Ő volt az utolsó.
Különleges volt, de nem csak ezért. Egy faj utolsó példányának lenni... Annyian vadásztak rá, trófeának vágyták, dicsőségnek... hiszen ő Sárkány, és nem is akármilyen! Ha valakinek, egy hősnek, mert az emberek hősnek tekintették volna... ha valakinek sikerült volna őt elejtenie, az övé lett volna a vágyott hírnév. Hiszen az emberek erre vágynak, nem? Híresnek lenni. Hogy mindenki ismerje a nevüket... hogy mondák szóljanak róluk, dalnokok regéljék hőstetteit. Annyian próbálták őt megölni... Ő azonban mindenkit túlélt.

Lassan ereszkedett le az éjszaka a sivatagi tájra, s az elviselhetetlen meleget lassan felváltotta a csontig hatoló hideg. Ő ezt nem érezte. Már nem is érdekelte... Borostyánszín íriszei tágra nyíltak, s halovány izzással tükrözték vissza a hold sápatag fényét. A csonttaréjos fej megremegett egy pillanatra, ahogy a sárkány körbepillantott a sötétbe vesző tájon.
Egyedül volt. Ő volt az utolsó.
Az utolsó Sárkány, az utolsó éjen... Tudta, hogy egyszer ez is elkövetkezik, és már régen vágyott rá. Már régen nem volt más reménye, mint hogy ez a nap is eljön végre, álomra hajthatja fejét... csatlakozhat társaihoz, odafönn, a csillagokban. Mindezidáig élnie kellett... élnie azokért, akiknek semmit sem jelentett a Sárkány élete, akik habozás nélkül megölték volna.
A hatalmas fej a hűvös homokra ereszkedett, s a Sárkány lehunyta szemét. Emlékezett. Emlékezett, végtelen életének minden pillanatára, olyan dolgokra, amiről az emberek még álmodni se mertek, olyan korokra, amikből mára már hírmondó sem maradt.

Valaha voltak társai. Rengeteg sárkány járta a világot, a Föld sárkányai, a Természet segítői... ők voltak a legtöbben. A Víz sárkányai, a Levegő sárkányai, s a Tűz, a pusztítás sárkányai... minden elemnek megvolt a maga társa a sárkányok képében, s a világon egyensúly uralkodott.
Ő már akkor is magányos volt, hiszen különlegesnek számított... Éjszín pikkelyekkel jött világra, s egyesítette magában mind a négy elem hatalmát. Erős volt, nagyon erős, s immár őrá várt a feladat, hogy az ingatag egyensúlyt fenntartsa. Annyi mindent átélt...
Látta kipusztulni maga mellől idősebb társait, ám az ő életereje töretlen maradt.
Látta megjelenni az emberiséget, látta virágzani a mágia hatalmát... mikor az ember elhitte, hogy hatalmasabb mindennél. Hogy uralma alá hajthatja a Természetet... a sárkányok pedig lassan eltünedeztek a változóban lévő világból. Sokan csak elmentek, nem akarván végignézni a pusztítást, ám sokan fellázadtak az emberiség ellen, s ez lett a vesztük...
Azonban a mágia kora tovatűnt. Az ember újra gyarló lett és esendő, még ha ezt nem is ismerte be. Új vallások jelentek meg, melyekben egyetlen Isten létezett, a misztikus lények pedig pogány bálvánnyá váltak. A sárkányok csodává lettek, kuriózummá, s megjelentek a kalandorok, hírnévre éhes lovagok. Sárkányvadászok.
Fájt látnia, mi történik társaival, azonban az ő feladata nem az volt, hogy letűnőben lévő népét újra felvirágoztassa. Nem... a világot immár az emberek uralták, s az egyensúly érdekében őket kellett segítenie. Gyűlölte őket azért, amit a sárkányokkal tettek, s gyűlölt mindent, hiszen az ő élete nem ért véget, pedig annyira vágyott rá...
Az emberek őt is megpróbálták megölni. Számát se tudja, hány kalandor kutatta fel rejtekét, hogy szívét kivághassa, fejét trófeaként őrizhesse, s mindegy volt, hova bújik a világ szeme elől, mindig megtalálták.
Egy ideig megpróbálta velük megértetni. Megértetni, hogy miért van még mindig ott, magányosan... hogy ha őt megölik, vele pusztul a világuk is. Az egyensúly érdekében meg kellett ölnie azokat, akiket védelmeznie kellett volna.
Megkeseredett, s feladatát elhanyagolta. Elrejtőzött, hogy ne találhassanak rá... azonban ő továbbra is figyelemmel kísérte a világ sorsának alakulását.
Látta, hogyan tűnnek tova újabb korok, hogyan hajszolja saját magát pusztulásba az ember, látott világméretű háborúkat, s látta, hogyan szennyezik a természetet, hogyan teszik tönkre azt a világot, amit a sárkányok annyi évezreden át őriztek békességben.
Látott csodákat is, ó igen, gépeket, amik gyorsabban szárnyaltak, mint ő valaha is, eszközöket, amikkel az ember figyelmen kívül hagyhatta a számára hátrányos dolgokat, ám a világ közben vérkönnyeket sírt, s a pusztulás csak még nagyobb mértékűvé vált...
S végül látta, hogyan pusztítja ki saját magát az emberiség. Nem volt elég neki, amit a Természet adhatott, mind többet, és többet követelt. Fejlődésnek, civilizációnak nevezte, de nem volt más, csak a Természet által adott élet tönkretétele... újabb világméretű háború következett, amiben már a tudomány játszotta a főszerepet. Mérgek, fegyverek, robbanóanyagok, s a pusztulás jóval hatalmasabb volt, mint egykor, a mágia hanyatlásakor...

Már nem volt kire vigyáznia. Tudta, érezte, valahol maradhattak még életben emberek, rejtőzködve, ahogy egykor a sárkányok is, azonban az egyensúlyt már nem lehetett visszaállítani. Már nem voltak erdők, nem voltak vizek, a világ nagy része sivataggá vált.
Sivataggá, mint amiben most is feküdt.
Már nem volt, aki elől elrejtőzzön, s fáradtan hevert a homokon, fürdőzve a csillagok fényében. Egykor úgy tartották, a sárkányok szellemei a csillagokból követik soron a világ alakulását... egy ideig még az emberek is hittek ebben. Tudta, hogy valahol, odafönt, néhány csillagot Sárkánynak neveztek el... S ez boldoggá tette.

A hatalmas éjszín fej megemelkedett, a borostyán íriszek újra végigpásztázták a láthatárt.
Egyedül volt. Ő volt az utolsó.
A Sárkány oldala megemelkedett, s az utolsó lélegzetével ordítás kelt útjára az éjben, az évezredekig őrzött gyász hangja, visszhangja betöltötte a sötétséget.
Mintha csak a világ szíve szakadt volna meg. A föld kettényílt, hogy méhébe fogadja az Őrző testét, és mindazokét, akik még a haldokló világban maradtak...
S az utolsó sárkány pusztulásával véget ért az utolsó éj is.