- Próbáljatok meg úgy tenni, mint akik beletörődtek a sorsukba, és a kivégzést várják! – szűrte a szavakat fogai között Medardus. – Ne nehezítsük meg Tae dolgát!
- Már ha valóban visszajön segíteni – mormogta halkan Perpignan fejét csóválva, de társai nem hallhatták meg a csöndes suttogást.
A mágus leszegte fejét, majd nyugalmat színlelve letelepedett az egyik bőrre, hogy megmutassa, mire is gondolt. Tagjait elernyesztette, de figyelme nem lankadt. Odakint lassan csöndesedni kezdtek a zajok, ami azt jelentette, rövidesen már csak az új őrök lesznek ott.
- Gyerünk már! Csináljátok!
Pillanatnyi tétovázás után a többiek követték példáját, és mind köré telepedtek. Néhány szívdobbanásnyi idő telt el, mikor nyílt az ajtó, és megjelent a nyílásban Tae.
- Gyorsan! – sziszegte halkan, majd egy pillantást vetett a háta mögé, ahol árgus szemekkel figyelte őt és a foglyokat két őr. Néhány szót dobott oda nekik fennhangon a saját nyelvén, majd megfordult és kisétált az ajtón.
Jade volt az, aki elsőnek fölkelt a földről. Próbált lassan mozogni, hogy tartsa magát Medardus figyelmeztetéséhez, miszerint nekik most beletörődőnek kell mutatkozniuk, hiszen a kivégzésüket várják… Smaragdszín tekintete azonban dühösen villant meg, ahogy társaira pillantott.
- Na, most meg mire vártok? Gyertek már! Még mielőtt az őrök megértik, mi történik!
Erre már megmozdult mindenki, megindultak a gyíklány nyomában a még mindig nyitott ajtón. Azt gondolták, túl vannak már a nehezén, hiszen Tae visszajött értük, és az őrök láthatóan nem szándékoztak őket visszatartani, hogy kilépjenek börtönükből, innen már nem lesz nehéz dolguk, könnyedén kiszöknek… Azonban az ajtó előtt nem a lány várt rájuk, minden irányból feléjük meredő dárdahegyek fogadták őket, szinte nyüzsögtek az őrök körülöttük. Döbbenetes némaságban sorakoztak, ezért is nem hallhatták meg őket odabentről… És úgy helyezkedtek el, hogy látni sem láthatták őket.
Jade fájdalmas fintort vágott, ahogy végigtekintett a hüllőkön, majd megcsóválta fejét.
Most vagy ez a Széllány árult el minket, vagy az őrök túlságosan is tanulékonyak. Szerinted melyik? – pillantott Medardus felé.
Nem tudom. De bármelyik is legyen, mi is nagy bajban vagyunk, és Tae is…
Még véded?!
A mágus erre már nem is válaszolt, inkább a gyíkokat figyelte érdeklődve. Az egyik őr parancsokat osztogatott, és rövidesen a dárdáikkal taszigálva terelni kezdték őket a falu közepén lévő gyülekezőhely felé.
- Utálom, ha igazam van – jegyezte meg halkan Perpignan.
- Mégis miben? Egyáltalán nem biztos, hogy Tae árult el minket – nézett rá Wyem.
- Lehet. De attól még elkaptak…
Látszott rajta, mondana még mást is, azonban a mellette haladó őr durván oldalba vágta dárdájával, és figyelmeztetően rámordult, így a törpe végül meggondolta magát, magában tartva véleményét a történtekről.
A tölgy előtti téren ismét egy sorba állították őket, akárcsak az elfogatásuk napján, kezüket szorosan összekötözték. Ezúttal őreik sem hagyták magukra őket, feszült figyelemmel követték minden mozdulatukat. Hátuk mögött tömegesen gyűltek össze a hüllők, a mágust a tenger morajlására emlékeztette sziszegő beszédük, ahogy minden bizonnyal az eseményeknek ezt a fordulását tárgyalták.
Ezúttal nem váratták őket olyan sokáig, néhány perc múlva előlépett a tölgy alatti lakból a gyíkok vezére. Nyomában Tae lépkedett, fejét leszegte, még véletlenül sem pillantva a rabok arcába. Nem lépett eléjük, hátát az öreg fa törzsének vetve a háttérben maradt, lehajtott feje és előreesett válla őszinte bűnbánatról árulkodott. Medardus nem tudta eldönteni, elárulta-e őket vagy sem, de nem is nagyon töprengett rajta… Hiszen nem számított már. Az volt a lényeg, hogy nem sikerült megszökniük, és a vezér dühödt arcát látva több lehetőségük nem is nagyon adódik már…
A gyíkvezér végigsétált előttük, mindeközben saját nyelvén prédikált valamit. Ebből természetesen egy szót sem értettek, és erre rövidesen ő maga is rájött. Ahogy beszédére nem kapott semmiféle reakciót, dühösen összevonta szemöldökét, és rájuk kiáltott. Látszott rajta, felettébb idegesíti, hogy bármit is mond, nem kap rá választ. A felszólítást megismételte még egyszer, majd, mivel ezúttal sem reagáltak rá semmit, hátat fordított nekik. Fennhangon mondott valamit, mire a tölgy üregéből egy újabb alak lépett elő. Egy ember!
Döbbenten meredtek rá mind. Mit keres egy ember a gyíkok között? Medardus lassan mérte végig az alakot, majd teste hirtelen megfeszült.
- Durward…! – ennyit suttogott csupán, ám ezt a szót annyi gyűlölettel töltötte meg, amennyi csak embertől lehetséges. Válaszként az idegen zordan elmosolyodott, tekintete egyre a mágus alakján nyugodott.
Mennyire hasonlít így Medardusra!, állapította meg döbbenten Jade. A férfi valamivel idősebbnek tűnt a mágusnál, de magasságra és termetre hasonlóak voltak. Haja rövidre volt nyíratva, és arcszőrzete is gondosan ápolt volt… Bár Medardushoz képest ez nem volt meglepő, hiszen a fogság ideje alatt nem volt lehetősége rá, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzon. A legmegdöbbentőbb hasonlóság mégis a férfi arcán megjelenő gunyoros mosoly volt, ezzel az arckifejezéssel tökéletes mása lehetett volna a mágusnak.
Jade döbbenten tekintgetett egyik férfiról a másikra. Láthatóan ismerték egymást, és ez nemcsak Medardus társait késztette csodálkozásra, hanem a gyíkokat is… Legalábbis erre utalt az izgatott sugdolózás a hátuk mögött, és a gyíkvezér tekintete. Viszont az, hogy itt volt ez az ember, megmagyarázott sok mindent… Az emberi épületeket a gyíktelepülésen, a jó érzékkel megépített ajtókat, és még Tae nyelvtudását is… De akkor újabb kérdés, hogy miért csak őt tanította? A többi gyík miért nem beszéli a nyelvüket? Vagy legalább a vezér?
- Úgy van. Én vagyok. – A Durwardnak nevezett férfi látható élvezettel tekintett végig a gyűlölettől izzó tekintetű varázslón. – És nehogy azt hidd, hogy…
Mondatát nem tudta befejezni, mert a gyíkvezér a szavába vágott. Durward kelletlenül hallgatott el, valószínűleg még társalgott volna egy darabig a mágussal, de a parancsra vezére felé fordult. Az hosszasan magyarázott neki, amit a férfi időnként bólintással nyugtázott, majd ahogy a hüllő elhallgatott, fejet hajtott előtte. Ez a mozdulat annyi alázattal volt tele, amennyit egy ember nem várt volna senkitől, különösen nem egy primitívebb lény irányában tanúsítva… A gyíkok számára azonban láthatóan természetes volt, és Durward merev arccal fordult vissza hozzájuk, hogy a hallottakat tolmácsolja számukra.
- Szökni próbáltatok. Ennek következményeként azonnali halált érdemeltek… - Hangja hűvösen csengett, de beszéde közben különös módon nem tekintett a mágus szemeibe. – Viszont az eltelt idő alatt fogságotokban is rendkívüli kitartásról tettetek tanúbizonyságot, és a vezér ezt még az ellenségeiben is tiszteli.
- Ellenség? De hát mégis, mit ártottunk mi neki?! – fakadt ki Gouden.
- Ezt az ellenségeiben is tiszteli. – Ismételte meg hangsúlyosan utolsó mondatát a tolmács, és a kérdést figyelmen kívül hagyva zavartalanul folytatta beszédét. – Lehetőséget ad tehát nektek arra, hogy megmentsétek az életeteket. Feltétel nélkül megbíztok egymásban? Bizonyítsátok be! Három embert válasszatok magatok közül. A legfürgébbet, a legjobb reflexűt, valamint a legjobb harcost. Ők feladatokat fognak kapni, a… - Megakadt egy pillanatra a beszédben, néhány szívdobbanásnyi ideig csak töprengett, talán azon, hogy fordítsa le a kifejezést. - …a Halálveremben. Ha mindhárman életben maradnak, és még győznek is, abban az esetben szabadon elmehettek.
Elhallgatott egy pillanatra, majd arcára farkasvigyor kúszott, ahogy hozzátette saját kijelentését.
- Bár én ezt erősen kétlem, hogy sikerülne…

- Akármit mondotok is, én mindenképpen megyek – jelentette ki Medardus ellentmondást nem tűrő hangon.
Ismét kőbörtönükben voltak, miután a vezér végzett velük, visszavitték őket. Durward közölte, hogy holnap hajnalban lesznek a próbatételek, és addigra ki kell választaniuk, ki megy közülük. Ahogy visszatértek a házba, megjelent Tae, csakúgy, mint mindig, hozta az élelmüket. Azonban bárhogy próbálták szólásra bírni, mintha meg sem hallotta volna szavaikat… Nem is nézett rájuk, behozta a tálat, fogta a véres törülközőt, ami még Wemoym és Perpignan verekedéséről árulkodott, és szinte elmenekült előlük, olyan sietve hagyta ott őket. Nem tehettek semmit, hagyták, hogy elmenjen, azon töprengve, elárulta-e őket, vagy sem…
Most körben ültek, az állatbőröket a földre terítve, arról vitázva, mihez is kéne kezdeniük.
- Persze, hogy aztán megölesd magad! Ha meghalsz, a többiek vezető nélkül maradnak, és akkor mihez kezdünk? Te nem mész sehova! – Jade smaragdzöld tekintete szigorúan méregette a mágust, látszott rajta, nem viccel.
- Kösz a bíztatást, anyu! – Medardus savanyúan mosolyodott el, szavai mégis nevetésre késztették a fél-elf leányzót. Jó volt, hogy képesnek érezte magát még ebben a helyzetben is a vidámságra, a pillanatnyi kacaj mintha elűzte volna a fejük fölött gyülekező sötét felhőket. A mágus gyönyörködve tekintett végig törékeny alakján. Különös lány, összetett személyiséggel… Mikor megjelent a szobájában, nem látott benne mást, csak egy kéjlányt, aki az utazókból él. Viselkedése az első napon nagyon is erre emlékeztette őt, ahogy a tizenegy férfi között ő volt a társaság középpontja… Élvezte a figyelmüket. Utána meg is bánta, hogy engedett a könyörgésnek, és magával hozta őt… Mikor látta, hogy mennyire nehezen viselte a vérontás látványát, amit a gyíkok rendeztek mellettük. Azonban Lia még mindig tartogatott számára meglepetéseket. Nehéz volt elhinnie, hogy ugyanaz a lány, aki bebörtönzésükkor kétségbeesetten hisztizett, most tizenegy férfi között a legösszeszedettebbnek tűnik…
Apró sóhaj kélt benne, ahogy lassan összes társán végigfutott pillantása.
- Mégis, mi lenne, ha logikusan gondolkodnánk? – szólalt meg végül. – Először is, ki tartja magát nagyon jó reflexűnek?
- Szerintem valamelyik tünde menjen. Nekik jók a reflexeik, vagy nem? – jegyezte meg Vorka.
- Szerintem meg ne ajánlgass mást magad helyett – közölte válaszként Rhenus a nagydarab férfi megjegyzésére. – Amúgy tény, hogy valószínűleg tényleg mi vagyunk a legjobbak…
- Majd én megyek! – jelentette ki Wyem, beléfojtva a szót a nagyképű elfbe.
- Úgy vélem, ez nem éppen jó ötlet – rázta meg a fejét Medardus. – Ha neked valami bajod esne, netán meg találsz halni, egyszerre két harcost veszítenénk…
- És még én vagyok a vészmadár – jegyezte meg Jade kesernyés félmosollyal.
- A tetoválásunk különben is csak akkor kapcsol össze, ha egymás közelében vagyunk. Ha tehát nem visznek mindannyiunkat, akkor Wemoymnak nem lesz semmi baja…
- De azt nem garantálom, hogy neked sem lesz semmi bajod, ha nem fejezed ezt be rögtön, öcsém! Értem aztán nem kell aggódni – horkant föl a szőke.
- Ti tudjátok… - vonta meg a vállát a mágus. – Ha senkinek nincs ellene kifogása, tőlem mehetsz…
Társai nem szóltak egy szót sem, így a kérdés egyhangúlag eldöntetett, Wyemet választották a legjobb reflexű harcos szerepére.
- Akkor tovább. Ki a legfürgébb közülünk?
- Én megyek! – szólt Jade, és a már éppen tiltakozni akaró Medardus felé fordult. – Te pedig egy szót sem szólhatsz, meg persze a többiek sem! Én is harcos vagyok, nem pedig konyháslányka!
- Lehet… De szerintem akkor sem neked kéne menned – szólt halkan Perpignan.
- Hát kinek? Talán neked? – Nem lehetett nem mosolyogni rajta, ahogy a fél-elf leányzó villámló szemekkel bámult a megszólalóra. – Azt mondtátok, gondolkozzunk logikusan. Ha végiggondoljátok, nálam tökéletesebb személyt nem is találhatnátok erre a szerepre. Ebben az esetben külön előny a származásom, na meg az, hogy nő vagyok… Úgy hiszem, ez verhetetlen párosítás.
Harciasan tekintett körbe a tizenegy férfin, és az eltökélt lánynak senki nem mert ellentmondani. Néhány pillanatnyi feszült csönd állt be a beszélgetésbe, míg végül Medardus megadóan felsóhajtott.
- Igaza van… Ezekre az érvekre nem lehet mit mondani. – Kelletlenül húzta el a száját, látszott rajta, nem szívesen engedi a lányt a próbatétel szereplői közé. – Akkor te mész, Lia…
- A legjobb harcos közülünk pedig egyértelműen Medardus – jegyezte meg Gouden. – Azt hiszem, ezzel mindenki egyetért…
Ezt a kijelentést senki nem kifogásolta, így gyorsan eldőlt, hogy a harmadik kiválasztott ő lesz. Nem mondott ellent még Jade sem, bár ő még mindig nem tartotta jó ötletnek, hogy vezetőjük is részt vegyen a próbákon…
- Aztán nehogy meg találj halni itt nekem! – jelentette ki halványan elmosolyodva. – Mert ha mégis… nagyon-nagyon megverünk!
Játékosan megfenyegette ujjával, amire ő maga is, és társai is elnevették magukat.
- Ugyanez igaz rád is – közölte a mágus. – Meg természetesen rád is, Wyem…
- Majd igyekszem – mosolyodott el a nevezett szőke, majd feltápászkodott az állatbőrről. Az asztalhoz sétált, kezébe véve az egyik ismeretlen eredetű gyümölcsöt, és némán rágcsálni kezdte. Társai szintén nem szóltak egy szót sem, így a beszélgetőkre lassan a csönd leple borult. Mindenki a gondolataiba merült, ha nem a holnapon járt az eszük, akkor a szabadulás egyéb módjain… De az kínálkozott az egyetlen megoldásnak, hogy a három kiválasztott győzelmet arat, bármi is legyen az, amit feladatul kapnak, és a gyíkvezér is betartja szavát, szabadon engedi őket.
- Medardus! – A bántóan hosszúra nyúlt csöndet a fél-elf leányzó hangja törte meg.
- Igen?
- Mesélj nekünk arról a Durwardról! Honnan ismered? Mert az egyértelmű, hogy nem most találkoztatok először…
Jade várakozóan tekintett rá, akárcsak a többi társa. A lány régóta forgatta magában ezt a kérdést, mióta délután látta a megkezdett beszélgetésüket… A két férfi ismeri egymást, és nem túlzottan tűntek úgy, mint akik jó viszonyban vannak.
- Igen… Valóban ismerem. – A mágus lassan, elgondolkodva beszélt, minden szót alaposan megrágott. – Ő… múltam egy sötét fejezete, ha lehet ezt mondani. Nem szívesen beszélnék róla… Most nem. Régóta ismerem őt, nagyon régóta… És sose kedveltük egymást túlzottan.
Elhallgatott egy pillanatra, mint aki azon töpreng, mennyit osszon meg társaival a kellemetlen emlékből. Végül megrázta fejét, és mélybarna tekintetét a fél-elf leányzóra emelte.
- Remélem, nem bánjátok… De nem vágyom róla beszélni.
Jade összevonta a szemöldökét a férfi kijelentésére. Kérésnek szánta, de igazából parancs volt, elutasítás… Érezte, nem fognak többet megtudni, hiába is erőltetnék a kérdést. Fejet hajtott hát a mágus kívánsága előtt, eltökélve magában, hogy egyszer még kiszedi belőle, milyen kapcsolatban állnak… Kerüljön bármibe.
- Menjünk aludni… Holnap nehéz napunk lesz – szólalt meg Medardus ismét, halk hangon, elgondolkodva.
- És reméljük a legjobbakat, hogy minden menni fog, és végre megszabadulunk innen… - tette hozzá komoran Wemoym.