- Hé! Engedjenek el! Hagyjanak már békén, megyek magamtól is!
Medardus utálta, ha kellemetlen zajok ébresztik, márpedig Lia hangos veszekedése tökéletesen kimerítette számára ezt a fogalmat. Szemöldökét összevonva ült föl, ám ahogy körbetekintett, az álom egy pillanat alatt tovatűnt szeméből. A kis házban gyíkok nyüzsögtek, nem épp kedvesen ébresztgetve őket… Sorban egymás után mentek oda a foglyokhoz, durván felrángatva őket a földről, és láthatóan nem érdekelte őket túlzottan, hogy a kiválasztott személy éber-e vagy még alszik, egyformán bántak mindenkivel. Most épp a fél-elf leányzón volt a sor, aki hangosan tiltakozott az eljárás ellen. A hüllők egy ideig tűrték a vadmacska módjára fújtató lány kapálódzását, majd saját nyelvükön morogva valamit otthagyták őt. Végül is a céljuk az volt, hogy fölkeltsék őt, és ezt elérték…
Lassan indultak meg a mágus felé, aki ezt észrevéve gyorsan felhagyott a tétlen szemlélődéssel, és fölpattant a földről. Farkasszemet nézett fogvatartóikkal, akik végül úgy döntöttek, nem ráncigálják inkább az éberen figyelő mágust. Jade veszekedése felébresztette azokat is, akikhez még a gyíkok nem jutottak el, így több dolguk révén rövidesen kivonultak a házikóból.
- Ezt a bánásmódot… Azt hittem, legalább reggelit hoz majd nekünk Tae, meg mosdóvizet, mint máskor – zsörtölődött halkan a leányzó, miközben a kisebbfajta dulakodásban összekuszálódott tincseit igazította be a füle mögé, hogy ne hulljon arcába.
- Lehet, hogy nem engedik – tippelt Wemoym.
- Este engedték! Akkor most miért ne jöhetne? – csóválta meg fejét Jade.
A nyitva maradt ajtón az egyik őr dugta be fejét, saját nyelvén rájuk kiáltva valamit. Ahogy a foglyok nem mozdultak, visszatért néhány hüllő, és dárdákat szegezve rájuk kiterelték őket a bejáraton, és megindultak velük a gyülekezőhely felé.
- Kezdem unni ezt a helyzetet – jegyezte meg halkan Perpignan, ahogy ismét a tölgy előtt álltak megkötözve, arra várva, hogy a gyíkvezér megjelenjen végre, és elmondja, mit fognak csinálni.
- Igazán találhatnának már maguknak jobb elfoglaltságot, mint bennünk gyönyörködni…
A korai óra ellenére jó pár hüllő verődött össze körülöttük, izgatottan figyelve őket. Talán valamiféle cirkuszi látványosságra készültek, vagy csak a végső ítélet kihirdetésére, de ahogy telt az idő, egyre többen gyűltek oda. A fiatalabb lények közül néhányan egészen közel merészkedtek, mintha csak bátorságpróba lenne, hogy ki fél legkevésbé a veszélyesnek mondott idegenektől… Őreik azonban éberek voltak, és a túlságosan érdeklődő gyíkokat gyorsan elzavarták a közelükből.
Rövidesen megjelent a vezér is, nyomában Durwarddal. A tolmács karba tett kézzel lépett oda hozzájuk. Arcán fensőbbséges félmosoly ült, mintha még ő tenne szívességet a foglyoknak, hogy szóba áll velük…
- Nos? Kiket választottatok? Kik azok, akikre rábízzátok értéktelen kis életeteket?
Wyem, Jade, és Medardus egymás után előreléptek.
- Ó… Medardus! Ennek külön örülök – mosolyodott el a férfi, és mosolya halált ígért mindannyiuknak. Látszott, ha őrajta múlna, egyikük sem hagyná el a gyíkok faluját élve…
- Örülj, Durward, már nem sokáig örülhetsz! – felelte a mágus baljóslatúan.
- És most félnem kéne, mondd? – A tolmács felvonta szemöldökét, majd egyenként végigmérve mindhármukat végigsétált előttük.
- Tehát… a mágus a harcos, az északi a legjobb reflexű… Hmm… érdekes választás… És… Ó, nézd csak! – állt meg Jade előtt meglepetést tettetve. – Micsoda szépség! A fürgeség kiválasztott harcosa lenne?
Lassan mérte végig a fél-elf leányzót, hosszasan legeltetve szemét az arc finom ívein, a smaragdzöld szemeken, na meg a telt idomokon, a test kecses vonalain, amelyek annyiszor vonzották már magukra a mohó férfitekinteteket. Jade némán tűrte a pillantásokat, de arcára tömény undor ült ki, izmai megfeszültek, és még véletlenül sem nézett a vele szemközt ácsorgó férfira.
- Mióta tartasz kurvákat, mágus? Nem akarod véletlenül kölcsönadni nekem?
Jade tudta, hogy a tolmács csak provokálni akarja őt, ám nem tudta tovább türtőztetni indulatait, a szemtelenül vigyorgó férfi felé ugrott, artikulátlan üvöltést produkálva. Azaz, csak ugrott volna, de kötelékei és az őrök visszatartották őt. Legszívesebben megfojtotta volna Durwardot, szabadulási esély ide vagy oda… Ám a hüllők erősen fogták, és így esélye sem volt, hogy az önelégült férfira vesse magát. Nagy levegőt vett, és szembeköpte őt. A tolmács félrekapta fejét, mintha pofonvágták volna, és lassan tekintett ismét a fél-elf lányra. Arcán csillogtak a nyálcseppek, amit lassú, szinte mesterkélt mozdulattal törölt el, és közben arcára visszatért a gunyoros mosolya, ami a vadászó ragadozóra emlékeztette Jade-t. Ez a férfi az állat, nem a hüllők körülöttük!
- Kár, hogy meg kell halnia… - Durward gúnyos mosolya egy pillanatra sem tűnt tova, ahogy hátat fordított nekik, és visszalépett a gyíkvezérhez. Valószínűleg a véleményét mondhatta el a kiválasztottakról, mert időnként a gyík is rájuk tekintett, mintha csak az állítások helyességét ellenőrizné. Miután a tolmács befejezte beszédét, a vezér tárgyalt vele még egy darabig, kérdezgette őt, talán vitáztak valamiről. Végül aztán Durward ismét feléjük fordult, és elkezdte lefordítani azt a rövid beszédet, amit a hüllő intézett hozzájuk, beleszőve saját mondandóját is.
- Most a Halálverembe visznek titeket, ahol a három kiválasztott feladatot kap annak megfelelően, hogy melyik képességben jeleskedik. Halálverem… kellemesen csengő név, igaz? Eredetileg nem pontosan ezt jelenti, de emberi nyelven nem lehet pontosabb fordítást adni rá. Ha értenétek, amit a hüllők beszélnek, talán megéreznétek e primitívnek mondott nyelvben rejlő szépségeket… Az árnyalatnyi különbségeket, amik az egyes kifejezések között rejlenek. – Hangja lelkesedést tükrözött, mint valami büszke gazda, aki állatairól, terményeiről beszél, vagy valami tudós, aki a laikusokat világosítja fel tudományának területéről… Igen, ez a hasonlat nagyon is illett rá. Rajongott a gyíkokért, vagy legalábbis a rajongáshoz nagyon hasonló érzelmek futottak át arcán. - Ez a hely természetesen nem itt van, egy ilyen arénát érthető módon nem a falu közvetlen közelébe építettek. Egy csapat harcos fog titeket most odavezetni, ám előtte a szemeteket bekötözik majd. Nem szeretnénk, ha netalán eszetekbe jutna visszatérni majd valamikor… - mosolyodott el szinte vidáman. – Feltéve persze, hogy kijuttok onnan egyáltalán. A három próbatevő megkapja a szükséges fegyvereket is feladata teljesítéséhez, ám mielőtt bármiféle csel jutna eszetekbe, elárulom, hogy ötven íjász fogja figyelni minden mozdulatotokat! Nem olyan jók, mint mondjuk az elfek íjászai, de ők a legjobb képességű harcosok, és ritkán tévesztenek csak célt. Nem ajánlom, tehát, hogy bármivel próbálkozzatok! A falubéliek nem tartanak veletek, bármennyire is szeretnék látni halálotokat, a vezér ezúttal másképpen rendelkezett. Tehát arra se számítsatok, hogy a lágyszívű közönség kedvéért megkímélik életeteket, ha csalni próbáltok, vagy elbuktok! – Pillantása lassan futott végig a feszülten figyelő társaságon, mosolya merengővé vált. – És sok szerencsét…

Hosszasan meneteltek a sűrű erdő mélyén, és ezúttal sokkal kellemetlenebb volt, mint elfogatásukkor… Most még a szemük világára sem hagyatkozhattak. Hiába tiltakoztak az eljárás ellen, hiába mondták, hogy úgysem tudnák megjegyezni, merre haladnak a számukra ismeretlen erdőségben, a gyíkvezér hajthatatlan volt. Talán valóban csak a népét védelmezte, vagy talán örömmel figyelte szenvedésüket, ahogy orra buktak az egyenetlen talajon, beleakadtak a kiálló ágakba, bozótosok tüskés karmai nyúltak utánuk, marasztalva őket… Őreik nem sokat segítettek nekik, csupán akkor taszigálták őket tovább, ha elakadtak egy-egy sűrűbb részen. Lassan haladtak, nagyon lassan, de talán akkor sem lett volna egyszerűbb dolguk, ha nem akadályozza őket vakságuk. Nem menetelhettek többet egy-két óránál, valószínűleg még annyi sem volt, ám amikor végre lekerült szemükről a kötés, Medardus azt várta, majd sötétség fogadja őket, vagy legalábbis a lemenő nap fénye. Furcsa volt azt látni, hogy az égi szekeres éppen hogy megkezdte pályáját… Néhány percig csak hunyorgott az éles fényben, majd ahogy végül látása ismét kitisztult, körbenézett, szemügyre véve a helyet, ahová érkeztek.
Döbbenetes látvány volt, egyszerűen lenyűgöző. Egy kisebbfajta tisztás szélén álltak, nem volt szélesebb hat-hét lépésnél sem talán. Hátuk mögött az erdő sávja húzódott végig, lábuk előtt nem sokkal pedig véget ért a talaj. Szinte szabályos kör alakú verem terült el alattuk, úgy nagyjából tíz méter mélységben. Fala teljesen függőleges volt, valószínűleg ugyanazzal a technikával készíthették, mint föld alatti börtönüket, de már maga az aréna létezése is ellentmondott a természet törvényeinek, hiszen nem volt semmi, ami a meredek falat tartotta volna, és ennyi földnek már az önnön súlyától össze kellett volna omlania. A verem átmérője is óriási volt, kétszer, talán háromszor is akkora lehetett, mint a mélysége, ezt szabad szemmel már nem is lehetett eldönteni. A tizenkét fogoly elnémult a különleges látványtól, igyekeztek befogadni az óriási terület teljes valóját, és ezúttal őreik sem gátolták meg őket a szemlélődésben. Körben a fal tetején íjászok helyezkedtek el, egyforma távolságra egymástól. Mindegyikük kezében szarvasínnal felajzott agancsíj volt, nyilaik is készenlétben voltak, ám hegyük egyelőre még a föld felé mutatott, nem jelentett számukra veszélyt. Nem messze tőlük, közvetlenül a verem falánál csigás szerkezetet állítottak fel, egyszerű emelőt. A csigákon kötél volt átvetve, és különös fatákolmányt rögzítettek rá, ami leginkább egy nyitott falú kosárra emlékeztetett. Igen jó mérnöki tudásra utalt, hogy az erdő mélyén ilyen szerkezetet voltak képesek építeni, ami még civilizált körülmények között, megfelelő szerszámokkal is rengeteg tervezést igényelt…
- Csodálatos, nem? – Durward hangja zökkentette ki őket a szemlélődésből. A gyíkvezér eléjük lépett, és ismét szónokolni kezdett, amit a tolmács rögtön fordított is számukra.
- Amit magatok előtt láttok, ez a Halálverem. Oda csak a három kiválasztott megy le, és őrök sem kísérik őket, ám, mint már szó volt róla, és mint bizonyára ti magatok is észrevettétek, ötven íjász figyeli minden mozdulatotokat. Egyszerre csak egyikőtök megy le, mondhatni, biztonsági okokból. – Elhallgatott, pillantását végigfuttatta a három harcoson, akik vállalkoztak a próbatételekre. Tekintete hidegen sütött, akár az acél, és a színe is annak szürkéjében játszott…
- Ki lesz az első választott tehát?
Egy szívdobbanásnyi ideig megfeszült a csönd közöttük, mintha még az erdő zajai, a csöndes szellő susogása is elhalt volna, az egész világ visszatartotta lélegzetét… Aztán pillanatnyi habozás után előlépett Wyem, és a némaság tovarebbent, mintha soha nem is létezett volna.
- Én megyek – jelentette ki eltökélten, és a gyíkvezér intésére két őr fogta közre. A liftként szolgáló tákolmányhoz terelték, társai figyelő tekintetétől kísérve, ám a „kosárba” már csak egyedül szállt be, a hüllők elhátráltak mellőle. Lassan eresztették le a verem aljára, majd a liftet felhúzták… Talán azért, hogy ne próbálhasson meg visszajutni a felszínre.
Wyem lassan sétált az aréna közepére, egyszerre próbálva az egész teret felmérni maga körül. Ez a nagysága miatt szinte lehetetlen feladatnak tűnt, de nem szerette volna, hogy készületlenül érje őt, ha valami lenne még lent rajta kívül… Néhány tétova kört tett meg, végül elhelyezkedett középen. Laza terpeszbe állt, karját keresztbe fonta mellkasán, és föltekintett a feje fölé, a gyíkot és tolmácsát keresve. Míg ő odalent vizsgálódott, a vezér körbesétált, a verem átellenes oldalára, így tulajdonképpen szemközt állt a csapattal. Néhány testőre volt csak vele, meg természetesen Durward.
- Készen állsz, harcos? – tekintett le a tolmács. Wyem bólintott, mire a háta mögött halk nyikordulással ismét ereszkedni kezdett a lift. A szőke ugrásra készen fordult arra, ellenfelét várva, ám a platón nem állt más, csak egy sűrű fonással készített kosár. Elég nagy volt, jól megrakott állapotban talán már nem bírta volna elcipelni egyetlen ember, de még a mérete ellenére sem számított különlegesnek… Nem volt más, csak egy egyszerű kosár. Wyem kérdő tekintettel fordult ismét a vezér és Durward felé, nem értette, mit is kéne csinálnia.
- Most leteszteljük, mennyire gyorsak a reflexeid.
Valahonnan egy súlyos hálót dobtak felé, ami a lába mellett puffant a földön. Wyem nem tekintett le, pillantása továbbra is kérdőn függött a verem szélén ácsorgókon, azt várva, hogy közöljék vele végre, mi is lenne a feladata.
- A kosárban egy állat van. Egy igen fürge állat. És igen gyorsan öl. A feladatod a következő: ha a háló segítségével el tudod kapni, és vissza tudod rakni a kosárba, anélkül, hogy halálos sebet kapnál, kiálltad a próbát.
- Ennyi? Egyetlen hálóval fogjak meg egy gyilkos állatot? Valami fegyver… kard, tőr, szigony, valami… nem járna esetleg ehhez a feladathoz? – A szőke kétkedőn tekintett a tolmács arcába.
- Miért kapnál fegyvert? Nem az a célod, hogy megöld, csak a kosarába kell visszaraknod. Ehhez tökéletesen elég az a háló, amit kaptál. – Durward elvigyorodott, majd ahogy a gyíkvezér rászólt, talán valami parancsot adott neki, lassan feltekintett. Wyem helyett most fivérével nézett farkasszemet, de szavait továbbra is az arénában ácsorgó harcoshoz intézte.
- És, bár elég messze vagy a bátyádtól, szeretnénk kizárni a csalásnak a legkisebb lehetőségét is, és minden bizonnyal ti sem akarjátok, hogy dicstelenül arassatok győzelmet… - A vezér intett néhány harcosának, mire azok közrefogták Wemoymot, és elrángatták a verem széléről, társai mellől.
Wyem tehetetlenül nézte végig, ahogy bátyját elhurcolják, lelkében tombolt a harag, ahogy visszafordult a tolmács felé. Gyilkos tekintettel bámult rá, ám sokkal többet ennél nem tehetett… Honnan a fenéből tud a tetoválásunkról?, merült föl benne a kérdés, amire választ nem talált. Még ha látta is volna Durward a jeleket a csuklójukon, az sem jelentett volna semmit, hiszen egyáltalán nem általános, hogy így nyújtson számukra védelmet egy egyszerűnek tűnő bőrbe rajzolt minta… Akkor hát honnan? Bár… ez talán nem is fontos. Titkon valóban reménykedett benne, hogy a nagy távolság ellenére képes lesz megvédeni őt a mágikus jelkép, de így erre esélye sincs…
Fejét ismét felemelte, hogy újabb kérdést intézzen a tolmácshoz. Bármilyen kérdést, ami segíthet véghezvinni a feladatot… A háta mögött azonban halk surrogás hangzott fel, beléfojtva a szót. Ugrásra készen fordult vissza a kosár felé, hogy szemügyre vegye a sziszegés forrását. Sziszegés? Nem, ez nem jó szó… Inkább súrlódás. Valamilyen test súrlódásának a hangja. Izmai megfeszültek, ahogy összeszűkült szemmel figyelte a fonott tárolóedényt. A kosár megbillent, ahogy a lény megmozdult benne… egyszer… kétszer… háromszor. Azután csönd. Wyem nem mozdult, továbbra is azt várta, hogy a gyilkos állat hirtelen kitör majd, ám nem történt semmi.
Csak csönd.
Hosszú percekig.
Egyszer csak a fonott fedél megmozdult. Megemelkedett, de csak éppen hogy… Majd egy pillanattal később ismét. Egy barnásszürke villanás, ennyi volt csak, amit Wyem látott, ahogy a lény előbújt rejtekéből, ám olyan gyorsan eltűnt, hogy még azt sem lehetett megállapítani, mi volt az, amit le kell győznie. A harcos ajkain döbbent nyögés kélt, és lassan felegyenesedett.
Ez nem fog menni, futott át az agyán. Ez egyszerűen lehetetlen…
Elkerekedett szemekkel bámulta a kiürült kosarat, és bár tudata egy részével felfogta, hogy az állat ott cserkel valahol körülötte, és neki most az lenne a feladata, hogy elkapja, a meglepetés merevségét mégsem bírta magáról lerázni. Fejében egyetlen gondolat zakatolt csupán, végtelenített szalagként ismételgette önmagát.
Ez nem fog menni, nem fog menni, nem fog menni…
Lassan hunyta le szemét, hogy a gondolatokat elűzze. Ha nem képes koncentrálni, akkor biztosan kudarcra van ítélve… Mélyet sóhajtott, majd egy pillanattal később döbbentségét elméje mélyére száműzte. Győznie kell magáért, a bátyjáért. A csapatáért. Kezébe kapta a súlyos hálót, és körbefordult az arénában. Tettre készen mérte föl környezetét, ám az állatot nem látta semerre, így a döbbenet újabb hulláma csapott át rajta.
Ez meg hogy lehet? A nap a fejünk fölül süt, és a kerek arénában nincsenek árnyékos sarkok… Valahol csak lennie kéne…
Lassan leeresztette a kezét, de a hálót nem dobta le. Lélektükrei újra és újra végigsöpörtek a verem alján, forgolódva próbálta megkeresni ellenfelét, de továbbra is sikertelenül. Lassan kezdett el a fal felé hátrálni, hogy legalább ennyivel megkönnyítse a saját helyzetét, kevesebb irányba kelljen figyelnie, de néhány lépésnyire tőle megállt. Puszta taktikai megfontolás… Így nehezebb lesz őt sarokba szorítani. De még mindig nem látta sehol a keresett lényt…
- Fölötted! A falon! – akarta ordítani Jade, ám torkát nem hagyta el hangos szó, és egy nála erősebb akarat a telepátiáját is blokkolta. Hitetlenkedve nézett körül, és Durward számító tekintetével találta magát szemközt. Döbbenten nézett rá, és néhány szívdobbanásnyi ideig nem létezett más, csak a két összekapcsolódó pillantás.
Mágus lenne? A leányzóban lassan fogalmazódott meg a gondolat. Tehetetlenül bámulta az alant forgolódó harcost, és az egyre közelebb osonó lényt. Karmos lábak kapaszkodtak a falba, a duzzadt, szőrös test apró lépésekkel lendült egyre közelebb az alatta ácsorgó férfihoz…
Ez… egy pók! Jade felfedezésének pillanatában az ízeltlábú elrugaszkodott, hogy a harcos vállába, nyakába marjon. Ösztönei hajtották, a zsákmány félelmének szaga vonzotta, alig várta, hogy ehessen végre, régóta éheztették, vágyta a vért és a testnedveket…
Karmos lábak súrlódása, az ugrás hangja. Wyemnek lassan jutottak el a tudatáig a zajok, és ösztönösen abba az irányba fordult. Az idő mintha lelassult volna, és a harcos végre fel tudta mérni ellenfelét. A puha szőröcskékkel borított potrohot, a hatalmas csáprágókat, az üresen villanó éjfekete szemeket… Lassan fordult felé, túl lassan, ám ebben az esetben talán épp ez mentette meg életét. A majdnem ember nagyságú pók így „csak” ledöntötte lábáról, de az éles rágók nem tépték fel a torkát. Ha lett volna ideje, Wyem elmélázott volna az idő csalfaságán, amilyen lassan telt az előbb, most ugyanolyan hirtelen ugrott egy vágtató ló sebességére. Ordítva próbált meg felpattanni, két kézzel csépelte az állatot, ám az teljes súlyával ránehezedett, a harcos szinte mozdulni sem bírt a hatalmas test alatt.
Hol van már az a rohadt háló? Kapkodva nézett körbe, a megnevezett tárgyat keresve. Két kezével a szőrös testet próbálta távol tartani magától, teljes erejével azon volt, hogy a lény ne férkőzhessen hozzá a torkához. A háló talán karnyújtásnyira, ha feküdt tőle, ám nem sok esély volt rá, hogy elérje… A tomboló pók testén fogást váltott, fél kézzel próbálva ellenállni neki. Sikerülnie kell… Bal keze az állat testét nyomta, taszította, míg jobb kezével lassan kinyúlt a háló irányába. Távolról érzékelte társai ordítását, ám azt nem értette, mit is mondanak. Nem, nem figyelhet oda, neki most ide kell koncentrálnia… Fejét oldalra fordította, jobb kezével egyre jobban nyújtózott. Gyerünk már…
- Gyerünk már! – hangja eltorzult az erőlködéstől, szinte süvöltött, de ő maga még azt sem vette észre, hogy hangosan szólt. Nem figyelt másra, csak arra, hogy elérje a hálót, szabadulásának eszközét. Gyerünk már…
Bal keze hirtelen csúszott meg. A pók rágói közül bűzös folyadék szivárgott, Wyem biztos lett volna benne, hogy nyáladzik, már ha a pókok tudnának ilyet… Ez, és a róla folyó verejték nedvessé tették kezét, és így képtelen volt tovább tartani az állatot. Tenyere végigcsúszott a fejen, egyenesen a veszélyesen mozduló rágók közé… Szinte fel sem fogta, mi történik, a lény máris csuklójába mart. A harcos testébe belenyilallt a fájdalom, megszédült fektében. Nem jó jel… Meredten bámult valahová a levegőbe, ismét két kezével tartotta a pókot, és küzdött az eszméletvesztés ellen. Nem jutott elég méreg a szervezetébe, a tomboló állat csak megkarcolta… Szerencse… Lassan döbbent rá, hogy a gyilkos lény szorítása enyhült. Lassan mozgatta a rágóit, halk, sustorgó hangokat adott ki,
cuppogott
mint aki az evéshez készülődik. Wyem lassan, nagyon lassan nyújtotta ki ismét jobb kezét, újabb támadásra számítva, ám a pók láthatóan biztos volt győzelmében. A rágók közül egyre erősebben szivárgott a ragacsos nedv, amit minden bizonnyal rövidesen az ő testébe szándékozott bejuttatni… Tenyere a hálót tapintotta. Éljen! Hirtelen mozdulattal húzta maga felé jobb karját, miközben csuklóját fölfelé rántotta. A mozdulatsor következményeként a súlyos háló az állat hátán landolt, igaz, ezzel maga alá temette őt is, de legalább már egy lépéssel közelebb a győzelemhez…
A lény, magán érezve a súlyt, ismét tombolni kezdett. Nyolc karmos lába veszetten járt, azzal fenyegetve a fekvő férfit, hogy felnyársalja őt. Wyemre ismét rátört a szédülés és a hányinger, ám gyorsan leküzdötte magában. Két karját magához szorította, könyökével a mellkasát védve, alkarjával pedig fejét és nyakát takarta. Az egyik karom végigsértette oldalát, ám ezt szinte már meg sem érezte, nem figyelt másra, csak a tomboló állatra.
Gyerünk, akadj bele, fojtsd meg magad, vagy valami! Némán szuggerálta az állatot, de mozdulni nem mert, azzal azt kockáztatta volna, hogy mégiscsak átdöfik a karmos lábak. A pók egyre jobban őrjöngött, de a hálótól nem bírt megszabadulni. Egyik lába lehetetlen szögben csavarodott ki, ahogy egyre jobban belegabalyodott, és így kissé oldalra gördült. Még mindig a férfin feküdt, ám az már szabadabban tudott mozogni. A háló lelógó széleit feldobta a pók hátára, de többet nem tehetett az ügy érdekében… Talán a szerencse volt segítségére, talán csak a túlságosan kiéheztetett pók nem figyelt eléggé, de rövidesen önmagát kötötte gúzsba eszeveszett kapálódzásával. Lassan felhagyott a mozgással, ahogy rádöbbent helyzetére. A zsákmány kifogott rajta.
Wyemet így már csak az állat súlya tartotta fogva, az sem teljesen, a karmok és a rágók már nem fenyegették. Nehezen küzdötte magát térdre, majd némi tétovázás után felállt a földről. A világ meglendült körülötte, mintha csak valami forgószél közepébe került volna… Szorosan összezárta szemét, és lenyelte a torkába toluló epét. Még nem végzett… Lassan nyugodott meg a pörgő aréna, összhangban a fejében dúló szélviharral, így lassan megindult a pókok felé. Pókok? Szemét ismét lehunyta, erőt gyűjtve a folytatáshoz. Na nézzük… Föltekintett, és már csak egy pók várta sorsának beteljesedését. A férfi ujjait rázárta a háló sűrű szövésére, és a homokon lassan elkezdte rángatni a lényt a kosara felé. A verem lett nagyobb időközben? Teljes erejéből vonszolja, a felvonó mégsem kerül közelebb… Ja mégis. Csak lassan. Nagyon lassan…
Maradék erejét összegyűjtve tuszkolta az állatot a helyére, majd rázárta a fonott fedőt. Lassan fordult körbe, íme, elvégezte a feladatot… Végül némán föltekintett a verem szélén ácsorgó Durwardra, és a vezérre. A tolmács lassan elmosolyodott, gúnyosan, lenézően, ám pillantásában némi elismerés csillant. Ügyes… Felemelte két kezét, és kimért mozdulatokkal tapsikolni kezdett.
- Nagy szerencséd volt, harcos, ugye tudod? Bár nem tudom, mennyi méreg juthatott a szervezetedbe, ahogy így elnézlek, nem hinném, hogy életben maradsz… Mindenesetre a feladatot teljesítetted, és a vezérnek tetszik a kitartásod. Felmehetsz a társaidhoz.
Wyem fáradtan lépett föl a felvonóra, és mire felhúzták, társai már várakozóan ácsorogtak a verem szélén. Wemoymot őrei időközben visszahozták, így fönt már ő segítette le a tákolmányról. Erős kézzel fogta a karját, máskülönben visszazuhant volna a mélybe…
Durward hangja ostorként csattant fülükben.
- Nos? Ki lesz a következő?