XVII.

Ahogy Christian mondta, valóban bejárunk mindent töviről, hegyire. Több raktárba is elfurikázunk, alaposan szemügyre vehetem a technikai felszereltségüket és a fegyverek minőségét, nagyságrendjét. Egész végig próbálok jó ábrázatot vágni mindehhez, de óránként egyre nehezebben megy, mikor felmérem, hogy gyakorlatilag esélyünk sincs, ha ők nyernek. Mindenük megvan egy tökéletes népirtáshoz. Még azelőtt kell megakadályozni őket, mielőtt tényleg nagyobb baj lesz. Lesz? Már van.

- Nos, mit szólsz? – kérdezi a nap végén, büszkeségtől dagadó mellel, milliódolláros mosollyal, Tessert.

- Alapos munkát végeztetek.

- Csak ennyi?

- Mit akarsz, mit mondjak?

- A laborokban még nem is jártunk. Várd ki, és olyat láthatsz, amit eddig kevesen. – vigyorog kitartóan.

- Ufót is tartotok egy befőttesüvegben? Mert az tényleg nagy szám lenne. – ásítom.

- Azt éppen nem. Mindig ilyen vagy? – érdeklődik rosszallón, méregetve.

- Nem éppen.

- Akkor pihend ki magad, mert este partira megyünk.

- Ragyogó.

Mikor végre magamra hagy, megtekinthetem új lakhelyem. Alig pár óra alatt a rendelkezésemre bocsátották, bár nem mintha túl sok ingóságom lett volna. Az esti programhoz tartozó kellékek is készen állnak, de valahogy nincs túl sok kedvem foglalkozni vele. Miután felmérem a tökéletes ízlésű – Tessertre jellemző – szobát, bevágódom egy kocsiba és cél nélkül, de rálépek a gázra. Perceken belül megszólal telefonom, másik végén bátyámmal, hogy sürgősen induljak el hozzá – soha jobbkor.

Kérése szerint a városközpont egy nyüzsgő terén találkozunk. Emberek jönnek-mennek, egymással mit sem törődve. Az útszéleken koldusok kéregetnek a napi betevőért, mellettük a kontraszt kedvéért hamis-szőke cicababák lógnak ki aktuális, medveméretű pasijuk Mercedeséből. A világ továbbra is igazságtalan maradt – sóhajtom gondolatban. Isaac már vár rám: két ismerős férfi társaságában. Ezt nem hiszem el. Kivágódom a kocsiból és fúriatekintettel állok meg előttük.

- Ti teljesen megőrültetek? Bárki megláthat!

- Nyugi. – csitít Mágus.

- Mégis miért vagy abban olyan biztos, hogy esetleg nem követtek? – fordulok bosszúsan Isaac felé.

- Mert a környéket az Őrzők figyelik. Ráadásul ők ketten nem tartoznak közéjük, ha kifejezetten velük van bajod.

- Ezzel nem nyugtattál meg. És mióta vagytok ti ilyen jóban? És miért is vagytok itt? – kérdem megrovón.

- Erre jártunk vásárolni, mit gondolsz. – fanyalogja Piszka.

- Az ok egyszerű. Segítünk. Ismered a város széli temetőknél azt a kis templomot?

- Igen. – sóhajtom. – Mi is a neve?

- Szent Mihály. Meglehetősen elhagyatott most, hogy a korban már kevésbé mernek hinni az emberek. Este ott lesz Whitfield. Ajánlott a te jelenléted is.

- Miért ott? Meggyónja gyarlóságait? Este nem lesz jó, zsúrra megyek.

- De jó neked. – gúnyolódik Piszka.

- Lehetnél kevésbé ellenséges is. – ajánlja bátyám.

- Ne most vesszetek össze. – folytatja a szőke.

- Rendben. Megpróbálok minél előbb odamenni, de semmi biztosat nem ígérhetek.

- Mindegy. A főnök ott lesz. – zárja a srác és elpucolnak minden további kérdés nélkül. Isaaccal visszaindulunk, kissé akarva nem akarva egymás mellett.

- Nagyon kedvelhet téged Tessert.

- Miért? – hökkenek meg.

- Nem szokott túl adakozó lenni, de rád való tekintettel még én is jobb helyet és pozíciót kaptam. Mit tettél meg neki? – néz rám szúrósan.

- Teljesen hülye vagy. Mégis mit tettem volna? Megmondom én: semmit.

- Még.

- Kösz a bizalmat előre is. Mégis mi bajod van velem? Kinyöghetnéd végre! Állj már meg! – loholok utána.

- Nem akarom, hogy tőlem tudd meg.

- Mit?

- Semmit. Felejtsd el. – javasolja egyszerűen.

- Kezdesz kíváncsivá tenni. Mit felejtsek el?

- Mondtam már.

- Túl sok áldozat és még nincs vége. – jósolom elterelésképpen.

- Sokkal többen halhatnak meg, ha megpróbálod egyes barátaidat menteni.

- Mire célzol? Este beszélek Whitfielddel. – szakítom félbe. – Meglepő híreim vannak számára.

- Hidd el, neki is.

- Szórakozol velem? – csattanok föl.

- Állatira. – sóhajtja, majd beszáll kocsijába és a kérdések özönét meg nem várva, elhajt. Én is megkeresem a metálszürke Peugeot és kilövök.

Alaposan nekikészülök az estének. Röpke két órás piperézkedés, és a hajam menthetetlenségének megállapítása után felöltöm a barnás kisestélyit, ami tökéletesen illik rám. A kíséretem is pontban érkezik. Karbaöltve vezet a kocsihoz. Rossz emlékek fognak el, mikor ugyanabba az autóba kell szállnom, amelyikben először találkoztam Christiannal. 

- Hol vannak a gorilláid? – érdeklődöm.

- Nem illett a szemük színéhez a koktélruha.

- Pedig igazán fess fiatalemberek voltak.

- Szóval emlékszel. – vigyorogja.

- Felejthetetlen volt. – mondom unottan, a város száguldó fényeit babonázva bámulva. Társam közben pezsgőt bont, igazi úri jampec.

- Meddig fog ez tartani? – kérdem unottan, kezemben a pohár itallal.

- Amolyan jótékonysági est. Elhúzódhat. Majd szólok, ha elmehetsz.

Képzelem milyen jótékonyságról lehet itt szó: egymásnak tett jótéteményekről. De mi mást is várhatnék ilyen emberektől? Többségük már szemtelenül gazdag, köztük Tessert. Valószínűleg mindenki az ő kegyeit fogja keresni, hiszen mégiscsak vezető szerepet játszik ebben a darabban.

Aztán valóban nem kell csalódnom. Már majdnem vörös szőnyegen lépünk be a kidíszített, aranyszínű fényben pompázó nagyterembe. Flanc a padlótól, a hölgyeken át a plafonig. Megjelenésünkre minden szem ránk szegeződik. Hallom, amint arról suttognak összeboruló arccal, hogy „milyen vonzó férfi!” vagy éppen „ki ez a némber?”. Már régen nem voltam igazán zavarban. Tessert észreveszi pillanatnyi habozásom, erősebben karol belém, majd a vendégfalon áttörve egy kisebb társaság felé vesszük az irányt. Mint kiderül a nagyfejesekkel, a kormány legkorruptabb képviselőivel van dolgunk, persze nem hivatalosan. Ők természetesen tisztességes úriemberek.

Pár pohár pezsgő után én is kezdem kevésbé feszülten kezelni ezt az egészet. Tessert már a fényesebbnél is fényesebb a sok hízelgéstől. Ízléstelen, kékflitteres ruhában - szó szerint - feszítő hölgyeményt apró keszeg úr követ és így tovább – egész este. Nem látok sem veszélyforrást, sem kiutat. Ennél már csak az a gondolat vált ki nagyobb élvezetet, hogy az este folyamán más programom is lesz. Ennek jegyében idegesen figyelem az órát, a tolakodó népeket és ez Christiannak is szemet szúr. Egy szabadabb pillanatában hozzám fordul:

- Idegesnek tűnsz. Csak nincs valami baj? – érdeklődik álszent mosollyal.

- Egyszerűen nem szeretem az ilyen partikat. Nem az én világom.

- Pedig jobb, ha hozzászoksz.

- Hát persze, csak a te kedvedért. Meddig akarsz még maradni?

- Csak nincs valami programod?

- Ha a pihenést annak vesszük.

- Rendben. Bírj ki még egy órát és itt sem vagyunk. – mondja némi lemondással és örömmel is a hangjában. Érdekes egy pasas.

Végül még három órát maradunk. Félő, hogy arcomról ezután lemoshatatlan lesz az a mosoly, ami Tessert arcán is oly sokszor megjelenik. Kezdem érteni, és egyben sajnálni a pasast.

Miután a vendégek hangulata és a pezsgő mennyisége kissé megcsappan, bevágódunk a limuzinba és egy könnyes búcsú után végre magamra maradok. Az óra éjjel kettőt mutat, ez mégsem jelent számomra leküzdhetetlen akadályt. Lehet Whitfield már nincs ott, de egy kávé után adok egy esélyt magamnak, és meg sem állok a találka helyéig.

A környék, mint horrorfilmbe illő táj, halvány köd dereng, fényt csak a Hold ad. A kedvem fokozása érdekében elhagyott és ápolatlan sírok között botladozom. Nem messze egy parkoló autó alakját vélem felfedezni: ezek szerint még nem késtem el.

A romos, hideg templomba érve különös, nosztalgikus érzés fog el. Üres, poros padok körben, hatalmas kőangyalok merednek a falakról. Oldalt egy szomorú arcú Mária szobor alatt egyetlen gyertya pislákol, mellette sötét kabátban, aki meggyújtotta. Ledöbbenve állok a látványtól.

- Meglepődtél? Már éppen azon tűnődtünk, hogy nem is jössz el. – kérdezi unottan, szokásos arroganciával Whitfield az oltár mögött állva.

XVIII.

- Felcsaptál papnak? – érdeklődöm gúnyosan.

- Inkább szentnek. Láthatod, már csodát is tettem.

- Remek, akkor kikeresztelkedem. Higgy nekem, ez a meló nem hozzád való.

- Ne folytasd. Mesélj végre, hogy haladsz az eszményi terveddel?

- Pompásan. Tesserttel nagyon jól kijövök. A kezemből eszik.

- Erről tudunk. Tudsz valami újat is mondani?

- Persze. Például, hogy szép háza van, szép autói, szép fegyverei, sok rajongója. Tudtátok, hogy odavan a nagy raktárakért csúnya, emberirtásra alkalmas játékokkal? És mielőtt elfelejteném, remélem tisztában vagytok vele miféle kakukkot tartotok piciny fészketekben?!

- Ha Rebeccára gondolsz, ne izgulj. Ismerjük a kapcsolatait. Mit gondolsz, szívességből mondta Sharpnak, hogy Lionel halott? Kissé körülményes volt megoldani.

- De sikerült.

- Mindenesetre vele nem lesz több gondunk. – jegyzi meg a halottnak hitt férfi.

- Miért? – kérdezem tágra nyíló szemekkel.

- Elhalálozott. Nem volt rá többé szükségük.

- Érthető. – sóhajtom.

- Ha időben felszámolnánk a raktárakat, talán véget vethetnénk végre ennek az egésznek. Szerezd meg a listájukat. – elmélkedik Whitfield.

- Hagyján azokat elintézni. Laborokról is beszélt. Nagyon jól felszereltek. Ha jól vettem ki a szavaiból, valami nagyot akar mutatni, akár már holnap.

- Az ellenszer?

- Az.

- Rendben. Játszd tovább a szerepedet. Ha kellesz, üzenünk.

- Ha lebukom…

- Nem segítünk. – vágja rá rögtön.

- Sejtettem.

Lionelre néz, majd némán távozik. Súlyos csend telepszik ránk, a padok között állva, szótlanul, moccanni sem merve vagy tudva. Hallom lépteit, érzem ölelését, és képtelen vagyok elhinni bármit, ami eddig történt.

- Túl jól játszottad. – suttogom.

- Ez volt a cél, nem? Bár tényleg nem így volt eltervezve. Szerencsére még időben rájöttünk ki segíti Sharpot. Muszáj volt.

- Mennünk kell. – terelem el a szót. Túl sok ez most nekem.

- Igazad van. – hagyja rá szelíden.

- Hát persze. – suttogom. Mielőtt azonban bármelyikünk is tenne valamit, folytatom. – Mégis mire jó ez?

- Mi?

- Ez. Mi van közöttünk? Mi van és mi lesz velünk? Mert rendben, most megtesszük, amit kell. És aztán? Ha túléljük? Ez az egész egy léha, se veled, se nélküled kapcsolattá kezd válni, nem gondolod?

- Leah, én… - próbálna félbeszakítani.

- Nem tudom mit hittem?! Talán csak a helyzet hozta így. – elmélkedem már lassan könnyekkel küszködve. – Ne haragudj a kitörésemért, csak kissé megviselt az utóbbi idő. Azt hittem tényleg halott vagy és…

- Elég. – fogja be a szám nevetve. – Leah, én szeretlek. Ne hidd, hogy nekem könnyebb volt. Az, ami lesz pedig nem érdekel.

Nem felelek. Igaza van. Némán nyeldesem könnyeim a vállán. Három mondatban összefoglalta, amit én képtelen voltam kimondani, vagy beismerni – eddig.

Végül pár nyugodtabb perc után otthagyjuk azt a sorsverte környéket, mielőtt a holtak is felkelnének.

Ezerrel száguldok vissza jótevőm által rám ruházott lakásomba – aludni. Hajnali ötkor azonban mégsem látom túl sok értelmét a pihenésnek. Persze eldőlve a puha ágyon álomba szenderülök, és egy sokkal jobb világról álmodhatom.

Délben faltól falig kapaszkodva, támolyogva ténfergek ki a szobából, a konyhába. Kávé után könyörgök, vagy ciánért, még magam sem tudom, melyik lenne hasznosabb.

- Jó reggelt! – köszönt mögöttem egy hang.

- Bizonyítsd. – morgom. – Mit keresel itt? Egyáltalán hogy jutottál be?

- Meglehetősen nagy akadályt állított elém a nyitott ajtó. – közli áhítatosan Isaac. – Ne is keresd: nincs semmi koffeint tartalmazó tápanyag a hűtődben, sem máshol. Ellenben van egy mutatós flinta az éjjeli szekrényen.

- Kösz. Ha már kint jártál eszedbe sem jutott gondoskodni zsibbadt agyú húgod reggelének jobbtételével?

- Bevallom, megfordult, de higgy nekem, sokkal szórakoztatóbb látvány vagy így reggel.

- Szállj le rólam. Pokoli éjszaka volt – szó szerint. Ez az ájtatos manó, Whitfield felhívtam figyelmem arra, hogy Lionel vala nem meghalva. Aztán most meg kell szereznünk az ellen csodálatra méltó raktárai hollétének pontos adatait, lehetőleg nem lebukva, mert eszük ágában sincs segíteni barátainknak, ha baj lesz.

- Gondoltam. Végülis várható volt.

- Mellesleg, mielőtt elfelejtem, te tudtál Lionelről?

- Nem sokkal előtted. De nem akartam szólni tudván hova készülsz az este.

- Azért igazán jól esne néha egy kis bizalom.

- Hidd el, mindenkinek, de most nem azt a világot éljük.

- Azért reménykedhetem segítségedben a többit illetően?

- Persze. Alig várom. Mikor megyünk? – vigyorog.

- Ha ennyire tetszik, már most is. Tényleg, neked hogy telt az estéd?

- Nem hiszem, hogy veled kellene megbeszélnem. Még kicsi vagy. – vigyorog tovább.

- Nagyon vicces, látom te is humorodnál vagy ma.

- Igen, szőke, karcsú, álombige.

- Amíg meg nem szólal. – állapítom meg ledobva magam egy közeli székre.

- Ne becsüld alá. Jogász.

- Valóban? Gratulálok neki, hogy tovább hinti a hazugságot amúgy is szennyes kisvárosunkban.

- Elvből nem véd olyat, akiről tudja, bűnös.

- Én meg elvből nem eszek emberhúst. Hát jó, ha elveszed bemutathatnád nekem is. Várj, a nevéig egyáltalán eljutottatok?! – puhatolom.

- Inkább öltözz és munkára. – feleli rezignáltan.