XXI. Epilógus

Pont ugyanolyan késő esti szél fúj, akárcsak azon a napon, amikor minden elkezdődött. Hosszú hajam hátrakötve, én magam elegáns öltözékben várok. Azóta több mint öt év telt el. Néha fáj visszagondolnom a történtekre, hiszen sokakat elveszítettem. Itt, az utcán állva nézem a mellettem elhaladó emberek arcát a városi lámpák fényében. Szerelmes párok, családok, apa és lánya, barátnők nevetgélve, kisebb társaságok sétálgatnak. Amíg várok rá, önkéntelenül is eszembe ötlenek az események.

Két nap múlva tértem magamhoz egy kórházban, mint kiderült, rám lőtt egykori főnököm és telibe talált. Tessert kihasználva az alkalmat, vagy mint konkurenst, vagy csak a simább ügy érdekében, de végzett vele azonnal. Ezután mivel nem látott menekülő utat, megölte magát. Utolsó jótette azonban valóra vált, hiszen a letöltött információk alapján megtalálták az igazi bűnösöket, lecsukták a politikusok nagy részét, felszámolták a lázadók bázisait és őket, magukat is. A gyógyszer is bevált, azóta már alig akad olyan, aki beteg, de ha mégis, nem gyógyíthatatlan. Hihetetlen volt hallani mindezt akkor, a kórházi ágyon fekve Nathanieltől.  Hát igen, ő is előkerült valahonnan, de talán sosem örültem neki annyira, mint akkor. Nagyrészt megvalósult, amit annyira szerettünk volna, persze még mindig vannak olykor kisebb-nagyobb problémák. Ami akkor a legnagyobb gondot okozta, hogy részben szükségtelenné vált a lázadókhoz hasonlóan az őrzők létezése is. Viszont máshoz sem értett többségünk, hiszen azért éltünk, hogy megvédjük, ami fontos. Ezután megszűntünk létezni, mint olyanok és ami ezt követte, az szinte még mindig hihetetlen számomra.

Lionel és én azóta is együtt élünk, és Isaaccal együtt beálltunk egy akkoriban szerveződő rendfenntartó szervezethez, melynek célja, hogy megakadályozza a hasonló esetek bekövetkezését. A fizetés remek, a munka sem utolsó, minden ellátást megkapunk, ami kell és élhetünk, mint hal a vízben. Apropó Isaac; hihetetlen, de valóban összejött azzal az ügyvédlánnyal, akinek a neve Beth. Pár hónapja eljegyezte…

Whitfield meglepő módon nem tartott velünk, ő inkább eleinte rendőri karriert csinált, pontosabban rendőrfőnök lett, majd mostanában politikus vált belőle. Úgy érzem, ennél jobb meló nem is illik hozzá. Persze jó barátságot kötöttünk a történtek után és néha napján újdonsült feleségével rendeznek esti grillpartikat a szűk baráti körnek.

Nathaniel nem maradt a „szakmában”, inkább más vizekre evezett, olyannyira, hogy ha találkozni akarunk vele, valahol Párizsban, Londonban, Madridban kell keresni. A divatszakmában érvényesítette tehetségét, ki gondolta volna?! 

Amadeus, miután megkapta az ellenszert egy időre rendbejött. Könyvet írt, ami nagy sikert aratott. Egy amazontermészetű lányról és barátairól szól, akik emlékeztetnek minket valakikre, de ha csak rágondolunk csendesen összenézve mosolygunk rajta. Azonban két éve a szövődmények miatt nem bírta tovább. Persze figyelmeztettek minket az orvosok, hogy előfordulhat. Azt állította, pont elég volt neki ennyi a jóból.

Elly iskolába ment, azóta serdülőkorba ért és olykor elviselhetetlen hóbortjai vannak időnként Mágus, vagyis mostanában James néha besegít nekünk, de alapvetően egyetemi körökben lelhető fel. Megállás nélkül hódítja a nőket, és ez érthető módon beválik. Lionel viszont felvilágosította húga létezéséről, miután legutóbb a kislány nálunk szállt meg egy hétig, lila hajjal és őrjítő zenével, ami Lionel idegeinek a véghatárát jelentette. Szerintem rendben lesznek.

Azt hiszem ennyi, de amúgy sem jut időm több emléket felidézni, hiszen Lionel ideért.

- Sajnálom, hogy késtem. – zihálja, miután kivágódik a kocsiból.

- Nem gond. – mosolygom, majd futólag megcsókol, mielőtt beránt magával az étterembe.

Fáradt csókák mosolyognak félszegen, mi rendelünk és elveszünk a népes társaságok között, futó rémálomnak tűnő múlttal a hátunk mögött.