Rejtett ösvényeken haladtak végig, néhol a fák szinte teljesen összeértek a fejük fölött, természetes boltívet alkotva, máshol pedig sűrű bozótoson kellett átvágniuk, azonban a hüllők egy percnyi pihenőt sem engedtek. Gyalogosan nehéz volt a haladás, azonban hátasaik sem segíthettek volna sokat a helyzeten, foglyulejtőik olyan utakon vezették őket, amelyeken egyedül esélyük sem lett volna keresztüljutni… Az erdő mélye felé haladtak.
Medardus egyáltalán nem figyelte, merre mennek… Már nem is nagyon érdekelte. Fejében nem járt más gondolat a menekülésen kívül, önmagát szidta, amiért ebbe a helyzetbe kerültek. Ha csak egy kicsit gondolkodik, ha nem akar mindenáron a rövidebb úton menni… Ha körbemennek a karavánúton… Rengeteg ha, és mind miatta történt, ami történt. Talán megpróbálhatnának még most kitörni… Jade segíthetne, ketten együtt talán kezdhetnének valamit annak érdekében, hogy megszabaduljanak szorult helyzetükből. Viszont annak biztosan vérontás lenne a vége, és Medardus nem akarta megölni a gyíkokat. Végül is, érthető, hogy megtámadták őket… Ez az erdő az ő felségterületük, amire ők pusztán betolakodtak. Természetes, hogy védik önmagukat… Még hogyha csak képzelt támadástól is. Másrészt pedig… egyedül nem sok esélyük lenne visszajutni az útra. Akkor viszont mit tegyenek?
Az ösvény, amelyen haladtak, lassan kiszélesedett, és a hosszú túrától elcsigázott csapat rövidesen egy jól karbantartott útra jutott ki. A kisebb bokrokat, gazokat, amiket zavaró tényezőnek tartottak, eltisztították, így tulajdonképpen egy, a fák között erősen kanyargó, de szabályos földutat hoztak létre az erdő mélyén. Innentől lassult az erőltetett tempó, de már nem is mentek messzire, néhány perces séta után egy mesterséges tisztásra jutottak, a gyíkemberek erdei birodalmába.
Eredetileg is egy tisztás lehetett a falu helyén, azonban sok helyütt látszottak a nyomai, hogy a fákat kivágták, sőt, még a gyökereiket is kiásták, hogy ne kelhessenek új életre. Óriási terület volt, szinte szabályos kör alakú, és több irányból futottak össze olyan földutak, amelyen ők is érkeztek. Emberi értelemben vett házak nem nagyon voltak az egész településen, összesen talán csak három darab fatetővel fedett kőház akadt, ezek is aprók, és messze a falu szélén helyezkedtek el… Talán raktárak. A gyíkok otthonaikat földbe vájt üregekben alakították ki, ezek viszont sűrűn helyezkedtek el, és az emberek számára átláthatatlan rendszerben. A szemlélődő mágus számára rejtély volt, miért nem omlanak ezek az üregek önmagukba, a földet láthatóan nem támasztotta semmi, ami megtartotta volna a falat… És mégis, úgy tűnt, biztonságosan álltak. Az üregek jó részét kikészített állatbőrök fedték, valószínűleg ezek töltötték be a tető szerepét, ám a meleg miatt most szinte minden bőr a földön pihent összehajtva. A tér közepén maradt egyedül szabad hely, ide nem ástak üregeket, Medardus ezt valamiféle gyülekezőhelynek tippelte, ide vezették most őket is. A szabályosnak nevezhető terület középpontját egy óriási tölgyfa adta, ez volt az egyetlen fa, amit nem vágtak ki a tisztáson, azonban ennek gyökerei közé is üreget ástak, minden bizonnyal jóval nagyobbat, mint a többi, talán a tölgy gyökerei merevíthették falait, védve az összeomlástól.
Ahogy beléptek a településre, közeledtükre mindenütt mozgolódás támadt. Kisebb hüllők sereglettek köréjük, zajongva kísérték őket a tábor közepéig, bizonyára ők lehettek az ifjak; mögöttük pedig az idősebbek, világos, barnás színük alapján talán a nőstények, bár a faj sajátosságai miatt elég nehéz volt ezt megállapítani.
Medardus szinte teljesen elmerült a falu szemlélésében, még mindig a szabadulásra keresve lehetőséget, de ötlete továbbra sem akadt, nem látott semmi esélyt a menekülésre. Összerezzent, ahogy Wyem oldalba bökte őt, és halkan súgott oda neki:
- Nézd! A fegyvereink!
A mágus a mutatott irányba kapta fejét. Valóban, az összegyűjtött fegyverek ott hevertek tőlük nem messze egy kupacban, azonban a többi holmijukat nem látta semerre sem. Tehát azok ott maradhattak az úton, állapította meg. Lassan tekintett ismét körbe. Egy sorba állították föl őket, szemközt a tölgy üregének bejáratával, és őreik, miután kezüket összekötözték hátuk mögött, magukra hagyták őket, kicsit odébb ácsorogtak csak páran dárdával a kezükben, őket figyelve.
Talán elérhetnénk a fegyverkupacot, gondolta magában. Végül is egész közel van… Jade meg ő támaszthatnának egy csinos kis tűzfalat, addig a többiek elérhetnék. Viszont… körülöttük most nem csak a harcosok voltak, hanem az egész falu odasereglett a betolakodókat figyelve. Öljenek meg ennyi ártatlant a maguk szabadulása végett…?
A férfit ismét Wyem térítette el a gondolataitól. – Van valami terved? – kérdezte.
- Ha nem akarjuk meggyilkolni az egész falu lakosságát, nincs – súgta vissza.
- De hát… nincs valami hókuszpókuszod? Kis elmevarázslat, hogy lesznek szívesek elengedni…
- A mágia nem hókuszpókusz – jelentette ki fagyosan. – Amúgy pedig, úgy hiszem, az intelligenciájuk nem elég nagy ahhoz, hogy hasson rájuk egy ilyesfajta varázslat… És túl sokan vannak. Nincs akkora hatalmam, hogy mindenkit elbájoljak.
- Akkor? Semmit sem tehetünk?
- Várjuk meg, mit akarnak tőlünk. Egyelőre nem támadtak meg, nem tűnt úgy, mintha meg akarnának minket ölni… Amíg nem veszélyesek ránk közvetlenül, nem tehetünk semmit. Nem akarok felesleges vérontást rendezni…
Míg ők beszélgettek, a tölgy alatti lakból egy újabb hím gyík lépett elő. Még nagyobb volt, mint korábban támadóik, sötétszürke bőre valamilyen anyaggal lehetett bekenve, hogy csillogott a napfényben. Büszkén, méltóságteljesen lépkedett, ahogy odasétált a suttogókhoz. Rájuk dörrent primitív nyelvén, mire a két férfi elhallgatott, kárörvendő örömet okozva ezzel a hüllőnek. Sikerén felbuzdulva a büszke lény végigsétált a megkötözött csapat előtt, mindegyikükhöz volt egy-két gúnyos szava, bár ebből az emberek nem sokat értettek.
Ő a vezér? – küldte kérdését gondolati úton Jade Medardus felé.
Ezek szerint – válaszolt szintén szellemhangon a férfi, de hosszabb beszélgetésbe nem bocsátkozott.
Miután a gyíkok vezetője befejezte zsákmánya szemrevételezését, visszavonult az üregbe. Lassan a többi hüllő is befejezte a szemlélődést, visszatért mindenki a saját dolgához, egyedül őreik nem mozdultak. Medardusnak lassan kezdett nagyon elege lenni a tűző napon való ácsorgásból, azt várta, döntsenek végre sorsuk felől, mindegy hogy, csak döntsenek… Azonban a vezér nem tért vissza továbbra sem, és néhány perc elteltével egy vén hüllő indult utána, belépve a tölgy alatti üregbe, azonban előtte még odaintett a csapat őreinek, így rövidesen ismét vagy húsz gyík gyűlt köréjük, dárdákat szegezve rájuk. Közrefogták a kincskeresőket, majd a település széle felé kezdték terelni őket. Nem értek hozzájuk, mintha undorodnának az érintéstől, csak hangos szavakkal irányították őket, mint valami barmokat.
- Most mit csinálnak? Hová visznek minket? – Jade eddig tartotta magát, egy szót sem szólt, most azonban kezdett kitörni belőle a kétségbeesés. Hangja remegett, a csapdába esett vadállat pillantásával tekintett körbe, módot remélve a menekülésre, azonban a gyíkok minden irányból ott nyüzsögtek körülöttük, és a lány rettegését látva még többen gyűltek oda, nehogy szökni próbáljon. Megállás nélkül vezették őket tovább, egyre messzebb a falu központjától.
Lassan már ismét visszaértek az erdőbe, de nem álltak meg továbbra sem, és a mágus végül felfedezte úti céljukat. Egy széles és mély üreg felé tartottak, szinte közvetlenül az erdő szélső fái alatt. A közelében nem volt másik üreg, erre már nem laktak gyíkok, és a lyuk sem hasonított a korábban látottakra. A fala mindenütt teljesen függőleges volt, szinte csak egy földbe vájt verem. A hüllők odaterelték, és figyelmeztetés nélkül lökdösték bele őket, majd ahogy mind a tizenketten lent voltak, durván faragott faléceket kezdtek a lyuk fölé hordani, lassan fedve be teljesen őket.
- Ne!!! – Jade végképp elvesztette önuralmát, hangosan hisztizve próbált meg felkapaszkodni az üreg falán, azonban az egyik őr durván visszalökte.
- Ne temessenek el… Nem akarok meghalni… Nem így…
Földtől piszkos arcán maszatos csíkot hagytak könnyei, ahogy némán zokogva csúszott le a falhoz. Térdeit felvonta, és átkulcsolta két karjával, kétségbeesetten pillantva vég társain a beállt félhomályban. A lécek már mind a helyükre kerültek, és most némán hallgatták végig, ahogy a gyíkok köveket görgetnek föléjük, majd homokot hordtak rájuk. Egyikük sem szólt egy szót sem, de mindannyiuk lelke elnehezedett, ahogy az egyre halkuló kaparászást hallgatták…
- Tulajdonképpen most élve eltemetnek minket – szólalt meg végül halk hangon Vorka, összefoglalva a tényeket. Jade térdére hajtotta a fejét, csöndesen sírt. Nem tudtak neki egyetlen vigasztaló szót sem mondani, pont ugyanolyan kétségbeesettek voltak önmaguk is. Végül, ahogy a hangok elhaltak fejük fölött, Perpignan térdelt oda a fél-elf leányzó mellé.
- Nem hinném, hogy hagynának itt meghalni – szólt halkan, kérges tenyerét a lány karjára helyezve. Neki beszélt, őt akarta megnyugtatni, de szavai mindenkihez szóltak. Haloványan elmosolyodott, ahogy folytatta. – Abban nem lenne semmi élvezet. És különben is, ha a halálunkat akarnák, már megöltek volna.
- Az is lehet, hogy ők nem olyan vérszomjasak, mint te… - próbált viccelődni Wemoym, és bár a poén elég gyatra volt, Jade végül fejét megemelve elmosolyodott. Mint zivatar után a melengető napfény, úgy tért vissza meggyötört arcára kedves mosolya, de szemeiből továbbra is sütött a kétségbeesés, és a rettegés.
Medardus sóhajtva fordított hátat csapatának, és körbenézett az üregben. Mélységét tekintve egy ember számára szinte tökéletes volt, fel lehetett benne egyenesedni, és még a kezét is föl kellett nyújtania, ha el akarta érni a peremét, bár ha egy gyíkot zártak volna oda, az rövidesen rosszul lett volna a fejét súroló deszkák közelségétől. A berendezés szinte teljesen hiányzott, a gondosan elegyengetett földön nem volt más csak néhány penészes állatbőr, valószínűleg azok szolgáltak fekhelyül. A mágus föltekintett, és lassan körbejárt a helységben. Társai némán követték pillantásukkal sétáját, nem szóltak akkor sem, mikor a férfi megállt az egyik falnál. Kezét fölnyújtotta, ujjait a lécek réseibe feszítette. Azon a helyen erősebben szűrődött át a fény, látszott, nincs semmi fölötte, de esélye sem volt elmozdítani a deszkákat… Keserűen elmosolyodott, majd szembefordult csapatával.
- Sajnálom. Annyira sajnálom…

Órák, napok, hetek telhettek el, a sötétségben nem volt a csapat számára idő. Az egyetlen támpontot az adta, hogy időnként ételt hajítottak be nekik a lécek közti réseken, de az ázott kenyér, és a szikkadt hús nem sokat javított a kedélyállapotukon. Amit kaptak, nem csak rossz volt, hanem kevés is, szinte éheztek mellette… És szomjaztak, nagyon. Első nap, mikor megkapták a poshadt vizet, szomjasan, száraz torokkal estek neki, azonban az ital hányingerkeltő szagot árasztott… És nem csak a szaga volt szörnyű, az íze is. Bár ihattak volna rengeteget, minden nap kaptak belőle, gusztusuk az nem volt hozzá, annyit fogyasztottak csak, amennyi feltétlenül szükséges volt.
- Valahogy muszáj innen kijutnunk, ha nem akarunk megdögleni! – csapott kezével dühösen a földre Berent, és a kijelentésre halk sóhaj hagyta el társai száját. Lassan megszokottá vált ez a téma, napjában többször is előkerült… Megoldást azonban nem találtak.
- Mégis hogyan? Már többször próbáltuk szétfeszíteni a deszkákat. Egy marék homok a nyakadba, más eredménye nincs… Vagy van talán más ötleted? – vágott vissza a fél-elfnek Rhenus.
- Fivéremnek igaza van – jegyezte meg halkan Lacter. – Ha nem szökünk, meg, itt tengődhetünk halálunkig.
- Ezzel én is egyetértek, de a jó szándék nem elég a szabaduláshoz! – érvelt az elf, pillantását a félvérek között jártatva.
- Előbb-utóbb kivisznek majd minket innen… Bár inkább utóbb – kelt föl az állatbőrről Wemoym, amin eddig feküdt.
- Miből gondolod? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Vorka is.
- Különben nem hoztak volna ételt… - nyújtózott nagyot a szőke ifjú.
- Már ha ezt a moslékot ételnek lehet nevezni – fejezte be bátyja mondatát Wyem, elhajítva az eddig rágcsált penészes kenyeret.
Medardus a sarokban ülve figyelte a beszélgetést. Nem szólt bele egy szóval sem, nem is nagyon érdekelte, miről vitatkoznak… Gondolatai folyamatosan a szabadulásuk körül jártak, bár ép eszével tudta, hogy lehetetlen börtönükből kijutniuk. Keveset beszélt, mióta ott voltak, ha pedig mégis, akkor is mindig ugyanazt hajtogatta: nagyon sajnálja, hogy oda kerültek, minden miatta van, nem kellett volna belerángatnia őket… Lassan teljesen elmerült az önsajnálat tengerében, társai pedig meg sem próbálták belőle kirángatni. Medardus tudta, hogy unják már az állandó bocsánatkérést, és hogy ők nem gondolják így… De ő attól még így gondolta. Nem adta föl egy pillanatra sem, folyamatosan szabadulást keresett, megfogadta, hogy valamiképp kijuttatja őket… Azonban attól vonakodott, hogy mágiát használjon. Megtehette volna, a pusztulásba küldhette volna az egész települést, elrombolhatta volna a fejük fölött lévő köveket, deszkákat, de valami visszatartotta. Nem tudta volna megmondani, mi, de nem érezte volna helyesnek… Hát nem tette, és nem is említette, hogy megtehetné.
Felsóhajtott, majd hirtelen felpattant. – Hallgassátok csak!
- Mit? – kérdezett vissza Perpignan.
A mágus nem válaszolt, csak mutatóujját szorította ajkára, csöndre intve társait, és némán fülelt tovább. Ekkor már mindegyikük a fülét hegyezve próbálta elcsípni a zajt, ami fölkeltette vezetőjük érdeklődését. Néhány szívdobbanásnyi idő telhetett el, míg csöndben hallgatták a fejük fölötti világot, mikor végül meghallották a halk kaparászást.
- Kiásnak minket – állapította meg Jade.