�… K�rdezd, hogy merre vagyok

F�ny-b�rt�nben a titok,

Holtunkban �jjel v�r,

A seb sem f�j…�**

�…Most j�hetn�k az olcs� sz�veggel, hogy az id�re mindenre megold�st hoz. K�zhely, �s m�g csak nem is igaz teljes m�rt�kben. Az id�... elm�lik, eltelik, �s �szre sem veszed. Seg�t, de nem old meg mindent. Tudom, hogy f�j, de azt is tudom, hogy neked t�bb eszed lesz, mint hajdan nekem volt. Ne k�s�rtsd a sorsodat. Aminek meg kell t�rt�nnie, az meg fog t�rt�nni, akkor �s �gy, ahogy az elrendeltetett. Hossz� ideig fog f�jni, t�l sokszor fogod �rtelmetlennek, kil�t�stannak �rezni. De ilyenkor arra kell gondolnod, hogy van mi�rt �lned is. Aideen hal�la ut�n magam is a hal�lt kergettem. K�nnyebb lett volna. Ut�namenni, a m�sik oldalon egy�tt lenni vele. De mindannyiszor suttogta valami a lelkem m�ly�n, hogy bossz�t kell �llnom. A hal�l��rt. Nekem a menek�l�s ut�n a felkel� Nap adott er�t. �vtizedeken kereszt�l minden �jjel v�g�n megv�rtam a felkel� Napot, �s megesk�dtem, hogy megtal�lom azt, aki meg�lte, majd �n magam is v�gzek vele. Mindannyiszor meg�g�rtem saj�t magamnak, hogy nem hagyom elpuszt�tani magam. Feladatom volt, amit teljes�tenem kellett. Ut�na nem �rdekelt volna, mi t�rt�nik velem.�

Szinte hallom a hangj�t. T�voli mennyd�rg�s robaj�t id�zi; s ak�rcsak a r�gvolt ny�ri est fojt�, rekkent� kemenc�j�ben a vihar ut�ni v�gy: tompa k�nnal sajogtatja a sz�vemet.

Nincs jogom f�jdalmat �rezni pedig. Van, akinek sokkal jobban fog hi�nyozni. Nekem �csak� a tudattal kell megk�zdenem, mint mindig: az el�re tudni eszel�s iszonyat�val.

Nem mehetek haza. Nem j�rhatom be kedves vil�gom minden zeg�t-zug�t, a H�z rejtelmes folyos�it, a hegyvid�k titkos �sv�nyeit. El�g drasztikus esem�ny el�szele tereli el sz�vb�li figyelmemet. S�t�t Bar�tom, a Vil�gok �rny�kos oldal�nak fia �gysz�lv�n haldoklik – hogyan is lenn�k k�pes most m�sfel� k�sz�lni, b�rmi m�ssal �rdemben foglalkozni?

Nem, mintha beteg lenne, vagy v�n. Dehogyis. Fiatal, ereje telj�ben l�v� h�m; nincs m�g h�romsz�z �ves. L�ny�nek az a r�sze, amely kiemeli �t fajt�rsai k�z�l, nemes cselekedetre sz�nta el mag�t: �let�t adja az�rt, akit szeret. De mert � m�giscsak az, ami – kiismerhetetlen, gyilkos ragadoz� –, �gy teh�t munkam�dszerei �s azoknak vonzatai is s�t�tek.  

Igen, kedves egybegy�ltek: legjobb bar�tom, lelkem fele el�re meghat�rozott id�n bel�l meg fog halni, �s engem �rt a megtiszteltet�s, hogy v�gigassziszt�lhatom vele �s kedves�vel az addig h�tral�v� napokat, heteket, a mit sem sejt� kedvesnek mindv�gig der�t hazudva, a v�g ut�n pedig t�mogat�st ny�jtva.

B�rmin� m�s t�rt�net f�h�se nyilv�n botl�smentesen venn� az akad�lyt. Hiszen mi sem egyszer�bb! M�rt�rorca, nemes �rz�sek, hercegi tart�s, egy�tt�rz� h�t-paskolgat�s, titokban, a szem sark�b�l elmorzsolt k�nnycseppek. Hah, min� szappanoperett!

Nos, ami engem illet, egyel�re �nz�, f�jdalmas �rz�sek k�tnek le: m�ris hi�nyzik a bar�tom. H�sz�n vil�gom titokzatos �jszak�ja, megnyugtat� �s vesz�lyes �rny�k f�radt napjaim v�g�n: mi lesz velem n�lk�led? �lsz m�g – ezen a h�ten m�g biztosan, mondtad, mintha csak az id�j�r�sr�l csevegn�nk –, de m�ris k�t l�bon j�r� holt vagy, egy darab pokol: s�t�l� hal�l. Nem tehetek r�la, de ez nekem f�j; elhat�roz�sod tehetetlens�gre k�rhoztatott, mintha csak egy ingov�nyba dobt�l volna, megk�t�z�tt k�zzel: sz�jig �r a s�r; ha pedig kifuldokoltam magam, sem tehetem azt, amit akarok, hanem azt, ami bar�ti k�teless�gem. Ugye, milyen aljas gondolat?

�jra itt vagyok, egy�bk�nt: fent a Hegyen.

Ez�ttal nem egyed�l j�ttem �t a V�roson: T�rsam velem tartott. Hossz� l�ptei, ijeszt� nyugalma el�l megh�tr�ltak, visszah�z�dtak a l�thatatlan Vad�szok; noha nem f�lelemb�l tisztelik. Nem, �k senkit�l, semmit�l nem f�lnek; m�g att�l sem, aki el�tt vil�guk Urai fejet hajtanak. T�rsam azonban olyan hatalom birtokosa, amelyt�l okkal tart�zkodnak. A dermed�s mozdulatlans�ga nem �pp el�ny�s a ragadoz�k sz�m�ra, akiknek l�te alkalmasint a gyorsas�gt�l f�gg. Nem fizikai term�szet� a fagy, de �pp�gy k�pes megnyilv�nulni, mint T�rsam maga; nem oldhatja k�z�ns�ges h�, csak olyan �rz�sek melege, amelyekre az itt �l� l�nyek nem k�pesek.

Nem r�szes�lt�nk teh�t sz�v�lyes fogadtat�sban, de b�ntatlanul mehett�nk kereszt�l a V�roson. F�lelem n�lk�l, oda sem figyelve l�pkedtem T�rsam mellett; visszafel� haladt l�baim alatt az �t, el�ttem pedig a magasba vezetett: fel a Hegyre, ahov� egy h�napokkal ezel�tti tal�lkoz�s m�gnese vont: Bar�tom eml�ke.

Itt vagyok teh�t, �s r� gondolok.

Akkor l�ttam el�sz�r, amikor a l�ny, aki T�rsamul szeg�d�tt, kis h�j�n meg�lt. Meleg ny�r�j volt, de t�len, f�tetlen szob�ban sem f�ztam volna jobban: k�t takar� alatt is vacogtam, m�g a csontjaim is �th�ltek. Nem mertem aludni: T�rsamat b�multam �g� szemekkel, minden pillanatban �jabb t�mad�st�l tartva. V�rtam, mikor �rzem meg megint azt az alattomosan �rv�nyl�, f�lelmetes sz�v�er�t, amellyel kivonja a leveg� p�ratartalm�t; v�rtam, hogy a s�t�tben szememet er�ltetve megl�ssam az ujjai v�g�n remeg� v�zcseppeket, amelyek egym�sra torl�dva, k�ptelen gyorsas�ggal fagynak ac�ln�l is kem�nyebb, f�r�szes �l� j�gszably�v�. Mivel pedig t�rsam volt, s ellenkez� nem�, nem csak rajtam: bennem is voltak j�g-v�gta, fagy-marta sebek.

F�ltem �s f�ztam, mondtam egyszer�en, ha arr�l az �jszak�r�l k�rdeztek, �s senki nem tudta, nem �rezte, mit takar ez a k�t sz�… Egyvalakit kiv�ve, akit�l a legkev�sb� v�rtam volna.

Hajnali n�gy k�r�l j�rhatott, amikor T�rsam jelenl�t�re fittyet h�nyva meg�llt j�ghideg fekhelyem mellett, �s len�zett r�m a Vad�sz.

T�lz�s lenne azt mondani, hogy ismertem �t, hiszen sosem l�ttam m�g – viszont sokat hallottam r�la, �s nem k�zvetlen�l ugyan, de besz�ltem is vele, ezen jeles alkalmakkor a v�gtelens�gig felideges�tve �t. Ezek ut�n nagyj�b�l el tudtam k�pzelni, mire sz�m�thatok.

 Hal�lra v�ltan felny�gtem k�nomban. Eddig csak f�ltem: most m�r a gyomrom is �melygett a retteg�st�l. Ezt �rezheti egy v�gkimer�l�sig hajszolt, sebes�lt �z, ha utol�ri a tigris. M�r csak a v�gs� csap�st v�rtam: azt, hogy azok a hajlott v�g� karmok felt�pj�k a nyakamon az �t�eret.

Ann�l nagyobb volt a d�bbenetem, amikor n�h�ny m�sodperc m�lva megfordult, �s magamra hagyott. Mi�rt?! Hiszen ragadoz�. Neki a v�r szaga nem k�tszereket, hanem ter�tett asztalt jelent; az �ldozatb�l sziv�rg� retteg�s nem irgalmat kelt, hanem v�gzetes gyenges�get �zen; �n magam pedig nem olyasvalaki vagyok a szem�ben, akivel sz�molni kell, csak egy ostoba haland�: pr�da, semmi m�s – mi�rt nem b�ntott?! T�rsam nem mozdult, hogy a ter�let�re t�vedt idegent kitess�kelje, � maga pedig nem vett tudom�st a fagyos tekintet� h�zigazd�r�l, teh�t ez sem lehetett akad�ly – akkor mi�rt nem b�ntott?

Magamra hagyott, de nem t�vozott a k�rny�kr�l: eg�szen hajnalhasad�sig �reztem a jelenl�t�t. Hetek m�lva �rtettem csak meg, hogy a maga m�dj�n vigy�zott r�m – aminek k�sz�nhet�en nyugtalanul, rossz �lmokt�l k�nozva, forgol�dva ugyan, de legal�bb aludtam valamicsk�t, �s reggel fel tudtam kelni.

K�s�bb, sokkal k�s�bb, amikor egyszer meg mertem k�rdezni t�le, mi�rt vigy�zott r�m, mit keresett akkor n�lam, v�llat vonva azt felelte: semmit – csak v�rtam, hogy felkeljen a Nap. Ma m�r tudom: �rz�tt, �vott, olyan �rz�sen �t, amely akkor �pp a rendelkez�s�re �llt. Ez pedig a f�lelem volt – semmi egyebet nem tudtam �rezni akkor; � pedig mag�ra vette ezt, mint valami s�t�t pal�stot. Az�rt j�tt, hogy t�le f�ljek, �s ne att�l, akit szeretek – �s akinek szerelmem, bizalmam volt az egyetlen es�lye arra, hogy �jra �nmaga lehessen.

Nos, t�rt�nt az�ta egy-k�t k�l�n�s dolog. Egym�st�l teljesen f�ggetlen, s�t homlokegyenest ellenkez� �let�nk t�bb ponton is tal�lkozott, �s nappali l�temnek vil�gos sz�lakkal sz�tt sz�vet�be fekete kontrasztokat varrt a Vad�sz s�t�t l�nyege; �n pedig id�nk�nt n�mi f�nyt csemp�sztem vil�g�nak – okkal mondhatom – vaks�g�ba. Mindezt persze ott �s akkor nem ismert�k fel, tov�bb� menet k�zben sem; a t�nyek azonban t�nyek maradnak: �szrev�tlen�l kialakult k�z�tt�nk valami. T�rsam egyszer azt mondta: Azok a dolgok, amelyek igaz�n fontosak, l�nyeg�kt�l f�ggetlen�l, �nmagukban l�teznek, �s mindegy, tudom�st veszel-e r�luk, vagy sem. Az igazi hit nem az, amikor azt mondod, vagy �pp �rezni v�led, hogy hiszel; s f�leg nem t�vesztend� �ssze a k�z�ns�ges lelkesed�ssel. Az igazi hit az, amikor egyszer visszan�zel, �s megl�tod, hogy mindv�gig hitt�l. Teljesen mindegy, hogy k�zben a gyakorlatban mi t�rt�nt – �szrev�tlen�l, mint a l�legzetv�tel, a hit fenntartotta eg�sz �letedet.

Ilyen volt nekem a kapcsolat a Vad�sszal, mint ez a l�thatatlan hit.

L�tsz�lag nem jelentett�nk egym�snak szinte semmit. Nem ragaszkodtunk egym�shoz, kontaktusban nem k�nyeztett�k egym�st, s�t – �lland�an veszekedt�nk; � az�rt, mert alap�ll�sb�l sz�rny� indulatokb�l gy�rt hangulatl�ny volt, �n pedig az�rt, mert az igazs�gb�l soha, senki kedv��rt nem engedtem. Ugyanakkor sohasem rivaliz�ltunk. Ez sem volt tudatos, csak most, visszan�zve ismerem fel: legvadabb, tettlegess�gig fajul� vit�ink alkalm�val sem becs�lt�k le egym�st soha; mindv�gig egyenrang� felekk�nt �lltunk egym�ssal szemben.

�tszellem�lten hangzik? Ugyan m�r. Leh�ly�zett, leostob�zott, ord�tott velem. Nem f�lt megsebezni, �s nem f�lt att�l, hogy visszaharapok. Nem f�lte T�rsam erej�t: �sszeakaszkodott vele. Tudta, mik lehetnek tettei k�vetkezm�nyei, �s sosem �rdekelte. Ha �rkez�s�r�l �rtes�ltem, m�r automatikusan fegyvereim ut�n n�ztem: hely�re igaz�tottam a sz�vemet, csatarendbe �ll�tottam a szavakat, �s torkot k�sz�r�ltem, mert vele csak �v�lteni lehetett.

Nem tudom m�r idej�t, mikor lett a szok�sos ord�toz�s sz�v�lt�sb�l viszonylag halk besz�lget�s. Nem tudom m�r azt sem, min marakodtunk �pp akkor… de egy alkalommal a vad vicsorg�sb�l valahogyan testv�ries, pof�tlan vigyor lett; �s � ahelyett, hogy nekem ugrott volna, felkapott �s megp�rgetett – �s �n akkor el�sz�r nem viszolyogtam �rint�s�t�l. Ut�lag l�tom csak azt is, hogy neki �s kedves�nek k�sz�nhet�en �lltam talpra �letem egyik legnagyobb v�ls�g�b�l – err�l sz�lt nagy ny�ri veszeked�s�nk itt fenn a Hegyen. A gyakorlat, a csal�ka l�tszat azt mutatta: megint csak marjuk egym�st, holott mindkett�nknek megvan a maga baja – az Id� azonban azt mondta: nem egy�b volt ez, mint hogy �sszet�rt sz�vvel is ki�lltunk egym�s�rt, �nmagunk�rt, �s azok�t, akiket szeret�nk.

Innen m�r csak egy l�p�s volt felismerni, hogy egym�st is kedvelt�k, mindv�gig.

Eleinte f�lt�nk kimondani: t�rsaink ellen�rz�seit�l tartottunk. Tart�zkod�n, zavartan azt mondtuk: k�pzeld ide azt a sz�t. Kisv�rtatva azonban r� kellett j�nn�nk: akaratlanul is lebecs�lt�k kedveseinket, akiknek esz�k �g�ban sem volt f�lt�kenykedni.

-          Tudom, hogy ut�lod, de ki merem mondani: szeretlek. Aki nem �rti, nem �rdekel. Nekem Te vagy a Bar�ts�g. Holt sz�ved tiszt�bban besz�l, mint az �l�k�. Sz�gyen a haland�ra n�zve, �s s�t�t gl�ria neked, Uram.

-          T�lz�sokba esel, de r�szemr�l rendben. Te az �n bar�tom, �n a te bar�tod. A jelent�s�geket tekintve a v�r hely�t m�r elfoglalta egy jelenleg morg�s haland�, de lehetsz a Napfelkelte.

-          Ha �n vagyok a hajnal, tal�n megengedhetem magamnak ezt a t�lz� f�nyt; �s tiszt�ban vagyok vele, egyetlenk�nt vil�g�thatok �jszak�d v�g�n…

R�gi, r�gi besz�lget�s, h�napokkal ezel�tti szavak… Most a hideg r�z ki t�l�k. Nem tudtuk, de mindent elmondtunk, m�r akkor…

�l�k a t�li �jszaka hideg, sziszeg� csendj�ben, a kop�r szikl�nak egy olyan darabk�j�n, ahonnan elhordt�k a havat a nyughatatlan l�g�ramlatok. L�tok a s�t�tben, mert a ragadoz�k vil�g�ban vagyunk. N�zem a l�bam el�tt elter�l�, mintegy t�zm�ternyi lapos sziklaplat�t, amely viszont h�val bor�tott; �s a perem�n �ll� magas, szik�r f�rfialakot. V�dett zugommal ellent�tben T�rsam a huzatban �ll: fekete hossz�kab�tj�t, hossz�, holdsz�n s�r�ny�t t�pi, r�ngatja a sz�l. Csizm�j�nak hegyes orra el�tt alig k�t centivel iszonyatos m�lys�g: n�ma hangokkal telt, foly�kony k�ddel fedett.

N�h�ny h�nappal ezel�tt m�g bele�r�ltem volna a puszta l�tv�nyba: abba, hogy ilyen k�zel l�tom �t ahhoz a vonagl� m�s-val�s�ghoz, a testet �lt�tt anyagtalans�ghoz, a k�zzel foghat� semmihez, amelyt�l � is hiszt�rikusan f�ltett engem. Vil�gok k�z�tti t�r; ne menj k�zel hozz�! – s�gta akkor tudatom m�ly�n; s csak �n tudtam egyed�l, mit �rez. A ny�r azonban elm�lt, �s k�zben, amikor a m�l� id� �pp nem n�zett oda, titokban t�bbsz�r is �tl�pt�k a lehetetlent mi ketten; �gy azt�n m�r r�g mentes voltam minden felesleges, oktondi riadoz�st�l.

 Legut�bbi t�zpr�b�ja ennek a hal�los bizalomnak az volt, amikor nem is t�l r�g olyan dolgok t�rt�ntek, amelyekbe minden racion�lis sz�m�t�s szerint bele kellett volna �r�lnie. Haland� �sszel felfoghatatlan esem�ny gy�t�rte meg, �s a l�ny, akinek legborzalmasabb indulatai is csendesek voltak, mint a fagyhal�l, most �v�lt�tt k�nj�ban; �n pedig nem tehettem �rte semmit azon k�v�l, hogy ott voltam vele. Hajnalra elcsendesedett. Tekintete �ress�, kifejez�stelenn� v�lt, csodasz�p, t�k�rsz�n szem�re �ttetsz� j�gk�reg borult; �s �n azt gondoltam: k�sz, v�ge, t�bb� biztosan nem moccan �rtelem benne. � m�gis tiszta maradt �s �pesz�; kiss� m�g intelligensebb is, mint szerettem volna.

Azt is csak �n tudhatom, mit jelent mindez; hogy milyen �rz�s teljesen egyed�l maradni a j�ghegy cs�cs�n. Mert az, akinek seg�lyki�lt�s�t nem hallj�k meg, kiny�jtott kez�t nem veszik �szre, legfeljebb mag�ra hagyatott lehet – az igazi, embertelen, j�ghideg mag�ny azonban az, amikor m�r seg�ts�gre sincsen sz�ks�ged. Akkor vagy igaz�n egyed�l, akkor vagy a legszerencs�tlenebb.

N�zem l�bnyomait a h�ban. Hossz�, keskeny, v�gtelen�l szomor� jelek; t�k�letes mozdulatok h�trahagyott mement�i. Mag�nyosak. K�nnybe l�bad a szemem. Hol a Falka, hol a r�gi �sszetart�s, hol vannak, akik azt mondt�k, mindig veled lesznek? Tal�n t�nyleg nem vagyunk egyebek, mint egym�st k�vet� �vszakok, ahogyan mondtad: mindegyik az ut�na k�vetkez�t v�rja, s benne hal�l�t leli. Sz�rny� lelkifurdal�s gy�t�r: �n sem vagyok k�l�nb, aki �r�k h�s�get �g�rtem neki.

Fel�llok, odal�pkedek hozz�. Jeges ujjakkal hajamba t�r a sz�l, v�gigv�g rajtam a hideg. A plat� sz�l�re �rve meg�llok T�rsam mellett, �s feln�zek r�.

-          Magadra hagytalak �n is – mondom rekedten. – Megint m�ssal t�r�d�m. Mindig megfogadom, hogy b�rmi t�rt�nik, r�d �s a dolgainkra koncentr�lok, �s sosem tudom megtenni. K�ptelen vagyok r�szid�s �rz�sekre, egyszerre egyvalamivel tudok foglalkozni, de folyton m�s mederbe terelnek, te pedig itt �llsz egyed�l…

-          Veled – szak�t f�lbe egyetlen r�vid sz�val.

D�bbenten elhallgatok. Mi tagad�s, j� Nyilas lenne bel�le. Sosem l�d�z vakt�ban, kapkodva, apr� nyilakkal, hogy azt�n azok �rtalmatlan t�sk�k m�dj�ra meredezzenek az �ldozat b�r�b�l. Nem; � egyszer c�loz, de akkor pontosan, egyszer fesz�ti meg a h�rt, de akkor a sz�ks�ges m�rt�kben; egyszer l�, de akkor sz�ven tal�l. Veled, mondja. H�t persze. Ha �n k�ptelen vagyok �t k�vetni, akkor let�r �tj�r�l, �s � k�vet engem. Sz�m�ra egy�rtelm�, tiszta �s vil�gos; sz�momra azonban elkeser�t�. Felh�bor�t�, b�d�letes igazs�gtalans�g: nem az, hogy k�vet, hanem, hogy let�r.

Kiny�l a kezem�rt; azt�n meggondolja mag�t, �s ink�bb kab�tj�t gombolja ki. Felsz�ll� kesely� m�dj�ra lebben, sz�tter�l a neh�z, fekete sz�vet, ahogy al�kap a sz�l; felette holdfeh�r hajsz�lak t�mege kavarog. Nincs id�m a l�tv�nyban gy�ny�rk�dni: mag�hoz von, elfogja �s r�m ter�ti a kab�t csapkod� sz�rnyait, �s �t�lel vel�k.

Hozz�simulok, kulcscsontj�ra t�masztom a homlokomat. Haja a v�llamra lebben, arcomat csiklandozza. �tkarolom a cs�p�j�t, �s lehunyom a szemem.

-          Eml�kezz – suttogja a f�lembe. – Most Bar�tod a fontos. Most nem sz�m�t, vel�nk mi lesz.

Tudom, hogy igaza van.

 �Soha, soha nem fogok azon az �ron boldog lenni, hogy valaki boldogtalan! Soha nem leszek nyugodt, m�g valaki nyugtalan, sohasem fogok �r�m�t �rezni, m�g neked valami f�j, ha itt �s most beled�gl�m, akkor sem!�

Igen, eml�kszem.

Eml�kszem egy k�l�nleges bar�tra, aki sosem csalt meg, sosem l�k�tt el mag�t�l, nem hazudott nekem. Nem pr�b�lta sz�pnek, j�nak l�ttatni mag�t, nem alakoskodott: �szinte volt, �s nem h�napok m�lva mutatta ki a foga feh�r�t, mint m�sok. Engem sem pr�b�lt soha megv�ltoztatni: elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Sosem tartott fel feleslegesen, de mindig ott volt, ha sz�ks�gem volt r�: teend�it sz�momra l�thatatlanul �gy rendezte, hogy legyen r�m ideje, ha kell. Amikor hib�zott, sem bonyol�dott kicsinyes vit�kba, nem k�t�tte toporz�kolva az ebet a kar�hoz: �nmag�t alak�totta ink�bb, sz�v�san, er�vel, mint a kov�cs a vasat, hogy bennem t�bb� ne tegyen k�rt. Sohasem mondta ki teljesen ny�ltan, mennyire szeret, de gondolkod�s n�lk�l �lt �rtem, amikor kellett. Hiszek benned – �rt�nk a Hal�lt is sz�tt�ped, Bar�tom.

Eml�kszem egy k�l�nleges kapcsolatra, amely mag�ban hordozva az �j s�t�tj�t �s a Hajnal rem�ny�t, kapcsol�d�si pont volt a vil�gok k�z�tt: az �r�k k�rforg�s, a folytonos meg�jul�s kapuja. Hiszek benne, mert �nmag�ban kiz�rja a V�g lehet�s�g�t.

�Egyszer azt �g�rtem, el fogom mondani neked, mit jelentesz nekem. Pr�b�ltam szavakba foglalni a lehetetlent. Majd r�j�ttem, hogy a lehetetlen nem l�tezik. Nem tudok szeret�k�nt, vagy testv�rk�nt gondolni r�d. Az els�r�l tudod, mi�rt nem �rzem ir�ntad. A m�sodikn�l viszont �n magam nem tudom, mit is jelent ez val�j�ban. De az, hogy Napkelte vagy, t�bbet jelent nekem mindenn�l. �lland� vagy, �s �r�kk� l�tezel. F�ggetlen vagy az �jszak�t�l. �szak Ur�nak Asszonya vagy, az �jnek Napkelt�je, egy haland� gyermek fogadott �desanyja. Feladatod, hogy mindig vil�g�ts. Utat kell mutatnod. Ez vagy nekem, H�fedte �r�kz�ld. A m�sodik legfontosabb haland�, �s az a l�ny, akir�l biztosan tudom, hogy akkor is itt lesz, mikor visszat�rek.�

A fogaimat csikorgatom k�nomban, de nem, nem siker�l visszafojtanom: elkeseredetten, �lesen feljajdulok. T�rsam egy pillanatra �sszerezzen – �rzem, f�jdalmat okoz neki szenved�sem –, de m�ris tark�mra siklik a keze, mag�hoz szor�t, simogat.

A k�vetkez� pillanatban pedig, mintha csak gy�szki�lt�somra v�laszolna, v�r�s f�ny sz�r�dik �t lez�rt szemh�jamon.

D�bbenten feln�zek, �s l�thatom – igen, a Hajnalt.

Nem olyan, mint odahaza. Nem fakul ki az �jszaka, nincs rem�nytelen sz�rkes�g, nincs pisl�kol�s. Hirtelen, nagy er�vel ord�t bele a kel� Nap a s�t�ts�gbe, a feketes�g pedig m�rgesen visszaharap: v�rzik a hajnal, m�lyv�r�s a f�ny, �s n�h�ny percre minden m�s megsz�nik, elfelejt l�legzetet venni a vil�g; csak �k vannak ketten: az �jszaka, �s a Napkelte.

-          Aurore – mondja T�rsam halkan. Hallom a mosoly�t, �s ahogy r�n�zek, �jabb csod�t l�thatok. Sz�l- kavarta, feh�r s�r�nyt, nyugodt, sz�rke szemeket, fekete felh�ket, v�r�s hajnalhasad�st: sz�neinket.

 Folynak a k�nnyeim, de most m�r nem csak a gy�szt�l: a rem�nyt�l, a h�l�t�l is.

Menni fog, tudom. Elmondta a v�r�s f�ny, �s a sz�nek; ezt �zeni T�rsam szeme, �s a bizalom a sz�vemben l�nyom ir�nt.

Menni fog, ha nem is t�k�letesen. Csak egy ostoba haland� vagyok: gyakran lesznek felh�k a homlokomon, �s gyakran leszek sz�ven sz�rt �llapotban T�rsam, Bar�tom, �s a Falka hi�nya miatt. Nem fogom �rteni, mivel �rdemeltem ki a Napkelte tiszt�t, de nem is �rteni kell azt: els�pr�m majd a fekete felh�ket, mint a Nap. Ahogy ismerem magamat, belebetegszem – de kit �rdekel? Majd meggy�gyulok.

V�g�l tal�n meg�rtem majd, hogy legfeljebb magamra utalt lehetek, de mag�nyos soha – mert VAN valahol egy sz�v, amelynek dobognia sem kell ahhoz, hogy legy�zze a hal�lt. Igen, van egy sz�v, amely holtan is �l�bb, mint azok, akik �l�nek hiszik magukat; van egy m�sik, amely j�gbe fagyva is t�bb �rz�ssel b�r, mint azok, akik melegsz�v�nek mondj�k magukat; �s van egy harmadik, amely nem kiab�l a szeretetr�l, hanem maga a szeretet, ellent�tben azokkal, akik hangosan besz�lnek r�la, holott azt sem tudj�k, mi az.

Van nekem is sz�vem, amelyr�l ez a h�rom azt �ll�tja, hogy igaz.

Szeretn�m hinni, hogy val�ban �gy van. Szeretn�k igaz lenni, �s kitartani Bar�tom�rt, T�rsam�rt, l�nyom�rt, �s a Falk��rt.

Hogy azt�n k�s�bb egy�tt a Vil�gok arc�ba �v�lthess�k, nek�nk mi a Bar�ts�g.

Felemelem a fejem, �s �jra abba a nyugodt, h�s�ges, rejtelmes szemp�rba n�zek. Felemeli a kez�t, �s mutat�ujj�val szel�den v�gigsim�t arcomon.

-          Menj�nk – mondja.

*a kifejez�s eredetije Edward Stachura toll�b�l sz�rmazik

**Gymes: �llom el�