Hosszasan beszélgettek még, egészen estébe nyúlóan, mindenki mondott valami érdekességet az életéről. Munkanélküli zsoldosok és kincsvadászok, kalandozó elfek, így akarnak tudást gyűjteni, kitagadott fél-elfek, akiknek sehol sincs helyük, a törpe, aki csak így próbálja eltartani a családját… Nagyon vegyes társaság.
- Azt viszont elvárom, hogy itt ne legyen ellentét közöttünk – szólt Medardus, mikor rá került a sor. Hosszú bottal piszkálta a tüzet, amely fényesen világított a sötétben, kísérteties fénnyel vonva be arcukat. – Sokféle helyről jöttünk, különböző kultúrákból, de most egy a célunk. Egy csapat vagyunk, ám ha piti kis ellentétek keletkeznek, nem jutunk ki talán még ebből az erdőből sem… Érthető voltam?
A tíz férfi és Jade egy emberként bólintottak. Tudták, hogy vezetőjüknek igaza van, és eszük ágában sem volt kipróbálni, mibe akadhatnak bele esetlegesen külön-külön… Mindannyian érezték, hogy nagyon nem stimmel valami a hellyel. Medardus végül elmosolyodott, ahogy tekintetét végighordozta rajtuk, majd a szinte már teljesen elsötétedett égre pillantott.
- Ma már nem tudunk továbbindulni… Nagyon elment a délután. Itt töltjük az éjszakát, és holnap behozzuk a lemaradásunkat. Addig is… én még nem meséltem, és azt hiszem, nem lenne igazságos veletek szemben, ha nem mondok semmit magamról.
- Ha nem mesélsz magadtól, úgyis kiszedtük volna belőled. Ebben biztos lehetsz – jegyezte meg Gouden, majd szája farkasvigyorra húzódott. – Tehát hajrá!
- Ne fenyegess, mert még megijedek. – Medardus elnevette magát, majd elgondolkodott egy röpke pillanatra, mivel kezdhetné történetét. Apró sóhaj hagyta el ajkait, majd belefogott beszédébe.
- Elsősorban harcos vagyok, nem utolsósorban pedig mágus – kezdte mosolyogva, ám az egyszerű kijelentésre mind felhördültek. Medardus ezt csak nevetve fogadta… számított valami hasonló reakcióra, tekintete azonban Jade-ét kereste. Kíváncsi volt, a leányzó mit szól ehhez, pláne azok után, hogy ő maga eltitkolta hasonló képességeit, de a fél-elf szenvtelen tekintettel bámult rá vissza. Végül a férfi maga jött zavarba átható pillantásától, visszaszegezte szemét a tábortűzre, és úgy beszélt tovább.
- Talán kissé furcsa párosítás… Sokan, akik fegyverrel keresik kenyerüket, tartózkodnak a mágia ösvényeitől, vagy egyenesen irtóznak tőle… Én remekül összhangba hoztam a kettőt, és előre szólok, gond nélkül használom is őket. – Sanda félmosoly jelent meg arcán, de pillantása továbbra is a tűzbe szegeződött. – Tulajdonképpen a legfontosabb, amit tudni kell rólam, az ez. Hosszú ideje élek meg a kardom erejéből, legyen az valamiféle megbízatás magas rangú emberektől, vagy „egyszerű” kincsvadászat, mint most is.
- És fogunk valamit hallani erről a titokzatos küldetésről? – Wyem érdeklődő tekintete egy pillanatra sem szakadt el a férfi alakjáról. – Vagy követünk téged vakon a világ végéig?
- Hát... – Medardus végre föltekintett, s lélektükrei a kérdezőre vetültek. – Ha nem kotyognál közbe, akkor elmesélném, amit tudok róla. De elég nehéz nektek bármit is elmondani, ha ötpercenként közbeszól valaki…
A szőke leforrázottan hallgatott el. – Jól van, na… Mondjad – morogta sértődötten az orra alatt, de figyelme továbbra is Medardusra irányult, nem hagyta magát eltéríteni a kérdésétől.
- Tehát. Én sem tudok túl sok mindent, de amit tudok, megosztom veletek. A Bíbor Smaragdot keressük, ezt már meséltem mindenkinek, mikor jelentkeztetek. Nem tudom, hallott-e már valaki közületek róla? – Mélybarna szemei végigsöpörtek a körülötte ülő tizenegy emberen, de felismerés egyikőjük tekintetében sem csillant. – Ha nem, hát nem. Egyszer az egyik kalandom során bukkantam rá egy tekercsre, ott hallottam először a Smaragdról. A tekercsen egy történet, egy legenda volt elmesélve, bár ez most nem igazán fontos… A mesébe ágyazott drágakőről csak azt hittem, kitaláció, hogy is gondolhattam volna mást? A Bíbor Smaragd, legendás kincs, „minden ember leghőbb vágya egész életében, amely nélkül boldogságát soha el nem érheti”, így volt egészen pontosan. Dajkamese, a kalandvágyó kisfiúknak estére… Először így gondoltam én magam is, azonban valamiért nem hagyott nyugodni, kíváncsi voltam. Egyszer, mikor időm akadt rá, kutatni kezdtem ez után a titokzatos Smaragd után… És találtam is róla dolgokat, bár nem volt könnyű eset. Hosszú hónapok kutatómunkája ment rá, vándorlásaim során mindig csak a titokzatos kincs után kérdezősködtem, poros tekercseket böngésztem át. Kiderítettem, hogy az olvasottaknak igenis van valóságalapja… A Bíbor Smaragd létezik, és bármilyen formában hivatkoztak is rá, egy dolog mindenhol ott szerepelt róla: e nélkül nem lehet boldog a közönséges halandó. – Lassan kúszott mosoly az arcára. – Talán érthető, hogy miért szeretném megtalálni.
- És ehhez miért kellünk mi? Tizenegy ember, ennyivel kisebb a saját részed. Hol van a csapda?
Jade nagyrészt csöndben volt, mióta befejezte saját meséjét, ám most ő reagált elsőként az elhangzottakra. Smaragdzöld íriszei fürkészőn tekintettek a mágusra, szemöldökét összevonta, ahogy arckifejezéséből próbálta kitalálni a választ kérdésére. Az a tény pedig láthatóan nem zavarta, hogy ő csak utólag könyörögte be magát a csapatba, vagyis hivatalosan neki nem is lenne részesedése semmiből, amit találnak… A férfi egy pillanatig kérdő pillantással bámult vissza rá, ám végül feleslegesnek gondolta felhívni a kicsiny tényre Lia figyelmét.
- Nos, egy ekkora horderejű kincsből talán jut mindenkinek annyi, amennyiből megél egész életére, nem? – nevette el magát. - Másrészt pedig, azt hiszem, rosszul fogalmaztam, ha ez a kérdés így merült fel benned. Bár kalandozó lennék, nem vagyok igazi kincsvadász típus. Érdekel a Smaragd, ó, nagyon is… De számomra nem az a legfontosabb jellemzője, hogy életem végéig nem kéne semmit csinálnom, ha ezt megtalálnám. Bár, így belegondolva, ez sem nagy hátrány. – Röpke kacaj, s már beszélt is tovább.
– Mert mit keres az ember egész életében? A boldogságot, jelentse azt számára az elképzelhetetlen mértékű gazdagságot, a szerető családot, vagy csak a szabadságot… És mégis, egy egyszerű drágakőről mindenhol azt állítják, ez a tökéletes Boldogság kulcsa, nagybetűvel. Én ezt keresem.
- A kérdésemre nem válaszoltál – figyelmeztette a leányzó. – Miért kell ehhez ennyi ember?
- Egy ilyen különleges dolgot nem hagynak őrzés nélkül, gondolhatod.
- Nem hagynak? Kik? – Mély, dörmögő hang rekesztette meg Medardust a beszédben. A mágus némán tekintett a közbeszóló Vorkára, és csak a fejét ingatta. Erre nem tudott választ adni ő maga sem… Nem nevezték nevén sehol a Smaragd eredeti gazdáját. Vagy gazdáit.
- Mindenesetre nem veszélytelen vállalkozás, erre is felhívtam mindannyiótok figyelmét. Ha nem lenne igazam, akkor röpke kaland, és gazdagabbak lettetek ezer arannyal, plusz amit még találunk, de biztos vagyok benne, hogy mindenki tudására szükség lesz utunk során.
- Annyit mondj még meg, merre megyünk? Most a kikötőbe, az rendben van, de utána…? – Az egyik fél-elf vetette közbe a kérdést. Medardus egy pillanatig csak rámeredt, a nevén töprengve.
Lacter, Clenter, Berent… ő lesz a középső, Clenter, tisztázta le magában végül.
- Shagary szigetére… Elsőként. Aprócska sziget az Északi-tengeren, nem található rajta, csak néhány nagyobb város… Azonban találtam rá utalásokat, miközben a Smaragd után kutattam. Sehol sincs leírva pontosan, hogy hol is található ez a Smaragd, csak megemlítenek helyneveket, amik kapcsolatban állnak vele… Ez a sziget az egyik közülük. Ezért tartunk most a kikötő felé, hogy az egyik rendszeres kereskedőhajóval átjuthassunk a szigetre.
- És miért erre megyünk? Miért nem a rendes, kiépített úton? Tudnánk pihenni, lennének váltáslovaink… Ez az erdő veszélyes, tudjuk mindannyian. Akkor hát miért? – Gouden kérdő tekintettel bámult a mágusra. – Hajó az lesz később is, miért rohanunk ennyire?
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem vagyok oda a tétlenül ücsörgésért. Ha körbemennénk, lekésnénk a hajót, és meg kéne várnunk, míg visszatér… Abban a koszfészekben.
Pont ugyanazt ismétli, amit nekem mondott… Lia szemöldökét összevonva fürkészte a mágus arcát. Úgy érezte, a férfi valamit eltitkol előlük… Valami fontosat. Magában egyetértett Goudennel, nem bírta elképzelni, miért erre mennek. Miért rohannak? Mi elől menekülhet Medardus? Vagy minek az elébe rohan? Lassan rázta meg fejét, hogy kétkedő gondolatait elűzze. Ha nem bízik meg a mágusban, akár most rögtön visszafordulhat, és hazamehet. Itt nem számíthatnak, csak egymásra…
- Amúgy pedig, még ha körbe is mennénk, a lovainkat nem hagynám ott sehol, amíg nem muszáj. Különleges állatok, megérzik a veszélyt… Sok pénzt adtam értük.
Gouden bólintott, elfogadván a magyarázatot, majd elnyomva egy ásítást körbetekintett.
- Mi lenne, ha most eltennénk magunkat holnapra? – vetette fel a javaslatot. – Ha valóban olyan erőltetett tempóban akarunk haladni, mint ahogy mondod, akkor szerintem nem ártana kipihennünk magunkat.
Kérdő pillantást vetett a mágusra, majd választ sem várva fölkelt a tűz mellől. Nagyot nyújtózott, majd néhány méterrel odébb vonult. Lassacskán ugyan, de a többiek is követték példáját, mindannyian köpenyükbe burkolódzva hevertek el a földön.
- Azt hiszem, nem ártana azért őrséget is állítanunk… - jegyezte meg Medardus. Miközben a többiek nyugodtan készülődtek álomra, ő maga nem mozdult a tűz mellől. Elgondolkodva nézte a rőt lángok táncát, úgy beszélt tovább, nem is figyelve a többiek reakciójára. – Én még nem alszom… Elsőként majd vállalom én. Aztán majd pár óra múlva vegye át valaki.
- Majd én átveszem. – Nem túl lelkesen ugyan, de a törpe szinte azonnal ajánlkozott a feladatra. – Csak kelts föl, ha kellek.
Medardus bólintott, és ezzel mindenki elintézettnek látta az ügyet. A mágus nem mozdult továbbra sem, csak pillantásával kísérte végig, ahogy csapatának tagjai lassan elnyúltak a tűz körül, s rövid mocorgás után mind aludni próbáltak.
Érdekes… Senkiben nem merült fel, hogy valakinek ébren kéne maradni. Mind úgy érezték korábban, veszélyben vagyunk, most azonban gond nélkül elaludtak volna… Némán pillantott a lovak felé. A különleges érzékűnek mondott állatok most nyugodtan álltak, némelyik legelészett, és volt, amelyik félig-meddig már el is szundított. Medardus lassan döbbent csak rá, azért ilyen nyugodtak a többiek, mert megbíznak benne… Mert azt mondta, az állatok figyelmeztetik őket. A felelősség óriási súlya hirtelen szakadt rá, kősziklaként nehezítette el lelkét. Ritkán dolgozott csapatban, pláne úgy, hogy ő lett volna a vezető, és most jött rá csak igazán, mibe is vágott bele. Tizenegy ember… Tizenegy élet, amiért ő a felelős. Ha bármelyikük megsérül, vagy netán meg is hal, az mind az ő lelkiismeretét fogja terhelni…

Lia lassan nyitotta ki szemét. Nem tudta, mi ébresztette fel, hiszen bőven éjszaka volt még, szinte teljes sötétség. Lehunyta pilláit, és így hallgatta az éj csöndjét. Könnyű fuvallatként jutottak el hozzá az erdő zajai, a levelek suhogása a lenge szélben, a tücskök ciripelése az aljnövényzetben, az éjszakai lények mozgolódása… Csupa hétköznapi zaj, ami azt jelentette, nincs veszély a közelükben. A smaragdzöld íriszek csak percek múltán villantak meg ismét, ahogy a leányzó föltekintett. A tűz már régen leégett, halványan izzó parázs világította be csupán a sötétséget, a varázsló azonban pont ugyanott ült, ahol hosszú órákkal korábban. Fejét tenyerébe hajtotta, talán ültében merült álomba, Lia nem tudta eldönteni. Csöndesen kelt föl fekhelyéről, tőrét, mely eddig feje mellett pihent, magához véve, s megindult a férfi felé. Léptei csöndesek voltak és puhák, akár a vadászó nagymacskáé, szinte még a por sem kavarodott föl utána…
- Miért nem alszol? – A leányzó összerezzent Medardus kérdésére. Nem számított rá, hogy a férfi ébren van, és arra sem, hogy meghallja közeledtét.
- Ugyanezt akartam kérdezni – mosolyodott el, és letelepedett a földre a mágus mellé. A férfi fölemelte fejét, és mélybarna tekintete Jade-ra vetült, mintha nem értené, mire céloz a lány.
- Azt hittem, már réges-régen átadtad az őrséget Perpignannak… - kezdett magyarázatba. – Neked is pihenned kéne, hiszen a holnap nem lesz egyszerű, ahogy mondtad… - Gyorsan, szinte hadarva beszélt, de ő maga sem értette, miért magyarázkodik. A férfi átható tekintete megrémítette… mintha valami bűnt készült volna elkövetni, úgy nézett rá, legalábbis ő így érezte. És a mélyükön ülő üresség… A Semmi érzete… Lia végül zavartan elnevette magát, és nem szólt többet.
- Nem vagyok fáradt – mosolyodott el végül Medardus, és az ijesztő pillantás tovatűnt. – És így egy kicsit tudtam gondolkodni. Ha egyszer úgyis csak éberen feküdnék, nem jobb mindenkinek, ha hagyom a többieket pihenni? – Rámosolygott a lányra, és várakozón elhallgatott, őt figyelve. Mikor azonban Jade láthatóan nem kívánt megszólalni, föltette inkább kérdését.
- És te? Miért keltél föl?
- Nem tudom… Valami fölébresztett, és nem tudtam visszaaludni – vonta meg a vállát. - Talán zavarlak, hogy ideültem?
- Nem… Dehogy. Csak megijesztettél kissé. Lépteid csöndesek, mint egy elfé…
- Akkor ezt most nem veszem sértésnek – nevette el magát halkan a leányzó, majd elhallgatott. Medardus csak mosolygással válaszolt a megjegyzésre, hiszen nem megsérteni akarta a fél-elfet, mindössze nem számított rá, hogy egyetlen hang nélkül képes a háta mögé osonni… Mint valami orvgyilkos.
- Mi az, amit nem mondtál el nekünk?
A mágust Jade újabb kérdése zökkentette ki gondolataiból.
- Öhm… ezt mire érted? – Kérdő tekintetet vetett a lányra, próbálva összekapcsolni a gondolatait a kérdéssel.
- Nem hiszem, hogy csak azért erre megyünk, mert annyira rohannánk a hajó után… Gouden jól mondta, hajó az van mindig másik, és nem olyan hosszú idő, mire visszatér. Másrészt pedig nem mondtál igazából a feladatról sem semmit. Megemlítenek helyneveket… Ha valóban olyan sokat kutattál utána, mint állítod, akkor nem hiszem, hogy ennyit tudsz csak arról a smaragdról. És hogy ennyi információval indulnál neki az útnak. Rengeteg pénzt áldoztál rá, a fizetségek, a lovak, az élelem…
- Téged miért izgat, hogy mennyi pénzt öltem bele? Hiszen te úgysem kaptál ebből semmit… - kissé nyersen csengett a hangja, ridegen szólt a lányhoz, ám egy pillanattal később már meg is bánta, hogy ilyen durván akasztotta meg a beszédben. Nagyot sóhajtott, és halvány mosolyt varázsolt az arcára, ahogy ismét megszólalt.
- Másrészt… Azt hiszem, nem csak én vagyok az, aki titkolódzik, ugyebár? Miért nem mondtál semmit arról, hogy mágus vagy?
- Mert nem vagyok! – csattant föl a lány, majd hirtelen szájára szorította kezét, ahogy az egyik férfi mocorogni kezdett álmában. De csak a másik oldalára fordult… nem ébresztett föl senkit.
- Az, hogy használom ezt a hatalmat, nem jelenti, hogy mágus lennék… Közel sem – kezdte végül magyarázni ismét halkabbra véve hangját. – Azt már mondtam, a sötét és tűz varázslatok azok, amelyekhez igazán értek, és ezekből is inkább csak az utóbbit használom, azt hiszem, érthető okokból.
Medardus némán bólintott. A sötét varázslatok nem voltak mind feltétlenül gonoszak, jó pár gyógyító ige is akadt közöttük, ő maga is ismerte ezeket. Azonban a gyilkos igék jóval gyakoribbak voltak, ráadásul nem egy ige foglalkozott a halottakkal… Testükkel és lelkükkel egyaránt. Kösd a földhöz, ne hagyd elmenni, vagy hozd vissza… El sem bírta képzelni, hogy egy fiatal lánynak miért ezekkel kell elsőként megismerkednie. A legtöbb varázstudó messziről kerülte az ilyen hatalmat.
- Nem mondom, hogy tudásom gyér lenne, de az ellenkezőjét sem állítom – folytatta Lia. – Ezt a két ágazatát ismerem csak a mágia ösvényeinek, ezeket azonban alaposan… Viszont ritkán használom a tudásom. Amit meg lehet oldani egyszerű, emberi módon, arra miért alkalmazzak ilyen természetellenes hatalmat?
A férfi ismét bólintott, bár nem igazán értette, mit mond a lány… vagyis inkább nem értett egyet. Nem volt az az esztelenül varázsolgató mágus, aki még levegőt sem képes venni, ha nem használhatja közben a hatalmát… Régen megtanulta már, hogy sokkal inkább uralja őt az ereje, mint fordítva, de azt sem bírta elképzelni, hogy mihez kezdene a tudása nélkül. Túl sokszor mentette meg ez az életét, minthogy meg akarjon tőle válni…
- Én mégis azt mondom, mágus vagy – mosolygott a lányra. – Ez csak jó dolog, hogy megtanultad akkor használni az erődet, amikor tényleg szükséges… De ne hagyd, hogy béklyóba kössön egy olyan hatalom, amit uralni tudnál, ha akarnád.
Jade csak megcsóválta a fejét, mondani nem mondott semmit az elhangzottakra. Elgondolkodott a férfi szavain. Talán igaza van… Talán fejleszthetné hatalmát. Talán… Túl sok a talán. Ismét megrázta fejét, saját gondolataira válaszként. De nem szólalt meg továbbra sem, gondolataiba merült, ahogy a mágus is.

Talán percek, talán órák teltek el, míg némán ültek egymás mellett, mikor Jade egyszer csak felkapta a fejét.
- Hallgasd csak! Csönd van!
- Naná… nem beszélgetünk.
- Nem! Úgy értem, tényleg csönd van.
Medardus kérdő tekintettel nézett a lányra, aki ijedten pillantgatott körbe. Megeresztett egy apró sóhajt, majd ő maga is fülelni kezdett.
- Én nem hallok semmit. Csönd van. Mi ebben a furcsa? – Hangja kissé unottan csengett. Néhány óra volt még hátra napfelkeltéig, és azt tervezte, fölébreszti a törpét, aztán alszik egyet ő maga is…
- Pont ez! – A leányzó hangja remegett az idegtől, hogy ennyire lassan fogja föl a mágus, amit mond neki. – Semmi nesz, semmi zaj.
Medardus összevonta szemöldökét, álmossága egy pillanat alatt tovatűnt. A lánynak igaza van! Nem hallatszott más zaj, csak a fák ágai között játszadozó szél. Se denevérek szárnycsattogása, se tücskök ciripelése, ahogy egyéb állatok neszezése sem… Valami van a közelükben. Valami elnémította az erdőt.
Lia nem mozdult továbbra sem, csak izmai feszültek meg ugrásra készen ültében. Keze lassan csúszott tőrének markolatára, smaragdzöld íriszei az erdőt fürkészték körülöttük. Hirtelen kapta oldalra a fejét, valami villant! Vagy mégsem? Talán csak a táncoló falevelek…
- Föl kéne keltenünk a többieket – szólt halkan, de nem tekintett a mágusra.
- Nem… még nem. Talán elmegy, bármi is van itt. Lehet hogy csak egy vadállat, és továbbáll. – Hangja tökéletesen nyugodt volt, ellentétben a lelkében dúló viharral. Feszült figyelemmel próbált a sűrűbe látni, ám az éj sötétjében ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Nem kelt föl ő maga sem, de lassan elővonta kardját. A fémes sercenés, ahogy a penge kisiklott hüvelyéből, szinte dörgésnek hallatszott a beállt csöndben, fájdalmasan hangos dörgésnek.
Percekig ültek így feszült csöndben, de nem történt semmi… Végül Medardus ismét megszólalt, kardját helyére téve.
- Bármi is volt, elment.
Jade bólintott, s bár lélektükrei még mindig az erdő mélyét kutatták, már nem úgy ült, mint aki bármelyik pillanatban rávetheti magát a fák közül előugró veszedelemre.
- Mi volt ez? – kérdezte végül, tekintetét a férfira emelve, de az csak a fejét csóválta.
- Fogalmam sincs. De azt hiszem…
Ebben a pillanatban az egyik ló fölhorkant, majd rémülten felnyerített. Medardus felpattant, kardjának markolatát már ismét kezébe szorítva. A hátas őrült módon rángatta kötőfékjét, és félelme villámgyorsan ragadt át a többi állatra. Az eddigi feszült csendet felváltották a rémült nyerítések, horkantások, lehetetlenné téve azt is, hogy akár ordítozva rohangáló orkokat meghalljanak tőle.
- Mi az? Mi történt? – A kiabálva elhangzott kérdés Vorkától származott, aki időközben talpra ugrott, fegyverét kezébe fogva, ugyanúgy, ahogy a többiek is, ám a mágus vagy nem hallotta, vagy nem méltatta válaszra. Szemeiben veszett düh szikrázott, ahogy a sötétséget kémlelte, de nem látott semmit. Láthatatlan ellenfél ellen pedig nehéz harcolni…
- Ott!! – Wyem hirtelen ugrott meg az erdő felé, hogy lecsapjon a látott… akármire, a sárgán villanó szemek tulajdonosára, de fivére visszafogta, nem engedte egyedül betörni a rengetegbe.
- Nyugi… várd meg, hogy ők támadjanak, itt együtt vagyunk, és a tisztáson előnyben is…
Hirtelen fájdalmas, szinte már emberi sivítás hallatszott, ami egy pillanattal később egy nyikkanás kíséretében elhallgatott. Sokáig visszhangzott viszont még a fülekben, keveredve a rémült lovak hangjával. A haláltusáját vívó vaddisznó hangja… A vaddisznóé, amelyre ember nem mer egyedül vadászni, hatalmas teste és óriási agyarai miatt…
Lassan ismét felhangzott a tücskök ciripelése.
- Most ment el – szólt Lia remegő hangon.
Medardus lassan leeresztette kardját, és a hátasokhoz lépett. Szemük fehérje villogott, szájuk habzott, és minden izmuk remegett a félelemtől. A mágus egyenként kezdte őket lenyugtatni, fülükbe sugdosott, csapzott sörényüket simította végig.
- Mi volt ez? – ezúttal Wyem szájából hangzott a kérdés, aki még mindig kezében szorította fegyverét, azonban Medardus nem válaszolt. Teljes figyelme a lovak felé fordult, és percekig csak velük foglalkozott, mígnem sikerült mindet nagyjából lenyugtatnia.
- Nem tudom – felelt végül sóhajtva, ahogy visszafordult társai felé. – Ebben az erdőben sok minden él, nem tudom, mi lehetett. De elment, és nem minket támadott meg. Örüljünk ennek, és javaslom, induljunk tovább mielőbb.
- Nem. – A fél-elf lány hangja immár nem remegett, teljes komolysággal nézett a mágus szemeibe.
- Mi az, hogy nem?
- Te semmit nem pihentél ez idáig, napfelkeltéig pedig még van idő. Friss és kipihent vezetőre van szükségünk, nem olyanra, aki elalszik a nyeregben a fáradtságtól… Valaki majd átveszi az őrködést, neked pedig aludnod kell. Ráadásul a lovainknak is ki kell pihenniük az ijedtségüket, különben képtelenség lesz velük bánni. – Hangja ellentmondást nem tűrően szólt, ezzel mosolyt csalva a mágus arcára.
- Azt hittem, nem azért jöttél velünk, hogy vigyázz ránk.
- Valóban… Nos, akkor fiúk - fordult hátra a többiek felé -, ki szavaz arra, hogy továbbinduljunk, és ki arra, hogy itt várjuk meg a napfelkeltét?
- Igaza van Liának… - szólalt meg egy percnyi tétovázás után Perpignan. – Maradjunk itt reggelig.
A többiek egyetértően bólogattak, mind a lánynak adtak igazat. A mágus először csak bámult rájuk csodálkozva, majd elnevette magát, és megcsóválta fejét.
- Na szép mondhatom, le vagyok szavazva… Lia, akarod átvenni a csapat vezetését?
A leányzó ezúttal nem jött zavarba, mosolyogva nézett Medardus szemeibe.
- Kihagyom, köszi… Jó nekem így, ahogy van. – Ezzel hátat fordított a mágusnak, és könnyed léptekkel sétált vissza köpenyéhez, amin aludt. – Majd keltsetek fel, ha indulni kell.
Finom mozdulatokkal letelepedett, és a többiek követték a példáját, Perpignan kivételével, aki elvállalta, hogy ébren várja meg a reggelt. Ő fölszította ismét a már éppen csak parázsló tüzet, majd tarisznyájából pipát elővéve lassan kényelembe helyezte magát, fölkészülve az őrködésre.