12.RÉSZ

ARANYBUBU  2008.07.01. 16:00

A nap első sugarai bekukkantottak a szobába a nehéz sötétítő függönyök résein át, megcirógatva, melengetve az angyal-démon páros arcát. Leon óvón ölelte át törékeny angyalkáját, miközben még mindketten az álmok könnyed világában jártak. Az idillt azonban halk kopogás zaja törte meg. Lassan egy álmos, fátyolos, füstszürke tekintet meredt az ajtóra. Már majdnem visszatért álmai csodás világába, amikor ismét halk kopogás törte meg a csendet. Óvatosan megrázta hófehér üstökét, s rá kellett jönnie, nem álmodik, valóban kopogtak. Egy fekete háziköntösbe rejtette csupasz testét, s óvatosan nehogy felébressze az alvó angyalt, a hatalmas tölgyfa ajtó felé vette az irányt. Lenyomta a rézkilincset, mely fájdalmasan megnyikordult. Gyorsan Sora felé pillantott, aki válaszul az éles hangra megfordult, de nem ébredt fel. Leon gyönyörködve figyelte az angyalt, ám mélázásából Ken hangja rángatta vissza.

-       Elnézést Uram a zavarásért, de a dolgozó szobájában várja Mr. Smith.- suttogta a szőke inas

-       Mr. Smith- ismételte meg halkan Leon a férfi nevét, míg azon tűnődött ki is az. Közben egy szórakozott mosoly futott át hibátlan arcán.

-       Hát ezt is elérted Chére! Már arra sem emlékszem kivel kellene ma találkoznom! Csak rád tudok gondolni te angyal!- s gondolatai hatására szemei felcsillantak. Ken látva Ura zavarát, gyorsan kisegítette, de csak módjával nehogy magára haragítsa Blackheat hatalmas hercegét.

-       Tudja Uram, már rendkívül izgul Mr. Smith vajon, hogy tetszik majd Önnek az esküvőre rendelt öltözete.- Leon, mint aki eddig nem is ott járt, hirtelen felkapta a fejét, és gyorsan, határozottan utasította a fiút.

-       Értem, negyed óra múlva ott vagyok!- ezzel a csodálkozó inasra csukta az ajtót.

-       Nahát milyen furcsa volt! Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy a hercegnő teljesen elvarázsolta.... Olyan volt, min, aki ébren álmodozik.- majd egy legyintéssel elhessegette a számára lehetetlenek tűnő gondolatot.

 

Leon gyorsan felöltözött. Egy mogyoró barna felöltőt választott, krémszínű nadrággal és egy hófehér inggel. Arcát megmosta a szoba sarkában álló mosdótál hideg, kristály tiszta vizében. Kezei között mint apró gyémántok, úgy csillogtak a fagyos vízcseppek. Bár a hűs víz jótékonyan hatott bódult elméjére, de nem tudta száműzni onnan az Sora angyali arcát. Egy futó pillantást vetett tükörképére, majd egy gyors levelet írt Sora számára, melyet a lány melletti párnára helyezett. Tekintetét a lányra fordította, s ábrándos szemekkel nézte az édesen alvó angyalt. Lassan Sora fölé hajolt és egy könnyed, puha csókot lehelt az ajkaira. Majd halkan kiosont a szobából. Határozott, ám ruganyos lépteivel rótta a kanyargós folyosókat, mélyen gondolataiba merülve.

-       Holnap lesz az esküvő. Már alig várom, hogy megszabaduljak ettől a pletykás, képmutató bagázstól. De kétségtelenül eltereli a figyelmet ez a tárasági esemény a nyomozásomról… Igazis holnap kell érkeznie valamikor a friss hírekkel Mr. Davisnek. De mit tegyek, ha rossz híreket hoz… Ostoba, mégis mit tennél! Bosszút állsz, ahogy megfogadtad Sophie sírjánál!- ébredt fel Balckheatben a kegyetlen Halálisten. Leon szemei vészesen villantak, majd folytatta a sötét gondolatmenetet – Ott kell lesújtanom, ahol az a legjobban fáj Harringtonnak… - Azonban éles rikácsolás, sápítozás hangjai rángatták vissza a valóságba. Ahogy közeledett a szalon felé, úgy erősödtek a kellemetlen hangok. A pazar fehér-arany színű szófákban, fotelekben most felháborodott matrónák, erkölcsös Lady-k és kisasszonyok foglaltak helyet. Két tábort alkottak a felbőszült hölgyek. Leon halkan meghúzódott a fehér faragott ajtó mögött, és kíváncsian hallgatta vajon, mi izgatta fel ennyire a hölgyeket. Az egyik tábor élén az idős, tiszteletre méltó Lady Worth állt. Smaragd szemei haragosan csillogtak, arca kipirult, miközben sonkás ujjaival hevesen mutogatott a másik táborra.

-       Én akkor is azt mondom, hogy az a semmirekellő, szélhámos Blackheat megcsalta szegény kis Lady Sorát. Igazán nem érdemli meg az az angyali teremtés, hiszen annyit fáradozik az árvák megsegítésén… tökéletes Úrnője lenne ennek a kastélynak, de ez a mogorva Blackheat már is megcsalta, megalázta az egész bálterem szeme láttára- majd tekintetét fensőbbségesen körbehordozta, ugyan ki mer neki ellentmondani. Mire egy sovány csitri emelkedett fel az ellenkező oldalon, arca vöröslött a dühtől, barna szemei szikrákat szórtak.

-       Ugyan már Asszonyom!- nyomta meg gúnyosan az utolsó szót. – Maga sem gondolja, hogy egy ilyen jelentéktelen kis hercegnő, csupa szív- lélek angyalka meghódíthatja a rettegett Halálistent. Szánalmas, egy ilyen férfit, mint Blackheat nem lehet kalitkába zárni vagy megszelídíteni. Aki mégis megpróbálja, vessen magára!- vetette fel gőgösen szépen ívelt állát. Leon eleinte jót szórakozott a pletykákon, s gratulált magának, hogy ismét sikerült hatalmas port kavarnia. De amint, meghallotta a gőgös kis perszóna okfejtését, éktelen haragra gerjedt. Hogy merészeli így alábecsülni Blackheat jövendő hercegnéjét, hogyan áshatja alá ennyire tekintélyét leendő otthonában. Határozottan, emelt fővel lépett a szalonba. A kis vörös fruska, még mindig dacosan élvezte diadalát, és nem vette észre a mellette ragadozóként tornyosuló herceget. A többi nő, pedig lélegzet visszafojtva várta a jelenetet.

-       Ne mondja, Kisasszony!- szólította meg váratlanul, legjegesebb hangján a lányt. Aki csigalassúsággal fordult a hangirányába, majd ijedten tett hátra egy lépést, amint meglátta a jeges, szürke szempárt. - Valóban ezt gondolja rólam, és szeretett arámról? Valóban azt hiszi megcsaltam leendő hercegnémet? Csak nem elhiszi azokat az ostobaságokat, amiket itt összehordott!- húzta fel szépen ívelt szemöldökét Leon. – Had világosítsam fel Kegyedet, igenis egy csodálatos tüneménynek tartom Lady Sorát, aki méltó párom, és Úrnője lesz uradalmamnak. Most pedig okosabban tenné, ha inkább azon törné a kis fejét, mit vegyen fel holnap.- ejtette ki maró gúnnyal utolsó mondatát. A Sora pártján álló Lady-k élükön Lady Worth-el lesújtó pillantásokat küldtek az immár megszeppent Kisasszony felé. Blackheat mint, aki jól végezte dolgát egy szó nélkül, méltóságteljesen elhagyta a szalont. Majd a dolgozó szobájában várakozó Mr. Smith-hez sietett.

 

Ezalatt Sora ébredezni kezdett Leon hálószobájában. Lassan kinyitotta mogyoróbarna szemeit, s álomittas tekintettel kereste a herceget. Azonban csupán egy levél és a szoba jelezte számára, hogy a tegnapi szenvedélyes éjszaka nem csupán a képzelete szüleménye volt. Óvatosan kezébe vette az apró levelet, s ujjaival végig simított a lendületes, kifogástalan kézíráson. Ajkain egy buja mosoly futott át, ahogyan felrémlettek előtte a tegnap éjszaka csodálatos képei. Majd újból a kezében lévő papírra tekintet, és olvasni kezdte a sorokat.

 

 

Sora mosolyogva tette le a levelet. Gyorsan felvette tegnapi fellépő ruháját, majd a tükör elé lépett, hogy rendbe hozza kócos haját. Röpke öt perc alatt frissé, üdévé varázsolta magát. Elégedetten szemlélte tükörképét, majd tűnődve méregette ruháját.

-       Ha ebben a ruhában megyek ki, mindenki rájön a titkomra… A paróka – majd gyorsan keresni kezdte a barna fürtös holmit. Néhány percnyi eredménytelen kutatás után az ágylábánál találta meg. Gondosan kifésülte tincseket, majd alárejtette orgona hajzuhatagát. Határozottan lépkedett az ódon, faragott tölgyfa ajtó felé, s egy magabiztos mozdulattal kitárta azt. Amint kilépett a folyosóra kíváncsi szolgálók, és néhány arra tartózkodó vendég kérdő tekintetét érezte magán. Mit sem törődve a rosszalló tekintetekkel szobája felé vette az irányt. Még szerencse, hogy a folyosó végén jobbra kanyarodva közelíthette meg azt, így úticélja rejtve maradhatott a kíváncsi tekintetek elől. Amint belépett a szobába egy nagylevegővel kifújta izgalmát, problémáit, s rögtön a délutáni találkájára koncentrált.

-       Vajon mit akarhat, Blackheat? Mindegy én akkor is tökéletesen, csábítóan fogok festeni, elvégre meg akarom hódítani a férjem! Bár ahogy elnézem, a legjobb úton haladok felé…- s egy jót kuncogott Sora a következtetésén.

 

 

A verőfényes délutáni napsütésben, egy püspök lila selyem költeménybe bújtatott nő várakozott a rózsalugasnál. Mogyoró barna tekintetében, mint apró arany csillámok tükröződött a nyári napfény. Orgona lila fürtjeibe, melyek szabadon omlottak alá hátára, néha-néha belekapott a hűs fuvallat. Álmodozva ölelte át a lugas öreg, faragott, kő oszlopát, miközben tekintete a vörös, fehér, sárga rózsabokrok kavalkádját pásztázta. Néha várakozóan pillantott fel a bokrok között kanyargó ösvényre, hátha megpillantja rajta az ő Démonját. Körülbelül tíz perce várakozhatott, mikor egy gyönyörű fehér rózsát pillantott meg az arca előtt, és egy finom elegáns kezet. A szellő keserédes arcvíz illatát fújta felé, melyből mélyet szippantott. Tekintete elindult a rózsáról, az arisztokratikus hosszú ujjakon át a mogyoró barna felöltőbe bujtatott izmos karig. Lassan hátra fordította fejét, s egy vágytól égő, sejtelmes szürke szempárt látott. A világ beszűkült számára, s már csak a szempár és tulajdonosa létezett számára. A herceg óvatosan maga felé fordította Sorát, s egy szerelmes, lágy csókot lehelt kívánatos ajkaira. Úgy ízelgették egymás ajakit, mintha valamiféle elixír lenne olthatatlan, buja vágyaikra. Levegő hiányában lassan szétváltak, s kábult boldogságtól csillogó tekintettel figyelték a másikat. Blackheat találta meg először a hangját, bár még fátyolos volt a vágytól.

-       Ezt Önnek hoztam, Chére!- súgta bársonyos hangon a lány fülébe, miközben a fehér rózsa puha szirmai az angyal nyakát csiklandozták. Sora kissé hátravetette fejét és élvezte a kényeztetést. Egyszer csak a szirmok helyén a férfi forró ajkait érezte, tekintete elsötétült, szemeit lehunyta, s egy aprót sóhajtott. Végül rekedtes búgó hangon megszólította csábító Démonát.

-       Kérem, hagyja abba Blakcheat! Bárki megláthat minket!

-       Had lásson!- nyögte ki a szavakat két csók között a herceg.

-       De kérem, a jó hírem!- próbálkozott Sora, de látva, hogy érve nem rendíti meg a férfit, más témára terelte a szót. – Honnan tudta, hogy az egyik kedvenc virágom a fehér rózsa.

-       Talán onnan, hogy olyan tiszta akár az Ön lelke. Naiv és érintetlen.- Válaszolt teljes komolysággal Blackheat, abbahagyva eddigi tevékenységét, s átható tekintetét a mogyoró barna szempárba fúrta. Melyben most szerelem, vágy, szenvedély lángjai jártak vad, ősi táncot. De volt ott még valami: kíváncsiság, mellyel az angyal rácsodálkozik a világra. S ez együtt elbűvölte a Blackheat hatalmas hercegét. Lassan vágytól fűtött hangon ismét a lány fülébe suttogott.

-       Egyszerűen megbolondít, Chére! De nem ezért jöttem, ha nem hogy megbeszéljük a holnapot. Mint tudja, holnap reggel kilenckor kezdődik a ceremónia. Félórával hamarabb indul a hintója. Kérem, ne késsen! Én a vendégekkel már egy órával hamarabb távozom, ott várom majd a templomban. – s mindezt olyan érzékien, olyan átéléssel suttogta Sora fülébe, mintha csak a legédesebb bűnökre csábítaná.

-       Ott leszek, Blackheat! – lehelte a férfi ajkaira Sora. Még egy félórán át turbékoltak a lugason, miközben minden irányból kíváncsi hölgyek figyelték az eseményeket. Persze ha valaki megkérdezte volna, mit keresnek, olyan mélyen a bokorban csak egy gőgös legyintéssel kérték volna ki a rágalmat.

 

Másnap, mikor a nap felkelt a kastély minden lakója már izgatottan sürgött forgott. A vendégek türelmetlenül várták az év társasági eseményét, Blackheat hatalmas hercegének esküvőjét. Látni akarták, hogyan hajtja fejét a különc herceg a házasság igájába. Bár a legtöbb férfi szívesen fogadott volna örökhűséget Lady Harringtonnak, elvégre mindenhol úgy tartották számon, mint Anglia egyik legszebb nőjét. A cselédek már hajnal óta sütöttek, sürögtek-forogtak a konyhában. Ezalatt a ház ura az utolsó simításokat végezte öltözékén. Egy jól szabott királykék felöltőt viselt, hófehér selyem inggel. A felöltője nyakát gazdag, finom, egy árnyalattal sötétebb kék hímzés díszítette. Nadrágja éjfekete volt, szabása pedig kiemelte viselője izmos combjait, formás vádlijait. Hófehér hajzuhatagát, kivételesen egy királykék, selyem szalaggal fogta össze laza lófarokba tarkóján. Egy utolsó elégedett pillantást vetett tükörképére, majd laza eleganciával elindult hintója felé. Mire leért a főbejárathoz vezető lépcső aljára a vendégek, már türelmetlenül várták az előcsarnokban. Lassan végig tekintet a színes ruhák kavalkádján, az angol arisztokrácia krémjén, majd határozottan megszólította a tömeget.

-       Kedves Hölgyeim, és Uraim! Kérem, fáradjanak utánam, és induljunk el együtt a kápolnába.- utasította vendégeit, akik kérésének megfelelően követték a férfit. Lassan mindenki beszállt elegáns hintójába, s elindult a menet.

Ezalatt Sora Mia segítségével elkészítette a toalettjét. A csontszínű selyemruháját finom, apró aranyhímzés díszítette. Hosszú uszálya habosan omlott alá, és susogva követte a lány minden mozdulatát. A merész, mély kocka alakú dekoltázst, gyönyörű hófehér francia csipke keretezte, mely garantáltan vonzotta a buja férfi tekinteteket. A ruha kissé puffos, rövid ujjait szintén csipke díszítette. Sora kecses nyakának vonalait, pedig egy csontszínű szalagon pihenő aranyrózsa hangsúlyozta. Haját Mia loknikba csavarta, majd oldalról, elölről összefogott tincseket Úrnője fejetetőjén laza kontyba fogta. Többi fürtje nehéz, orgona zuhatagként omlott hátára egészen a derekáig. Hajába apró margarétákat tűzdelt, s végül a konty elé helyezte a fehéraranyból készült, briliánsokkal kirakott diadémot. Sora gyönyörűen festett, halvány pirosítóval kiemelték lágy vonásait, ajkait pedig mályva színű rúzzsal tették még vonzóbbá. Lassan megfordult Sora és Mia meghatottságtól fátyolos tengerkék szemeibe nézett, majd hirtelen egymás karjaiba borultak.

-       Köszönök mindent, Drága Mia!- csak ennyit tudott a fennkölt pillanat árnyékában kinyögni Sora. Majd eljött az idő, az angyalnak is el kellett indulnia a kápolnába. Igen elindult a kápolnába, a jövője, a boldogsága felé, édesapja kíséretében. Sugárzó mosollyal, boldogságtól csillogó tekintettel nézett Lord Harringtonra, s nem tudott elég hálás lenni, amiért édesapja nem engedett e frigyből. Szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy egyre közelebb érte, a kis barokk kápolnához. Lassan kirajzolódott a kápolna nyúlánk, impozáns alakja. A hatalmas épület előtt, mint sok kis gomba, úgy festettek hintók. A kocsis lassított, majd a bélletes kapuhoz közel megállt. Lord Harington vigyázva segítette ki lányát a hintóból, nehogy fennakadjon méteres uszálya. Egy pillanatra átvette Sora kezéből a takaros kis fehér liliom csokrot, míg Sora lassan egy könyékig érő fehér, szatén kesztyűbe bujtatta kezeit, majd jobb kezének mutató ujjára felhúzta vaskos pecsétgyűrűjét. A kerek fejű aranygyűrűbe egy kard volt vésve, melynek markolatánál egy szív díszelgett. Miután megvizsgálta az összhatást, a meghatottság könnyeitől fátyolos szemmel tekintett édesapjára, aki egy merev bólintással válaszolt lánya ki nem mondott köszönetére. Miután Sora megfogta kis csokrát, kimérten, elegánsan kart-karba öltve sétáltak az ódon bélletes kapu felé. A küszöbön egy utolsó pillantást váltottak, s lassan bevonultak a kápolna szent falai közé. Lépteik zaja elveszett a hátborzongatóan csodás orgona játékában. A násznép csodálattal figyelte a légies tüneményt, aki minden lépéssel egyre közelebb került boldog jövőjéhez. Sora elismerően tekintett végig Blackheaten, mikor a herceg mellé ért, aki átvette édesapjától apró, kesztyűbe bújtatott kezét. Perzselő érintése kellemes melegséggel töltötte el az angyal szívét. Lassan az oltárral szembe fordultak, s tekintetük megállapodott az atyán. Az idős, kissé túlsúlyos férfi zengő, ünnepélyes hangon szólította meg nyáját. Beszéde szeretetről, elfogadásról, szerelemről szólt, bár Sora izgatottságának, és ábrándos gondolatainak köszönhetően csak néhány szót hallott belőle. Amikor az atya elért szónoklata végéhez Leon rámosolygott az angyalra, s füstszürke tekintetét jelentőségteljesen a papra szegezte. Sora követte a herceg tekintetét, s száműzte csapongó gondolatait elméjéből!

-       S engem ért a megtiszteltetést, hogy e férfiút, és e nőt a házasság szent kötelékében egyesítsem Isten színe előtt. E kötelékben egymás támaszaivá válnak, s szerelmük gyümölcseként új élet fogan. – szónokolt ünnepélyes hangon a pap, majd kis szünetet tartva Blackheat hercege felé fordult.

-       Leon Oswald, Blackheat tiszteletreméltó hercege, elfogadja-e hites feleségéül az itt megjelent Lady Sora Naegino-t, Harrington hercegnőjét?

-       Igen! – hangzott a határozott válasz.

-       Tiszteli-e, szereti-e, kitart-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben, míg a halál el nem választja Önöket?

-       Igen! – hangzott ismét a kimért válasz. Majd az atya lassan Sorára emelte átható barna tekintetét.

-       Sora Naegino, Harrington hercegnője elfogadja-e hites urául az itt megjelent Leon Oswaldot, Blackheat tiszteletreméltó hercegét?

-       Igen!- töltötte be Sora csilingelő szopránja a teret

-       Tiszteli-e, szereti-e, kitart-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben, míg a halál el nem választja Önöket?

-       Igen! – válaszolta Sora boldogságtól sugárzó arccal. Az atya kezükre fonta díszes sálját, ezzel jelképezve a láthatatlan köteléket, mely fogadalmukkal megkötetett, s egy imát mormolt el. Végül kijelentette, hogy Isten és az Anyaszentegyház nevében házastársaknak nyilvánítja a megjelent párt. Leon és Sora lassan szembe fordultak, majd egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig fürkészték egymás tekintetét. Végül Leon halkan, hogy csak Sora hallja a következőt suttogta:

-       Nos Lady Blackheat megengedi?- s egy ellenállhatatlan mosollyal ajándékozta meg újdonsült hercegnéjét.

Igen!- suttogta Sora ma már sokadjára, a négy betűs kis szót. Mire Leon közelebb lépett, s egy lágy, szerelmes csókot lehelt Lady Blackheat puha ajkaira. A násznép meghatódott tekintettel figyelte a párt, majd lassan fölemelkedtek helyükről, hogy jókívánságaikról biztosítsák őket. Azonban az ifjú pár nem törődve a gratulálni kívánó tömeggel határozottan, elindult a kápolna kijárata felé. Lassan távolodott alakjuk, s elveszett a délelőtti napsütés fényében. A násznép is hömpölyögve elindult a kocsik felé, hogy kövesség a párt az esküvőt követő vigasságra. Azonban a kápolna kapujában egy len szőke hajú, szúrós barna szemű, tagbaszakadt középkorú férfi várakozott. Alig láthatóan biccentett a herceg felé, mikor az kilépett hitvesével az ajtón. Blackheat csak egy hűvös pillantással üdvözölte Mr. Davist. De tekintetében ott rejlett a későbbi találkozó ígérete, s a parancs hogy maradjon láthatatlan. A férfi így is tett, gyorsan a bérkocsija felé vette az irányt, még mielőtt a tömeg észre venné. Beszállt a kocsiba s heves tempóban Blackheat kastélya felé hajtott el.