Némán hallgatták az egyre erősödő zajokat, döbbenten kémlelték a deszkákat maguk fölött. Senki nem akarta elhinni, hogy kiengedik őket börtönükből, kíváncsian várták a történések okát. Lassacskán egyre több fény szűrődött be a deszkák közötti réseken, majd karmos lábak dobbantak a fejük fölött, ahogy a nagyobb köveket félregörgették az útból. Egy pillanattal később a zárólapokat is elvették, és a nappali fény elvakította őket, könnyeket csalt az üreg félhomályához szokott szemükbe. Jade arca elé kapta kezét, félig elfordult, hogy kevésbé érje sápadt arcát a világosság, és nem is tekintett föl addig, míg pillantása teljesen hozzá nem szokott ismét a fényhez.
Hunyorogva nézték az üreg mellett ácsorgó fegyveres gyíkokat. Legalább kéttucatnyian odagyűltek, villás nyelvük idegesen járt ki-be a szájukban, ahogy őket figyelték. Az egyikük rövidesen egy létrának is beillő tákolmányt eresztett le, majd valami érthetetlen szöveget hadart, és intett nekik, másszanak fel.
- Menj előre – nézett Medardus a mellette álló fél-elf lányra, és kezét nyújtotta felé, hogy segítsen neki föllépni a létra magasan található alsó fokára. Jade dacosan bámult vissza, és elutasítva a felkínált segítséget, macskaügyességgel kapaszkodott föl, rövidesen már a gyíkok között ácsorgott. Társai követték példáját, így néhány perc múlva már mind a felszínen toporogtak. Fogvatartóik ismét körbevették, és dárdáikat nekik szegezve terelni kezdték őket, megindultak vissza a falu felé.
Medardus azt hitte, visszaviszik őket a tölgyfa elé, a gyülekezőhelyre, mert a vezér döntött a sorsukról, ám a középső területet széles ívben kikerülték, és a hüllők üregei előtt vezették őket végig. Közeledtükre megannyi pikkelyes fej bukkant fel a bejáratoknál, kíváncsian bámulták meg a foglyokat, néhány fiatalabb lény még a nyomukba is szegődött, ám őreik rövidesen elzavarták őket.
Mintha csak vesztőhelyre vinnének, gondolta magában a mágus, de nem tudott mit kezdeni. Tehetetlennek érezte magát, mégis hagyta, hogy a hüllők vezessék őt, őket, talán egyenesen a végzetükbe. Pillantása lassan vándorolt végig a falun, majd megakadt a két kőházon, a tisztás szélén. Legutóbb csak egyszerű raktárnak vélte őket, ám most szöget ütött fejébe az emberi épületek látványa. Minek a gyíkoknak ilyen ház? Ahogy én láttam, még a környékét is kerülik, akkor miért?, töprengett magában. Rövidesen újabb kanyart vettek az üregek között, így már egyenesen a két kőépület felé tartottak. A mágus még mindig nem látott mást a közelben, így végül lassan rájött, hogy nem elítélték őket, csupán csak új börtönbe költöztetik…
A házak alapja nagyjából egy szabályos négyzet volt. Falaik kőből épültek, és láthatóan semmi kötőanyag nem volt közöttük… Mégis biztosan álltak, akárcsak korábban az üregek. Ablakokat is terveztek az épületre, azonban ezek alig voltak nagyobbak egy jól kidolgozott lőrésnél. Az egyik ház ajtaja előtt két hüllő állt, dárdával a kezükben. A kincskeresőket is efelé a ház felé terelték, és a két őr kíváncsian fürkészte őket, ahogy belökték őket a bejáraton. Ajtó gyanánt egy rosszul kidolgozott deszkalap szolgált, azonban, ahogy bezárták mögöttük, sarokvasak csikordultak, a mágus újabb döbbenetére. Honnan tanultak ezek ilyeneket készíteni?
A belső berendezés eléggé szegényes volt, bár korábbi börtönük után egyenesen palotának tűnt. Az egész épület egyetlen szobából állt, de mégsem keltette egy kiürített raktár érzetét… Mintha nem csak miattuk lett volna olyan, amilyen. A szoba közepén egy alacsony, rövid lábú asztalka volt, úgy nagyjából olyan magas, hogy egy térdelő ember kényelmesen elhelyezkedhetett mellette. A fal mellett pedig állatbőrök hevertek, nagyságrendekkel tisztábbak, mint korábban az üregben volt. Nem voltak penészesek, és elég jól kikészítettnek tűntek… Tökéletes. A ház maga is jól karbantartott volt, tiszta és világos. A falakba ágyazva a mágus falikarokat fedezett fel, fáklyatartókat, bár most éppen nem volt bennük semmi.
- Szép új börtön… - jegyezte meg elgondolkodva.
- Na persze… Kérdés, hogy miért hoztak ide minket? Mit akarnak velünk tenni? – Jade végigpillantott társain. Tekintetéből sütött a lemondással teli kétségbeesés, de hangja nyugodt volt, mint aki már megbékélt helyzetével. Választ nem kapott kérdésére, csak néma fejrázást, de nem is nagyon várt mást. Halk sóhaj hagyta el ajkait, és az ajtóhoz sétált. Két tenyerét végigfuttatta a durva falapon, ujjaival követve annak egyenetlenségeit. Elgondolkodott rajta, mi történne, ha megpróbálna kimenni, azonban emlékezetébe idézte a két fenyegetően magasodó őrt a bejárat előtt, akiket láttak, és gyorsan letett tervéről. Nem volt kedve összetűzésbe keveredni a hüllőkkel, így is épp elég szörnyű volt a helyzetük. Néhány percig ácsorgott így, majd társai figyelő tekintetétől kísérve megfordult, és letelepedett az egyik bőrre, hátát a falnak vetette, majd szemét behunyva megpróbált pihenni, és nem eltöprengeni a saját kérdésén.

Új börtönükben nem sokáig maradhattak egyedül. Néhány óra telt el, valahol estefelé járhatott az idő, mikor Jade arra nyitotta ki a szemét, hogy odakintről beszélgetés zajai szűrődnek be. Nem sokat hallottak belőle, az ajtó meglehetősen letompította a hangokat, de annyi bizonyos volt, hogy valamiről vitatkoznak… Talán az őreik. Társai némán hallgatták a fojtott hangú beszédet, ha korábban beszélgettek is, míg ő aludt, most ennek semmi jele nem volt… Nem szólt hát ő maga sem, figyelmét a bejárat felé fordította. Figyelte ugyan a behallatszó hangokat, de értelmét nem nagyon látta, hiszen még ha hallották volna is, miről beszélnek, érteni úgysem értették volna a primitív nyelvet.
Néhány szívdobbanásnyi idő telt el, mikor az ajtó végül kinyílt, és megjelent a nyílásban ismeretlen látogatójuk. Egyszerre tekintett mindenki a belépő, egy fiatal félgyík lány felé. Robosztus alakja olyan volt, akárcsak a hüllőké, szemei sárgán villantak meg, és villás nyelve idegesen járt ki-be ajkai között, szürke bőrén azonban kevésbé voltak élesek a pikkelyek vonalai, arcán, nyakán teljesen el is halványultak. Alacsonyabb is volt, mint egy átlagos gyíkember, bár még így is föl kellett rá nézniük az embereknek… Talán csak a nyúlánk elfek voltak vele egyforma magasak. Félve lépett beljebb, és ekkor látszott meg az igazi különbség a gyíkokhoz képest: az esetlennek tűnő teste ellenére könnyed léptekkel mozgott, az otromba gyíkhoz igazi női kecsesség párosult. Karmos kezében egy vízzel színültig töltött korsót tartott, amelyet a szoba közepén lévő asztalkára helyezett, majd pillantását egy pillanatra sem véve le a foglyokról, kihátrált a helységből.
Gouden felsóhajtott, és mély levegőt vett, hogy kifejtse véleményét a történtekről, azonban a gyíklány láthatóan nem végzett még, rövidesen ismét belépett a szobába. Két kezében most egy lavórszerű edényt tartott. Némán lépett ismét az asztalhoz. A hozott lavórt lerakta, majd kivett belőle egy kisebb tálat, amely gyümölcsökkel volt megrakva, valamint egy rongyot. Ezek is az asztalra kerültek, a vízzel telt korsó mellé, majd a lány továbbra is bizalmatlanul méregetve őket az ajtóhoz lépett. Itt megtorpant, végigfuttatta sárga hüllőszemét a bentlévőkön, majd hadart valami érthetetlen szöveget, és a korsóra, a tálra, illetve a gyümölcsökre mutatott, jelezve nekik, mit is kéne csinálniuk. A kincskeresők közül azonban nem mozdult senki továbbra sem, csak döbbenten bámulták látogatójukat, így végül vállat vont, és kiment az ajtón.
A csodálkozásból elsőként Jade tért magához. Fölkelt a bőrről, és az asztalhoz sétált. Letérdelt a lavór mellé, majd beleszagolt a színültig töltött korsóba. Nem érzett semmi különlegeset, így rövid gondolkodás után bele is nyúlt, megállapítva, hogy az edény tartalma valóban csak víz, és nem jelent rájuk veszélyt. Töltött belőle egy keveset az előtte lévő üres tálba, és nekiállt lemosni magáról földalatti börtönük mocskait, karjait, nyakát, arcát… Mintha a friss vízzel a kellemetlen emlékeket is elmoshatná. Néhány perc alatt megmosakodott, és kezébe véve a rongyot törölközni kezdett.
Lassan társai is felocsúdtak döbbenetükből, és a leányzó példáját követve rövidesen mindannyian az asztal köré gyűltek. Némán mosdottak meg, mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva, azon töprengtek, mit jelenthet a gyíklány látogatása. Nem sok idő telt bele, és a csapat összes tagja felfrissülten, megtisztálkodva térdelt a földön, majd pedig hozzáláttak a gyümölcsös tál – általuk többnyire ismeretlen – tartalmának elfogyasztásához.
- Mi volt ez? – tette föl a kérdést végül Hyrcan, majd három falatra eltüntetett egy sárgadinnye nagyságú, szilva küllemű növényi termést.
- Nem egyértelmű? – kérdezett vissza Jade, egy narancsot hámozva. – Eldöntötték, mit tegyenek velünk. Csak előtte még hagyják, hadd együnk egy jót.
- Úgy véled, kivégeznek minket?
- Úgy.
A tömör válaszra Hyrcan nem szólt többet, ahogy senki más sem. A fél-elf leányzó néhány egyszerű mondatban megfogalmazta mindannyiuk félelmét, olyan ridegen és tényszerűen közölve, mintha nem is ő lett volna, aki korábban a rettegéstől bőgve próbált kimászni börtönükből… Némán ették tovább a gyümölcsöt, gondolataikba merülve.

Jade-nak nem volt igaza, vagy legalábbis nem teljesen. Egyelőre nem végezték ki őket. Több napon át voltak új börtönükben, és a félgyík lány rendszeres látogatójukká vált. Minden reggel és este hozott nekik élelmet, egy tálnyival a különleges gyümölcsökből, valamint reggelente kaptak egy korsó vizet is a tisztálkodáshoz. A lány az eleinte csak besétált, lerakta, amit hozott, és kihátrált a helységből, egy pillanatra sem tévesztve őket szem elől, akárcsak legelső nap. Rövidesen azonban rájött, hogy nincs mitől tartania, a csapat tagjai nem bántják őt. Nem úgy tekintettek rá, mint a fogvatartójukra, hiszen többet törődött velük, mint az összes többi hüllő együttvéve, eszükben sem volt bántani őt… És még ha akarták sem tudták volna, hiszen állandó volt az éber őrség az ajtajuk előtt. Ahogy a gyíklány egyre kevésbé félt tőlük, egyre többet maradt bent náluk. Takarított, rendezkedett, összeszedte az előző napi gyümölcsök maradékát, elvitte a mocskos vizet, hogy a döngölt föld ne ázzon fel, amiért a szobában öntik ki, és mindeközben hallgatta a csapat beszélgetését.
- Valamit tennünk kell, nem ülhetünk ölbe tett kézzel, csak úgy – szólalt meg Perpignan, ki tudja, hányadszor az eltelt két hét alatt.
- Az én hibám – jegyezte meg Medardus. Fásultan meredt maga elé, tekintete a semmibe révedt, ahogy beszélt. – Nem voltam elég körültekintő. Meg kellett volna kerülnünk az erdőt, akkor nem lett volna semmi gond, simán eljutottunk volna a kikötőig. Vagy… legalább szembeszállhattunk volna a ránk támadó gyíkokkal. Harcosok módjára. – Hangja keserűen csengett, s arca gúnyos fintorra húzódott az utolsó mondatnál.
- Ezen kár emésztened magad – telepedett mellé a földre Jade, kezét a férfi karjára téve. – Még te sem ismerhetsz minden harcos lényt, nem tudhatod mindegyik harcmodorát…
- De az övékét ismernem kellett volna! – fakadt ki a mágus.
- Most már aztán elég! – csattant föl a leányzó, és fölpattant a földről. – Mióta csak itt vagyunk, folyamatosan csak nyavalyogsz, hogy minden a te hibád, meg te tehetsz róla! Marhára elegem van belőled, és nem csak nekem, mindenkinek! Hagyd abba az önsajnáltatást, ha nem tudnád, nem csak te vagy a világon!
Dühösen meredt a továbbra is a földön ücsörgő mágusra, aki úgy tűnt, el sem gondolkozik a lány szavain. Jade idegesen túrt bele ébenszín tincseibe, majd pillantása átsiklott a döbbenten bámuló társaira. Egy szívdobbanásnyi idővel később elvigyorodott, és egy pillanatra ismét olyan volt, mint legelső nap, mikor megitta a férfiak elől a lórúgásnyi erősségű italt… Mintha fényévekkel lett volna korábban.
- Sajnálom… De hát néha én is kiborulhatok, nem? – Az első mondatot Medardusnak vetette oda, míg a második a még mindig döbbent férfiaknak szólt. Nem válaszolt neki senki, csak némán meredtek rá, és Jade kezdte magát rosszul érezni a beállt kínos csöndben.
Egy pillanattal később a némaságot egy bizonytalan hang szakította meg.
- El… nézést… Én… talán tudna segíteni… - A félgyík lány lassan keresgélte a számára idegen szavakat, miközben feszengett a pillantások kereszttüzében. A tizenegy férfi és Jade elkerekedett szemmel bámultak rá, köpni-nyelni nem tudtak a döbbenettől… A gyík az ő nyelvükön szólalt meg! Azon a keveréknyelven, amit a különböző népek szülöttei használtak egymás között.
- Te… beszéled a nyelvünket? – jutott szóhoz elsőként Medardus. Fölkelt a földről, és közelebb lépett a lányhoz, mire az, bár jóval a mágus fölé magasodott, félve hátrált egy fél lépést.
- Csak… egy kissé. Míg ők meg te… - Körbemutatott rajtuk, míg a megfelelő szavakat kereste. – Én… hallgattam.
- Megtanultad két hét alatt a nyelvünket úgy, hogy minket hallgattál? – Vorka hitetlenkedve rázta meg a fejét, miközben a lányt bámulta.
- Én… nem… vagyisss… - Kétágú nyelve idegesen nyalta meg ajkait, ahogy a válaszon töprengett. – Én… most hallgattam… de tanít… engem tanít… még… nem most… az én… - Sehogy sem bírta elmagyarázni, mire is gondol, segélykérően nézett körbe. – Az én…
- Mindegy ez most – szólt végül Medardus, hogy a lányt visszaterelje a megkezdett beszélgetés medrébe. – A lényeg az, hogy érted, amit beszélünk, és mi is értünk téged…
- És mi a neved? – vágott közbe Jade.
- Tae Wesh. Ez a te… nyelven azt mondja… - Ismét elhallgatott egy pillanatra, ahogy a szó jelentésén gondolkodott. – A szelek lánya. De a Tae… elég.
- Tehát akkor Tae. Azt mondtad, talán tudnál segíteni. Miben? – vette vissza a szót Medardus, még mielőtt a fél-elf lány megint közbeszólhatott volna.
- Apám… a vezér. És… tud… tudom, hogy gyorsan kell… tenni, ha el akar… tok szökni.
Tae gyorsan melegedett bele a beszédbe, és egyre könnyebben találta meg a szükséges szavakat. Látszott rajta, nem most először beszélget ezen a nyelven… Bár Jade el sem bírta képzelni, hogy kivel beszélgethetett a gyíkok közül, ki taníthatta őt. Végighallgatta a gyíklány beszédét, majd ismét ő tett fel egy kérdést, nem hagyta magát háttérbe szorítani.
- Ha hercegnő vagy, bizonyára tudod, mit terveznek velünk?
- Nem hercegnő – rázta meg a fejét hirtelen jött hevességgel. – Csak apám a vezér. Titeket ki… kivé… megölnek. Holnap.
- És tudod, hogyan juthatnánk ki? – Ezt a kérdést Hyrcan intézte a lányhoz.
- Én itt… maradni, míg lesz… őrcsere, és mondom majd az újaknak… - Tae itt elhallgatott, ahogy elgondolkodott tervének részletein. – Azt mondom, kéri apám, és én viszem… titeket ki.
- El fogják hinni?
- Nem biztosan… De lehet majd vezér leszek. Ők félnek – mosolyodott el a lány. – Nem szállnak szembe velem.
- Akkor rendben. – Medardus ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
- És miért segítesz nekünk? – Perpignannak egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézhessen a félgyík lány arcába, de harciasan tekintett rá.
- Én… hát… - Tae egy kissé zavarba jött, láthatóan nem számított erre a kérdésre. – Csak hallgattam… titeket, amíg én… - Ismét nem találta a szót, amit keresett, így az asztalra kezdett mutogatni, ahol már összekészítve álltak a tálak, amit el akart vinni magával.
- Pakoltál – segítette ki a mágus halványan elmosolyodva.
- Pakoltam… és hallgattam… a beszédet… és… segítek. Akarok segíteni.
- És… te is velünk szöksz majd? – tette fel következő kérdését Jade.
- Én azt hiszem… Nem. Csak… bajba kerülni miattam. Apám üldözne…
- Nem számít – mosolygott rá Tae-re. – Sokan vagyunk, és könnyedén el tudunk tűn…
- Nem.
- De…
- Lia! – vágott közbe Medardus, mielőtt a fél-elf leányzó vitába szállt volna.
Ne erőltesd, ha nem akarja. Különben sem biztos, hogy meg tudnánk védeni… - tette hozzá szellemhangon, majd ismét Tae felé fordult.
- A segítségedet nagyon megköszönnénk. Egyébként a fegyvereink merre vannak?
- A másik… ép… éplet… ház… ott – mutatott ki az ablakon a lány.
- És valahogy meg tudnánk szerezni őket?
- Én… nem tudom. Én csak kivisz… titeket a falun kintre… mást nem… nem tudok segíteni.
- Értem – sóhajtott fel a mágus. – Nem baj… majd megoldjuk valahogy. És köszönjük.
- Most… elmegyek.
- De hát azt mondtad, maradsz őrségváltásig! Vagy talán már nem is akarsz segíteni? – Perpignan gyanakodva vonta össze szemöldökét, ahogy a lányra tekintett.
- És a törpe közbeszól! – nevette el magát Wyem. – Ugyan már, igazán bízhatnál kicsit jobban az emberekben! Visszajössz, ugye, Tae? – fordult a lányhoz.
Tae komoly arccal rábólintott, majd felkapta az asztalról az összekészített edényeket, és kisétált a helységből.
- Én senkiben sem bízom – morogta Perpignan, ahogy az ajtó becsukódott. – Különösen nem öngyilkos hajlamú nemesúrfikban.
- Nemesúrfi? Miből veszed, hogy nemesek vagyunk? – fordult vissza Wyem.
- Egyedül azok vannak olyan átkozottul nagyra magukkal, mint te! Azt hiszik, jobbak a többieknél, csak mert valaha valamelyik ősök művelt valami nagy dolgot, és… hé!
A mondatát nem bírta már befejezni, mert hátulról hirtelen Wemoym vetette rá magát. Szemében őrült harag lobogott, ahogy földre teperte a másikat.
- Soha… ne… merd… szidalmazni… a származásunkat! – mondta szinte morogva, és a kijelentés nyomatékosítása érdekében minden szónál a földbe verte társa fejét.
Az öccse és Medardus egy emberként ugrottak oda, hogy szétválasszák őket, de a tomboló szőke nem sokat törődött velük. Ordítva püfölte Perpignant, ahol csak érte, és ahogy a két férfi szét akarta szedni őket, rövidesen kisebbfajta birkózás alakult ki.
- Hé-hé, nyugi van! – dörrent rájuk a mágus, miközben Vorka és ő Perpignant igyekeztek elrángatni a villámló szemű északi mellől. – Az egy dolog, ha feszültek vagytok, mindenki az, de ne egymáson töltsétek ki a dühötöket! Nem kéne megölni a másikat, és egymás ócsárolását is be lehet fejezni! Mellém szegődtetek, tehát egy csapat vagytok! Bajtársak! Akinek pedig ez nem tetszik, az hazamehet!
Senki nem mozdult, hiszen nem is tudtak volna hová menni.
- Remek – mosolyodott el zordan Medardus. – Ezt vártam. Perpignan, mosd le a vért az arcodról! És te is, Wemoym! Legalább meglátjuk, kinek mekkora a sérülése.
- Az úri ficsúrnak semmi baja! – morogta az orra alatt Perpignan. – Az ő arcán is az én vérem szárad!
Némán indultak mindketten a parancsot teljesíteni. A félgyík lány a mosakodó edényt elvitte, így csak a kezükbe tudtak vizet önteni, így tudták a vért lemosni magukról. A szőke valóban megúszta egy karcolás nélkül, hiszen őt védte a tetoválása, így Perpignan nem tudta őt megsebezni, a törpe arcán azonban több zúzódás is éktelenkedett… Jade egy szó nélkül térdelt le mellé, a törölközőként szolgáló rongy sarkát a vízbe mártva kezdte el kitisztítani sebeit. A büszke törpe ezt némán tűrte, ajkait összeszorította, nehogy felszisszenjen, társai pedig szó nélkül figyelték őt. Wemoym letelepedett a sarokba az egyik bőrre, és villámló szemekkel meredt rá… Ha nem lettek volna ott mellette az öccse és Gouden, ismét megpróbált volna nekiugrani, Perpignan ebben biztos volt. Hát igen, kissé talán elvetette a sulykot, de nem tudta elképzelni, mitől borult ki ennyire a szőke. Végül is, nem személy szerint róla beszélt, csak a nemesekről…
Hirtelen rezzent össze, fejét felkapta. Valamit hallott…
- Hé, nyugi… Ha nem maradsz nyugton, akkor nem tudom kitisztí… - kezdett volna méltatlankodásba Jade, azonban a törpe a szájára szorította kezét, így hallgattatva el őt.
- Jönnek… - szólt halkan.
Kint léptek hangzottak fel, fegyverek csörgése és sziszegés. Az őrségváltás…