XV.

Szép kis csapat gyűlt össze tiszteletünkre, szinte zavarba ejt. Szinte. Isaac közben megjelenik mögöttem. Lionel tökéletes munkát végzett: itt van Whitfield, és elképesztően szúrós tekintettel méreget hol engem, hol Tessertet. Bíztató.

- Nocsak, megkerült a tékozló kislány? Kár, hogy én nem foglak visszafogadni. – jegyzi meg gúnyosan. – Ráadásul nincs egyedül, minden elismerésem.

- Elengedtek, vagy netán nem szeretnétek azt a bizonyos happy endet?

- Itt egyedül te fogsz befürödni.

- Mióta tegeződünk Whitfield? – firtatom, hiszen ez mégsem járja. Kezem észrevehetően a hátamhoz csúsztatom. Nem az övem fogdosom.

- Jobb, ha nem teszed! – ajánlja fenyegetően Lionel. Sajnálom, hogy pont vele kell végeznem. A vörös pasas csábítóbb célpont lenne.

Tessert brigantjai sehol sincsenek, Isaac mellém áll. Előhúzzuk a fegyvert, én kifejezetten Whitfieldre tartom. Válaszként nem több mint tíz másik stukker irányul rám. Igen kellemetlen fordulat.

- Engedjetek el minket! – kérem viszonylag nyugodt és lágy hangon.

- Nem vagy abban a helyzetben.

- Szerintem meg igen. Tudod, mibe kerülne nektek esetleg megölni közös barátunkat? – kérdezem fenyegetve, a meglepően halálnyugodt Tessertre pillantva.

- Sajnálni fogjuk. Elmegyek a temetésetekre. – feleli Lionel.

- Nem lesz rá alkalmad. – feleli Christian. Ő is előránt egy fegyvert, nem jó jel. Mielőtt lelőné Lionelt, vagy bármelyiküket, én cselekszem.

Lövésemet számtalan másik követi. Mindenki fedezéket keres, mi pont a Ferrari mögött… Hárman vagyunk egy csapat ellen, mandrók nélkül. Nem fair. Az autó sajnos vészesen közeledik a tésztaszűrő állaghoz, mi mögötte ugyancsak. Közben persze a lövöldözésre többen is odagyűlnek, vérszagot remélve vagy önkéntes igazságot szolgáltatva, nem tudom, de beszállnak. Remélem, azért lesz, aki ezt túléli. Táram pár perc múlva üresen kattan. Előveszem a másikat, pusztán vaktölténnyel töltve. Ölni biztos nem fogok vele, de tartok tőle pusztán ez a tény nem kelt senkiben szimpátiát, hogy engem le ne lőjön. Intek Isaacnak, ő karon ragadja az aranyifjút, és kivetődünk a közel álló Toyotához. Minden terv szerint megy. Lionel útközben elég közel került hozzánk, hogy hőn szeretett bátyja célba vehesse. Nem késlekedem, finoman ellököm az idősebb testvér karját, helyette én sütöm el a vaktöltényt. Azonban vagy visszhangzik a környék, vagy két lövés dördül?! Nincs időm gondolkozni, bevágódom a hirtelen gyorsuló kocsiba és elporzunk.

Próbálom elrejteni reszkető kezeimet több, kevesebb sikerrel. A hátsó ülésen nem tűnik szembe ideges viselkedésem, főleg egy ilyen összetűzés után. Talán túl jól sikerült minden.

- Amikor azt mondtam, csendesebb helyre, nem éppen erre gondoltam. – jegyzi meg nevetős és egyben kissé sajnálkozó hangon Tessert.

- Én is említettem, hogy velünk mindig történik valami hasonló.

- Pezseg a levegő körülöttünk. Meglep, hogy hidegvérrel rálőttél az öcsémre. – fordul hátra érdeklődve.

- Pedig nem csoda. Átvert, mint kiderült. Megbocsáthatatlan, amit tett.

- Hát igen, sose bőszíts fel egy okos és gyönyörű nőt. Nincs náluk veszélyesebb. Nem illett hozzád. – jegyzi meg öntelten.

- Egyet értünk. – nem ebben…

Agyam egyre csak s lövéseket számolja. Lehetetlen, hogy valóban megtörtént! Isaac vezet, Tessert rejtélyesen irányít, én magam részéről reszketek. Sötét, kihalt utcákon járunk. Nem értem, mit keresünk itt, de nem is foglalkozom vele túlzottan. Legszívesebben visszamennék, és őrült módjára sikoltoznám: „Nem, az nem lehet!”. De nincs mit tenni, belekezdtünk ebbe a játékba. Önként vállaltuk ezt a szabályt is, tudva egyikünk talán meghal. Vajon megérte? Hiszen elég vagyok e egymagam, hogy mindannyiunk tetteit helyrehozzam? Jogom volt bármiben is dönteni? Egyre jobban félek és érzem, talán nem így kellett volna. Ha Lionelnek volt igaza - mint eddig megannyiszor, mikor megkérdőjelezte tetteimet - és mégsem akart, vagy próbált megállítani. Lehet mégis bízott bennem?

- Leah, megérkeztünk! – szólít Isaac idegesen. Ezek szerint, már látszik rajtam az évődés.

Tessert előremegy, addig bátyám mond megnyugvásul pár szót. Hatástalan.

Elhagyatottnak tűnő raktárépületben vagyunk. Kívülről olyannyira elhagyatottnak tűnik, mint bármely más eddigi búvóhelyünk. Csodálom, hogy senkinek nem tűnnek fel ezek a helyek?! Talán épp ezért…

Nincs nagy nyüzsgés, valóban raktároznak valamit. Érezni a fűrészpor és forgács tömött illatát a levegőben. Hosszú sorok kígyóznak előttünk. Fény alig hatolhat be a magasan kialakított ablakoknak nevezett szűk résen. A falak sötétszürkén alszanak, talán a mocsoktól, vagy már eleve ilyenek voltak. Az épület legvégén lépcsők vezetnek egy szinttel feljebb, bizonyára az irodákhoz. Az egyik elreluxázott ajtó mögül halvány lámpafény szűrődik ki, bentről mozgolódás hallatszik.

Tessert nyugodt léptekkel halad elől, mögötte bátyám, legvégül én, kíváncsi és egyben csodálkozó szemekkel. Nem tudok rájönni mit tarthatnak itt, bár ötleteim azért akadnak bőven.

A ficsúr magabiztosan nyit be az ajtón, meglepettség csak a mi feltűnésünkre támad. Nem is próbálom elrejteni önnön döbbenetemet, mikor Daniellel kerülök szembe.

- Régen találkoztunk, Leah. – kezdi sajátosan nagyképű modorában. Nem változott semmit, hacsak le nem számítjuk, hogy ezúttal sokkal nyúzottabbnak látszik, mint annak idején.

- Szerencsére.

- Azért látom nem hagyott el a humorod, ráadásul beláttad végre, hogy jobb a nyertesek oldalán.

- Életemben először tudok igazat adni neked. – vicsorgom barátságosan. Ha tudná, hogy én tényleg a lehetséges nyertesek között maradtam. Ironikus.

- Főnök, miből gondolod, hogy nem áruló? – firtatja élesen a tehetséges talpnyaló. Szívesen megfojtogatnám a régi idők szép kedvéért.

- Martins valószínűleg halott – általa. Bizonyára nem áll mellettük?! Ha mégsem, elég lesz jóindulatból jelképesen kitennünk őket az utcára egy jól látható helyre, és pár perc múlva halottak lesznek mindketten. – villantja rám ijesztő mosolyát.

- Igazán kedves öntől. – morgom – Amúgy rettentően fárasztó napon vagyunk túl Isaaccal. Álmos és nyűgös is vagyok.

- Hát persze, majd holnap beszélünk. Daniel, kísérd a két Watsont leendő szállásukra.

- Hogyne.

Daniel eleget tesz főnöke parancsának. Fekete Mercivel visz minket szállásunkra – jól mehet neki.

Ez a hely sem különbözik sokban az eddigiektől. Röviden: a föld alatt búvóhely. Iszonyúan klisés. Ami meglep kissé, hogy közel sem olyan felszerelt, ráadásul puritánabb is, mint az Őrzők rejtekhelyei. Azt hittem annyi körutakon szerzett, pénzbeli támogatás után talán hasznosabban költik el a bevételeket. Sokat elmélkedni nincs időm, mivel egy hatalmas nő elém áll, vagyis fölém, és viszonylag nőies mozdulattal útbaigazít egy sötét folyosó irányába. Igen, ott lesz a lakosztályom. Azonban egyelőre más programom van, mint az alvás és csomagolás. Életemben először leszek olyan szorgalmas, hogy eljárjak a megbeszélésekre, habár igaz, hogy ezúttal nem hívnak. Megvárom, amíg a nőszemély megbizonyosodik rólam, miszerint jól elvagyok és sehova nem tartok, aztán mégis óvatosan kilopódzom szobámból. Kész élmény a falakhoz súrlódva megkeresni az irodájukat, vagy ahhoz hasonló szobácskájukat. Párszor szívrohamhoz hasonló élményt élek át új lakótársaim jóvoltából, Isaaccal találkozva pedig egyenesen sokkot kapok pár percre. Szerencsére eltereli rólam társasága figyelmét, nyugodtan elpárologhatok.

Munkámat siker koronázza, megtalálom Danielt, amint telefonál. Megbújok egy kevésbé látható helyre és fülelek:

- …rendben. Tudom, hogy mit tett, de akkor sem hiszem el teljesen. Egyedül őt ölte volna meg? Ez túl átlátszó. Mindenesetre a főnök úgy látszik, bízik bennük, nincs mit tenni. Holnap valószínűleg a fegyverraktárba is elviszi. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Ismerem őt: ha a fejébe vesz valamit véghez is viszi, bármi áron…megbizonyosodtál róla? Biztos, hogy halott? – üvölti a kagylóba. Minden tagom megremeg, az egyensúlyom veszítve diszkréten a falhoz vágódom. Lehet hangosabbra sikerült, mint kellett volna, mert Daniel egy pillanatra abbahagyja a beszélgetést, majd folytatja.  – Ne csitítgass. Ezek szerint nem is sejtik, hogy te is velünk vagy. Remek. Holnap beszélünk. – vágja le a telefont. – Leah, gyere be, tudom, hogy itt vagy. 

- Nos, - köszörülöm meg torkom – van egy olyan sejtésem, hogy nem bízol bennem.

- Jól sejted. Honnan is?

- Semmi különös, csiripelték. Szóval, nem hiszed el, hogy tényleg megöltem Lionelt?

- Már igen. Tudod, nem csak én voltam beépített odaát. Azt mondja tényleg halott, hiszek neked.

- Ki? – kérdem elhaló hangon. Próbálok nem az elájulásra, mint könnyebb és csábítóbb útra gondolni ebben a helyzetben.

- Sápadt vagy, mintha meglepett volna a hír. Mondd csak, az zavar, hogy megölted?

- Nem. – vágom rá, kissé talán túl gyorsan. – Az érdekelne, hogy ki figyelt még amikor ott voltam.

- Nem is sejted? – lép közelebb hozzám. A régi jól ismert mozdulattal végigsimít arcomon. A régi, jól ismert hányinger is megvan…

- Nathaniel?

- Hideg.

- Whitfield? – csuklik el halkan hangom.

- Magadnál vagy? Az a fickó kész elmebaj. Becsületes és sziklaszilárd egyéniség.

- Nem úgy, mint te.

- …mint mi. – javít ki. – Gondolj bele. Áruló lettél. Milyen érzés?

- Pocsék. Ki az? – firtatom türelmetlenül.

- Ki más is lehetne, ha nem az aranyos Rebecca.

- Ez most komoly? – tör ki belőlem a keserű nevetés.

- Miért ne? – lép el tőlem.

- Akkor ezért ajnározott téged annyira? Folyton csitítgatott, hogy ne menjek veled szembe. Hát ezért. Volt is köztetek valami? – forszírozom.

- Zavarna? Néhányszor lefeküdtünk, nem több. Unalmas szerető, de annál jobb kém.

- Én kellettem volna?!

- Még helyre hozhatjuk a hibát. – hajolna számra, én meg előle.

- Ne röhögtess, mert már fáj. – súgom fülébe – Te örök második vagy, nem vetted még észre? Lionel sokkal jobb volt, mint te. De ne reménykedj, attól, hogy halott, még van más. Christian is jobb, mint te. Add föl, talpnyaló vagy, nem Don Juan. – sziszegem. Elhúzódik tőlem és megüt.

- Szajha! – sistergi, majd ott hagy, dühösen maga után csapva az ajtót is.

Alig tudom elhinni, hogy Rebecca az, aki egész végig segédkezett, bár igazán gyaníthattam volna. Csak kerüljön a kezeim közé. Ami azonban jobban aggaszt, hogy ezek szerint tényleg meghalt? Sírógörcs kerülget, és mivel nincs ki előtt titkolnom érzelmeim, halk zokogásban török ki. Rebecca, mint majdnem pártatlan megfigyelő, bátran megbizonyosodhatott a tény fölött: egyikünk elbukott…

XVI.

Halvány emlékkép sajdul fel tudatom legmélyén, hogy Isaac kísér a hideg és sötét szobámba. Nem tudom mennyi idő telik el, nem tudom, mi történik és azt sem, hol vagyok. Legalább az álmok kegyelmeznek - nem törnek rám.

Habár azt hittem már napok óta vergődöm ágyamban, hamar rá kell jönnöm, csal alig pár órát aludtam.

Arcom nyúzott, mindenem fáj. De ez most mind nem fontos. El kell játszanom, hogy tényleg ide tartozom, sőt legjobb, ha magam is elhiszem. Most először át kell gondolnom mindazt, amit eddig megtudhattam, kiderítettem. Tehát kifejlesztették az ellenszert a fél világ betegségére, amelyet persze eszük ágában sincs forgalomba hozni. Ebből egyenesen az emberekre veszélyes mérget kreáltak, hogy fegyverekbe, netán egyéb hadieszköz felhasználásával újabb biológiai fegyvert vessenek be, a legkevésbé sem humánus célzattal. Azután persze az azóta kialakult sejtéseim nyomán, joggal sejthetem, hogy mielőtt a fejesek maguk is kihaláloznának, beveszik az addig ténylegesen működő ellenszer-változatot. Azután tuti biznisz lesz árusítani, konkurensek nélkül…

Vajon mennyi ártatlan embert áldoztak már fel a tudomány álszent isteneinek, csakis gyógyító szándékkal? Már előre látom, hogy esélyt sem fognak adni az embereknek a védekezésre, legkevésbé a túlélésre. És mindezt csak bosszúból és haszonból. Végeznek mindenkivel, aztán mi jövünk, Őrzők…

Ki kell derítenem a pontos céljaikat, megszereznem a titkos adataikat, aztán el kell juttatnom valahogy a másik oldalra. Igen, elsőre könnyűnek hangzik?! És azután? Ha a másik bázisnak csak a közelébe megyek, minden további kérdés nélkül csipetkévé lőnek – jobb esetben. Ha itt maradok, az itteniek fognak kivégezni, amint kiderül az igazság. Zseniális. Szóval levonhatom a következtetést, hogy így is, úgy is végem van, csak idő kérdése.

Az ajtón kopogás nélkül jön be Isaac. Mivel villany nem ég, balerinákat megszégyenítő mozdulatsorral terül el egy kisebb és alattomosabb bútordarabban.

- Mit művelsz? – suttogom megrovón.

- Padlót pucolok, szerinted?! – feleli morcosan. – Jöttem megnézni mi van a húgommal.

- Sötétben?

- Abban. Tudod, hogy mekkora bajban lennénk, ha nem megyek utánad, hogy hol vagy már? Mi újság? – érdeklődi végül tapintatosabb hangnemben.

Mellém ül a kőkemény ágy szélére.

- Semmi különös. Évődöm. Mi lesz most? Tudom, hogy az én ötletem volt ez az egész és azt is, hogy nem értettettek velem egyet, de azért néha támogathatna valaki, adott esetben te.

- Most mit vársz, mit mondjak? Veszettül megszívtuk.

- Kösz. Pont erre volt szükségem.

- Nincs mit. Amúgy szerencsénk van, hogy tényleg bevették ezt az egészet. Pár hónappal ezelőtt, már nem élnénk. Éppen lefoglalja őket valami nagyon nagy, és fontos dolog, szóval két új emberrel nem foglalkoznak. Ráadásul az utóbbi időben nem szokatlan az efféle átpártolás.

- Mint patkányok a süllyedő hajóról. Lassan én is hiszem, hogy jobb itt. Szerinted, ha ki is derítünk valamit, miként juttassuk el a híreket, az Őrzőkhöz?

- Egyszerűen. Én könnyen kapcsolatba lépek velük, mert van egy-két barátom itt, akik segítenek.

- Megőrültél? Nem mondhatod el senkinek!

- Nem kell, tudják. Hasonló cipőben járnak, mint mi. Némi ellenár kíséretében hajlandóak leplezni ténykedésünket, néha pedig adják a hülyét, vakot, némát, süketet, ami kell. Összehoznak egy találkozót Whitfielddel.

- Viccelsz? Az a pasas kitűzött engem elsődleges közellenséggé! Ja igen, és téged is. – teszem hozzá megfontoltan.

- Értsd meg, ő az egyetlen, ha eddig nem jöttél volna rá, aki gyakorlatilag bármit megtehet. Nincs más!

- Lett volna. – sóhajtom könnyesedő szemmel. Isaac szerencsémre nem láthatja, hiszen a feltűnés elkerülése végett még mindig a vaksötétben társalgunk.

- Elterjedt a hír. Sajnálom, ami történt, de legalább itt hősként vagy számon tartva. Jelenleg azonban egy luxus híján vagyunk, és az az idő. Képes vagy tovább csinálni? Mert, ha nem…

- Igen, képes vagyok. – szakítom félbe határozottan.

- Rendben. Reggel valószínűleg Sharppal mész Tesserthez. Ott kideríthetsz pár dolgot, például, mik a terveik?! Én megtudom, hogy miként terveznek mindent és mikor. Este már lehet Whitfielddel is találkozhatsz. Ha eddig nem tudott volna semmiről, majd felvilágosítod és talán némi újdonsággal is szolgálhatsz neki. A többivel egyelőre ne törődj. Te vagy a csali.

- Értem. Vicces, hogy pár hónappal ezelőtt egyszerű felderítőként jártam a gyanúsabbnál gyanúsabb helyeket, hogy hol lehetnek kémek, árulók. Erre kiderül, hogy pont egy ilyentől kaptam a parancsokat. Lionel megjelenésével pedig elindult a gépezet. Daniel végleg bepöccent, elárulta önmagát saját rettegésével. Tudta, hogy melegszik a talaj. Meglépett, mi megvetettük és erre végül mind itt kötöttünk ki. Fel kellett nőnöm a feladathoz és megtettem. Elég profi vagyok, hogy végigcsináljak mindent azért, amiben egyedül hiszek.

Reggel valóban az történik, amit Isaac mondott, hiszen Daniel visz el Tesserthez. Egész úton ingerülten néz rám, nem mintha nem lenne oka. Vérig sértettem ezt a mákvirág lelkületű férfit, aki mindennél jobban szeretne engem megkapni. Bár attól tartok ezután legfeljebb karóba húzásról lehetne vele beszélni.

Az idő csípősre fordult, de a hó enged a napnak és olvadásnak indult. Januárban ez nem jó jel. Latyak mindenhol, bosszúsan egyensúlyozó járókelők, kitartó kutyasétáltatók özönlik el az utcát. Igazi színkavalkád. Legalább a mikulások eltűntek a környékről.

- Megérkeztünk. – szólal meg indulatosan Daniel.

Nem szólok, kiszállok. Ismerem ezt a helyet, rossz emlékek fűznek ide, a Tessert villához. Legutóbb betörtem ide pár társammal, erre most villásreggelire várnak. Az ajtóban egy ízlésesen megszabott öltönyű pingvin vár. Aranyosnak tűnik manapság egy ilyen embert is látni, főleg, ha az angol viktoriánus korszakban megszokott gesztusokkal köszönt, mint hölgyet. Kuncogásomat mégis rosszalló pillantással nyugtázza. Átvezet a nappalin, egyenesen az ebédlőbe, ahol újdonsült lovagom készül a reggelihez. Eddig nem volt szerencsém ilyen jól megnézni magamnak sem a házat, sem tulajdonosát. A gazdagság és modern életfelfogás minden eszköze megtalálható itt.

- Remélem kipihente magát. Tegnap izgalmas napunk volt.

- Valóban. Látom, maga is békésen tudott aludni.

- Igen, de nem lehetne tegeződnünk? Elég hosszú ideje ismerjük egymást hozzá és szerintem meglehetősen bensőséges viszonyban is vagyunk immár.

- Ha gondolja, vagyis gondolod.

- Mindjárt jobb. Kérlek reggelizz velem, elvégre van miről társalognunk.

- Rendben. – mondom mosolyogva, bár legszívesebben itt sem lennék. Egy másik illedelmes pingvin pillanatok alatt megterít még egy személyre.

- Nos, miről is szerettél volna beszélni? – kérdezem kávém fölött.

- Hogy érezted magad a búvóhelyünkön?

- Őszintén? Pocsék egy hely. – nyilatkozom. Társam nevetésben tör ki.

- Gondoltam. Bár ez nem lényeg. Meglep, hogy átálltál hozzánk, elvégre foggal, körömmel harcoltál ellenünk egy igen hosszú ideig.

- Sharp mondta, hogy gyanakodj? Nem lep meg. Tegnap este kissé összezördültünk.

- Akkor ezért volt ilyen mogorva a telefonban. Mégis mit tettél vele?

- Semmi különöset. Felvilágosítottam, hogy nekem nem az olyan férfiak imponálnak, mint ő.

- Értem. És mint én?

- Nem is tudom. Végülis… - merengem.

- Nocsak, nem is vagy annyira tisztességes úrihölgy?!

- Minek áltassam magunkat? Mi a mai program? Bizonyára nem véletlenül vagyok itt.

- Mivel egészen értékes vagy számunkra és, mert ne hidd, hogy a tegnap este miatt hálátlan leszek, egész jó kis szerepet kapsz ebben a játékban.

- Kezdesz felcsigázni.

- Reméltem. Nem vagyok naiv, rengeteg mindenről tudsz, aminek a felét sem kellene. Éppen ezért vagy megöllek, vagy felhasznállak. Nem fogok kertelni. Nagy feladat előtt állunk és itt én is csak kis halnak minősülök. Nem kell a piszkos munkát végezned, ha nem akarod. Úgy gondoltam, hogy mellettem gyakran megjelenhetnél estélyeken és figyelnél a riválisokra. Elvégre ehhez hasonló munkád volt egész életedben, de ezúttal élvezheted is. Természetesen nem maradhatnál ott a többi közönséges lázadóval. Utána járattam, és mivel gondolom, nem szeretnél azon a nyomortelepen maradni, ahol eddig bujkáltál, kapnál egy kisebb lakást és bármikor a rendelkezésemre állsz, ha arról van szó. Minden szükséges eszközt megadok, hogy rendben menjenek a dolgok.

- Túl nagyvonalú vagy. Mi a trükk?

- Nincs trükk. Ez egy egyszerű ajánlat és hülye leszel kihagyni. Mivel meglehetősen forrófejű vagy időnként, ez jól jön, ha pontosabb tájékoztatást szeretnék egy személlyel kapcsolatban. Ne hidd, hogy minden csinos nőt ilyen lehetőségekkel árasztok el.

- Valóban. Innen már tényleg csak a cukros felhő hiányzik. Rendben van, elfogadom. – vágom rá pillanatnyi tépelődés után. Hiszen ki kaphatna ilyen lehetőséget, főleg, ha kém.

- Akkor ezt megbeszéltük. Este már új lakásodban aludhatsz, de addig még van egy-két elintézni valónk. Bele kell rázódnod az ügyek jelenlegi állásába. Minden papírt, dokumentumot a kezedbe kapsz még ma, előtte azonban egy kis terepszemlére megyünk.