Azok, akik hisznek a sorsszerűségben, tudják, hogy véletlenek nincsenek. Hiszen életüknek minden apró mozzanata abban a bizonyos könyvben már előre meg van írva. Azok, akik a sorsszerűségben hisznek, úgy képzelik, hogy tehetetlenek egy felsőbb hatalommal szemben. Tehetnek bármit, a könyv szavaival nem szállhatnak szembe, mert minden cselekedetük, gondolatuk, érzésük előre elrendeltetett. Így tehát teljesen feleslegesnek gondolva az ellenállást, meg sem próbálkoznak vele.

Azok, akik Istenben hisznek, tudják, hogy a szabad akarat szent, hogy minden döntésük a saját döntésük, minden érzésük a sajátjuk, és úgy cselekednek, ahogy jónak látják. Az élet ajándékai és veszteségei pedig Isten adományai illetve büntetései egy-egy jól vagy rosszul meghozott döntés után. Az Istenhívők elfogadják a következményeket, és tudják, hogy Isten kegyes, mindent megbocsát, és egyszer minden jobbra fordul. Ezzel a hittel tudnak ellenállni a kígyónak, a csábításnak.

Ám vannak olyanok, akik hisznek egy megnevezetlen Legfőbb Alkotóban. Ők vannak talán a legkevesebben. A Legfőbb Alkotó az, aki a világokon túl van, aki összehangolja ezeket, és eggyé kovácsolja őket. A Legfőbb Alkotó, ha tollat vesz a kezébe, szavaival újabb világokat teremt, ha ecsetet ragad, világokat ragyogtat fel színeivel. Érzi, látja a világot, és azt, ami mögötte van.

Egy találkozás. Egyetlen, életeket megváltoztató találkozás, és a Sors Könyvébe vérrel és jéggel írni kezdenek, Isten beszélgetésbe elegyedik a Sátánnal, a Legfőbb Alkotó pedig mosolyogva hátradől, és figyeli a világok találkozását. Két ellentétes világ egymásba fonódását, ahogy az elemek lassan, apránként kerülnek a helyükre, s változtatják jégsötétté. Keresztülnézve az átlátszó, hegyes jégcsúcsokon, nem látni mást, mint a sötétséget, néha felragyogtatva a Hold fényétől, vagy még ritkábban a Nap tündöklésétől. Ezerfelé robban akkor a fény, és bevilágítja az addig elrejtett helyeket. Fénye elől nem maradhat elrejtve semmi sem.

Egy bizonyos találkozás, négy író, történetek, csalódások, és mindaz, ami a felszín alatt munkálkodott. Két démoni szerelem, nyáréji álmok, igaz szavak, örök barátságok, és az árulás tőre. Mikor szíved fájdalmát az okozza, ki valamikor a legtöbbet jelentette.

Örök ígéretet, hűséget esküdtek, ugyanazon hitük előtt, egymásra számítva, s hitük bevilágította a gyászos éjszakát, az Élet Tavának felolvasztott vizén pedig visszaverődve ragyogott a világokon át.

A Legfőbb Alkotó szemében talán ez is egy többihez hasonló találkozás volt. Általánosítva hívőkkel, hitetlenekkel, vakokkal és éles látókkal. Megeshet, hogy négy író egymásra találása nem adott elég okot arra, hogy felfigyeljenek rájuk, ám ez korántsem jelentette azt, hogy ennek mindig így kell lennie.

Fülledt éjszaka volt, az érzelmek vibrálva cikáztak a mindent maga alá temető sötétség ártó hullámai között, a Legfőbb Alkotó pedig kíváncsian kapta fel a fejét, s hagyta abba újonnani művét. Lehunyta szemét, fürkészve kereste a térben és időben sercegő indulatos bánat lángoló otthonát. Tekintete akkor talált rá a két írópárra, és a veszélyben lévő hitre. A máskor mindig nyugodt északi szél üvöltve sziszegett a szívbe szúrt jégszilánkok között, egy igaz szív vergődve dobogta a fájdalom ütemét, az éjszakában nem ragyogott többé a hold, a szerető lélekben pedig gyűlölet sarjadt.

Pokolbéli fájdalom volt ez, maró és feszítő kínnal, egy olyan döntés következményeként, mely független volt a Legfőbb Alkotótól, független a négy írótól, s mely mégis őket bomlasztotta szét. Meghazudtolták a legfőbb hitet, porig alázták a legelemibb szabályt, mely a négy író világában felbecsülhetetlen jelentőséggel bírt. Meggyalázták az írás, a barátság szent fogalmát, és ejtettek mindezekkel maradandó, fájdalmas sebet. A Legfőbb Alkotó ismét lehunyta a szemét, és hátat fordított a szenvedő íróknak. Létkérdésben ingott meg hitük, így ő nem tehetett mást, s nem is tehet addig, míg a hit bele nem fészkeli magát ismét a sebzett szívekbe. Maguknak kell rátalálniuk a helyes útra, hinniük kell önmagukban, a másikban, és abban, hogy igenis megéri hinni.

Árulás volt, csalódás, a legkegyetlenebb halálnál is fájdalmasabb. S nem volt más, akire számíthattak volna, nem volt senki, aki értette volna. Egymásra számíthattak, hitüket együtt szerezhették csak vissza. Megtépázva álltak egymás oldalán, önnön erejükön felül segítették egymást, de a reményt fel nem adták soha. Soha meg nem álmodott rémálom vette kezdetét, hónapok kínlódása és gyötrődése.

Elkerülhető lett volna? Lehetséges lett volna, hogy az egésznek valamikor is vége legyen?

Hitüket olyan súlyos mértékű támadás érte, mely elkerülhetetlennek bizonyult. S akkor is, mint oly sokszor azelőtt, az igaz szív tisztán érezte a történet folyamát, s annak végét. Az igaz szív tudta, hogy be fog következni, mintha egy megálmodott szerencsétlenség lett volna, s tudta azt is nagyon jól, hogy mivel fog a tragédia együtt járni. Elhatárolódásokkal, vitákkal és értelmetlen harcokkal. Mert az álom kezdetén kérték a hitetlent – menj, vagy ne okozz több fájdalmat. S a hitetlen maradt, a fájdalom a sokszorosára nőtt, a hiábavaló harcok pedig kiölték a hitet a négy íróból: az igaz szívből, északból, az éjszakából, az érzékeny lélekből. A legpusztítóbb fegyverrel támadtak a leheletvékony hit ellen, ami nem bírta az erőszakot, a széthúzást, a meggyengült érzéseket. Hitelüket vesztették a szavak, az érzések, melyek eddig igazak voltak, de akkor könnyebbé vált hamisnak felismerni őket.

Hónapok teltek el, és semmi nem változott. Meddig bírják még?

Akartak változtatni. El akartak szakadni a hitetlentől, vagy visszaterelni a folyót az eddigi medrébe, de minden próbálkozás haszontalannak bizonyult. S akkor a remény elhalványult, a végeláthatatlan harcokba belefáradtak, majd… megálltak. Semmi nem mozdult, a világ elcsendesedett, és megkezdődött a versenyfutás az idővel. Nem tettek semmit – végigtekintettek a múlton, az eddig történteken, és próbálták megtalálni a helyes utat, miközben egy helyben álltak. Nem akartak mozdulni, mert nem az ő feladatuk volt, hogy tegyenek bármit is. A hitetlennek kellett bizonyítania. Neki kellett megmutatnia, hogy ő képes a változásra, hogy ő vissza tudja adni a négy író hitét. A hitetlen harcolt, elbukott, újra felállt, és tovább harcolt. Elismerésre méltó küzdelmet folytatott azért, hogy visszaszerezze a négy író elvesztegetett hitét, melyben ő okozta a maradandó sebet.

Meddig hajlandók harcolni a megingatott hitért? Meddig mennek el annak érdekében, hogy minden a régi legyen?

A négy író útja négyfelé vált. A hitetlen harcolt, és győzedelmeskedett, de megtört az egység, és visszatért az egyetlen hit, négyféleképpen. Az igaz szív vad volt, közömbös, és nem hitt abban, hogy a hit visszatért; észak elfogadta a hitetlen harcát, és képes volt újra hinni; az éjszaka őrjöngött, hogy semmi nem történt, a hitetlen ugyanúgy hitetlen maradt; az érzékeny lélek pedig nem hitt tovább, csak remélte, hogy a fájdalomnak ezennel vége. Semminek nem volt vége. A hitetlen nem adta vissza a hitet, hanem átalakította azt, és új utakat adott a négy írónak. Az igaz szív időben ismerte fel ezt, és változtatott az eddigi állásponton. Szabadjára engedte vadságát, a maradék hitét, és megvédte azt a hitet, mely kezdetben az övüké volt. A hitetlen pedig könnyes szemmel elbukott, majd újra felállt. Élt benne a remény, hogy egyszer ismét a négy íróval tarthat, hogy a Falka, a Család ismét egyesül, hogy alkotóeleme lesz a körnek, hogy egyszer a harcoknak vége szakad, és meggyötörten ugyan, de az írókhoz tartozva nyugalom érkezik el.

Van esély egyáltalán, hogy minden a régi legyen?

A lehetőség adott, a többi rajtuk múlik. Nyitottak-e a szívek, hogy befogadják a hitetlent, és az elvesztett hitet, és a hitetlen képes-e tovább harcolni. Visszatalál-e saját erejéből az írókhoz, vagy ismét megváltoztatja a hitet, és azzal édesgeti őket magához? Ha csak a szikrája is, de visszatér valaha az elfeledett hitnek? Az igaz szív képes lesz újra igaz szavakkal dolgozni, igaz barátokra találni? Észak képes lesz hinni valaha a testvér szent fogalmában? Mikor fog elviselhetővé mérséklődni a fájdalom, mikor fog a bizalom, a hit visszatérni a feddhetetlen szívekbe? Négy író, egyetlen hit, egyetlen hiba, de az út, vajon hová vezet?

A találkozásuk pillanatában négy író, és két világ nézett farkasszemet egymással. Egy jéghideg világ, társakkal, barátokkal, nyüzsgő élettel, és a Falkával. A másik oldalon egy sötét világ állt, egyetlen emberrel, aki csak vágyott a barátokra. Hogy mikor, senki nem tudja, de egyszer csak minden megváltozott. Két világ eggyé vált, a Falka kihalt, a kitartók, a barátok azonban megmaradtak. Sokszor volt fájdalmas, és sokszor kívánták vissza a régi rendet, a Falka egységét, a rengeteg örömet. Ám a fájdalom miatt ezek is elenyésztek. A szenvedés kárhozott útra térítette a négy írót, próbára téve kitartásukat, hogy meddig képesek elmenni a megingatott hitért. Kitartanak az út legvégéig, bármi is várja ott őket? Vagy letérnek a helyes útról egy könnyebb útra, ahol kevesebb a fájdalom, de elveszítik önmagukat és egymást, az igaz érzéseket, szavakat és barátságot? Megéri mindez? Bánni fogják egyáltalán, ha így történik?

A Legfőbb Alkotó kinyitotta a szemét, és visszafordult a négy íróhoz. Ráléptek az útra, mely a régi hithez vezet, ő pedig segíthetett nekik. A Sors Könyvét becsukták, mert nem volt rá szükség tovább, Isten átadta a döntést a Legfőbb Alkotónak, a Sátán pedig gondoskodott az igaz út mellett haladó csábítóan könnyebb ösvényekről. A Legfőbb Alkotó tudta ezt, és segítette a négy vándor írót. Terelte őket a helyes úton át, mely nem engedte, hogy letérjenek. Megbízható úton haladtak, magabiztos irányítással, ingatag lábakon. De harcosok voltak ők, és az igaz hit egy darabkájával haladtak az út vége felé.

Hogy elérik-e valaha, az ismét rajtuk múlik. Mikor túlhaladnak majd a nekik szánt úton, megpihennek és visszatekintenek, akkor fogják látni, hogy az út véget ért, a fájdalom elviselhetőbb lesz, az emlékek pedig csodássá válnak a maguk nemében, hiszen ezt is kibírták. Képesek voltak arra, amit lehetetlennek hittek, túlélték azt, amibe bele kellett volna halniuk. Túlláttak a sötétségen, mikor a Nap örökre kitiltatott az égről, és egymást melegítették, mikor a leghidegebb éjszakák voltak. Mikor visszanéznek majd, akkor döbbennek rá arra, hogy minek is köszönhetik azt, hogy most megpihenhetnek. Egymásnak köszönhették, a hitnek, mely a kezdetektől fogva az övüké volt, mely akkor is ott volt közöttük, mikor képtelenek voltak hinni benne, és mely akkor is kitartott mellettük, mikor ők nem voltak képesek kitartani a hit mellett.

Hogy a hitetlen története milyen véget ért? Semmilyet, drága olvasó, semmilyet. A hitetlen tovább fog harcolni, de senki nem tudja, hogy mi lesz a történet vége, hiszen még a négy író sem érte el az út legvégét. Még hosszú út vár rájuk, hiszen nemrég találtak csak rá a helyes útra, és a Legfőbb Alkotó is csak nemrég adott biztos útvonalat nekik. Ők azonban még nem ismerték fel mindezt, így lassan, megfontoltan haladnak. A hitetlen pedig még mögöttük lépked, és, hogy utoléri-e őket, az a jövő titka.

Az, hogy visszaszerzik-e a korábban törhetetlen hitet, hogy az átmenetileg kevés tagból álló Falka visszakapja-e valamikor a korábbi résztvevőket, vagy örökké ilyen marad, az ugyancsak a Legfőbb Alkotó kezében van, akárcsak a jövő, melyet ő kelt életre a világok mellett a szavaival, s melyet neki van hatalma színessé varázsolni. Hiszen a világ nem csak feketéből és fehérből áll. A Napkelte, napnyugta, az olvadó jégen megtörő napsugár ezernyi színe mind és mind átragyog a világokon. Változatossá varázsolja őket, újabb titkokat rejt el bennük, és eddig megválaszolatlan kérdésekre ad választ.

Létrejött az I&D. A megtörhetetlen hit a jégben, sötétségben, barátságban és a szavakban. Az igaz, mindent felülmúló hit, mely ismét túlragyog a világokon.

Repültek, mert szabadok, vadak voltak, és megingathatatlanul hittek. Szárnyaltak, mint a sas a napsütötte égbolton, és nem az áldozatot keresték, a gyengét, pusztán csak repültek, mert örömet okozott. Békés, nyugodt örömet, amit senki nem ronthatott el, és nem is engedték volna senkinek, hogy elrontsa. Cikázva szálltak, köröket róva, bukfenceket hányva, s a világ felragyogott szívből jövő nevetésük hallatán. Írók ők, álmodók, szerelmesek, barátok.

¤

Pillanatkép

Egy fiatal, huszonéves lány fáradtan hajol autójának kormányára, miközben a múltra gondol, a régi mondat fájó valódiságára: „Addig örülj, míg iskolába jársz, mert a tanuláson kívül nincs más dolgod.” Hányszor hallotta, és sohasem hitt neki, most azonban dolgozó nőként el kellett ismernie, hogy túl sok igazság van abban az egyetlen mondatban. Visszavágyott iskoláséveibe, a régi barátaihoz, iskolatársakhoz, nyáréjjeleken történő hajnalig tartó beszélgetésekhez.

Szíve fájdalmasan szorul össze a gondolat hatására, majd hirtelen ötlettől vezérelve telefonjáért nyúl, és főnökét tárcsázza. Szabadságot kér, kétheteset. Vonakodva kap engedélyt, hálálkodva mond köszönetet számtalanszor, majd az egyhangú sípolás jelzi, hogy a hívott fél letette a telefont. A lány nem hiszi el az események valódiságát, felhívja családját, hogy egy hetet otthon szeretne tölteni, ők pedig válaszképp azt mondják, hogy boldogan várják haza. A lány boldog, és mikor a leginkább áhított dolgot szeretné megtenni, elbizonytalanodik, ahogy fiatalkorában mindig, ahogy azóta is számtalanszor. Remegő kézzel tárcsáz ismét, és miután a telefon kicseng, szíve szerint letenné a telefont, és meg nem történtté tenné az egész hívást. A vonal végén azonban megszólal egy kellemes, barátságos hang, a lány remegése megszűnik, és hirtelen semmit nem tud mondani. Szemét könnyek futják el, ismét a kormányra borul, és hallgatja az őt szólongató hangot, mely annyira hiányzott neki, annak ellenére, hogy egy hónappal ezelőtt nemcsak a hangot hallotta, de a hang tulajdonosát is szerencséje volt látnia.

A lány váratlanul szólal meg, a hívott nő legnagyobb megkönnyebbülésére. Hadarva, zavartan meséli el, hogy miért is hívta, és, hogy mire szeretné kérni, a nő pedig hangosan felkacag. Megnyugtatja a lányt, hogy szeretettel várja abban az egy hétben, amit a lány nála szeretne tölteni. A lány könnyes szemmel mond köszönetet, és a szeretett női hang hallatán egyre nyugodtabb lesz. Órákig beszélgetnek még, majd boldogan válnak el, tudva, hogy hamarosan látják egymást.

A lány boldog, de mint mindig, sajog a szíve a megszakadt beszélgetés miatt. Ám mindezt kizárja magából, hiszen megérzi az éjszaka illatát. Beindítja az autót, dübörgő, harsogó, zengő és morajló zenének ad végzetes hangerőt, majd elindul hazafelé.

Csodálatos két hét áll előtte…

¤

A négy író története volt ez, egy szabadszájú mese hitről, barátságról, és mindarról, ami ezeket könnyűszerrel teheti tönkre.