Árnyék és Fény

Velem volt. Mindig is mellettem volt, egészen a kezdetektől. Éppen emiatt soha nem is vontam kétségbe, hogy ennek így kell lennie. Miért is tettem volna? Hiszen nem tudtam, milyen nélküle, hogy ez egyáltalán nem is magától értetődő és természetes. Nekem az volt, és még ma is az.

A születésnapok, az ovis műsorok, a meseolvasások, később a beszélgetések álmokról, jövőről. Életem szerves részei voltak, és soha nem kérdőjeleztem meg. Természetes volt. Mellettem volt. Mellettem van. Eszembe se jutott, hogy ez másképp is lehetne... Ha Ő nem lenne. Mindig ott volt nekem, szinte észre se vettem. Úgy beleolvadt a mindennapokba, hogy bizonyos intő jelek nélkül talán még ma sem fogom fel: az Élet nem állandó. Ma még mellettem van, de mi van, ha holnap már nem lesz itt? Nem megyek ma fel hozzá, á, nem érek rá, a buszom is mindjárt itt van, ráér hétvégén is. De mi van ha nem?! Ha elszalasztom az utolsó alkalmat? Még annyi mindent el szeretnék mondani. Még annyi kérdésem lenne Hozzá.

Először én meséltem Neki, gyermeki álmaim egy tökéletes jövőről. Akkor még hittem a mesékben, hogy a világ olyan, mint egy virágos kert: illatos, bódító, színes, gyönyörű, tökéletes. Nevetve vázoltam fel terveimet és ő mindig mosolygott, bátorított. Egyik héten állatorvos, másik héten csillagász, aztán építész vagy zongorista. „Nagyon jó állatorvos lesz belőled.” És én elhittem neki, mert Ő mondta, egy nagyapa nem hazudhat az unokájának. Most mégis megtenné? Később, mikor már magam is rájöttem, hogy a habos torta, a cukormáz csak a látszat és valójában egyáltalán nem tökéletes ez a világ, már ő mesélt. Múltról, történelemről, világháborúról. Őt hallgatva hálát adok az égnek, hogy én nem akkor születtem, így a sok borzalmat nem kellett átélnem. Neki viszont nem adatott meg ez a szerencse. Mégis túlélte, ma is itt van közöttünk. De még meddig? Meddig tarthatja magát az ember? Azt mondja, jól van, de ezt már egyre nehezebb elhinni. Látom rajta, hogy megváltozott. A szeme még mindig ugyanúgy csillog, az értelem szikrái nem halványultak – ma is simán felmondaná a Toldit, míg én belekezdeni se tudnék. Hol vagyok én hozzá képest?! Túlélt egy világháborút, egy elnyomó rendszert. Nem tört meg. Voltak álmai, és küzdött értük. Ambícióit beteljesítette. Annyi év után is érdeklődve fordul a világ dolgai felé. Még mindig tanulna, megújulna. Gondolatai nem nyugszanak, pedig a teste már egyre kevésbé tudják tartani vele a lépést. De ő nem nyugszik. Komolyan el kell gondolkodnom, hogy volt-e két lustálkodással töltött napja az életben. Nekem? Hajaj... Ő viszont mindig ment, dolgozott, nem állt meg, még a kérés ellenére sem. A szőlő, a birtok... De tüdőgyulladással miért kell?! Én megértem, hogy nem tud egy helyben ülni tétlenül, de miért a kockázat? Az idő könyörtelenül eljár az ember felett, az oly jól működő vaskerekek berozsdásodnak. El lehet titkolni, akár saját magunk elől is, le azonban nem tagadhatjuk. Ő is gyengül, mégsem fogadja el a helyzetet. Segítséget csak akkor kér, ha már nagyon muszáj. Most muszáj. Eljött ez az idő is. De ez ugye még nem az az Idő?! Ugye nem? Az Árnyék mindenesetre már a fejünk felett. Csak ne hulljon még alább! Még annyi mindent szeretnék megtudni. Adni és kapni. Fontos döntések előtt állok, és nem akarok Nélküle szembenézni velük. Azt akarom, hogy ott legyen a szalagtűzőmön, a ballagásomon, hogy örömmel futhassak hozzá kezemben lobogtatva a papírt, hogy igen, felvettek az egyetemre, sikerült! Önző vagyok? Lehetséges. De ki nem az?! Ki ne szeretné az övéit örökre maga mellett tudni?! Örökre. Nagy szó. Hisz gyakran öt percet nem vagyunk képesek kibírni a másik mellett, mégis ilyen horderejű szavakkal dobálózunk. És olyankor komolyan is gondoljuk, úgy érezzük.

Idén sajnos több temetésben is volt részem. Megrázó élmény volt mindegyik, de szerencsére nem érintettek közvetlen közelről. Így lehetséges az is, hogy legtöbbször nem is a halott miatt fakadtak ki a könnyeim, hanem az élők miatt. Azokért a gyerekekért, testvérekért, aki valami, valaki iszonyatosan fontosat vesztettek el. Az ő fájdalmukért. A halált nem tudom, mi követi, de azt igen, hogy a hátramaradottaknak mivel kell szembenézniük. Ne kövezzetek meg, persze, hogy sajnálom a halottat, egy Élet kihunyása minden esetben tragikus. Ha majd igazán érintett leszek – remélem, nagyon-nagyon-nagyon sokára -, ez is meg fog változni. Akkor majd őt siratom, a halál tragikumát, nem magunkat, nem az életet. Habár tulajdonképpen fájdalmat, hiányt is azért érzünk, mert az elhunyt nem lehet többé velünk. Önzők vagyunk, kár is tagadni.

Halottak napja. Megannyi érzés fűződik hozzá. Az elmúlás, a fájdalom, a szívbe markoló hiány, a tátongó űr, amelyet egy-egy számunkra fontos ember maga után hagyott. A Halál. Valami nagy, visszafordíthatatlan, misztikus dolog. Félünk tőle. Egyesek azt állítják, hogy ők ugyan nem, de ezt nem hiszem el. Mindenki fél, még ha önmagának sem vallja be. Halál, mely legyőzi az Életet. Azt mondják, hogy valójában az ismeretlentől rettegünk, nem az elmúlástól. Nem tudjuk mi jön földi életünk alkonya után. Mennyország? Pokol? Reinkarnáció? Semmi? Nem, ez lehetetlen. Tudom, érzem. Valaminek kell lennie a másik oldalán is, ahova a testünk már nem léphet be, csak a Lélek. Mert az ugye nem lehet, hogy egyik pillanatban vagyok, aztán egy szempillantásnyi idő múlva már nem is létezem. Csak emlék, a múlt egy jelentéktelen képkockája. Tényleg ennyire vagyunk hivatottak?! Ezért küzdünk? Szent eszméket hirdetünk, jó cél érdekében munkálkodunk, hiszünk a halhatatlanságban- mindhiába? A testünk valóban ilyen törékeny, de a Lélek nem lehet. Vallás, Isten, hit. Sokat segítenek. Ha van mibe kapaszkodnunk, egy vékonyka kis fűszál, a Remény. Hogy egy másik világban, dimenzióban – nevezzük, akárhogy is – újra találkozunk. Mert a homokóra csak a testünket zárja korlátok mögé. Néha úgy tűnik, hogy a Halál nagy-nagy kérdőjelek sorozata. A legtitokzatosabb dolog, amivel életünk során találkozunk. Hogy a lélek hova kerül pusztulásunk után? Jó kérdés. Amennyiben a választ csak a halállal együtt ismerhetem meg, még egy ideig el leszek nélküle is, azt hiszem. Szellemek léteznek? Kísértenek? Félelmetesek? Tényleg kapcsolatba lehet lépni velük? Azt hiszem igen. Ne nézz hülyének kérlek, nem holmi szellemidézésre vagy tudatos cselekvésre gondolok. Hanem az álmokra, a tudatalattira. Sokan kétségbe vonják a jelentőségét. Lelkük rajta, mindenkinek joga van eldönteni. Azt hiszem elkalandoztam...

Halottak napja. Ha máskor nem is, e napon biztosan mindenki eltöpreng egy kicsit az életén, az Életen és a Halálon. Már eltávozott szeretteink sírját felkeressük, virágot, koszorút, gyertyát viszünk. Így adózunk előttük. Vissza ugyan nem hozhatjuk ezzel őket, de leróhatjuk kegyeletünket, kifejezhetjük, hogy nem, még annyi hosszú év után sem feledkeztünk meg róluk. Hisz ez lehetetlen. Hogy ennek azok szemében, akik nem hisznek a Túlvilágban, mekkora a jelentősége, nem tudom. Én hiszek benne. A halhatatlan Lélekben, a szellemekben, ha úgy tetszik. Talán ezért van, hogy míg mások Istenhez imádkoznak a halott lelki üdvéért, én inkább hozzájuk, velük beszélek. Válaszokat nem kapok természetesen, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy tudom, hogy ők is léteznek még valahol. A legtöbb sír tulajdonosát csak elmondásokból ismerem. Dédszüleimet óvodás koromban vesztettem el, így csak halvány emlékképek maradtak róluk. Talán ezért viselem jól ezeket a látogatásokat, és egyre hosszabb sétákat. Fáj, hogy nincsenek mellettem, de nem elviselhetetlen, mert nem tudom, hogy milyen az, ha itt vannak. Három generációs családi sírbolt. Mindenki meghalt, még mielőtt világra jöttem volna. Semmilyen fizikai kapcsolatunk nem volt. Mégis minden évben van hozzájuk pár szavam, megköszönöm, hogy van a papám, ezáltal apám és én is. Ősök. Felmenők. Akárhogy is, hálásnak kell lennünk nekik, mert különben mi sem létezhetnénk. Én sem írhatnám le mindezt, és Te sem olvashatnád. Nem lélegeznénk, nem látnánk, tapintanánk, szeretnénk, sírnánk. Semmit nem csinálhatnánk, mert egyszerűen nem lennénk. Nekik köszönhetünk mindent, azt a pár koszorút és gyertyát mindenképp megérdemlik. Megérdemlik, hogy évente legalább egyszer igazán emlékezzünk rájuk. Ne a Halálra gondoljunk, hanem az Életre. Ellentmondás? Lehet. De a kettő nem létezik a másik nélkül. Csak együtt. Amikor visszaemlékszünk, az Életét idézzük fel, ha Halála miatt kesergünk, akkor is az Életet siratjuk. Hiszen a Halál lehet, hogy jó, a napi bajainktól mentes, nyugodt állapot. Ezt azonban csak akkor fogjuk megtudni, amikor már késő, nincs visszaút, lehetőség, hogy megnyugtassuk azokat, akik igazán fontosak számunkra: Ne féltsetek, nincs mitől. És úgyis újra találkozunk. Félünk. Sírunk. Mert nem tudjuk, mi lesz Vele. Az Árnyék átvette az irányítást. Ezek a gondolatok újra és újra előjönnek. Minden évben.

Halottak napja. Koszorút viszünk és gyertyát gyújtunk. November 1-jén már korán sötétedik. A temetőben ezernyi gyertya ég. Piros, sárga, fehér fény amerre csak fordulok. Csodálatos látvány. És végre, végre annyi év után az időjárás is megkegyelmez. Ezernyi gyertyalángra ugyanannyi csillag fénye a válasz. A Fény körülöleli a Sötétséget, szembeszáll az Árnyékkal. Hajnalig ugyan le nem győzheti, de be sem hódol, nem adja meg magát! Mi sem adjuk fel, küzdünk a Halál ellen, harcolunk az Életért. És emlékezünk azokra, akik – ha ideiglenesen is – alulmaradtak a küzdelemben. Temető. Tele ezer és ezer ember földi maradványával, emlékével, szellemével(?). Félelmetes így belegondolni. Mégis, ilyenkor este ott vagyunk. És egyáltalán nem olyan rossz érzés. Sőt. Csak körül kell nézni. Hátborzongatóan gyönyörű.

Itthon is gyertyát gyújtok. A láng elemésztő, megnyugtató. Fény és Árnyék örök harca. Élet és Halál végeláthatatlan párbaja. Folytonos küzdelem. Nem adjuk fel. Ugye Te sem adod fel?! Még semmiképp. Annyi mindent kaptam Tőled, de mit adtam cserébe?! Szinte semmit. Te mindig bátorítottál, mellettem álltál, vigasztaltál, dicsértél. Én pedig mentem előre, mert azt akartam, hogy büszke legyél rám. Még mindig ezt szeretném és ez így is lesz. De visszajelzés nélkül hogy fogok helytállni?! Sokat meséltél a gyermekkorodról, a felnőtt éveidről. De most mi van?! Most miért nem mondod el, ha nem vagy jól?! A félelmeidről sosem hallottam. Miért akarsz kímélni, megbirkóznék vele, hiszen eltitkolni így sem tudod. Én sem akarom elhinni, hogy ez is benne van a pakliban. Még nem. Az idő egyre sürget, és én leblokkolok. Mi van, ha egyszer már késő lesz? Mikor mondtam utoljára, hogy szeretlek?! Tudom, hogy tudod, de akkor is más hallani is. Annyi mindent szeretnék még megosztani Veled. A mostani érzéseimet, a mai álmaimat, amelyeket eddig még nem mertem elmondani. Ugye még nem késő? Lesz még legközelebb újra és újra? Ez még nem az az Idő... A Fény még erős, lobog benned, tudom. Ne add meg magad, akármennyivel kényelmesebb is lenne! Az Árnyék még várhat...

A halottak napja szerintem nem egyszerűen a Halálról szól. Épp annyira része e napnak az Élet is. A miénk, és elhunyt társunké, családtagunké, barátunké. Tragikus, szomorú, de hékás, nem érhet ezzel véget minden! Valaminek kell lennie ezután is... Kosztolányi óta tudom, hogy mindenki egyszeri és megismételhetetlen csoda. Egyedi. Soha nem volt azelőtt és soha nem is lesz többé. Te is, én is, ők is. Hát vigyázzunk e csodákra – magunkra és a másikra -, ne hagyjuk, hogy az Árnyék győzzön! Ez még a Fény ideje...