Doren, az esőgyermek

Mesehang (15,4 MB - 11,6 perc) (Kattints!)

Élt egy király és egy királyné, és született nekik egy gyermekük, egy kisfiú, akinek csodájára járt az udvar népe. Kedves arca, mint egy érett őszibarack, szelíd és mosolygós volt.

Telt-múlt az idő, mígnem egyszer, amikor a kis királyfi már majdnem kétéves volt, egyik éjszaka egy irgalmatlan vihar tört ki. Ő a gyerekszobában, a rácsos ágyban feküdt, a király meg a királyné pedig az uralkodói hálószobában. A kis királyfi, akit Dorennek hívtak, nem tudott elaludni. Sűrűn csapkodtak a villámok, dörgött az ég, és az erős szélben egy fenyőfa ága hajladozott az ablak előtt. Doren úgy látta, mintha a palotakert egyszeriben végtelenné tágult volna, és rajta keresztül sárkányok és óriások közelednének az ablaka felé. A sárkányok kitátott torka tüzet okádott, az óriások rávicsorították a fogukat. A kerti fák látták, hogy Doren megijedt és fél, és megpróbálták fölvenni a harcot ezekkel a szörnyetegekkel. Az öreg fenyő az ágait ökölbe szorítva ütötte a sárkányok fejét. Azonban az egyik sárkány elkapta a fogaival a fa ágát, egy nagy reccsenés hallatszott, és a faág lehullott a mélybe. Ekkor Doren hangosan sírni és sikoltozni kezdett.

A szülei a hálószobában arra riadtak föl, hogy valami baj van a fiúval. Az édesanyja papucsba bújt, átment a gyerekszobába, ahol kétségbeesve tapasztalta, hogy a kisfiú vigasztalhatatlan, reszketve mutogat az ablak felé, és azt hajtogatja:

- A fa, a fa!

Ott ült mellette egész reggelig, és csak akkorra sikerült a kisfiút lecsendesíteni, aki ettől az éjszakától fogva megváltozott. Mintha elfelejtette volna, hogy ő már korábban beszélni kezdett, a tekintete nyugtalanul röpdösött, mint a madár, emberi tekintet nem tudta a hálójába fogni. Ránézett a falra, majd a szőnyegre, aztán az ablakra, de nem sokáig, pillanatokig csak, mintha semmi a világon nem kötötte volna le a figyelmét.

Aztán ismét teltek-múltak a hónapok, és a királyfi négy esztendős lett. Ekkor már a királyi udvarban mindenütt suttogták, hogy valami nincs vele rendben. Még mindig nem tanult meg beszélni, és nagyon különösen viselkedik. Mindenesetre a királyi palota dísztermében sorfalat álltak a hercegek és grófok, nagyon mulatságosan nézett ki, hogy az ország vezető embereinek a kezében kis csomag volt szalaggal átkötve; az egyikben kis nyuszi volt, a másikban mókus, ajándékok a születésnapját ünneplő részére.

Egy kis szobában pedig ott ült a király és a királyné. Az asszony szipogott, hogy ő nem mer kimenni. Doren biztosan megint valami botrányosat tesz, amivel fölhívja magára a figyelmet, legjobb lenne hazaküldeni szépen a vendégsereget, és csak magukban, hármasban ünnepelni; ők már ismerik gyermekük különös szokásait.

- Nem, kedvesem - mondta a király -, menjünk csak! Ma nyugodt lesz, majd meglátod!

Kinyílt az ajtó, és megjelent a királyi pár. Az udvarmester kopogott a botjával, a grófok, a bárók és hercegek pedig vigyázz-ban álltak, úgy nézték őket.

A kisfiú ott szaladt közöttük, és egyszer csak megállt az egyik herceg előtt, kivette kezéből a csomagot, és bontogatni kezdte a szalagját.

- Ne bontsd még ki - akart rászólni az apja -, még nem jött el az ideje, majd később! - De aztán látták, hogy Doren mennyire elfoglalja magát. Szétszakította a csomagolópapírt, ledobta a földre, és a játékot meglátva ugrálni kezdett. Általános volt a tanácstalanság. - Most mit tegyünk? - volt az arcokra írva, de az udvarmester feloldotta a zavart.

- Isten éltesse a trónörököst! - kiáltotta.

Mindenki tapsolni és éljenezni kezdett, és ezután beszélgető kis csoportok alakultak a díszteremben. A barátságos hangulatot ismét egy nem várt esemény szakította félbe. Óriási csörömpölés hallatszott. Doren lehúzta a terítőt az asztalról, és a terítővel együtt az ünnepi tortát, majd beleugorva a torta közepébe, ott táncolt.

Ekkor a hercegeknek és a grófoknak az arcára egy pillanatra kiült a mosoly, aztán utána ismét gyorsan komoly képet vágtak, hiszen tudták, hogy a királynőnek mennyire rosszul esik, ha kinevetik a fiát.

Az anyja pedig odament a kisfiúhoz, kézen fogta, és halkan, de nagyon határozottan így szólt:

- Most már elég volt, Doren, menjünk. - És elhagyták a termet. Ismét teltek az évek, és az udvar népe már csak úgy hívta Dorent, hogy a kis félkegyelmű. Persze csak a királyi pár háta mögött. A király megpróbált tudósokat hívatni a fiúhoz, hogy tanítsák őt, de azok sem bírták sokáig. A kisfiú nem volt képes egy percnél tovább senkire sem odafigyelni, szaladgálni kezdett. Ekkor a sok bölcs, okos tudós azt mondta, hogy megígérhetnék nekik fizetségül a fele királyságot is, ők akkor sem vállalnák tovább ezt a feladatot, és szépen elmentek.

Egyetlen ember akadt a királyi udvarban, egy fiatal lány, aki a konyhán segédkezett, ő határozottan állította:

- Doren nem buta gyerek. Majd meglátjátok, hogy ő okos.

- Na ugyan! - nevettek a többiek - Te is látod, hogy miket csinál! Hogy lenne okos?

De ő kötötte az ebet a karóhoz:

- Higgyétek el, hogy okos!

És elkezdett a királyi udvarban sétálgatni a kisfiúval. Nagy sétákat tettek. A király és a királyné először meg akarták tiltani, hiszen neki nem az volt a feladata, hogy a kisfiúra vigyázzon, hanem a konyhán kellett segítenie. De látták, hogy Dorennek hasznára váltak ezek a séták, mintha nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lenne. Így hát beleegyeztek.

Egyik sétájuk során eljutottak a szökőkúthoz, amelynek az oldalába verssorok voltak vésve. Leültek a szökőkút tövébe, és Doren ujja végigfutott a verssorokon.

- Látod - magyarázta neki a lány -, ezek betűk. Ezekből a betűkből szavakat formálnak az emberek, egy költő pedig verset írt ezekből a szavakból. De most arra felelj, hogy hívnak! - kérte. Mindig megpróbált egyszerű kérdéseket föltenni a kisfiúnak, hátha egyszer mégis megszólal.

Doren elnézett a messzeségbe, miközben ujjai szórakozottan babráltak a verssorok között, és megállapodtak a „D" betűn.

- Igen - mondta a lány -, ez egy „D" betű. Ez a „D", Doren.

A kisfiú ujjai tovább folytatták a keresgélést, és megpihentek az „O" betűnél. Zille - így hívták a lányt - azt mondta:

- Ez meg az „O". Hasonlít a „D"-re, csak a bal oldala nem egyenes, hanem az is görbül. De én az előbb kérdeztem tőled valamit, miért nem válaszolsz?

Ebben a pillanatban a lány megdöbbent, hátralépett egyet, majd az izgalomtól elszorult torokkal biztatta: - Gyerünk, Doren, folytasd tovább!A kisfiú keze pedig tovább keresgélte a betűket, megállapodott az „R"-en, aztán az „E", végül az „N" betűn. Kibetűzte a választ: DOREN.

- Jól van - mondta a lány. - Most akkor arra felelj, hogy milyen nap van ma?

Ismét futni kezdtek a kis ujjak a betűk között, és kibetűzték, hogy „CS.Ü.T.Ö.R.T.Ö.K".

Zille így jött rá arra, hogy ez a kis királyfi valami titokzatos módon megtanult olvasni és írni. Ezután minden nap elmentek a szökőkúthoz, a lány kérdezte őt, és Doren válaszolt. De csak vele volt hajlandó beszélgetni, senki mással. Hiába kíséreltek meg az udvari tudósok lemenni vele a szökőkúthoz, az ujjai nem indultak el a verssorokon.

Aztán ismét telt-múlt az idő, és az egyik téli este feltűnt egy csillag az égen. Olyasmi lehetett talán, mint a betlehemi csillag, mert láttára a király és a királyné elővette úti poggyászát, becsomagolt a bőröndbe, letették a koronát a trónszékre, és így szóltak az udvari néphez:

- Mi most elindulunk. Kedves népünk, magatokra kell hagynunk benneteket. Válasszatok helyettünk új uralkodót, mert nem jó király az, aki az országának a gondjait meg tudja oldani, de a saját fiával más beszélget. Elmegyünk, és magunkkal visszük Dorent is.

És valóban, az idős király és a királyné otthagyták a palotát, kézen fogták a kisfiukat, és elmentek vele. Hogy merre tartanak, és hova érnek, azt nem lehet tudni. A történet itt véget ér.

(Mt 2,1-12)

Ez a mese valóság, ismerem a szereplőit. Ismerem az öreg királyt és a királynét, akik otthagyták a birodalmukat azért, hogy a fiukkal megtanuljanak beszélni. És igazából számunkra már csak egy kérdés maradt. Ha egy nap feltűnne az égen egy csillag, képesek lennénk-e kiszakadni mindennapjaink berendezett világából, ahogy a napkeleti bölcsek kiszakadtak, azért, hogy útra keljünk, és találkozzunk az élő Istennel?