A fekete X5-ös BMW terepjáró áthajtott a főkapun, és a földúton tovarobogva kavargó, sárgás porfelhőbe vonta a mezőt. A réten harsogóan zöld fű kacsintott vissza az autóra, s a nap kellemesen simogató sugarai megcsillantak a démoni ördög sötétített ablakain.
A terepjáró befordult a fehér ház udvarára, melyet faragott faelemekből álló, elegáns kerítés különített el a körben elterülő hatalmas mezőktől. Az ház mögött az azúrkék vizű Erie-tó terült el, távolba vesző túlsó partja összeforrt az sziporkázó kék éggel a horizont ölelésében.
A dízelmotor kereplése elhalt, s a az autó jobb oldali ajtaja kinyílt. A kocsi belső teréből egy fiatal kamaszlány lépett a gyöngykaviccsal teliszórt parkoló talajára. Kecses, vékony alakja tündökölt a nyári fényben. Búzaszőke, félgöndör hátközépig érő haját lazán összefonta, de néhány rakoncátlan tincs játékosan libegett a tó felől jövő gyenge, hűs szellőben. Mézbarna bőrét fehér, apró sárga virágokkal hímzett, lenge nyakban megkötött felső, és halványzöld, térd felé érő, trapézszabású szoknya takarta. Lábán fehér magas sarkú papucs. Jobb felkarján indián motívumokkal díszített karpánt, bal csuklóján elegáns bőr karperec. Nyakában egy kicsiny cserépmedál lógott fekete bőrszalagon, fülében hosszú fülönfüggő. Arca boldogságtól sugárzott, hófehér gyöngyfogai kivillantak, vékony rózsás ajkai közül, mikor szikrázó fagy-kék szemeit a házra emelte.
Imádta az öreg házat, mely fehér deszkaborításával, körtornácával és manzárdszobáival a régi korokat idézte. A barátságos fészek a biztosító- és tulajdonlevelek szerint még az 1800-as évek végén épült, az akkori kor újgazdag, vidéki stílusban. Első tulajdonosai egy szarvasmarhákkal foglalkozó házaspár volt, majd nemzedékeken keresztül a család birtokai terültek el ezen a vidéken, Monroe városkától enyhén északra. Szemével ellenőrzött minden négyzetcentimétert és örömmel konstatálta, hogy semmi sem változott. Az északi falra még mindig felfutott a vadszőlő, és hiába volt apja kitartó irtása, makacsul ragaszkodott a fadeszkákhoz. A tornác keresztoszlopain most is ott libegtek a csodálatos futómuskátlis és a mulatságos fejű bohócvirágos cserepek, melyeket édesanyja gondozott hatalmas odafigyeléssel. És még mindig ott volt a középső emeleti ablak mellett a csálén fekvő cserép. Tekintete a tornácra vetődött, majd a nyíló bejárati ajtóra, melyen egy magas, szikár, harmincas évei közepén járó nő lépett ki. Sötétbarna, vállig érő, szög-egyenes haja szétterült nyaka körül. Vékony térd alá érő nyári ruhája kihangsúlyozta, erős mégis vékony törzsét, keskeny csípőjét. Mezítláb szaladt át a teraszon, majd le a lépcsőn és kitörő örömmel fogadta a hazaérkező lányt.
- Rena, Istenem, végre itthon vagy! Te jó ég, úgy hiányoztál! 
- Te is nekem, Helen! - fogadta boldogan a nő ölelését a lány.
- Ugyan már! Csak ugratsz, te kis boszorka! - nevetett az imént Helennek nevezett nő.
- Uram bocsá', dehogy! Tudod te mennyire hiányzott a pite... A meggyes pite, amilyet rajtad kívül senki sem tud sütni, még a híres skót háziasszonyok sem!
Helen felnevetett, majd a melléjük lépő nőre nézett, aki kedélyesen mosolygott a jeleneten.
- Megan, szerinted is megváltozott?- kérdezte Helen.
- Gyökeresen. Már nem az a szende Rena, aki elment egy éve angolföldre!
- Talán, de remélem csak jó irányba változtam! - évődött tündéri mosollyal a lány.
- A legjobb irányba, kincsem! - mondta Megan és átkarolta lánya vállát.
- Uram, Atyám, még mindig nehéz felfogni, hogy itthon, vagy Rena. - fogta meg a lány kezét Helen.
- Milyen jó újra hallani a nevem, a hamísítatlan hangzással, amit csak ti tudtok produkálni! - nevetett a Rena - Odaát utálták a Karent, a Renáról meg hallani sem akartak. Mindenki folyton Reginának hívott, mivel náluk is van olyan név. Aztán jött a Gina, jesszus, na az már a túlzások túlzása volt!
- Akkor most már újra a régi minden, azzal a különbséggel, hogy te megváltoztál. Szinte kivirultál! Megnőtt a hajad, szerintem fogytál is megint, és ez a kis smink, meg az ékszerek� Szóhoz sem jutok! - álmélkodott még mindig Helen.
- Én is így voltam, mikor megláttam a pályaudvaron. Azt hittem nem is a lányom jött haza. Egy gyereket engedtem el és egy nő jött vissza! - helyeselt Megan - Ami pedig a nevedet illeti, ha kívánod minden nap elmondom... Karen Regina Roseborn, azonnal mássz ki az ágyból és vonszold le a feneked az ebédlőbe!
- Anyaaa... - kiáltott a lány - Isten ments, hogy a teljes nevemen kiabálj utánam, akkor tudom, hogy már megint rossz fát tettem a tűzre, és foghatok hozzá, hogy elkaparjam magam a hátsó kertben! Maradjunk a Renánál!
- Rena... Apád mekkora egy bohóc volt mikor kitalálta... Szentek, hát mikor jön egybe a Karen és a Rena... De ki érti meg... - legyintett tréfálkozva Megan Roseborn.
A három nő befelé indult a házba. A nappaliban Rena derűsen nézett körbe. A falon még mindig ott lógtak a családi fotók. És persze, hát már miért ne! Az hülye copfos kötényruhás óvodáskori képe is ott hegyelt a többi közt... Pedig hányszor kardoskodott, hogy vegyék le onnan. De apja, Brian Roseborn nem engedte, sőt inkább mellé rakott egy másik képet, melyen a tóparti stégen áll, nyári ruhájában, mezítláb... "Miből lesz a cserebogár" alapon. Ott volt a nagy, terméskővel kirakott kandalló is, a három görög amforával a párkányán, melyeket még szülei hoztak egyik Krétai nyaralásukról. A nagy kockaszeletes ablak előtt még mindig a napsárga függöny lógott, bal alsó sarkában a már halványodó barna folttal, melyet még öccse, Daniel alkotott, mikor leborította a kólásüveget az asztalról, s a barna lötty a muszlinfüggönyre loccsant. A bézs színű kellemes tapintású szövettel bevont ülőgarnitúra is a régi maradt, mint ahogy az üveglapú dohányzóasztal is. Rena a sarokba nézett és legnagyobb örömére, meglelte egyik legdrágább tárgyát, melyhez örömteli emlékek fűződtek, a nagy ébenfa versenyzongorát... Nagyanyja zongorázott neki mindig. Bármilyen dallamot ki tudott csalni a varázslatos hangszerből, legyen az Beethoven, Chopin, avagy valami új keletű jazz szólam. De a komolyzenén kívül, sokat játszott rajta Sting, Sinatra, vagy Ella Fitzgerald számokat. Rena olyankor mellette ült, és folyton arra kérte tanítsa meg zongorázni. Persze nagyanyja Emily ráállt, s bár eleinte csak fület tépő klimpírozás töltötte be a házat, lassan-lassan Rena játéka is fület és elmét nyugtatóvá vált. Igaz, mai napig nehezen jutott végig egy nehezebb komolyzenei szólamon, de azért félig autodidaktának nevezhető tanulás után igazán szépen játszott.
Mikor nagyanyja örökre lehunyta szemét és hosszú szenvedés után megadta magát a ráknak Rena a kedvenc számával búcsúzott el tőle az összejövetelen. Remegve ment oda a ravatalhoz és nézte meg utoljára nagyanyja beesett, ráncos arcát, melyet az utálatos betegség elcsúfított. Pedig mindig bájos volt, még öregkorában is. Egykor dús ezüstös haja, akkor már csak gyéren takarta fehér, meszelt színű koponyáját... A sok kemoterápia átka... Egyetlen dolog maradt rajta változatlan, az ujjai... Halála után, a temérdeknyi virág közt a koporsóban feküdve még mindig olyanok voltak, mint mikor gyengéden Rena göndör tincseivel babráltak a verandán. Mint mikor tésztát dagasztott kemény marokkal a karácsonyi kalácshoz. Aztán a koporsó örökre lezárult, és magával ragadta a vidám, mindenkinek csak mosolyt adó öreg hölgyet a föld sötét mélyébe...
Rena elhessegette a fájó emlékeket és az ebédlőn át a konyha felé tekintett, ahonnan varázslatos illatok lebegtek felé. Lábai már indultak volna, hogy kiderítsék, miféle finomságot rejt a gázsütő gyomra, mikor Helen karjait széttárva elélépett.
- Non, Miss! Majd este!
- De nem, lehetne mégis... Biztos van már egy kis finomság... Csak egy kismadárnyi adag!
- Nincs! - mondta Helen és közben fejét rázta.
- Akkor egy kis megmaradt krém, amit nem majzoltál bele a sütibe és ottragadt a lábas alján�
- Nincs! - rázta megingathatatlanul tovább a fejét Helen.
Rena imádta a nagynénjét, aki önként és dalolva vállalta a házvezetőnő szerepét a Roseborn famíliánál. Helennek lány korában, alig huszonkét évesen miómája volt, amit későn vettek észre. Más esély már nem volt, mint a műtét, ami sajnos magával hozta, a meddőséget. Emiatt sohasem ment férjhez, pedig lett volna jelentkező a kezére. Helen viszont konok volt, ajtót mutatott minden férfinak, akiről kiderült, hogy talán komolyabb szándékai vannak vele. Rena tudta, hogy titkon őrli magát, fájt neki, hogy alig harminchét éves nagynénje inkább a sokszor keserű vénlányságot választotta a boldog házasság miatt.
Hiszen látta anyját és apját, Megant és Briant. Igaz, hogy anyja a második felesége volt a tekintélyes Roseborn birtok tulajdonosának, de sohasem érdekelte. Megant sohasem zavarta a tizenegy éves korkülönbség közte és férje között. Brian bár nem mondta, tudta jól, hogy első házassága nagy botlás volt. Miután kimondták a válást, nem esett szakadékba, túltette magát a dolgon és két évvel később ismét nősülésre adta fejét. Az eltelt évek pedig bebizonyították, hogy új felesége, Megan minden tekintetben tökéletes párja�
Rena és Helen vicces civakodását a lépcső recsegése törte meg. A lány a hang irányába kapta fejét és egy igen jóképű, vigyorgó srácot pillantott meg a lépcsőkorlátnak dőlve. A fiú napbarnított bőre világított a fehérre festett korlát mellett, kidolgozott felsőtestét ujjatlan póló, izmos lábait bőszárú halászgatya és szandál takarta. Gesztenyeszín, kócos picit hosszúra vágott hajának egy tincse kékesszürke szemébe hullt. Rena hirtelen felsikított és mint egy szerelmes csitri a srác karjába vetette magát. Vékony karjait nyaka köré fonta és csókolt lehelt a fiú arcára, aki viszonozta kedves gesztust, közben hasonló hévvel magához ölelte a lányt. 
- Végre itthon vagy, Rena! - suttogta az említett fülébe.
- Nat! Jó ég, de hiányoztál! - súgta vissza megkönnyebbülten Rena.
- Remélem, jól utaztál, hugicám! - nevetett Nat és elengedte a lányt, majd elismerő tekintettel kisérve körbeforgatta maga előtt - Nocsak, nocsak. Rád sem ismerek. Eszméletlenül jól nézel ki! - majd ismét magához húzta és mélyen a piruló Rena szembe nézett - Ha nem lennél az én kicsi húgocskám, beléd szeretnék!
- Jaj, Nathan! Már megint ugratsz! - bokszolt bele a srác bicepszébe Rena.
*Nathan Roseborn (24) - Brian Roseborn legidősebb gyermeke, ki első házasságából született. Negyedéves joghallgató a Michigan Egyetemen.*
Rena széles mosollyal vizslatta végig bátyja minden porcikáját. Imádta Nathant, aki sohasem éreztette vele, hogy ők nem egy anyától születtek. Óvó szeretettel vigyázta húga minden lépését, bármit megtett volna érte. Ők ketten nagy cinkosok voltak, mióta csak megismerték egymást. Nathan volt, az aki jó tanácsokkal látta el húgát az élet kanyargós útvesztőjében, és ő volt az, aki leellenőrizte, hogy az éppen aktuális ostromló nem hátsószándékkal közeledik Rena felé. Nathan volt az, aki kicipelte a lányt még általános iskolás korában a tóra és megtanította úszni, s ő volt, aki kosarazásra biztatta. Röviden, báty volt a javából�
- Ma egész nap folyton az órát nézte! - heccelte Nathant Megan - Szerintem percenként számolta az időt, mikorra hazaérsz!
- Ebben most nem ellenkezek veled, Megan! - tárta szét karját Nathan, majd magához ölelve Renát ismét kivillantotta babonázó mosolyát - Már majd' begolyóztam a hugicám nélkül.
*Nathan és Megan - Mostohaanya és nevelt fia.* Mikor kiderült, hogy Brian exneje nem hajlandó ellátni a válás után gyermekeit, inkább lepasszolta a Roseborn birtokra és belevetette magát a vad életbe. A két gyerek ritkán hallott anyjától, csak nagyobb ünnepekkor látták, és akkor is legtöbbször piás állapotban. Samantha Jonasson világ életében nem vetette meg az alkoholt, főleg nem a jobb fajtát... Mindig akadt dugiüveg a gardróbban, vagy a konyhapultban, ami whisky-t, vagy martinit rejtett. De mivel a váláskor gyerekei még kiskorúak voltak a bíróság neki ítélte az akkor hároméves Nathant és kétéves Biancát. Persze akkor örült a gyerektartásnak, de hamar kiderült, hogy nem tudja eltartani gyermekeit, így hosszas beszélgetés után Nat és Bianca Brian birtokára kerültek, ahol Megan gondos nevelésének köszönhetően máris hasznos tagjai voltak a társadalomnak. Brian meg vállalta, hogy fizeti volt feleségének a gyerektartás pénzt egészen addig, míg a két gyerek nagykorú nem lesz. 
- Bibi hol van? - kérdezte Rena, keresve másik féltestvérét Biancát.
*Biancára a Bibi név még kiskorában ragadt rá, Brian Roseborn játékos kedvének köszönhetően.* 
- Beíratja az utolsó jegyét, leadja a leckekönyvet és lejelentkezik a következő félévre. Estére itthon lesz. Velem akart jönni a reptérre, de nem végzett időben, ezért voltam érted egyedül. - mentette ki a lányt Megan.
- Én is veled akartam menni, de Megan már megint nem hagyta, hogy én vezessek. - vágott morc képet Nathan.
- Az kellett volna még! - kiáltott fel nevetve Megan - Még, hogy kezedbe adjam a slusszkulcsot és a volánhoz engedjelek! Apád így is félti az új autót, még nekem is nehezen adta oda. Te meg ráadásul ritkán tartod be a 130-at az autópályán�
- Ugyan már, apa túl sokat aggódik amiatt a vacak BMW miatt... - legyintett Nathan.
- Az a vacaknak nevezett BMW kisebb vagyonába került apádnak. - húzta fel egyik szemöldökét Helen.
- Maradok a Fordnál... - rántott vállat Nathan, s ezzel saját Ford terepjárójára célzott melyet huszonharmadik születésnapjára kapott a múlt év novemberében�
Mi tagadás a lótenyésztő szakma jól fizetett... Brian Roseborn megengedhette magának a luxusautókat. De így idegei is nyugodtak voltak, mivel tudta, hogy bár az autók jó kétszer olyan drágák voltak, mint szimpla, kevésbé keresett márkájú társaik, mégis családját így nagyobb biztonságban tudta... "Már elnézést!" - mondta anyósának, aki nem nézte jó szemmel a költekezést, révén, hogy fukar asszony volt világ életében - "Ez az én pénzem, az én családom. Átkozottul nem érdekel, ha ötven rongyot is akasztanak le a bankkártyámról egy autó miatt, ha őket épségben látom hazatérni!"
- Tényleg! - csapta össze kis kezét Rena - A legutóbbi e-mailben ígértél nekem egy próbakört azzal a híres autóval...
- Nem marad el! - bólintott Nat - Szombat este az egyetem sportcsarnokában csapnak össze a Michigeniek a Chicagóiakkal.
- Jesszus, egy éve voltam utoljára kosármeccsen! - ujjongott Rena - Állati, ki nem fogom hagyni!
- Azt remélem is, mert nagyrész miattad hoztam össze!
- Komoly?
- Tudtam, hogy azok a sznob angolok csak a golfot szeretik, így aztán kaptam magam, és összehoztam a chicagoi fiúkkal egy meccset! 
- Nagy vagy Nat! Csak azt sajnálom, hogy már te nem játszol!- nézett bátyjára szomorúan Rena.
- Rá se ránts, a fiúkkal még mindig jóban vagyunk! Jut is eszembe, meg fognak lepődni mi lett a kicsi Renából egy év angliai kiruccanás után. - kacsintott húgára Nathan, s a lány enyhén elpirult.
- Remélem, azért ránézel a húgodra! Nem akarom, hogy győzelmi trófea legyen az egyik kosaras haverod ágyában! - szólt rosszallóan Megan és a dolgozószoba felé indult.
- Mikor nem vigyáztam én még erre a tündérre? - kérdezett vissza epésen Nathan.
- Mindig vigyáztál! - szólt vissza az ajtóból Megan - De eztán se lankadjon a figyelmed, kérlek, Nat!
- Ugyan már! - vigyorodott el kajánul a srác és kezébe fogta húga kis kezét, majd ajkához emelte, a lány legnagyobb meglepetésére csókot lehelt rá - Rena az én nőm!
Rena és Helen elnevette magát, Megan pedig kacagva megrázta a fejét és eltűnt a dolgozószobában. Helen aztán még mindig vidáman mosolyogva visszatért a konyhába s a két fiatal egyedül maradt a nappaliban.
- Gyere, hozzuk be a csomagjaidat! - mondta Nat.
Rena bólintott, majd bátyja társaságában kisétált az autóhoz. A srác minden ellenkezés nélkül kapta ki a csomagtartóból a cuccokat, az utazótáskát a vállára, a bőröndöt pedig a kezébe fogta, Renának csak a laptopot hagyta meg egy kis hátizsákot. Visszatérve a nappaliba előre engedte húgát a lépcsőn, majd mikor a lány kitárta előtte szobája ajtaját beoldalazott a szobába. Odabenn lerakta a csomagokat a fűtőtest mellé és lehuppant az ablak előtt álló pasztell-kék fotelba. Rena az íróasztalához ment és letette a laptopot, majd földre dobta hátáról a táskát. Nevető szemekkel nézett körül szobájában, mely mindig kedvenc kuckója volt.
A nagy, kitárt szárnyú ablakon kellemes szél dőlt be a manzárdszobába meglibbentve a halványkék muszlinfüggönyt. Kintről behallatszott a tó csendesen morajló csobogása a stég lábánál. Napsárga falon a ház mellett álló cseresznyefa ágainak árnyéka játszott haloványan. Az ablak melletti falon nyersszín fenyő szekrénysor, a szembeni falon ugyanolyan fajtájú franciaágy, kék ágytakaróval és sárga batikolt díszpárnák. Az ablak mellett jobb oldalt íróasztal. A padlóparkettán nagy bordószín szőnyeg. Rena lehuppant az ágyára és karjait kitárva hátradőlt. Boldog volt... Hosszú volt az idő míg külföldön volt, és bár szerette a sulit az egyéni tanrendjével, de azért az otthona nagyon hiányzott. Úgy volt, hogy karácsonykor hazalátogat, de a nagy hó miatt törölték a járatát. Apja tanácsára hát Nagy-Britanniában maradt. Kisírt szemekkel ülte végig a karácsonyi partit a kollégiumban, barátai semmivel sem tudták felvidítani. Aztán Januárba apja és anyja látogatta meg két nap erejéig. Az a látogatás volt, ami erőt adott neki, hogy kibírja a második félévet. Révedezéséből hirtelen Nat rángatta ki, aki megcsiklandozta a lányt. Rena felvisított, de bátyja nem kímélte, mikor már alig kapott levegőt a srác ledőlt mellé az ágyra, könyökére támaszkodva húgára nézett.
- Mesélj milyen volt a suli!
- Szuper! És fárasztó... - fogalmazott tömören Rena, de láthatólag ez nem volt elég Nathannek így hát folytatta - Minden nap voltak lovaglóórák. Azt imádtam a legjobban!
- Ezt gondoltam. - évődött nevetve, mivel tudta, hogy húga mennyire imádja a lovakat.
Ezért is ment külföldre. Pályázott egy ösztöndíjra, s megkapta. Egy évet tölthetett egy angol lovas-iskolában. Mikor megkapta az értesítést, hogy nyert, majd' kiugrott a bőréből. Apja nagy örömére lánya rajongott a lovakért. Brian eleinte csak azt hitte, hogy puszta érdeklődés, de mikor Rena tizenkét éves lett és kijelentette, hogy nevezni kíván a Wisconsin állami lovasversenyére nagyon meglepődött. Rena igaz nem nyert, de onnan kezdve apja versenyről versenyre vitte. Megan eleinte nem értett egyet a hóborttal, viszont kénytelen volt elismerni, hogy Rena kiváló lovas. Ismerőseik nevetve csipkedték Briant, hogy kisebb lánya hamarabb tudott lovagolni, mint olvasni... Ha úgy vesszük ez még igaz is volt�
Gimnázium harmadik évében a birtokon leellett a legjobb hírű kanca, Nymph, s a csikót Brian Rena gondjaira bízta. A lány komolyan vette a felelősséget és óvó figyelemmel nézte a mézszín méncsikó minden lépését. S ahogy a csikó nőtt, úgy Rena is komolyodott. A Hamlet névre keresztelt ló társa és barátja lett a lánynak. Igaz egyetlen versenyen sem mutatták még be kettősük összhangját, de Brian és Nathan dagadó mellel kísérte Renát, ha Hamlettel ment edzeni.
A múlt év augusztusban, mikor megérkezett a repülőjegy és az pontos utasítás az érkezésről, a felszerelésről Brian repülőt bérelt, hogy Hamletet a tengeren túlra szállítsák Rena után. Az új tanévben pedig ló és lovasának összhangja mondhatni tökéletesre fejlődött, hála a különleges edzésprogramoknak és a kiváló oktatóknak. 
- Tudod, hogy nem erre gondoltam! - folytatta már komolyabb arccal Nathan.
- Jó volt! - ült fel Rena.
Nathan hirtelen megérezte, hogy valami nincs rendben. Rena minden kirándulásról élményekkel telve jött haza, de már az első pillanatban látta húgán, hogy Angliában történt valami. Voltak sejtései, de nem akarta a szájába adni a szavakat. Mindig volt benne annyi tapintat, hogy megvárja, míg Rena magától nyílik meg...
- Nekem elmondhatod! - ült fel Nat és átkarolta húga vállát.
- Hidd el Nat, nincs gáz! Csak éppen a vége rosszul sült el! Egy pár vizsgám nem alakult úgy, ahogy szerettem volna! Ennyi... - tódította Rena.
Natha ebből rájött, hogy még nincs itt az ideje az igazság pillanatának. Így hát arcon csókolta, majd felállt és indulni készült, Rena azonban megfogta a csuklóját.
- Ne haragudj Nathan!
- Nem haragszom! - mosolygott bátyja, majd gyengéden végigsimított a lány arcán - De ne feledd! Mindig itt vagyok, ha segítség kell.
Rena bólintott majd mikor Nathan távozott hozzáfogott, hogy kipakoljon a táskákból. Széthúzta a bőrönd cipzárját és benyúlt a kimosott, gondosan összehajtogatott ruhák közé. Egy apró borítékot húzott elő, címzését piros tintával, gyöngybetűkkel vetették a lágy papírra. Óvatosan kibontotta de ahogy kivette a sárgás papírlapot megrohanták az emlékek-

* - Ez állati szép!
- Tudom mennyire szereted az indián mintát, gondoltam összehozok egyet neked! Remélem hordani fogod�
- Mi az hogy! Eztán le sem veszem! *

* - Ne már Rena! Olyan jó buli! És különben is mindjárt vége az évnek! Talán ez az utolsó dolog, mit együtt csinálunk! 
- Ne mondj ilyeneket Tanja! Fogunk még találkozni! Eljössz hozzánk majd nyáron a farmra és bemutatlak a szüleimnek, meg a tesóimnak!
- Az más! Kérlek Rena! 
- De ez tiszta olyan mintha búcsúlevelet írnánk!
- Nem igaz! Tessék! Itt a boríték, papír, toll! Zárd le és ha végeztél rakd a hátizsákomba�
- Ok! Meglesz! *

* - Túl nagy a vízmosás, ne menj a szélére Tanja!
- Egy fenét! Nincs semmi baj! Ott az a virág! Akarom!
- Tanja, az a virág nem ér annyit! Gyere ide!
- Ne aggódj Rena! Csak egy perc az egész, megyünk tovább!
- Ne már! Rod és Chris előttünk fognak beérni, pedig eddig mi voltunk előnyben!
- Nekem kell a virág!
- Akkor menj, én nem vagyok hülye! 
- Indulj el! Utolérlek!
Pár lépés... Hamlet patája enyhén besüpped a sárba... Velőtrázó sikoly... Tanja zuhan... - Renaaaaa... - Tanjaaaaaaaa! ... Rena visszaugrat a meredélyre, Hamlet felágaskodik... Rena leugrik a nyeregből és a szakadék szélére szalad... Odalenn semmi csak a dühöngő, megáradt folyó...
Két nappal később pedig egy ló összetört teteme, mellette fekete hullazsákban egy agyonzúzott szinte felismerhetetlen arc... És egy indián mintás karkötő... *

- Rena! - vágódott ki az ajtó és egy lány rontott be a szobába - Végre itthon vagy! - s egy meleg ölelés karolta át a vállát.
Rena megrázta magát és kiszakította gondolatait az fájó emlékek világából... Mosolyt varázsolt arcára és az támadó félre tekintett.
- Szia Bibi!
*Bianca Roseborn (22)� Brian Roseborn nagyobb lánya, aki harmadéves hallgató a Michigan Egyetem állatorvosi karán.*
Rena végignézett nővérén, s örömmel konstatálta, hogy Bibi nem változott semmit. Ahhoz képest, hogy huszonkettedik életévét készült betölteni október végén, még mindig egy féktelen gyerek szeme csillogott vékonyívű szemöldöke alatt. Bájos, rózsaporcelán-szín bőre orcái környékén enyhe pírban fürdött. Dús ajkai közül kivillantak apró fehér fogai. Barna rövidre vágott hajában szőke és élénkvörös tincsek virítottak. Rena felállt és magával húzta nővérét, aki kissé alacsonyabb volt nála, de ezt mindig korrigálta magas sarkú cipőkkel. Alakja karcsúan kecses, mozdulatai könnyedek. Bőre alatt feszülő izmain látszott a több évre visszamenő teniszezés.
Bibi vizslató szemmel nézett végig húgán és azon a napon már ő volt a negyedik, aki felfedezte rajta a változásokat. Rena nem volt már gyerek, tizennyolc éves létére akár húsznak is kinézett komoly arcának, a sminknek és az új frizurának köszönhetően. 
- Biztos mondták már a többiek, de nem bírom ki! Rena te felnőttél! - mondta hitetlenkedve Bibi.
- Jaj, ne tódíts már! - hajtotta nevetve vállára fejét a lány.
Bibi ekkor érdekes csillanást vett észre húga szemében és összehúzott szemöldökkel megszólalt.
- Jól láttam? Van valami a szemeddel? Kontaklencse?
- Igen! - bólintott meglepetten Rena - De honnan láttad meg?
- Volt egy órám a félévben, melyben az állatok szembetegségeiről tanultunk! A vizsgán a külső tünetekkel rendelkezőket fényképekről fel kellett ismerni! Csak innen. Picit természetellenesen csillant a szemed! - mondta nyugodtan Bibi.
- Értem! Jól hangzik!
- Egy frászt! Hulla unalmas volt! - legyintett Bianca - De mesélj, hogy szedted össze.
- Edzésen voltunk és észrevettem, hogy picit mosódott a látásom! A suli igazgató azonnal szemészhez küldött, aki felírta a szemüveget, hogy megelőzze a bajt. Én meg megkértem, hogy inkább kontaklencsét adjon. De nem vészes! Csak a jobb szememen van fél dioptria. 
- Akkor az még tényleg nem nagy gáz!
- De a versenyek miatt sajnos kell! Borzalmas, ha az ember előtt akár egy kicsit is összemosódnak a dolgok, főleg egy tájékozódásin.
- Az biztos! Tényleg, hallottam apától, hogy idén indulsz a Coloradóban megrendezésre kerülő világbajnokságon! - pattant ki Bibi szeme.
- Igen! - bólintott Rena és leült az ágyra, maga mellé húzva nővérét - De inkább mesélj te!
- Egy fenét! Te jöttél haza egy év után! Hallani akarom mi volt Angliában!
- Majd este! Vacsinál! Könyörgöm, legalább addig várjatok! - kérte Rena nevetve - Alig értem haza! Szeretném tudatosítani magamban, hogy végre ismét itthon vagyok!
- Azt fogod is! Nem fogunk békén hagyni! Tudod, hogy Nathan kosármeccset rendezett neked?!
- Igen hallottam. Szombaton! Ann Arborban! Már alig várom! Tök régen voltam az egyetemen!
- Bizony, bizony, már csak egy év a gimiből és te is felvételi előtt állsz! És ne feledd! A Michigan nagyon jó! - játszotta a komoly lányt Bibi, de nem bírta sokáig és elnevette magát.
A két lány hasát fogva a kacagott. Rena elfelejtette az iménti emlékeket és átadta magát a boldog perceknek. Hiányzott neki minden! Már a londoni reptéren majd kibújt a bőréből, hogy reggelre már otthon lesz, Amerikában... Ahogy Chicagoban felült a vonatra, szinte számolta a mérföldeket, és aztán azon kapta magát, hogy a szerelvény fékez, majd megáll Monroeban. Nem nézett szét sem, lábai megérezték az ismerős peronköveket és elindultak a váróterem felé, ahol végre meglátta anyját. Az a pillantás maga volt az örökkévalóság Rena számára. Anyja ott állt a tömegben, szeme őt fixírozta és enyhén hunyorgott a tetőablakokon beáramló napfényben. Aztán az első ölelés, az érzés, hogy újra anyja karja fonja át derekát, a halk suttogás "Végre itthon vagy, Rena!" - több volt, mint amit el tudott viselni. Szemét könnyek lepték el� Hazatért�
Futott az idő, s máris otthon volt. Tudatosult benne, hogy még áll a házuk, még mindig ott az Eiri-tó a Kanadában véget érő túlparttal. Helen sem változott semmit, mint ahogy Nathan és Bibi sem. A kellemes érzés, hogy végre a családja öleli körül mindennél csodálatosabb volt.
Szaladt a délután, főleg, ha két óriási táskát kell kipakolnia az ember lányának... De a meló végeztével Rena mosolyogva nézett végig a szekrények feltöltött polcain és a telerakott fiókokon. Négy tájékán Helen kopogott be hozzá, kezében két bögre, melyben tea gőzölgött. Rena épp a laptop zsinórjával mászott be az asztal alá, hogy újra felderítse és munkára kényszerítse a sarokban megbújó konnektort. Ahogy nyílt az ajtó hátraszólt a belépőnek, majd pár pillanat múlva borzas fejjel feltápászkodott a földről és lezöttyent a székére. Helen a kezébe nyomta a bögrét, majd sajátja társaságában befészkelte magát a fotelba. Rena rámosolygott nagynénjére, aki várakozóan tekintett rá.
- Ne is várd, nem kapsz külön előadást a kint töltött évről. Majd vacsi közben.
- Utállak... - fújta fel magát színpadiasan Helen.
- Még nem mondtam, de én is! - replikázott hasonló hangnemben Rena.
- Akkor ezt jól megbeszéltük. - szögezte le mosolyogva a nagynéni, mire az unokahúg bólintott, majd felvéve a hi-fi távirányítót, zenét kapcsolt be.
Kis ideig némán hallgatták a kellemes zenét, majd Rena megszólalt.
- A koleszban úgy hiányzottak ezek a dallamok. Ott senki sem szerette az indián zenét.
- Miért nem rúgtad fel őket?
- Hárman voltunk egy szobában, én voltam kisebbségi helyzetben. - nevetett Rena - Mindkét csaj európai származású volt. Az egyik francia, ő inkább Kate Ryan-ért rajongott, a másik meg német volt, na mondanom sem kell, ő Tokyo Hotel fan volt. Rémes�
- Kate Ryan-ről már hallottam. Láttam párszor a zenecsatornán, ő még nem is vészes. - legyintett Helen.
- Ha úgy vesszük igen, de a Tokyo Hotel... Brááh�
- De gondolom megoldottad valahogy ezt a rémes helyzetet... - kacsintott Helen.
- Naná, fülhallgatóval... - húzta el a száját Rena, mire nagynénje felkacagott - Ja tényleg, és mi lesz a vacsora?
- Nem árulom el�
- Na mégis! - kérlelte Rena.
- Hamlet! - állt fel Helen és rákacsintott unokahúgára, aki elnevette magát - Hétre gyere le.
Rena bólintott, majd mikor becsukódott az ajtó bekapcsolta a laptopot. Meredten bámulta a Windows embléma alatt futó kék töltőcsíkot, majd a betöltött asztal és a háttérként használt Within Temptation együttes Silent Force albumképe jelent meg. Automatikusan kattintott az internet ikonra, de abban a pillanatban egy figyelmeztető ablak ugrott fel, és figyelmeztetően közölte, hogy nincs kapcsolat a világhálóval. Rena kiábrándultan fújt egyet, majd ismét az asztal alá mászva próbálta csatlakoztatni a kábelt a telefonnal.

Nathan a szobájában, ágyán fekve telefonált haverjával Ryannal.
- Figyelj, én már mondtam haver, nem játszok és kész! - szögezte kis indulattal hangjában.
- Nem akarlak kényszeríteni, Nat! Azt hittem ismersz már ennyire. Csak reménykedtem, hogy már elfelejtetted azt a kis affért. - jött a válasz a vonal túlfeléről.
- Ryan, káposztalé van az agyad helyén? - horkant fel Nathan - A csaj rám uszította az apját, meg a két ólajtó méretű unokatestvérét. Emlékszel? Szarrá törték a vállam, mai napig nem tudom rendesen használni. És felejtsem el? Zakkant vagy.
- Nyugi, ne vedd le a fejem. - mentegetőzött Ryan - De már más az edző és szeretné, ha visszajönnél a csapatba. Én nem vagyok éppen vezetőtermészetű.
- Akkor minek akarsz jogász lenni, ha nem szeretsz irányítani? - kérdezte kissé gúnyos felhanggal Nat.
- Övön alul jött haver, de mindegy�
- Bocs�
- Nincs gáz. Szóval akkor ez lesz a legteljesebb "nem" válasz, amit hallottam?
- Igen, de ne haragudj Ryan.
- Bennem nincs harag, csak jó lett volna.
- Figyelj, megdumáltuk. Ha kellek, szólsz, és megyek. Nem hagyom végleg ott a csapatot. Ti vagytok a legjobb haverjaim. Hülye lennék hagyni. Tehát, ne parázz.
- Eszembe sem volt. - nevetett fel Ryan - Te tényleg, húgod hazaért épségben?
- Ja. Már átokul hiányzott.
- Akkor menj ölelgesd. - piszkálódott Ryan - És csütörtökön találkozunk. Utána parti. De vigyázz, a húgodnak fognod kell a kezét�
- Ne gúnyolódj, marha! - húzta el a száját Nathan - Lesz neked egy kis meglepetésem, a meccs előtt�
- Jujj, nincs is szülinapom... És te ajándékot hozol? Na már várom... Remélem valami helyes nyuszilányt hozol. Uh, akkor ez lesz a nem-születésnapom. Tiszta Alíz Csodaországban. Izgi� - játszotta a gyereket Ryan.
- Bunkó... - kacagott fel Nathan - Mikor néztél te Alíz Csodaországbant? Nem vagy már te gyerek! Vagy olyan kiéhezett vagy, hogy szereztél valami pornó változatot?
- Nem. - mondta ironikusan Ryan - Múltkor az unokatesóm lányára vigyáztam, és kénytelen voltam végignézni az egész rajzfilmet. Mit szólsz, hat éves a kiscsaj, de a múltkor bevágta, hogy figyu Ryan beszéljünk a szexről. Én meg álltam ott és se köpni, se nyelni nem tudtam.
- Korán érő a csöppem. Te bevárom, lássuk csak� Hmm, nem is kell sokat, egy-kettőre betölti a tizenhatot, akkor már startolhatok.
- Tuskó. - nevetett már Ryan is - Na de mindegy, akkor csütörtökön este találkozunk.
- Rendben, ciao.
Miután Ryan elköszönt Nathan összecsukta telefonját és az órájára nézett. Még öt perce volt hétig, úgy döntött az e-maileket vacsora utánra hagyja, lemászott az ágyáról és kilépett a folyosóra, ahol Renába ütközött.
- Nocsak, húgi. Átöltöztél? Direkte a vacsihoz? - bökte meg a lány hasát kedveskedve.
- Jah. Mit szólsz, gyorsan vacsizok aztán megyek tovább az aratóbálba pólóban meg melegítőnaciban. Velem jössz? - kacsintott rá Rena.
- Huh várj, én is felveszem a hasonló szerkómat és már mehetünk is�
- Ki megy és hová? - lépett hozzájuk Bibi is.
- Várjatok meg engem is! � rohant oda Daniel a legkisebb testvér.
*Daniel Roseborn, a Roseborn család legfiatalabb tagja, tizenöt éves, nyolcosztályos gimnáziumi tanuló Monroe-ban. *
- Daniel! - ölelte meg öccsét Rena, majd puszit nyomott a arcára - Miért nem szóltál be, hogy itthon vagy?
- Tizenöt perce jöttem fel apuval az istállóból. Ő éppen tusol, jön rögtön.- legyintett Daniel - De hova is mentek?
- Aratóbálba.- tódított tréfásan Nathan.
- Hülye. - csípett belé Bibi, majd a lépcső felé vette az irányt - Nyugi, Dan, csak vaklárma volt. - szólt hátra öccsének - Gyere, te leszel ma este a gavallérom! - hívta a kissrácot mosolyogva.
- Ahogy kívánja Mademoiselle. - hajolt meg Daniel franciatudását fitogtatva.
Ahogy eltűntek a lépcsőfordulóban Nat és Rena jót mosolyogtak az előbbi jeleneten, majd egymás derekát átkarolva elindultak az ebédlőbe. Közben Rena szíve csordultig tolult a családja iránti szeretettel. Annyira sokáig kellett őket hiányolnia, de a végre otthon volt. Az a hangulat, ami náluk uralkodott utánozhatatlan volt. Szerette Angliát is persze, mert benne volt az újdonság varázsa, az új élet, új város, új emberek... De nem volt az igazi. A vidéki, tó melletti csend hiányzott neki. Az, hogy bármikor kisétálhatott a stégre és az Eiri-tó halk morajának lágy zsongásában szabadjára engedhette a képzeletét. Lélekben szárnyalhatott fenn a magasban az azúrkék víztükör felett, átruccant Kanadába, megnézte a távolban emelkedő hegyek fenséges hósapkáit... Britannia azonban ebből a szempontból behatároltnak hatott. Ott is voltak hegyek, de a napi nyolc óra edzés és a háromnaponta tartott előadások minden idejét felőrölték. Még ha voltak is hegyek, meg tavak a városka környezetében, ahol éltek, akkor is más dolgok kerültek előtérbe, melyeket nem lehetett elhanyagolni�
- Hol jársz? - súgott Rena fülébe Nathan.
- Végre itthon. - mosolygott a lány, majd kézen ragadta bátyját és lerángatta az ebédlőbe.

Az ebédlőben éledő ricsaj hirtelen elült, mikor Brian Roseborn belépett. Rena apja felé fordította tekintetét és pillanatra elidőzött a morózus alakon. Széles váll, kidolgozott izmok, hatalmas kezek, napbarnított bőr, erős nyak, széles áll, szürke szemek, kissé kócos haj... Ez volt az apja, akiről kevesen gondolták, hogy negyvenhét éves. Első látásra, izomagyú, edzőterem-őrült sármőrnek tűnt, de azok akik ismerték tudták, hogy Brian közel sem ilyen. Alakja a fáradságos munkában vált olyanná, amilyen. Sosem vetette meg a munkát, sőt... Ugyanúgy lapátnyelet ragadott az istállóban, mint az istállós-legények. Szívesen csutakolta végig lovait, közben répával etetve őket. Az élete volt a lótenyésztés, és bizony elismert neve volt a szakmában. Nappal feleségére hagyva a papírmunkát, minden idejét az istállókban töltötte kezeslábasban és szakadt tornacipőben, vagy gumicsizmában. Este viszont mikor megtért a kellemes otthon melegébe első dolga volt a zuhanyzás. S bár akárhogy is próbálkozott a lovak közt töltött évek némileg bőrébe égették azt a kissé édeskés, mégis kellemes illatot, mely a csodás patások gondozásának velejárója volt. Most pedig ott állt családja előtt lezser homokszín ingben és fekete vászonnadrágban, s lábán ott hegyelt imádott papucsa�
Mikor meglátta kisebbik lányát elmosolyodott, szemében csillámtáncot járt a lámpafény. Lassan Renához sétált, aki ragaszkodóan apja nyakába fonta karjait, s mint egy kisgyermek erősen megkapaszkodott benne. Brian fél karjával szorosan magához ölelte lányát, csókot lehelt a vállára hajtott puha arcocskára, s halkan megszólalt.
- Végre itthon vagy kincsem! - aztán elengedte gyermekét, végigsimított arcán, s a többiekhez fordult - Üljünk le, kellemesek az illatok én pedig éhes vagyok!
Utolsó mondatát halk nevetés kísérte, majd mindenki helyet foglalt. Rena pár pillanatig még állt felettük, jó volt végignézni családján, akik mind nagy szeretettel fogadták. Talán csak apja üdvözlése volt kissé hidegnek mondható, de Rena nem is várt többet. Brian Roseborn ritkán mutatta ki érzéseit. Az hogy fél karral már magához ölelt valakit nagy szó volt. Mindenki tudta róla, imádja családját, de nem volt az a szenvedélyes fajta. Megan eleinte kicsit furcsállta férje effajta hűvösségét, félt talán nem is igazi kettőjük közt a szerelem, de mikor látta, hogy Brian még édesanyját is csak ritkán öleli magához teljesen, megnyugodott. Elfogadta, hogy nem olyan, mint a többiek, éppen ezért szerette annyira. Mert figyelmes volt, odaadó, gondoskodó. Soha egy rossz szót nem hallott tőle, sőt még hangját sem emelte fel családja társaságában. Számára az otthon békéje szent volt, nem rontotta el veszekedéssel. Hibáit belátta és igyekezett tanulni belőlük, gyermekei az életét jelentették, kezet még véletlenül sem emelt rájuk, bár sokszor fenyegetőzött rosszcsont fiainak, hogy egyszer szíjat hasít a hátukból, mégis Nathannek és Danielnek is sikerült némi istállóban végzett munkával kiengesztelni a morc tekintetű birtokost.
Pár percig a csendet csak a villák és kések csilingelése, az üdítők bontásával járó sziszegő hang és a poharak koccanása törte meg.
- Nos hugi - szólalt meg Nat -, eddig hallgattál az elmúlt egy évről, mint hal a szatyorban, de most már ideje lenne, hogy beszámolj végre az élményekről.
- Úgy bizony. - helyeselt hevesen Helen.
- És az iskolai életről is szeretnék mindent megtudni. - vetette közbe Brian.
- Persze a bulikat se hagyd ki. - kontrázott Bibi.
- Hagyjátok végre szóhoz jutni? - nézett családjára pohara pereme felett Megan mosolyogva, mire minden csacsogó megilletődötten elhallgatott, s várakozóan a kissé zavarban levő Renára nézett, aki nagy levegőt vett és belekezdett.
- Annyi minden történt. Nehéz lesz elmesélni, tudjátok? - kérdezte, de választ nem várt - Hmm, de lássuk csak, először is fantasztikus volt. Egy jó kis csapat jött össze, egymásra utaltak voltunk, s hál istennek az ellenségeskedő hangulatát mindenki otthon hagyta. De közben egyetek! - dorgálta családját a lány, mire mindenki kuncogva ismét evőeszközéhez nyúlt, Rena meg folytatta - Már az első héten csapatokra osztottak minket. Két fiú és két lány került egy teambe. Mint később megtudtuk ez azért kellett, mert mi gondoztuk a lovainkat. A második héttől szigorúan elkezdődött a munka. Hétfő, kedd, szerda a lovas-edzések napja volt. ezeken a napokon próbáltunk megismerkedni a lovainkkal, meg kellett tanulnunk azt, hogyan teremtsük meg a jó összhangot a ló és lovas közt. Valamint ekkor vettük át a lovas-oktatás alapvető módszertanát. A csapatok havonta váltották egymást a különböző akadálypályákon, s a terepeken. A csütörtök és a péntek tanulással telt. Hogy ne maradjunk le a tananyaggal, egyetemes szinten tartottak órákat matekból, töriből, irodalomból és természeti tárgyakból. Délelőtt előadások voltak, délután pedig testezdés. Csütörtökön általában úszás, futás, aerobik, természetesen kötelezően, pénteken pedig a hét lezárásaként két óra relaxáció. A hétvége teljesen szabad volt, akkor még a lovakat se mi láttuk el, hanem az iskola lovászai. Hétköznap kilencig volt kimenő, tízkor takarodó, fél hatkor ébresztő, nyolctól egyig és fél kettőtől fél hatig pedig edzés. Hétvégéken pedig teljesen szabadok voltunk. Pénteken és szombaton legkésőbb háromra, vasárnap természetesen kilencre kellett visszatérni a kollégiumba. - fejezte be monológját.
- Nem beszéltél a bulikról. - incselkedett Bibi két falat közt, mire ismét halk nevetés volt a válasz a többiektől.
- Buli... - sóhajtott mosolyogva Rena - Rengeteget voltunk színházban, moziban, még operába is eljutottunk kétszer. - mondta, de látta, hogy Bibit nem ez a fajta szórakozás izgatja - Természetesen jártunk discoba is. London belvárosában találtunk egy jó kávézót, a Calypsot, ahol pénteken és szombaton éjjel nagy bulikat tartottak. Az első időkben fedeztük fel, és igaz kerestünk más helyeket is, de ott volt a legjobb. Kulturált hely, jó társaság, kellemes kiszolgálás és persze jó árak. Ez volt a lényeg.
- Ezek szerint jó éved volt. - szólalt meg az apja.
- Igen. - bólintott Rena - Jó volt... csak... - fogta suttogóra a végét és közben tányérja felé fordult, de hirtelen hangulatváltozást csak Nathan vette észre. Ő már az elején érezte, hogy valami nyomja húga lelkét, amit nem mond el. Fogalma sem volt mi lehet a baj, de elméjében egymást követték a vadabbnál vadabb ötletek. Átkozottul kíváncsi volt, mi történt a szigetországban, de nem volt tolakodó. Tudta jól, ha Rena érdemesnek tartja rá, akkor elmondja, addig meg jobb nem kérdezősködni, mert csak még mélyebbre húzódik a csigaházába�
A vacsora végeztével, Bibi és Helen leszedték az asztalt, s végre megérkezett az est fénypontja a desszert. Rena szájtátva meredt a süteményekre, mégis szívét legjobban az a csokitorta melegítette fel, mely az asztal közepére került. Közepén fekvő lovas marcipánnal, és tejszínhabból készült felirattal: "Isten hozott itthon!".