
- Lia… - Wemoym a fivére mellett térdelt, így nem csak az aréna történéseit tarthatta szemmel, hanem a sérült férfit is. – Rosszabbul van…
A leányzó odatérdelt mellé, kezét a szőke homlokára szorítva.
- Rosszabbul van, és még lesz is… - csóválta meg a fejét. - Szerencséje van, hogy még él. A méreg, amit a pók termel, több összetevőből áll. Egyik része halálos, jól mondta Durward… azonban az a méreg lassabban terjed, és épp ezért, ha jól tippelem, abból kevesebb is jutott a szervezetébe. Attól tartok, nem elég lassan, de azzal, hogy a csuklóját marta meg, időt nyerünk. Piócák kellenének, hogy kiszívják… Az az igazság, hogy elvileg már meg kellett volna halnia…
Lassan tekintett fel Wemoym arcába, majd lesütötte a tekintetét.
- Miből állapítottál meg ennyi mindent? – nézett rá döbbenten a férfi.
- Értek egy kissé a mérgekhez – mosolyodott el, még mindig nem nézve a másikra. Végigsimított az öntudatlan férfi arcán, majd ujját lassan végigfuttatta az elsötétedett éren.
– És a mágiához is. A kettő együtt elég sok mindent segített kitalálnom – tette hozzá egy pillanattal később, majd felnézett az északira. – Ez a tetoválás nem segíthet neki?
- Nem hiszem – ingatta meg fejét Wemoym. – Vagyis én nem tudok róla, hogy tudna ilyet.
Jade bólintott, és együtt keltek fel, hogy visszatérjenek a verem szélén ácsorgókhoz. Medardus és Durward időnként összecsapva köröztek alattuk, és nem csak a két penge, de a két férfi akarata is újra és újra egymásnak feszült, s szavaik talán nagyobb sérülést okoztak, mint a fegyverek éle. Valahonnan ismerték egymást, ez egyértelművé vált a harc közben egymáshoz vagdosott félmondatokból. De mi közük van egymáshoz? És hogy került most ide Durward? Jade, aki a gondolatban elhangzott szópárbajról is tudott, erre kereste a választ, ám az őszinte és mély gyűlöleten kívül semmit sem talált.
Átellenben velük, a szakadék túloldalán a vezér feszült figyelemmel követte a párharcot, de nem szólt közbe, nem állította meg őket. Sárga hüllőszemei követték a két férfi mozgását, villás nyelve időnként elővillant a szájából, ahogy idegesen megnyalta ajkait. Régen rájött már, hogy nem a próbatétel miatt harcolnak ilyen hevesen, ám ez a fordulat mit sem változtatott azon, hogy ha az emberek vezére veszít, meghalnak mindannyian. Teljes figyelmét az aréna felé fordította hát, egyetlen pillanatról sem akart lemaradni, így először az sem tűnt föl neki, hogy Tae állt meg mellette. A lány tekintetében aggódás villant, ahogy pillantását Durward és Medardus között jártatta.
- Nézd! – súgta oda Hyrcan az elgondolkodott Jade-nak, s a gyíkok felé intett. – Apucinak úgy látszik, nem tetszik, hogy itt van a lánykája.
A hüllő otthagyta korábbi megfigyelőhelyét, és mindenáron Tae-t akarta elrángatni a verem közeléből. Pergő hangon magyarázott neki valamit, miközben a lány karját fogva vonta őt hátrébb. Tae azonban nem hagyta magát, újra és újra visszatért a szakadék szélére, nem hallgatva apjára. A vezér végül elunta a lány ellenkezését, és lendületes pofont adott neki, apró kacajt csalva ki az őt figyelő Hyrcanból. Tae erre metsző hangon visított fel. Valószínűleg hisztizik, gondolta Jade. A félgyík lány ismét felrikoltott, majd hátat fordítva apjának elrohant. A hüllő azonban nem látta, hogy nem arra távozott, mint amerről jött…

Medardus zihálva pattant föl. Inge már rég ronggyá szakadt, testét pedig vér borította, a sajátja és Durwardé vegyesen. Homloka verítékben úszott, kardot tartó keze csúszott az izzadságtól. Az erőfeszítés és a tűző nap együttesen megtette hatását. Izmai remegtek a hosszú ideje tartó megerőltetéstől, minden porcikája remegett az ellen, hogy meg kelljen emelnie fegyverét.
Kifelé fordítva pengéjét hárított egy támadást, majd hátralépett. Egyre jobban fárad… Ha rövidesen nem történik valami, könnyen előfordulhat, hogy ő marad itt végül holtan. Az eddigi sérülései nem túl súlyosak, a legnagyobb ellenfele nem is Durward, hanem maga a fáradtsága.
A másik férfi ismét rátámadott. Ő is kimerült a hosszú ideje tartó harcban, s a mágusnak ez volt a szerencséje. Durward előrelendült, újabb csapást mérve rá, de ezúttal túl nagy volt a lendület, a csapás túl erősre sikeredett, s jobb lába, melyen hátul támaszkodott, felemelkedett kissé a talajról. Medardusnak ennyi is elég volt, ellenfele apró hibáját kihasználva lendült előre. A támadás ellen nem is védekezett, csupán oldalt lépett, így a penge nem élével, hanem lapjával csapódott kulcscsontjának. Felszisszent a fájdalomtól, de nem törődött vele, még nem. Teljes figyelme az egyensúlyában megingott férfi felé fordult, aki a félresikerült ütést fogta vissza, hogy újabb csapásra emelhesse fegyverét. A száguldó idő megtorpant egy pillanatra, s az események lelassultak a mágus körül. Nem érzékelte a vállában lüktető fájdalmat, korábbi sérülései sem tűntek fel neki, ebben a percben csak az elvégzendő feladat lebegett a szeme előtt. Leguggolt, s kezét kinyújtva megragadta Durward bal lábát. Pontosan abban a pillanatban rántotta meg maga felé, amikor a férfi másik lába ismét a földre támaszkodott, a kibillent egyensúlyt keresve. A rántás következtében Durward ismét megingott, és hátravágódott, torkát döbbent ordítás hagyta el. A mágus felpattant, és diadalittasan állt meg a másik felett.
- Neked is van egy nagy hibád, Durward. Szereted alábecsülni az ellenfeleidet. Most pedig befejezem, amit legutóbb nem volt erőm.
Feje fölé emelte kardját, s megforgatta a levegőben, hogy aztán annál nagyobb erővel döfhesse a tehetetlen férfi szívébe. A tolmács lehunyta szemét. Ennyi volt hát…