Kundabuffer

/részlet/

… Vannak mesterek, akiknek humoruk van. Az igazsághoz nem igyekeznek ájtatos képet vágni, mert jókedvűek és derűsek. Ezek tánccal nevetnek, huncutsággal s rengeteg tréfával. Azt mondják: ˝Nevetve élni és boldogan meghalni annyit tesz, mint elrontani az ördög számadását!˝

Egy ilyen nagy ˝elrontó˝ volt az a kopasz, nagy bajuszú, tüzes szemű Gurdzsejev, aki bebarangolta Ázsiát és Kisázsiát; a Himalája hóborította lejtőin és forró, sivatagi oázisokban találkozott ˝emlékezetes˝ emberekkel, táncoló dervisekkel és kacagó bölcsekkel – s a tőlük nyert információ alapján a következőt állította:

Amikor egy nem várt kozmikus katasztrófa következtében a Hold kivált a Földből, az Úristen – aki éppen akkor helyezte el őseinket ezen a szerencsétlen égitesten – látta, hogy itt óriási baj van, az ember olyan negatív világba került, amelyet ép ésszel nem lehet kibírni, s ezért végtelen jóságával egy olyan ˝szervet˝ helyezett el a lelkébe, amelytől ez a rémületes és fullasztó sötétség elviselhetőbb lett számára.

Magyarán szólva: meghülyített minket, mert ha ezt nem teszi, azonnal megszöktünk volna.

Ezt a szervet úgy hívják, hogy Kundabuffer.

Ettől van az, hogy mindent fordítva látunk. A látszatról azt hisszük, hogy valóság, a valóságról, hogy látszat. Ami belül van, arról azt hisszük, hogy kívül van, ami belőlünk ered, hogy felénk jön, amiről nem tudunk, hogy nincsen; az anyagról azt hisszük, hogy sűrű, a bűnösségről, hogy mások azok, a zuhanásról, hogy emelkedés, a hanyatlásról, hogy haladás, a görbéről, hogy egyenes, az életről, hogy rövid, és rohanni kell. A testünkről azt hisszük, hogy az mi magunk vagyunk, a szeretetről, hogy szeretkezés, az örömről, hogy birtoklás, zabálás és kéj. A Kundabuffer a hazugságot igaznak tünteti fel, az igazságot megtévesztésnek, a sötétet világosnak, s a másik fejbe verését erkölcsös cselekedetnek. Mivel mindazt, ami belül van, állandóan kívül látja – és ez a látvány elviselhetetlenül pocsék –, elementáris erővel próbálja külvilágát megváltoztatni. Kezdetben csak szóval, térítéssel, agitációval, később kőbaltával, karddal, puskával, szuronnyal, korbáccsal, spanyolcsizmával, inkvizícióval, koholt perekkel, elektrosokkal, mérges gázzal és atombombával. A lélek belső világát nem látja, s ezért azt hiszi, hogy egy-egy ember vagy emberfaj kipusztításával a jog, az érdem és az igazság kérdése egyszer és mindenkorra elintézhető. Ez a szerv olyan kellemes optikát ad, amelyben az ember önmagát szépnek, tisztának, vétlennek, jónak látja – mindenki mást csúnyának, mocskosnak, vétkesnek, rossznak.

Tudod, hogy a külvilág képe szemlencsénken át fordítva érkezik agyunkba. Itt találkozik egy olyan idegi mechanizmussal, amely ezt a képet eredeti helyzetébe visszafordítja.

A Kundabuffer pontosan fordítva működik.

A talpáról a feje tetejére állítja a valóságot, és mert örökösen így látod, azt hiszed, hogy ilyen is.

Aki nem így látja, azt vagy tökkelütött hülyének tartod, vagy számító, aljas csikrefogónak.

Hamvas azt mondaná: a Kundabuffer a léthazugság szerve. A kacagó bölcsek azonban kíméletesebbek: azt mondják, aki hazudik, az tudja, hogy hazudik, de ez a bámulatos szerv pontosan azért van az ember lelkébe ültetve, hogy ne tudja, hogy hazudik: azt hiszi és tudja és érzi, hogy a valóság olyan, amilyennek ő látja.

Gurdzsejev még továbbmegy: szerinte ez a legnagyobb adományunk, mert fél vesével lehet élni, süketen is, vakon is; de ha a Kundabuffer nem működne bennünk, teljesen összezavarodnánk, nem tudnánk jó szívvel eltaposni többé ellenségeinket, megkaparintani a koncot, védtelenné válnánk, kiközösítetté, és képtelenek lennénk elviselni ennek a sötét világnak az atmoszféráját.

A Kundabuffer működését másokon könnyű észrevenni, de magunkon lehetetlen, mert optikája olyan ravasz, hogy megakadályozza, hogy az ember önmagába visszanézzen. Ha ez egy pillanatig mégis sikerül, roppant érdekes kép fogadja: kiderül, hogy kívül nem csak azért van sötét, mert a mások, de az ő fejéből is dőlt a sötétség, hogy amit a legerényesebb cselekedetének vélt, azt valójában vétke motiválta, hogy azért nem ment semmi, mert ő maga elrontotta, nem mások tették boldogtalanná, hanem ő a többiek életét, azzal a torz optikával, ahogyan helyzetét örökösen megítélte – s hirtelen rájön arra, hogy az egészért felelős. Ettől a felismeréstől aztán úgy megijed, hogy azonnal visszaállítja az eredeti helyzetét, azt mondja:˝Ez tiszta őrület! Nem elég, hogy mindenki ellenem van, még én is legyek önmagam ellensége?! Szó sincs róla!˝ És ezek után már nemcsak ˝ösztönösen˝, de ˝tudatosan˝ is vádolja a világot, s úgy véli, hogy ő sorsának sohasem az oka, mindig az áldozata! Most már a felelősséget is kihárítja magából, s úgy véli, hogy a dolgok alakulásáért mindig a környezete a felelős. Hogy ez a több milliárd nemes lovag és fájdalmas szűzanya hogy tud maga köré ilyen pocsék világot teremteni: rejtély. De csak kívülről, mert belülről a több milliárd fejben egyszerre jelenik meg a méltatlanság érzése: egyik sem érti, hogyan keveredett ezek közé; hogy egy ilyen értelmes, szép és tiszta léleknek miért kell szenvednie ennyi sátáni figurától. Jó, hogy néhányat agyoncsap közülük, jó, hogy lebombázza a városaikat és gázkamrába küldi őket, de minden rossz embert még a technikának a jelenlegi magas fokán is roppant nehéz elpusztítani – bár a legújabbkori kísérletek egyre biztatóbbak.

 A Kundabuffer igen fejlett technikát tud teremteni.

Élvezi a kényelmes autót, a száguldást, de nem látja a fullasztó szénmonoxidot, amelyet hátul kilő magából. Csak az előtte lévő kocsin, amelyet az ember dühében a legszívesebben letarolna: hogy jön ahhoz, hogy mérgezze a levegőt! Merő jólétszenvedélyből atomreaktorokat teremt, de mikor kihullik a haja, rákos lesz a húga, és a felesége nyomorék gyereket szül, azt mondja, hogy most már csak ezt az ici-pici hibát kell kiküszöbölni, s itt a Kánaán. A tömegjólét és a tömeghalál összefüggését nem látja. Ami pedig a fegyvereket illeti: mindezt jogos önvédelemből csinálja. Mindkét oldalon. Így aztán jogos önvédelemből az egész emberiség elpusztulhat, de a Kundabuffer abban a hiszemben tartja gazdáját, hogy ő a szórásból kimarad. Az utolsó pillanatig bizonyos benne, hogy ha itt tizedelés vagy harmadolás lesz: ő lesz az egy vagy a kettő.

Ezt a hitét nem lehet elvenni tőle, mert mindent jobban tud, mint mások.

A Kundabuffernek egyébként roppant gazdag szellemi és hitélete van.

Nincs olyan eszme, filozófia, elmélet vagy vallás, amelyet önvédelmi mechanizmusába nem tudna azonnal beépíteni. Mégpedig olyan precízen, a lényeg megfordításának olyan tökéletesen kivitelezett hátraszaltójával, hogy mindazon eszméket, amelyek ellene irányulnak, és szét akarják zúzni, arra használja föl, hogy ő maga meghízva és megerősödve kerüljön ki a küzdelemből. A trükkje pedig nem a nyílt ellenállás, hanem éppen ellenkezőleg: prófétája és képviselője lesz minden új eszmének, s a pozitívumot olyan automatikus, magától értetődő és villámgyors csellel fordítja ki önmagából, hogy a hazug mozdulatot ő maga sem veszi észre – s innen kezdve ő játssza az Istent.

A matematikából tudod, hogy bármilyen nagy számot beszorzol mínusz eggyel, az egész szám azonnal mínusszá változik. Nos, a Kundabuffer ez a láthatatlan mínusz egy: senki sem tudja, hogy ott van, s hogy minden eszmét azonnal beszoroz.

Így lesz minden jószándékú ideológiából botrány.

Szókratészt az igazság nevében mérgezték meg.

Jézust Isten nevében feszítették keresztre.

A szeretet vallásából pedig olyan vérfürdő lett, amelyhez foghatót sokáig nem ismert a történelem.

Talán csak a kommunizmus tudta ˝űberolni˝, amely a kommunizmus védelmében a kommunistáknak még az írmagját is kiirtotta. Olyan alaposan, hogy aki életben maradt, joggal gyanúsítható, hogy nem is volt igazi kommunista.

Ma már statisztikai tény, hogy az eszmék és hitek nevében sokkal több embert pusztítottak el, mint gyűlöletből vagy haszonszerzésből – feltéve persze, hogy ezeket a statisztikákat a valódi indokok, és nem a különféle korok önvédelmi ideológiái szerint állítjuk össze.

Mivel a tudat alatt működő pozitív szellemi eredetünket sohasem engedte teljesen elfeledni: minden tettünknek, még a legaljasabbnak is, igyekszünk szellemi indokot találni.

Más embereket és népeket nem azért kell kiirtani, mert eleszik előlünk az ebédet, hanem ezért, mert pogányok, katolikusok, protestánsok, muzulmánok, zsidók, hugenották, arisztokraták, proletárok, kapitalisták, kommunisták, antikommunisták, baszkok, sárgák, fehérek, feketék, revizionisták, fasiszták és antifasiszták – mindent összevetve és egyetlen szóval: alacsonyrendűek, akik zavarnak bennünket fensőbbrendűségünkben.

Csak ha már mindezt elintéztük, lesz végre rend a Földön.

Ha egy részeg fejbe csapja társát a kocsmában, azt feltétlenül a ˝szidod az anyámat?!˝ felkiáltással, jogos erkölcsi felháborodásában teszi, mert ő nem közönséges gyilkos, hanem édesanyja erényeinek védelmező lovagja.

Ebben a helyzetben teljesen nyilvánvaló, hogy az emberiség, több ezer éves történelme során, soha egyetlen eszmét kivitelezni nem tudott. Az eszmék csupán arra voltak jók, hogy a bennünk feszülő és általunk sem ismert indítékok megvalósításához elvi érveket és szellemi igazolásokat találjunk.

Egyszer érdemes volna megnézni egy nem létező filmen: milyen lett volna mondjuk a kereszténység, a humanizmus, a racionalizmus, vagy akár a szocializmus, ha valóban létrejön. Így azonban csak azt látni, mi volt az emberekben, mi volt az az általuk sem ismert sötét démonitás, amely lelkük tudattalan szféráiban, a Kundabuffer által tökéletesen lehazudva élt.

Az ˝apokalipszis˝ szónak koránt sincs olyan rémisztő jelentése, mint amit manapság tulajdonítanak neki.

Csupán azt jelenti: lelepleződés.

Ami rejtve volt, az megnyilvánult.

Így néz ki.

Most láthatod.

A józan magunkra döbbenés azonban most is elmarad: vagy azt mondjuk, hogy az eszmékben volt a hiba, vagy azt, hogy a rossz emberek menet közben elrontották. Persze ez utóbbiak közé senki sem számítja be magát.

Úgyhogy lehet gyűlölködni tovább.

A baj csak ott van, hogy több eszme nincs.

Kénytelenek vagyunk a régiek között kutatni.

Ha elindulsz egy nagyvárosban, attól függően, hogy melyik utcában jársz, s kikbe botlasz, lehetsz neonáci, neoimperialista, neokommunista, legalább ötvenfajta keresztény, és sokféle buddhista, posztegzisztencialista, sintoista, Krisna-hívő, visszatérhetsz a középkorba, az ókorba és az őskorba, bármikor részt vehetsz egy voodoo-szertartáson, és magadévá teheted a sámánok hitét.

Ha teljesen odaadó vagy, s a tagdíjat rendszeresen fizeted, instant megváltásod biztosítva van.

Mindez persze nem is olyan vicces, ezt Gurdzsejev is jól tudta, mint ahogyan azt is, hogy a legnagyobb küzdelme éppen a Kundabuffer ellen van, ami azért is nagyon nehéz, mert manapság már minden pozitív eszme le van járatva – az Evangéliumot is beleértve. Annyian takarták el vele sötét szándékaikat, hogy ha az ember hivatkozik rá, akaratlanul is gyanúba keveredik.

A Kundabuffer az ahamkarának – az én-csinálónak a legősibb szerve. Lényegében nem más, mint a sötétség önvédelmi taktikájának eszköze, s mivel a sötétség nem más, mint a fény hiánya, tehát gondoskodik róla, hogy ez a hiány állandóan megmaradjon. A fény minden támadására azonnal összerándul, visszaveri, s ha nagy ritkán egy-egy sugár mégis behatol, az ember úgy érzi, mintha a szemét szúrnák ki.

Csak emlékeztetlek rá, hogy egy-egy sikeres pszichoanalízis gyakran évekig is eltart, amíg valaki életének csak egy parányi igazságáig is eljut. Látó az, aki önmagában (és nem másokban!!) a Kundabuffer működését felszámolta.

Ilyen ember nincs.

Mert ha valaki azt képzeli, hogy ilyen: máris a Kundabuffer hatása alatt van.

Harcolni lehet vele, meg is lehet sebezni – de fölszámolni teljesen lehetetlen, és egyelőre nem is szabad.

A negatív világnak olyan sötétségében élünk, hogy azt jótékony hazugság és némi önbecsapás nélkül nem is tudnánk elviselni.

Aki a Kundabufferrel a harcot felvette, onnan lehet felismerni, hogy önmagával szemben állandó gyanúperben él, a saját tudattalanjának jeleit figyeli, cselekvéseinek valódi indítékait sosem hagyja homályban, s ha csak teheti, a csalást azonnal leleplezi.

Maga a szó az angol ˝buffer˝ játékos elferdítéséből ered, amely ˝ütközőt,˝ a vonatkocsik közötti öntött vas ütközőt jelenti, és arra utal, hogy ha ez nem lenne, az első kanyarban az egész szerelvény egymásba torlódna.

Így aztán nem is történik veszélyes belső koccanás: csattogva és kattogva robogunk a mélységbe.

/ Müller Péter: Kígyó és Kereszt/