Medardus hirtelen ébredt, ahogy mindig. Egyik pillanatban még aludt, a következőben pedig már éberen érzékelte a körülötte lévő világot. Szemét még lehunyva tartotta, hagyta, hogy társai azt higgyék, még álmaiban jár… Füleihez halk beszélgetés foszlányai jutottak el.
…vaddisznó… …megölte… …elvitte… …nem képes…
Úgy ült föl, mint akit kötélen húznak, elméjében a pillanat törtrésze alatt elevenedtek meg az éjszaka eseményei. Szemöldökét összevonva tekintett körbe. Nem sokkal múlhatott el hajnal, az erdő még sejtelmes félhomályba burkolódzott, körülötte a füvön csillogtak a hűvös levegő által rálehelt harmatcseppek. Társai már mind az indulással foglalatoskodtak: lovaikat nyergelték, vagy holmijukat pakolták össze, köpenyüket rázták le. Pillantása lassan siklott vég a táborhelyen, majd megállapodott néhány beszélgetőn, nem messze tőle. Őket hallotta… Jade, a szőke ikrek, és Perpignan. A mágus némán kelt föl ültéből, majd feléjük indult.
- Ó… hát fölébredtél. Jó reggelt!
Jade vette észre őt elsőként, s mosolyogva köszöntötte, de szeme különös fénnyel csillant meg. Mint aki retteg valamitől, csak titkolja… A lány üdvözlésére a többiek is felé fordultak, ám ők már közel sem olyan vidáman, mint Lia tette.
- Mi történt? Mi ez a kupaktanács? – kérdezte Medardus, mélybarna szemeit egyenként végigfuttatva a társaság tagjain. Wyem szóra nyitotta száját, ám fivére megelőzte, ő kezdte el fölvázolni a helyzetet.
- Már ébren vagyunk egy ideje… Tudni akartunk, mi volt ez az éjszaka mellettünk. – Hangja komoran csengett, mondandója csupán a tények közlésére korlátozódott. Kerülte azonban a mágus tekintetét, és az növekvő rosszérzéssel hallgatta a rövidke beszámolót.
- Amíg aludtál… Wyemmel ketten bementünk az erdőbe. Meg akartuk keresni azt az állatot, aminek a hangját hallottuk. Látnunk kellett, mi történt vele.
- Látnotok kellett? – Medardus hangja vészjóslóan csengett, szeme szinte villámokat szórt, ahogy a két férfit figyelte. – Látnotok kellett? És ha ott találjátok azt a lényt, ami végzett vele? Könnyen vagytok bátrak, ha titeket megvéd az a… tetoválás, de rajtatok kívül itt még vannak tízen! – Hangja lassan emelkedett, egyre hangosabban beszélt, próbálva türtőztetni dühét, hevesen gesztikulálva kísérte mondandóját.
- Bármi volt ez, ha rátok támadott volna, akkor nem elégedett volna meg annyival, hogy megpróbál titeket megölni! Idejött volna, hogy megtegye azt, amit tegnap elmulasztott! És minket nincs, ami megvédjen! Az ostoba kíváncsiságotokkal sodortátok volna veszélybe az egész csapatot!
A mágus belül szinte tombolt dühében, nem sokon múlott, hogy neki ne ugorjon a két férfinak. Az eddig beszélő Wemoym továbbra sem nézett a szemébe, tudta, hogy vezetőjüknek igaza van, így meg sem próbálta védeni magát.
- Medardus… - Jade halkan szólalt meg, hangja megnyugtatóan csengett, ahogy békíteni próbálta a dühödt mágust. Lassan lépett hozzá közelebb, kezét annak karjára helyezve.
- Legalább hallgasd meg… Hibát követtek, hibát követtünk el, de nem futottak össze egyetlen gyilkos szörnyeteggel sem. És szeretnék elmondani, amit találtak.
A férfi összevont szemöldökkel tekintett Jade-ra. Ahogy kijavította szavait, azzal ő maga is felvállalta a felelősséget, hogy nem az ikerpár ötlete volt az egész… Nem értette teljesen, hogy miért, ha egyszer Wyemék mentek be az erdőbe. Kezével lassan túrt bele sötét tincseibe, tehetetlenül nézve a vele szemközt álló négyesre, akik láthatóan összefogtak ellene, míg ő aludt. Nagyot sóhajtott végül, majd ismét Wemoymra tekintett, szinte csak vakkantva beleegyezését.
- Hallgatlak.
- Ketten mentünk csak, hogy ne legyünk feltűnőek, és persze mert együtt nehezebben bánik el velünk bármi… - Sietve kezdett ismét beszélni, nehogy a mágus meggondolhassa magát, de néhány pillanattal később ismét lelassult, vontatottá vált, mint akinek nehezére esik a beszéd. – Biztosak voltunk benne, hogy nem akadhatunk össze semmivel, hiszen az éjjel sem tért vissza többet, miután… miután elment. Nem kellett messzire mennünk, hamar megtaláltuk a vérontás helyszínét. Vérontást mondok… A vaddisznó tetemét nem találtuk meg, de sokáig küzdhetett. Le volt taposva az aljnövényzet, és mindent vér borított, a földet, a fákat, a bokrokat… Mindent. És látszott, hogy a tetemet elvonszolta valaki, vagy valami, mert az biztos, hogy nem a saját lábán távozott onnan az az állat… - Wemoym elhallgatott, és várakozóan nézett a mágusra, ám az nem szólt semmit. A csend rövidesen feszültté vált, és a szőke nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg ismét.
- Továbbra sem tudjuk, mi volt az… De javaslom, tűnjünk el innen minél előbb… Ami így képes volt megölni egy több mázsás vaddisznót…
- Nem tudod, mi volt az, pedig ezért indultatok el, hogy ezt kiderítsétek. – Medardus nyersen vágott a férfi szavába. – Nem volt hát semmi értelme, csak felesleges hősködés.
- Ez így nem igaz! – Perpignan eddig csöndben figyelte az eseményeket, nem kívánván belekeveredni a veszekedésbe, nem állt egyikük pártjára sem, annak ellenére, hogy korábban ő is támogatta az „erdei kirándulás” ötletét; most azonban ő is kifejtette véleményét a mágussal szemben.
- Azért indultak az állat keresésére, mert látni akarták, mit művelt vele az a… lény, ugyanúgy, ahogy mi is tudni akartuk. Éjszaka nem hallottunk, csak egy hátborzongató visítást, ennyi erővel akár ott is heverhetett volna sebesülten az egyik bokor alatt az a disznó.
Az idegtépő halálsikoly után, amit hallottak éjjel, elég merész feltételezés volt azt állítani, hogy csak egy sebesült malackával akadnának össze, a kijelentésnek mégsem mondott ellent sem Jade, sem az ikrek. Némán meredtek a mágusra, aki dühösen felhorkanva fordított hátat nekik. Némán lépett vissza a még mindig földön heverő köpenye mellé, fölkapva azt. Úgy rázta meg, mintha bizony szegény ruhadarab tehetne bármiről is, majd nekiállt ő is lovát felnyergelni. Nem szólt egy szót sem a négyeshez továbbra sem, csak mikor hátasa már útra készen állt, akkor lépett vissza hozzájuk. Ők még mindig ugyanott álltak, ahol korábban, árgus szemmel követve minden mozdulatát.
- Látták a többiek is azt a helyet? – A kérdés Wyemnek és Wemoymnak szólt elsősorban, ám mégis a fél-elf leányzó felelt rá helyettük.
- Igen, láttuk… Mikor úgy tértek vissza, hogy nem találtak semmi veszélyeset, elmentem megnézni én is… - Jade arca még sápadtabb volt, mint korábban, szemei most már leplezetlen rettegéssel csillantak meg, meg sem próbálta elrejteni, hogy fél. – Láttam én is, látta Perpignan is, és a többiek is…
- Vigyetek oda.
- Medardus… felesleges. Nincs ott semmi, ami miatt érdemes lenne… - Wyem láthatóan feszengett a kéréstől.
- Vigyetek oda.
- Nem kellene…
- Most.
Ez már nem kérés volt, hanem a vezér visszautasíthatatlan és megmásíthatatlan parancsa. A szőke nagyot sóhajtott, majd hátat fordítva a mágusnak megindult befelé az erdőbe. Fivére egy pillanatnyi tétovázás után követte, így Medardus is megindult a nyomukban.
- Én nem tartom szükségesnek újra látni… Mire visszajöttök, útra készen leszünk – szólalt meg Perpignan, és a mágus halk köszönetfélét mormogva bólintott rá, majd felzárkózott az ikerpár mögé.
- Én viszont megyek… Tudni akarom, mit szólsz hozzá. – Jade könnyű léptekkel indult meg Medardus oldalán.
- Lia, nem hiszem, hogy újra meg kéne nézned… - szólt élesen Wemoym, és megtorpant.
- Én viszont nem hiszem, tudom. Mintha már említettem volna, nem kedvelem, ha úgy kezelnek, mint egy szerencsétlen kis libát, akit óvni kell. Megyek, és kész.
A szőke megcsóválta fejét, segélykérő pillantást vetve Medardusra, ám az egy szót sem szólt, hogy visszatartsa a leányzót, így végül vállat vonva indult meg tovább.

Talán tíz perc sem telhetett el, ahogy az erdőben sétáltak. Az ősöreg fák csöppet sem tűntek veszélyesnek a hajnali félhomályban, mintha az előző éjszakai feszült némaság, a vérszomjas gyilkost rejtő sötétség soha nem is létezett volna. Nem egyenes vonalban távolodtak a táborhelytől, ahogy a mágus meg tudta állapítani, inkább ahogy a sűrűn elhelyezkedő fák közötti vadállatok vágta ösvény engedte, enyhe ívben kanyarodva az úttal párhuzamosan. Már azon gondolkodott, hogy rászóljon-e Wemoymra, hogy talán rossz irányba haladnak, itt ugyan nem találnak semmit, mikor az előtte haladó férfi hirtelen megtorpant.
- Itt van – szólt halkan, de így is hallatszott, ahogy a hangja megremeg. Félrelépett Medardus útjából, így neki is rálátása nyílt az előtte elterülő kicsiny tisztásra.
Elég kegyetlen mészárlásnak hangzott, ahogy felvázolták neki az eseményeket, ám az elétáruló látványra így sem tudott felkészülni. Apró tisztásra érkeztek, ahol több, vadak vágta ösvény keresztezte egymást a sűrűben. Minden irányból görbe törzsű fák, óriásira nőtt bokrok kerítették körbe, ez már önmagában is elég hátborzongató látványt nyújtott… Ezt tetézte még a vérontás látványa. A földön egy talpalatnyi száraz hely sem volt, mindent vér borított… Több liternyi iszamós vér, a vaddisznó vére. Alvadt tócsákban száradt a földön, a fák törzsén, a bokrok ágain, az állat nem adhatta olcsón az életét. Jól látszott, merre tántorgott végig haláltusájában, az aljnövényzet széles sávban volt letaposva, ahogy próbált kitörni a csapdájául szolgáló tisztásról. Egy helyen óriási tócsába gyűlt a vér, a ragacsból hangosan döngicsélve lakmároztak a döglegyek, akárcsak a mellette szétterült bélcsomón… Ott lelhette végül halálát. A meleg még nem kezdte ki a maradványokat, ám így is szinte elviselhetetlen szag terjengett a zártnak nevezhető helyen, a vér fémes szaga keveredett az állati belsőségek nyers bűzével.
Medardus a döbbenettől tágra nyílt szemmel lépett beljebb, gyomra felfordult a mészárlás láttán. Kénytelen volt kikerülni egy bizonytalan küllemű és meghatározhatatlan halmot… Minden bizonnyal a reggelije lehetett valamelyiküknek. Értette már, miért nem akarta Wyem, hogy a lány velük jöjjön… Hátrapillantott a válla fölött Jade-ra, aki sápadt arccal ácsorgott kicsit messzebb, igyekezvén még véletlenül sem a földre pillantani, bár igyekezete feleslegesnek bizonyult, a látványt nem tudta így sem elkerülni. Remegve hunyta be végül szemét, nehogy megint rosszul legyen.
A mágus óvatos léptekkel haladt beljebb, ám gyorsan megtorpant, nem lett volna sok értelme nyakig összemocskolni magát, sokkal többet akkor sem állapíthatott volna meg a látottakból. Az éjszaka folyamán valószínűleg már valamilyen dögevő is látogatást tehetett itt, az szedhette szét a belsőségeket… Medardus megcsóválta fejét, és visszatért társaihoz. Némán tekintettek rá, valami véleményt várva talán, ám a mágus egyelőre képtelen volt szólni… Megrendítette a látvány.
Van ötleted, hogy mi tehette? – Jade némán fürkészte a férfi arcát, gondolatait küldve felé a mágia szárnyain. Hangosan nem tette fel kérdését, attól félve, ha kinyitná száját, esetleg újból elokádná magát.
Nem mi, inkább ki… Vagy kik. Ezt nem csinálhatta vadállat… Az megölte és elvitte volna. Esetleg itt helyben széttépte volna… Azonban ezt a disznót módszeresen végezték ki, minél nagyobb vérontást akartak… Ráadásul itt hagyták a belsőségeit, csak magát a húsát vitték el. Ez szerinted milyen állatra jellemző? Nem, ezt egy gondolkodó lény ölte meg. Valakik nem akarják, hogy itt legyünk… Megpróbáltak minket megfélemlíteni. – Ő maga is ugyanígy válaszolt a lánynak, hogy csak ő hallja a véleményét, és nem is állt szándékában megosztani a többiekkel. Így is épp eléggé kikészítette társait a látvány, nem akarta őket még inkább terhelni felfedezéseivel.
Hát tudod, azt hiszem, sikerült elérniük a céljukat… - Jade vetett rá még egy rémült pillantást, majd hátat fordított, és elindult visszafelé az ösvényen.
- Menjünk… Itt már nincs keresnivalónk – szólalt meg végül halkan Medardus, és két társát meg sem várva indult meg vissza ő maga is.

Perpignan betartotta az ígéretét, így mire ismét előbukkantak az erdőből, már minden útra készen állt. A helyet, ahol este a tűz égett, gondosan eltakarták, homokkal fedték be, a hamut pedig elhintették körbe mindenütt, csak gondos nyomolvasónak tűnhetett volna föl, hogy ott nemrégiben tizenkét ember töltötte az éjszakáját.
Medardus szó nélkül szállt nyeregbe, és az utat követve indultak tovább. Erőltetett tempóban haladtak, ám az előző éjszaka után nem tiltakozott ez ellen senki sem… Némán hajszolták a lovaikat, annyira, amennyire csak meg merték tenni anélkül, hogy rövid időn belül az állatok kimerültsége kényszerítette volna őket pihenésre. Időnként lépésre lassítottak, de megállni nem álltak meg egyszer sem, az egész délelőttöt végiglovagolták. Egyre beljebb haladtak az erdőben, a fák összeborultak a keskeny szekérút fölött, az ég csak néhol villant át a lombok koronáján. Bár már lassan delelőre járt, körülöttük így is sejtelmes félhomályba borult a világ, a fülledt melegben szinte állt a levegő a fák között, és erre nem hozott enyhülést a vágta szembevágó szele sem.
- Medardus… mondd meg, szerinted mi tette? – Sokadszorra hangzott már el ez a kérdés, ezúttal Wyem szájából. A mágus azonban nem felelt, csak fejét rázta némán. Egyedül Jade volt az, akivel megosztotta az elméletét, és vele is csak annyit, amennyit kikövetkeztetett az erdőben látottakból. Többet ő maga sem mert feltételezni, de tartott tőle, hogy még egy éjszakát itt kell majd eltölteniük… csak remélhette, hogy nem éri őket támadás.
- Medardus! – A szőke harcos megfékezte lovát, úgy ordított vezetőjük után. Az olyan hirtelen fogta vissza fekete ménjét, hogy az állat nagyot nyerítve felágaskodott.
- Megőrültél?! – Szinte köpte a szavakat Wyem felé, félig hátrafordulva a nyeregben. – Minél tovább vacakolunk itt, annál kevésbé jutunk közelebb ahhoz, hogy itt hagyjuk ezt az átok helyet! Ne állj meg!
Látva a két férfi veszekedését, a többiek is megállították hátasaikat, és némán figyelték a durva hangvételű társalgást. Medardus láthatóan ideges volt, de nem volt hajlandó szólni most sem, ahogy eddigi útjuk alatt egyszer sem. Nem kérdőjelezte meg senki a rohanás okát, ez elég egyértelmű volt, ám igenis kíváncsiak lettek volna vezetőjük véleményére a látottakról… Wyem jól tudta ezt, így mindenki nevében szólt, mikor válaszolt a mágusnak.
- Nem. Nem őrültem meg, de nem indulok tovább. Addig nem, amíg nem válaszolsz a kérdésemre. Mindannyian láttuk azt a mocskot, és hallani akarjuk, mit mondasz rá. – Hangja határozottan csengett, és komoran meredt a mágusra. Várakozóan hallgatott el, ám a felszólításra nem kapott választ. Medardus némán hallgatta végig a követelődzést, majd szó nélkül előrefordult lova nyergében, és lépésben megindult előre.
- Medardus…
Jade halkan szólalt csak meg, szinte kérlelően, és a mágus megtorpant a hangjára. Nem fordult ismét hátra, csak meredt maga elé. Néhány perc telhetett talán el így, mikor végül nagyot sóhajtva kezdett beszélni, bár még mindig nem tekintett a háta mögé.
- Mit kellene erre mondani? Azt az állatot kivégezték. Őszintén szólva, nem látom értelmét bármiféle feltételezésnek az elkövetőt illetően. Úgy gondolom, talán fenyegetésnek szánhatták, figyelmeztetésnek…
- Úgy beszélsz, mintha szerinted nem vadállat végzett volna vele – jegyezte meg Vorka.
- Igen, mert nem hiszem, hogy egy állat végzett volna vele. – Végre ismét hátrafordult a nyeregben, mélybarna szemei szinte feketének tűntek az árnyékban, ahogy egyenként végighordozta pillantását az őt figyelő emberein. – Úgy vélem…

A mondatát befejezni már nem tudta, a fekete mén hirtelen megugrott alatta, és rémülten felnyerített. Fölágaskodott, elérve ezzel, hogy gazdája elveszítse egyensúlyát, majd a lendület folytatásaként lekushadt a földre. Medardus az állat nyakába kapaszkodott, próbálván megmaradni a hátán, majd ahogy hátasa a földre került, és ismét felnyerített, leugrott róla, s az állat oldalához simulva ő maga is lefeküdt. A vezérállat hangjától megrémülve a többi ló is hasonlóan cselekedett, így gazdáik sem tehettek semmit, rövidesen mind a tizenketten a földön feküdtek, hátasaik védelmében. Bár ők maguk nem hallottak semmi különös zajt, nem is nagyon figyeltek maguk köré, hiszen Medardus mondanivalójára voltak kíváncsiak, az előző éjszaka után biztosak voltak benne, hogy nem ok nélkül rémültek halálra állataik, érzékeik a veszélyre figyelmeztetik őket.
Medardus kezébe fogta kardját, s fejét megemelve nézett ki lovának válla fölött. A mén remegő izmokkal hevert, fejét lehajtotta. Látszott rajta, legszívesebben fölugrana és elrohanna, ösztöneinek engedelmeskedve futna a veszély elől, azonban a kiképzés hatása erősebb volt, így félelme ellenére nem mozdult, ahogy a többi ló sem. A mágus az állat homlokára tette kezét, érintésével próbálva őt megnyugtatni, de pillantása az erdő mélyét fürkészte. Most kevésbé volt ideges, mint éjszaka, végül is mégiscsak fényes nappal volt… De hátasa veszélyt érzett, és benne feltétel nélkül megbízott. Nem látott semmit az erdőben, még mindig nem, de a tarkóján égnek álló szőr biztosította róla, figyelik, akárcsak előző nap. Átkozta Wyemet, és átkozta magát, amiért hagyta, hogy megálljanak… Feszülten figyelt maga köré, de percek múltán sem sikerült felfedeznie semmit, amit veszélyesnek vélt volna.
- Most akkor mi van? – Jade kúszott mellé a lovak rejtekében, szinte csak a mágus fülébe lehelte kérdését. Az válaszként csak a fejét rázta, de nem pillantott a mellette hasaló lányra. Próbált rájönni, mitől rettegnek a lovak… De semmi. Sehol semmi…
- Most várunk, az van… valami van itt – felelt végül halkan, még mindig nem nézve Jade-ra. Mintha szürke villanást látott volna az erdőben… Vagy csak a szeme káprázik?
A percek szinte végtelennek tűntek, ahogy feszült csendben várakoztak, de a lovak rémült horkantásain kívül mást még mindig nem hallottak. Érdekes látványt nyújthattak volna egy külső megfigyelő számára, ahogy tizenkét harcos rettegve lapul a földön lovaik gyűrűjében, láthatóan a semmitől tartva… de persze nem volt senki, aki nevethetett volna rajtuk, hiszen nem járt arra senki az égvilágon. Medardus azonban nem mozdult továbbra sem… Túl élénken élt még benne az előző este emléke, mikor azt hitte, nincs már a közelükben semmi.
Lassan teljesen elvesztette az időérzékét, ahogy némán várakoztak, s bár eszével tudta, hogy nem telhetett el több néhány percnél, úgy érezte, már órák óta lapul a földön a lova mögött.
Nagyot sóhajtott…

…a sóhajtására pedig veszett ordítás válaszolt az erdőből. Először egy irányból, szinte pontosan vele szemközt, majd egy pillanattal később követte egy másik, amelyik a háta mögül szólt. Egy szívdobbanásnyi idő sem telt belé, és lerohanták őket. Az erdőből minden irányból óriási, szürke lények sereglettek elő, szinte össze sem lehetett őket számolni, annyian… Azonnal körbe vették őket minden irányból, menekülésre esélyt sem adva. Lovaik rémülten nyerítettek fel, ám nem mozdultak… Addig nem, míg a vezérmén nem mozdult, és neki Medardus továbbra is a homlokán tartotta kezét, hogy megnyugtassa.
- Mik ezek? – Jade döbbenten szisszent föl támadóik láttán. Vagyis… egyelőre még nem támadták le őket, csak bekerítették, mozdulatlanságra kárhoztatva őket.
- Gyíkemberek… - A mágus elfintorodott, lassan mérve végig a legközelebbi, néhány méterre tőle ácsorgó lényt.
Szürkés bőre volt, amely első ránézésre igen vastagnak tűnt, elég vastagnak, hogy a legtöbb külső hatástól megvédje őt. Nagyrészt pikkelyes volt, ezzel is erősítve azt az érzést, hogy egy felegyenesedett gyíkot lát maga előtt, aki ezt a lényt bámulja. Magas volt, legalább két fejjel magasabb az átlagembernél, de még a kecses léptű elfek is eltörpültek mellette. Háta, válla széles volt, emellett teljes alkata robosztusnak látszott, mint aki könnyedén képes akár egymagában is elvonszolni egy többmázsás vaddisznót… Hosszú karmos kezében kezdetlegesen kidolgozott dárdát tartott, amely most pont Medardus felé meredt. Sárga hüllőszeme élvezettel villant meg, villás nyelve megnyalta ajkait, ahogy látható kárörömmel tekintett végig a csapdába esett embereken. Medardus végigtekintett a körülöttük álló többi gyíkon is, de több újdonságot nem nagyon tudott felfedezni rajtuk, alapvetően egyformák voltak mind. Némelyiküknek a kezében nem dárda volt, hanem kard, talán valamelyik kirabolt karavánból származhatott…
- Medardus… - Halkan szólt mögötte Perpignan, majd mikor a férfi nem reagált, kicsit hangosabban tette hozzá kijelentését. – Szerintem támadnunk kéne…
Az egyik gyík felmordult a beszédre, így a mágus csak megcsóválta fejét. Túlerővel szemben öngyilkosság lenne támadniuk… Túl sokan vannak, és a fegyvereikből ítélve esélyük sem lenne… Akár még kitörniük sem. Figyelmeztetésképp megrázta még egyszer a fejét, majd lassú mozdulatokkal felkelt a földről, és a kezében tartott kardot ledobta, a vele szemközt álló gyík lába elé. Az hadarva magyarázni kezdett valamit, de Medardus ebből egy szót sem értett. A gyík erre dühösen ráordított, és társaira kezdett mutogatni.
- Dobjátok el ti is a fegyvereiteket. – A mágus nyugodt, halk hangon szólalt meg, miközben a gyíkember szemébe meredt. Annak tekintetében különféle érzelmek villantak meg. Düh, harag, káröröm, élvezet, félelem… Félelem?! Medardus szemöldökét összevonva meredt az előtte álló lényre. Mitől fél ez? Vagy csak ő értelmezte félre, amit látott?
Társai vonakodva ugyan, de végül követték példáját. Íjak, tőrök, kardok… Az összes fegyver ott sorakozott rövidesen előttük egy halomban. Néhány gyík lépett ekkor elő az őket körülvevő tömegből, összegyűjtve a ledobott holmikat, majd eltűntek valamerre. Mikor már nem volt fegyver a közelben, és biztosak lehettek benne, hogy nem tudják őket az emberek megtámadni, a gyíkemberek közelebb merészkedtek. Dárdáikat leengedték, és kíváncsi tekintettel kezdték el vizslatni őket, újabb kétségeket ébresztve a már így is értetlen mágusban. Akkor most mi van?
Rövidesen az egyik hüllő parancsszavára odaléptek hozzájuk néhányan, kettesével közrefogva őket, míg mások ismét dárdát szegeztek rájuk, majd elkezdték őket az erdő felé taszigálni.
Miért nem támadtak nyíltan?, töprengett Medardus. Körbevettek, fenyegettek, de nem támadtak… Miért nem? Vagy… ezek félnek tőlünk!
A felismerés villámcsapásként hasított belé. Félelmet látott a sárga hüllőszemekben, nem mertek közelebb jönni, amíg fegyver volt náluk… Féltek!
Akkor hát lett volna esély a menekülésre! Kitörhettünk volna! Hogy lehetek ennyire ostoba?!, átkozta önmagát. Lassan eluralkodott rajta a rettegés. Ha bármi történik velük, az csakis az ő hibája… Az övé, mert nem hallgatott embereire, nem hagyta, hogy megtámadják a hüllőket… Kétségbeesett, önmarcangoló gondolatai között gyötrődött, miközben a csapat gyík az ismeretlen felé vezette őket.