Az érem másik oldalán

Egy autóban ülve tartok hazafelé, s nem én vezetek, így van időm gondolkozni. Gondolkozni a múlton, egy íráson, a jelenen és a jövőn. Vajon kinek mit jelent az írás? Írónak lenni? Számomra az írás önkifejezés, egy eszköz, mellyel másoknak új érzéseket, boldogságot és reményt, új élményt szeretnék nyújtani. Másoknak az írás azt jelenti, hogy a lelkükben lakozó kételyeket, egy számunkra örömteli, vagy kevésbé örömteli igaz történetet írnak le, és osztanak meg az olvasókkal. Nem vagyunk egyformák, mégis megértjük egymást. Képesek vagyunk tolerálni a másik hangulatváltozásait, bíztató szavak suttogni fülébe, ha úgy érezzünk, szükség van rá, elfogadni hóbortjait, negatív tulajdonságait. A bajban mellette állni és a tőlünk telhető legtöbb segítséget nyújtani, tiszta szívből szeretni a hibái ellenére. Kapcsolatot kezdeményezni, majd elindítani könnyű. A kíváncsiság, a történetei, tehetsége iránti tisztelet, a lelkéből áradó tisztaság elég volt ahhoz, hogy egy ígéretes és tartós kapcsolat kezdődjön, s alakuljon közöttünk. Minden a lehető legszebben alakult, tanított, írtunk, szerkesztettünk, s közben megismertük egymást. Barátok lettünk, és minden örömöt és bánatot megosztottunk egymással. Jókat vitatkoztunk az élet nagy kérdésein. Egy teljesen új világ nyílt meg előttünk, csodálatos ajándékot kaptunk ettől a világtól. Én egy gyönyörű, kedves és barátságos, segítőkész csupa szív angyalt kaptam, Ő pedig egy szinte minden téren tökéletes hűvös nyugalmáról híres férfit. Az írás és egy vers útján megismertünk egy félénk, magabiztosnak cseppet sem mondható de kedves teremtést, aki szinte azonnal hozzánk tartozott, a mi világunkhoz. Később a világ őt is megajándékozta egy emberi érzelmekben szegény, de gyorsan fejlődő személlyel, kinek hatalmas lelkiereje és barátsága nagy segítség volt kedves Íróm számára. Az érzelmek útvesztőjében az ajándékozottak s az ajándékok a szerelem útjára tévedtek és a házasság szentségében egyesültek. Nekem lett egy mindig áhított bátyám, egy sógornőm, ők szívükben lányukká fogadták a lányt és párját az Éjszaka urát. Egy családdá váltunk, de a boldogság nem tartott sokáig. Mint minden kapcsolatban a miénkben is voltak nézeteltérések, gyerekes és gyerekesnek cseppet sem mondható viták, veszekedések, s bizony maradtak a szívben nehezen gyógyuló sebek is. Lassan következett a nyár és a nyaralások sokasodtak, a családi szálak meggyengültek, majd saját hibámból elszakadtak. Félreértés ne essék, csak az én szálaim szakadtak el, a család többi tagja együtt maradt, s fájdalmak és szenvedések közepette próbálták elfogadni, majd együtt élni hiányommal.

Én az első hetekben fel sem fogtam, hogy elvesztettem őket… Azután megpróbáltam milyen a családomtól távoli élet. Nem telt sok időbe, míg rádöbbentem mennyire hiányoznak, s mennyire szükségem van rájuk, s csak remélhettem, hogy nekik is rám. Úgy éreztem nincs veszíteni valóm. Újra itt álltam velük szemben. De nem azt láttam, amit itt hagytam. Az Író vadsággal keményítette meg szívét, a Lány teljesen kizárt szívéből, meggyűlölte még a puszta gondolatomat is. Az Éjszaka viharosan tajtékzott dühében, Észak pedig egyedül maradt velem, s a halvány reménnyel, hogy visszakaphatja húgát, hogy még van esély a családra.

Magam is tele voltam a távolság s az elválás sebeivel. Nem tudtam, mit tegyek, hogyan győzhetném meg őket arról, hogy itt vagyok, bízhatnak bennem, nem megyek el többet, merjenek szeretni… Az első pár próbálkozás gyenge volt, magam sem tudtam, mit tehetnék, vakon tapogatóztam a sötétben több rossz ajtót nyitva, mint jót.

Aztán bátyám bíztatása, szeretete megerősítette lelkem és szívem, képes voltam teljes erőbedobással harcolni értük. Egy szám egy régi közös szám akkor érzelmi hatással volt ránk, hogy valami történt. A vad már nem vicsorgott, de még vad volt. A lány gyűlöletét félretéve, szembenéztem Ő és Éjszak haragjával. Szeretett írójuk miatt meghallgattak, és segíteni próbáltak. Azóta folyamatosan szőtte az élet a még el nem készült, új szálat De most minden megállt.

Az élet úgy hozta, hogy ismét döntenem kellett volna. Munka vagy több szabadidő, velük. Nem tudtam dönteni, beszélnem kellett velük, elmondtam mi a helyzet és megkérdeztem tőlük, mit tegyek? A válasz az volt, nincs joguk dönteni. Értésemre adták, ha a munkát választom, azzal megismételném a tavalyi esetet, elhagynám őket. A válasz már egyértelmű lett számomra: Ők.

Ezek a múlt és a jelen gondolatai voltak.

Az írás mely tökéletes volt ugyan, de mégis megbántott felszakította a múlt sebeit, és úgy éreztem, hogy nem értem el semmit és, mint űzött vad menekültem volna, amerre láttam, de nem tehettem. Nem tehettem meg újra.

De vajon miért követem el ugyanazokat a hibákat, mint az angyal ki velem él? S vajon Ő miért követi el utánam az én hibáimat? Miért kell a legfájdalmasabb módon büntetni, ha valami rosszat teszek, holott ellenkező helyzetben én megvédem őket. Miért büntetjük magunkat, ha azzal magunkat is büntetjük? Miért fojtogatunk, ha ölelhetünk is? Miért rajongunk, ha a szeretet is elég? Miért csak kezelni akarjuk a sebeket, ha gyógyíthatjuk is őket? Ha azt írjuk, vagyunk valakik, akkor miért nem érezzük, miért nincs önbizalmunk? Ha én elfogadlak olyannak titeket, amilyenek vagytok akkor ti, miért nem teszitek? Én szeretlek titeket, nem akarlak elhagyni titeket, és családot szeretnék újra, nem várom, hogy az ölembe hulljon, ha kell, még százszor bukom el a csatát, hogy a háborút megnyerjem. Szeretném, ha a hitetlenből hívő lenne, a régi hit híve.