˝… Kérdezd, hogy merre vagyok

Fény-börtönben a titok,

Holtunkban éjjel vár,

A seb sem fáj…˝**

˝…Most jöhetnék az olcsó szöveggel, hogy az időre mindenre megoldást hoz. Közhely, és még csak nem is igaz teljes mértékben. Az idő... elmúlik, eltelik, és észre sem veszed. Segít, de nem old meg mindent. Tudom, hogy fáj, de azt is tudom, hogy neked több eszed lesz, mint hajdan nekem volt. Ne kísértsd a sorsodat. Aminek meg kell történnie, az meg fog történni, akkor és úgy, ahogy az elrendeltetett. Hosszú ideig fog fájni, túl sokszor fogod értelmetlennek, kilátástannak érezni. De ilyenkor arra kell gondolnod, hogy van miért élned is. Aideen halála után magam is a halált kergettem. Könnyebb lett volna. Utánamenni, a másik oldalon együtt lenni vele. De mindannyiszor suttogta valami a lelkem mélyén, hogy bosszút kell állnom. A haláláért. Nekem a menekülés után a felkelő Nap adott erőt. Évtizedeken keresztül minden éjjel végén megvártam a felkelő Napot, és megesküdtem, hogy megtalálom azt, aki megölte, majd én magam is végzek vele. Mindannyiszor megígértem saját magamnak, hogy nem hagyom elpusztítani magam. Feladatom volt, amit teljesítenem kellett. Utána nem érdekelt volna, mi történik velem.˝

Szinte hallom a hangját. Távoli mennydörgés robaját idézi; s akárcsak a régvolt nyári est fojtó, rekkentő kemencéjében a vihar utáni vágy: tompa kínnal sajogtatja a szívemet.

Nincs jogom fájdalmat érezni pedig. Van, akinek sokkal jobban fog hiányozni. Nekem ˝csak˝ a tudattal kell megküzdenem, mint mindig: az előre tudni eszelős iszonyatával.

Nem mehetek haza. Nem járhatom be kedves világom minden zegét-zugát, a Ház rejtelmes folyosóit, a hegyvidék titkos ösvényeit. Elég drasztikus esemény előszele tereli el szívbéli figyelmemet. Sötét Barátom, a Világok árnyékos oldalának fia úgyszólván haldoklik – hogyan is lennék képes most másfelé kószálni, bármi mással érdemben foglalkozni?

Nem, mintha beteg lenne, vagy vén. Dehogyis. Fiatal, ereje teljében lévő hím; nincs még háromszáz éves. Lényének az a része, amely kiemeli őt fajtársai közül, nemes cselekedetre szánta el magát: életét adja azért, akit szeret. De mert ő mégiscsak az, ami – kiismerhetetlen, gyilkos ragadozó –, így tehát munkamódszerei és azoknak vonzatai is sötétek.  

Igen, kedves egybegyűltek: legjobb barátom, lelkem fele előre meghatározott időn belül meg fog halni, és engem ért a megtiszteltetés, hogy végigasszisztálhatom vele és kedvesével az addig hátralévő napokat, heteket, a mit sem sejtő kedvesnek mindvégig derűt hazudva, a vég után pedig támogatást nyújtva.

Bárminő más történet főhőse nyilván botlásmentesen venné az akadályt. Hiszen mi sem egyszerűbb! Mártírorca, nemes érzések, hercegi tartás, együttérző hát-paskolgatás, titokban, a szem sarkából elmorzsolt könnycseppek. Hah, minő szappanoperett!

Nos, ami engem illet, egyelőre önző, fájdalmas érzések kötnek le: máris hiányzik a barátom. Hószín világom titokzatos Éjszakája, megnyugtató és veszélyes árnyék fáradt napjaim végén: mi lesz velem nélküled? Élsz még – ezen a héten még biztosan, mondtad, mintha csak az időjárásról csevegnénk –, de máris két lábon járó holt vagy, egy darab pokol: sétáló halál. Nem tehetek róla, de ez nekem fáj; elhatározásod tehetetlenségre kárhoztatott, mintha csak egy ingoványba dobtál volna, megkötözött kézzel: szájig ér a sár; ha pedig kifuldokoltam magam, sem tehetem azt, amit akarok, hanem azt, ami baráti kötelességem. Ugye, milyen aljas gondolat?

Újra itt vagyok, egyébként: fent a Hegyen.

Ezúttal nem egyedül jöttem át a Városon: Társam velem tartott. Hosszú léptei, ijesztő nyugalma elől meghátráltak, visszahúzódtak a láthatatlan Vadászok; noha nem félelemből tisztelik. Nem, ők senkitől, semmitől nem félnek; még attól sem, aki előtt világuk Urai fejet hajtanak. Társam azonban olyan hatalom birtokosa, amelytől okkal tartózkodnak. A dermedés mozdulatlansága nem épp előnyös a ragadozók számára, akiknek léte alkalmasint a gyorsaságtól függ. Nem fizikai természetű a fagy, de éppúgy képes megnyilvánulni, mint Társam maga; nem oldhatja közönséges hő, csak olyan érzések melege, amelyekre az itt élő lények nem képesek.

Nem részesültünk tehát szívélyes fogadtatásban, de bántatlanul mehettünk keresztül a Városon. Félelem nélkül, oda sem figyelve lépkedtem Társam mellett; visszafelé haladt lábaim alatt az út, előttem pedig a magasba vezetett: fel a Hegyre, ahová egy hónapokkal ezelőtti találkozás mágnese vont: Barátom emléke.

Itt vagyok tehát, és rá gondolok.

Akkor láttam először, amikor a lény, aki Társamul szegődött, kis híján megölt. Meleg nyáréj volt, de télen, fűtetlen szobában sem fáztam volna jobban: két takaró alatt is vacogtam, még a csontjaim is áthűltek. Nem mertem aludni: Társamat bámultam égő szemekkel, minden pillanatban újabb támadástól tartva. Vártam, mikor érzem meg megint azt az alattomosan örvénylő, félelmetes szívóerőt, amellyel kivonja a levegő páratartalmát; vártam, hogy a sötétben szememet erőltetve meglássam az ujjai végén remegő vízcseppeket, amelyek egymásra torlódva, képtelen gyorsasággal fagynak acélnál is keményebb, fűrészes élű jégszablyává. Mivel pedig társam volt, s ellenkező nemű, nem csak rajtam: bennem is voltak jég-vágta, fagy-marta sebek.

Féltem és fáztam, mondtam egyszerűen, ha arról az éjszakáról kérdeztek, és senki nem tudta, nem érezte, mit takar ez a két szó… Egyvalakit kivéve, akitől a legkevésbé vártam volna.

Hajnali négy körül járhatott, amikor Társam jelenlétére fittyet hányva megállt jéghideg fekhelyem mellett, és lenézett rám a Vadász.

Túlzás lenne azt mondani, hogy ismertem őt, hiszen sosem láttam még – viszont sokat hallottam róla, és nem közvetlenül ugyan, de beszéltem is vele, ezen jeles alkalmakkor a végtelenségig felidegesítve őt. Ezek után nagyjából el tudtam képzelni, mire számíthatok.

 Halálra váltan felnyögtem kínomban. Eddig csak féltem: most már a gyomrom is émelygett a rettegéstől. Ezt érezheti egy végkimerülésig hajszolt, sebesült őz, ha utoléri a tigris. Már csak a végső csapást vártam: azt, hogy azok a hajlott végű karmok feltépjék a nyakamon az ütőeret.

Annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor néhány másodperc múlva megfordult, és magamra hagyott. Miért?! Hiszen ragadozó. Neki a vér szaga nem kötszereket, hanem terített asztalt jelent; az áldozatból szivárgó rettegés nem irgalmat kelt, hanem végzetes gyengeséget üzen; én magam pedig nem olyasvalaki vagyok a szemében, akivel számolni kell, csak egy ostoba halandó: préda, semmi más – miért nem bántott?! Társam nem mozdult, hogy a területére tévedt idegent kitessékelje, ő maga pedig nem vett tudomást a fagyos tekintetű házigazdáról, tehát ez sem lehetett akadály – akkor miért nem bántott?

Magamra hagyott, de nem távozott a környékről: egészen hajnalhasadásig éreztem a jelenlétét. Hetek múlva értettem csak meg, hogy a maga módján vigyázott rám – aminek köszönhetően nyugtalanul, rossz álmoktól kínozva, forgolódva ugyan, de legalább aludtam valamicskét, és reggel fel tudtam kelni.

Később, sokkal később, amikor egyszer meg mertem kérdezni tőle, miért vigyázott rám, mit keresett akkor nálam, vállat vonva azt felelte: semmit – csak vártam, hogy felkeljen a Nap. Ma már tudom: őrzött, óvott, olyan érzésen át, amely akkor épp a rendelkezésére állt. Ez pedig a félelem volt – semmi egyebet nem tudtam érezni akkor; ő pedig magára vette ezt, mint valami sötét palástot. Azért jött, hogy tőle féljek, és ne attól, akit szeretek – és akinek szerelmem, bizalmam volt az egyetlen esélye arra, hogy újra önmaga lehessen.

Nos, történt azóta egy-két különös dolog. Egymástól teljesen független, sőt homlokegyenest ellenkező életünk több ponton is találkozott, és nappali létemnek világos szálakkal szőtt szövetébe fekete kontrasztokat varrt a Vadász sötét lényege; én pedig időnként némi fényt csempésztem világának – okkal mondhatom – vakságába. Mindezt persze ott és akkor nem ismertük fel, továbbá menet közben sem; a tények azonban tények maradnak: észrevétlenül kialakult közöttünk valami. Társam egyszer azt mondta: Azok a dolgok, amelyek igazán fontosak, lényegüktől függetlenül, önmagukban léteznek, és mindegy, tudomást veszel-e róluk, vagy sem. Az igazi hit nem az, amikor azt mondod, vagy épp érezni véled, hogy hiszel; s főleg nem tévesztendő össze a közönséges lelkesedéssel. Az igazi hit az, amikor egyszer visszanézel, és meglátod, hogy mindvégig hittél. Teljesen mindegy, hogy közben a gyakorlatban mi történt – észrevétlenül, mint a lélegzetvétel, a hit fenntartotta egész életedet.

Ilyen volt nekem a kapcsolat a Vadásszal, mint ez a láthatatlan hit.

Látszólag nem jelentettünk egymásnak szinte semmit. Nem ragaszkodtunk egymáshoz, kontaktusban nem kényeztettük egymást, sőt – állandóan veszekedtünk; ő azért, mert alapállásból szörnyű indulatokból gyúrt hangulatlény volt, én pedig azért, mert az igazságból soha, senki kedvéért nem engedtem. Ugyanakkor sohasem rivalizáltunk. Ez sem volt tudatos, csak most, visszanézve ismerem fel: legvadabb, tettlegességig fajuló vitáink alkalmával sem becsültük le egymást soha; mindvégig egyenrangú felekként álltunk egymással szemben.

Átszellemülten hangzik? Ugyan már. Lehülyézett, leostobázott, ordított velem. Nem félt megsebezni, és nem félt attól, hogy visszaharapok. Nem félte Társam erejét: összeakaszkodott vele. Tudta, mik lehetnek tettei következményei, és sosem érdekelte. Ha érkezéséről értesültem, már automatikusan fegyvereim után néztem: helyére igazítottam a szívemet, csatarendbe állítottam a szavakat, és torkot köszörültem, mert vele csak üvölteni lehetett.

Nem tudom már idejét, mikor lett a szokásos ordítozós szóváltásból viszonylag halk beszélgetés. Nem tudom már azt sem, min marakodtunk épp akkor… de egy alkalommal a vad vicsorgásból valahogyan testvéries, pofátlan vigyor lett; és ő ahelyett, hogy nekem ugrott volna, felkapott és megpörgetett – és én akkor először nem viszolyogtam érintésétől. Utólag látom csak azt is, hogy neki és kedvesének köszönhetően álltam talpra életem egyik legnagyobb válságából – erről szólt nagy nyári veszekedésünk itt fenn a Hegyen. A gyakorlat, a csalóka látszat azt mutatta: megint csak marjuk egymást, holott mindkettőnknek megvan a maga baja – az Idő azonban azt mondta: nem egyéb volt ez, mint hogy összetört szívvel is kiálltunk egymásért, önmagunkért, és azokét, akiket szeretünk.

Innen már csak egy lépés volt felismerni, hogy egymást is kedveltük, mindvégig.

Eleinte féltünk kimondani: társaink ellenérzéseitől tartottunk. Tartózkodón, zavartan azt mondtuk: képzeld ide azt a szót. Kisvártatva azonban rá kellett jönnünk: akaratlanul is lebecsültük kedveseinket, akiknek eszük ágában sem volt féltékenykedni.

-          Tudom, hogy utálod, de ki merem mondani: szeretlek. Aki nem érti, nem érdekel. Nekem Te vagy a Barátság. Holt szíved tisztábban beszél, mint az élőké. Szégyen a halandóra nézve, és sötét glória neked, Uram.

-          Túlzásokba esel, de részemről rendben. Te az én barátom, én a te barátod. A jelentőségeket tekintve a vér helyét már elfoglalta egy jelenleg morgós halandó, de lehetsz a Napfelkelte.

-          Ha én vagyok a hajnal, talán megengedhetem magamnak ezt a túlzó fényt; és tisztában vagyok vele, egyetlenként világíthatok éjszakád végén…

Régi, régi beszélgetés, hónapokkal ezelőtti szavak… Most a hideg ráz ki tőlük. Nem tudtuk, de mindent elmondtunk, már akkor…

Ülök a téli éjszaka hideg, sziszegő csendjében, a kopár sziklának egy olyan darabkáján, ahonnan elhordták a havat a nyughatatlan légáramlatok. Látok a sötétben, mert a ragadozók világában vagyunk. Nézem a lábam előtt elterülő, mintegy tízméternyi lapos sziklaplatót, amely viszont hóval borított; és a peremén álló magas, szikár férfialakot. Védett zugommal ellentétben Társam a huzatban áll: fekete hosszúkabátját, hosszú, holdszín sörényét tépi, rángatja a szél. Csizmájának hegyes orra előtt alig két centivel iszonyatos mélység: néma hangokkal telt, folyékony köddel fedett.

Néhány hónappal ezelőtt még beleőrültem volna a puszta látványba: abba, hogy ilyen közel látom őt ahhoz a vonagló más-valósághoz, a testet öltött anyagtalansághoz, a kézzel fogható semmihez, amelytől ő is hisztérikusan féltett engem. Világok közötti tér; ne menj közel hozzá! – súgta akkor tudatom mélyén; s csak én tudtam egyedül, mit érez. A nyár azonban elmúlt, és közben, amikor a múló idő épp nem nézett oda, titokban többször is átléptük a lehetetlent mi ketten; így aztán már rég mentes voltam minden felesleges, oktondi riadozástól.

 Legutóbbi tűzpróbája ennek a halálos bizalomnak az volt, amikor nem is túl rég olyan dolgok történtek, amelyekbe minden racionális számítás szerint bele kellett volna őrülnie. Halandó ésszel felfoghatatlan esemény gyötörte meg, és a lény, akinek legborzalmasabb indulatai is csendesek voltak, mint a fagyhalál, most üvöltött kínjában; én pedig nem tehettem érte semmit azon kívül, hogy ott voltam vele. Hajnalra elcsendesedett. Tekintete üressé, kifejezéstelenné vált, csodaszép, tükörszín szemére áttetsző jégkéreg borult; és én azt gondoltam: kész, vége, többé biztosan nem moccan értelem benne. Ő mégis tiszta maradt és épeszű; kissé még intelligensebb is, mint szerettem volna.

Azt is csak én tudhatom, mit jelent mindez; hogy milyen érzés teljesen egyedül maradni a jéghegy csúcsán. Mert az, akinek segélykiáltását nem hallják meg, kinyújtott kezét nem veszik észre, legfeljebb magára hagyatott lehet – az igazi, embertelen, jéghideg magány azonban az, amikor már segítségre sincsen szükséged. Akkor vagy igazán egyedül, akkor vagy a legszerencsétlenebb.

Nézem lábnyomait a hóban. Hosszú, keskeny, végtelenül szomorú jelek; tökéletes mozdulatok hátrahagyott mementói. Magányosak. Könnybe lábad a szemem. Hol a Falka, hol a régi összetartás, hol vannak, akik azt mondták, mindig veled lesznek? Talán tényleg nem vagyunk egyebek, mint egymást követő évszakok, ahogyan mondtad: mindegyik az utána következőt várja, s benne halálát leli. Szörnyű lelkifurdalás gyötör: én sem vagyok különb, aki örök hűséget ígértem neki.

Felállok, odalépkedek hozzá. Jeges ujjakkal hajamba túr a szél, végigvág rajtam a hideg. A plató szélére érve megállok Társam mellett, és felnézek rá.

-          Magadra hagytalak én is – mondom rekedten. – Megint mással törődöm. Mindig megfogadom, hogy bármi történik, rád és a dolgainkra koncentrálok, és sosem tudom megtenni. Képtelen vagyok részidős érzésekre, egyszerre egyvalamivel tudok foglalkozni, de folyton más mederbe terelnek, te pedig itt állsz egyedül…

-          Veled – szakít félbe egyetlen rövid szóval.

Döbbenten elhallgatok. Mi tagadás, jó Nyilas lenne belőle. Sosem lődöz vaktában, kapkodva, apró nyilakkal, hogy aztán azok ártalmatlan tüskék módjára meredezzenek az áldozat bőréből. Nem; ő egyszer céloz, de akkor pontosan, egyszer feszíti meg a húrt, de akkor a szükséges mértékben; egyszer lő, de akkor szíven talál. Veled, mondja. Hát persze. Ha én képtelen vagyok őt követni, akkor letér útjáról, és ő követ engem. Számára egyértelmű, tiszta és világos; számomra azonban elkeserítő. Felháborító, bődületes igazságtalanság: nem az, hogy követ, hanem, hogy letér.

Kinyúl a kezemért; aztán meggondolja magát, és inkább kabátját gombolja ki. Felszálló keselyű módjára lebben, szétterül a nehéz, fekete szövet, ahogy alákap a szél; felette holdfehér hajszálak tömege kavarog. Nincs időm a látványban gyönyörködni: magához von, elfogja és rám teríti a kabát csapkodó szárnyait, és átölel velük.

Hozzásimulok, kulcscsontjára támasztom a homlokomat. Haja a vállamra lebben, arcomat csiklandozza. Átkarolom a csípőjét, és lehunyom a szemem.

-          Emlékezz – suttogja a fülembe. – Most Barátod a fontos. Most nem számít, velünk mi lesz.

Tudom, hogy igaza van.

 ˝Soha, soha nem fogok azon az áron boldog lenni, hogy valaki boldogtalan! Soha nem leszek nyugodt, míg valaki nyugtalan, sohasem fogok örömöt érezni, míg neked valami fáj, ha itt és most beledöglöm, akkor sem!˝

Igen, emlékszem.

Emlékszem egy különleges barátra, aki sosem csalt meg, sosem lökött el magától, nem hazudott nekem. Nem próbálta szépnek, jónak láttatni magát, nem alakoskodott: őszinte volt, és nem hónapok múlva mutatta ki a foga fehérét, mint mások. Engem sem próbált soha megváltoztatni: elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Sosem tartott fel feleslegesen, de mindig ott volt, ha szükségem volt rá: teendőit számomra láthatatlanul úgy rendezte, hogy legyen rám ideje, ha kell. Amikor hibázott, sem bonyolódott kicsinyes vitákba, nem kötötte toporzékolva az ebet a karóhoz: önmagát alakította inkább, szívósan, erővel, mint a kovács a vasat, hogy bennem többé ne tegyen kárt. Sohasem mondta ki teljesen nyíltan, mennyire szeret, de gondolkodás nélkül ölt értem, amikor kellett. Hiszek benned – értünk a Halált is széttéped, Barátom.

Emlékszem egy különleges kapcsolatra, amely magában hordozva az Éj sötétjét és a Hajnal reményét, kapcsolódási pont volt a világok között: az örök körforgás, a folytonos megújulás kapuja. Hiszek benne, mert önmagában kizárja a Vég lehetőségét.

˝Egyszer azt ígértem, el fogom mondani neked, mit jelentesz nekem. Próbáltam szavakba foglalni a lehetetlent. Majd rájöttem, hogy a lehetetlen nem létezik. Nem tudok szeretőként, vagy testvérként gondolni rád. Az elsőről tudod, miért nem érzem irántad. A másodiknál viszont én magam nem tudom, mit is jelent ez valójában. De az, hogy Napkelte vagy, többet jelent nekem mindennél. Állandó vagy, és örökké létezel. Független vagy az Éjszakától. Észak Urának Asszonya vagy, az Éjnek Napkeltéje, egy halandó gyermek fogadott édesanyja. Feladatod, hogy mindig világíts. Utat kell mutatnod. Ez vagy nekem, Hófedte Örökzöld. A második legfontosabb halandó, és az a lény, akiről biztosan tudom, hogy akkor is itt lesz, mikor visszatérek.˝

A fogaimat csikorgatom kínomban, de nem, nem sikerül visszafojtanom: elkeseredetten, élesen feljajdulok. Társam egy pillanatra összerezzen – érzem, fájdalmat okoz neki szenvedésem –, de máris tarkómra siklik a keze, magához szorít, simogat.

A következő pillanatban pedig, mintha csak gyászkiáltásomra válaszolna, vörös fény szűrődik át lezárt szemhéjamon.

Döbbenten felnézek, és láthatom – igen, a Hajnalt.

Nem olyan, mint odahaza. Nem fakul ki az éjszaka, nincs reménytelen szürkeség, nincs pislákolás. Hirtelen, nagy erővel ordít bele a kelő Nap a sötétségbe, a feketeség pedig mérgesen visszaharap: vérzik a hajnal, mélyvörös a fény, és néhány percre minden más megszűnik, elfelejt lélegzetet venni a világ; csak ők vannak ketten: az Éjszaka, és a Napkelte.

-          Aurore – mondja Társam halkan. Hallom a mosolyát, és ahogy ránézek, újabb csodát láthatok. Szél- kavarta, fehér sörényt, nyugodt, szürke szemeket, fekete felhőket, vörös hajnalhasadást: színeinket.

 Folynak a könnyeim, de most már nem csak a gyásztól: a reménytől, a hálától is.

Menni fog, tudom. Elmondta a vörös fény, és a színek; ezt üzeni Társam szeme, és a bizalom a szívemben lányom iránt.

Menni fog, ha nem is tökéletesen. Csak egy ostoba halandó vagyok: gyakran lesznek felhők a homlokomon, és gyakran leszek szíven szúrt állapotban Társam, Barátom, és a Falka hiánya miatt. Nem fogom érteni, mivel érdemeltem ki a Napkelte tisztét, de nem is érteni kell azt: elsöpröm majd a fekete felhőket, mint a Nap. Ahogy ismerem magamat, belebetegszem – de kit érdekel? Majd meggyógyulok.

Végül talán megértem majd, hogy legfeljebb magamra utalt lehetek, de magányos soha – mert VAN valahol egy szív, amelynek dobognia sem kell ahhoz, hogy legyőzze a halált. Igen, van egy szív, amely holtan is élőbb, mint azok, akik élőnek hiszik magukat; van egy másik, amely jégbe fagyva is több érzéssel bír, mint azok, akik melegszívűnek mondják magukat; és van egy harmadik, amely nem kiabál a szeretetről, hanem maga a szeretet, ellentétben azokkal, akik hangosan beszélnek róla, holott azt sem tudják, mi az.

Van nekem is szívem, amelyről ez a három azt állítja, hogy igaz.

Szeretném hinni, hogy valóban így van. Szeretnék igaz lenni, és kitartani Barátomért, Társamért, lányomért, és a Falkáért.

Hogy aztán később együtt a Világok arcába üvölthessük, nekünk mi a Barátság.

Felemelem a fejem, és újra abba a nyugodt, hűséges, rejtelmes szempárba nézek. Felemeli a kezét, és mutatóujjával szelíden végigsimít arcomon.

-          Menjünk – mondja.

*a kifejezés eredetije Edward Stachura tollából származik

**Gymes: Állom elé