XI.

Másnap rettentő hidegre ébredek. Csodálattal állapítom meg, hogy nem fagytam be a zuhany alá, bár tényleg nem sok kellett hozzá. A konyhában Amadeus serénykedik és az illatokból ítélve, ezúttal egész nagy sikerrel.

- Miért van ilyen rohadtul hideg? – kérdezem felháborodva.

- Szerinted kell, hogy meleg legyen mikor jelképesen úgy sem vagyunk itthon? Különben így legalább azt hihetik egy ideig, hogy rég üres a lakás.

- Csoda, hogy nem fagyott hozzám a takaró. Persze csak jelképesen – morgom - Ezzel az erővel hibernálhatnál is.

- Tessék, igyál.– mondja gúnyosan nevetve miközben kezembe ad valami gyanúsan gőzölgő folyadékot.

- Le vagyok nyűgözve. Remélem nem ez a kedvenc ivóeszközöd, mert azt hiszem, leőrlöm a fogaimmal.

- Semmi sem jó? Nem is tudom mi lesz veled? Talán konzerválni kellene télre, aztán tavasszal a Napra bízunk. – elmélkedik.

- Szerintem viszont csomagoljuk be valami jó melegbe és húzzunk végre el innen. – javasolja a hirtelen megjelenő Isaac.

- Na, ez az ötlet tetszik. – állapítom meg kedélyesen.

- Akkor mire vártok? Végezzük ki a reggelit, aztán el is indulhatnánk.

Alig egy óra múlva már úton vagyunk egy istenhátamögötti, de állítólag csodaszép faluba. A városban is leesett az első hó, még az éjjel. Épp, hogy betakarja a tájat.

A fekete Ford csendben suhan a hegyi szerpentinen. Egész úton nevetgélünk, veszekedünk. Isaac többször is hangot ad elégedetlenségének, miszerint éppen viseletes ruhái nem illenek egyéniségéhez, majd ebből kisebb vita is kerekedik. A feszültség oldására a rádióból valami nyálas karácsonyi zene szól, tökéletes a hangulat. Később egy csengő hangú bemondónő köszönt nekünk kellemes ünnepeket és tájékoztat, hogy Christian Tessert adománygyűjtő partit rendez a hidegben nyomorgó emberek részére és vár mindenféle, gyémántgyűrűs, esetleg hajadon, vagy ha már férjezett, akkor vastagpénztárcás párjaikat is. Amadeus a további nyáladzásnak veszi elejét: mikor már a meteorológus is az aranyifjút élteti nagylelkűségéért, berak a lejátszóba egyet kedvenc cd-i közül. Mi ezért a húzásáért hálásan rebegtetjük pilláinkat.

- Hihetetlen, hogy mindenki ezt a ficsúrt dicséri. – elégedetlenkedik.

- Szerintetek milyen lesz a bulija?

- Biztos olyan sznobszagú, mint szokott. – állapítja meg álmatagon Isaac.

- Hát persze. Oda nem az adományok miatt mennek a népek, hanem hogy fényesre nyalhassák üzletük nyélbeütése végett a legifjabb trónörököst.

- Most miért mondod, Amadeus? – háborgok komolytalanul – Elegáns, vonzó fiatalember, ráadásul gazdag.

- És tegyük hozzá, hogy több ember vére tapad a kezéhez, mint Husszeinnek, valamint a város összes piszkos ügyében benne van az utolsó haja száláig. Igazad van, kihagyhatatlan parti. Menj hozzá, és talán még megérem a démonfattyak születését.

- Nem kért meg.

- Ha csak ezen múlna?!

- Neked egyik palim sem tetszik? – csattanok föl.

- Mert csak hülyékkel kezdesz.

- Bíztass még…

- Nem bíztatlak, így van és kész.

- Apám helyett apám… - sóhajtom magamban.

Ezután a kedélyes beszélgetés után inkább diszkréten hallgatom a csendes bluest és pusztán becsületből belefagyok zöld nagykabátomba. Ebben a rozoga négykerekűben még fűtés sincs. Megpróbálok minél durcásabb képet vágni, majd unalmamban, a kesztyűtartóban kezdek kotorászni. Ijedten húzom vissza kezem, mikor ujjaimmal egy fegyvert tapogatok ki.

- Minek kell ez? – kérdezem aggódó pillantással.

- Sosem árt.

- Persze, hegyi út, karácsony, füstölgő puskacső. Hull a halott, jaj de jó. A Mikulásnak szántad?

- Nem. A törpéinek. Halálra idegesítenek.

- Aha, szóval vérengzés lesz? Szerintem vegyük fel videóra és adjuk el Hollywoodban horrornak.

- Nem rossz ötlet. Mi van a fiúval?

Hátranézek, de Isaac ismét mélyen alszik. – Szerinted nincs valami baja? Olyan sokat alszik. Talán téli álom?

- Ha téged veszlek alapul, akkor normális. Különben bizonyára azoknak a szereknek az utóhatása, amivel évekig etették.

- Remélem, de nem kellene orvosnak is látnia?

- Majd rendbe jön a friss levegőn. Ne aggódj!

Ráhagyom. Hiszek neki és engedem, hogy engem is elnyomjon az álom. Halkan zúg a Ford motorja már fejemben is. Álmomban az a nap jelenik meg, amikor egy megfigyelésből visszatérve először találkoztam Lionellel. Szeme jeges, mintha nem ismerne. De miért nem emlékszik rám? Aztán a kép változik: barátaim vesznek körbe, kezükben fegyver és rám szegezik. Mikor újra szemükbe néznék, már nincs arcuk. Vér csöpög kezükben tartott pisztolyukról…

- Leah, megérkeztünk! – ébreszt Amadeus. Nem is hinné, milyen hálás vagyok neki ezért.

Egy idős házaspár fogad minket, a városiakat. Az öregúr már az elején leszögezi: őt Arthur bácsinak, nejét Elza néninek szólíthatjuk. A környék valóban kellemes és tejfehér. Szállásunk egy egyemeletes mézeskalácsház hatalmas ablakokkal és még nagyobb fenyőkkel övezve. A hatalmas kertben legkevesebb húsz, mindennel ellátott hóember őrködik.

- Minek ennyi? – vetem fel Arthurnak.

- Olyan egyedül van itt az ember. Az unokáink építették nemrégiben.

- Vannak más lakók is?

- Nem, nincsenek. Kevesen ismerik ezt a helyet. Egyébként ma estére ideér a vihar, utána pedig se ki, se be. Megszűnik létezni a külvilág. – neveti.

- Tökéletes. – kacsint rám Amadeus, miközben bátyámmal beköltöztetik a csomagokat.

Elfoglaljuk szobáinkat, mely tevékenység során kisebb összetűzés is kialakul. Végül az enyém lesz a legnagyobb és legszebb hajlék, ami persze egyik társamnak sem tetszik igazán, mivel mégiscsak ők lennének a férfiak. Nem vagyok hajlandó vitatkozni, helyette rájuk vágom az ajtót amolyan „ezt már leshetitek” arccal. Beállok a zuhany alá, és magamra nyitom a meleg vizet. Próbálok nem a legutóbbi álmomra koncentrálni. Egyelőre talán nem kell félnem hasonló szituációktól, hiszen mégis ki keresne itt? Furcsán érzem magam. Az elmúlt napokban több szeretetet kaptam Amadeustól és a többiektől, mint az elmúlt évek alatt összesen, de akkor is fáj, hogy másokat talán végleg elveszítetem. Vajon mi van Lionellel? Kiderülhetett már, hogy segített a szökésben? Ahogy ismerem őket a bálra is biztosan terveznek valamit.

A szobám ízlésesen berendezett, tágas helyiség és rendkívül egyszerű. Talán ezért is tetszik annyira. Az ablakok két hatalmas , havas fenyő között nyílnak a felkelő nap és a közeli tó irányába. Ami kissé zavar, hogy pont alattam laknak a hóemberek is. Valahogy egy felfegyverzett nindzsa hadsereg képét idézik bennem, fazékkalappal. Itt már hiányzik a jól megszokott seprű, vagy gally kezek. Neem. Ezeknek kapájuk, gereblyéjük, ne adj’ isten kaszájuk és egyéb kerti eszközeik vannak a veszélyesebbek közül. Ezektől egy igazán elszánt betörő is megfutamodna a sötétben pillanatok alatt.

Mikor levetem magam a baldachinos ágyra ilyen gondolatok közepette, kopogtatnak. Soha jobbkor. Elza tájékoztat, hogy kész a vacsora és a társaság szívesen látna köreiben. Nem várakoztatom meg őket soká.

Igazság szerint rokonszenves népek, Arthur nagy melegbarna szemeivel, ősz hajával és deresedő szakállával tényleg úgy fest, mintha most pattant volna ki egy meséből. Neje hasonlóképp illik hozzá alacsony, gömbölyded alakjával és barátságos, vidámságot sugárzó arcával.

- Régen ettem ilyen bőségesen. – dől hátra elégedett mosollyal Isaac.

- Hát fiatalúr, elég rossz bőrben is volt. – jegyzi meg Elza. – De nem kell félnie, majd én gatyába rázom és mellé Amadeus barátunkat is.

- Való igaz, rengeteget aludtál mostanában. – szólok hozzá.

- Ezt csak a friss levegő teszi. Itt végre lélegeznek, és nem csak tengődnek.

- Elza, ideje bezárni a lovakat. Ideért a vihar. – ront be Arthur a hidegtől pirosló arccal, kezében fahasábokkal.

- Bocsássanak meg kedveskéim. Mindjárt visszajövök.

- Csak nyugodtan. – szól Amadeus.

- Honnan tudta, hogy vihar jön? – kérdezem érdeklődve Arthurt.

- Már csermely korom óta itt élek és valahogy összenőtt a lelkem az erdővel. Értem mikor mit suttog és azt is tudatja velem, hogy milyen idő lesz. Talán furcsán hangzik, de így van. – közli derűsen – Csak kevesekhez szól néhai apám szerint. Ha kint dolgozom folyton a meséit hallgatom.

- Miről beszél?

- A fákról, az erdei állatokról és a vendégeiről.

- Vendégek?

- Hát tudja aranyom, ha netán be- vagy éppen eltéved valaki. – kacagja. Enyhe akcentussal beszél, látszik, hogy nem találkozik sok emberrel, de így sokkal különlegesebb hangulatot teremt történeteivel.

Vacsora után valóban láthattam a hatalmas hószakadást. Ha ebben az időben valaki kimegy, biztosan vége. Idebent a jó melegben végre elhitetem magammal, hogy nincs semmi baj, eddig minden csak rossz álom volt. Hiszen van családom, barátaim, talán egy kiskutyát is kérek karácsonyra. Befészkelem magam a nappali egyik puha foteljébe, összegubózom hatalmas narancsszínű kötött pulóveremben, amit korábban Elzától kaptam és a kandallóból kicsapó lángokat figyelem.

- Mi újság? – ül le velem szemben Isaac.

- Jól érzem magam a semmittevésben. És te?

- Szintúgy. Figyelj, egyre többet gondolok anyáékra. Szerinted, mi van velük?

- Nem tudom.

- Tudhatják, hogy még élünk?

- Nem, biztosan nem. Mikor az Őrzők közé kerültem, ők intézték el, hogy azt higgyék meghaltam. Gondolom, hogy felőled is efféle híreket kaptak a kórházból. De sejtem mi jár a fejedben, és a válaszom nem. Nem fogjuk meglátogatni és még csak meg sem közelítjük őket. Csak rosszabb lenne, hidd el.

- Igazad van. Elvégre mit mondhatnánk nekik? „ Szia anya és apa. Kiderült, hogy élünk. Ne féljetek, jól megvoltunk eddig. A fiatok hivatásos gyilkos, lányotok szintúgy, csak szebben megfogalmazva.”

- Azért örülök, hogy mi együtt vagyunk.

- Én is. Különben igazán mesélhetnél mi történt az után, hogy elkerültem otthonról.

Beleegyezem és elmesélem az elejétől. Beszélek arról, miként kerültem az Őrzők közé, Danielről, csapattársaimról, majd Lionelről, hogy hogyan segített megérkezésétől egészen a mi menekülésünkig.

- Jó, jó, de egyáltalán miért hagytad ott a családi házat? Alig lehettél tizenkét éves.

- Az elején nem jöttek rá, hogy én is fertőzött vagyok, de azt láttam, veled mit tettek Elszöktem és két nap kóborlás után jöttem rá, mekkora nagy bajban vagyok. A többit mondtam: elvittek a bázisukra és kiképeztek.

- Sajnos én nem szolgálhatok ekkora beszámolóval. A kórházban már sejtettem, hogy nem valami szokványos kezelés vár rám. Próbáltam meglépni, de elkaptak és megvertek. Aztán bezártak egy szobába, napokig felém sem néztek. Emlékszem, nagyon féltem. Később jött egy csupa gallér, puccos, hátranyalt fejű pasas és megkérdezte: hajlandó vagyok e neki dolgozni. Én röhögve igent mondtam, azt hittem annál rosszabb már nem is lehet. Tévedtem, lehetett. Több társam is volt, például fogadott fia, Lionel Martins. Nagyon megváltozott azóta, alig hittem el, hogy ő az, mikor mondtad. – neveti.

- Miért?

- Áh, egy nyurga kislegény volt, de való igaz, gyorsan fejlődött: amit tanítottak, vagy mutattak neki, rögtön elsajátította. Később viszont elég szabadelvű lett. Jó pár kiküldetésen volt a társam és többször megtagadta a parancsot. Meglepő bátorsága volt, viszont így oroszrulett-tet játszott kiképzőnkkel. Egész jól kijöttem vele, még rólad is meséltem neki. Aztán persze megértem arra, hogy gyógyszereken éljek, és agymosottként hűen szolgáljam a mindenkori Tessertet.

- Sosem említette, hogy ismerne. Ráadásul akkor sem mondta, mikor megtudtam, hogy élsz.

- Bizonyára nem akart mesélni killerkedős kalandjainkról.

- Lehet.

- Amadeus nagyon rosszul van? – kérdezi hirtelen.

- Sajnos. Nem tudom, hogyan segíthetnénk rajta.

- Nincs ellenszer?

- Nekünk nincs, de az sem biztos, hogy rendbe hozná.

- Értem.

- Nos, szerintem én inkább beágyazom magam a paplan mellé.

- Rendben, én még maradok. Holnap nem akarsz az erdőben lovasszánon kirándulni? Arthur megmutatna pár helyet. – vigyorog.

- Majd még megálmodom. Jó éjt! – szólok vissza az ajtóból.

Újra visszatér rémálmom szörnyűbbnél szörnyűbb képekkel megspékelve. Végül zokogva ébredek hajnaltájban, a földön. Nem jön újabb álom a szememre, így jobb helyett elsőként köszöntöm a felkelő Nap sugarait.

XII.

Másnap reggel valóban útra kelünk a lovakkal, a szánnal és Arthurral, aki részletesen elmeséli minden gyermekkori élményét minden egyes fánál. A Nap is előbújt az unalmas-szürke felhők mögül, ami egyben farkasordító hideget is jelent. Az öregúr Isaaccal elől, én Amadeussal hátul foglalunk helyet. Valahogy nem tud lekötni a hóban hagyott rejtélyes, ám annál biztosabb őznyomok története és látványa. Sokkal inkább azon töröm a fejem, hogy miért is raktam a zsebembe még reggel a stukkert pót-tárral? Miért is? A nyugalmam kedvéért, bíztatom magam. Most már abban is holtbiztos vagyok, hogy pánikbeteg, depressziós, üldözésmániás és skizofrén lettem ez alatt a röpke két nap alatt, amit itt töltöttünk. Tényleg nem bírok békében maradni? Sokszor mondták, hogy hülye vagyok. Igazuk van, volt és lesz. Arthur eközben vidáman meséli, miként ültette a „tőlünk nem messze és harmadik fát” drága ükunokatestvérének egyetlen fiának a lánya, még kiskorában. Mégis mire számíthattam? - tűnődöm.

Hosszabbnak tűnt az út, mint valójában volt. Egy bő óra után végre visszafordultunk és én magamban hálát adtam az égnek ezért. Lábam bizseregett a hidegtől, vagy talán már nem is éreztem, légutaim befagytak, bőröm áttetszővé vált. Egyebet sem láttam az egészből, mint fákat és fákat. Máskülönben szeretem az erdőt járni, főleg  nem a fagyhaláltól fenyegetve.

Mikor visszaérünk nem messze egy rosszul elrejtett autót szúrok ki. Tudtam, hogy lesz valami. Leugrom a szánról és értetlenül néző barátaimat magukra hagyva surranok be a házba a hátsó ajtón. A konyha üres, de nem régóta lehet így, következtetem ki a még forró ételből. Óvatosan lopózom át a terepen, felmérve, hogy milyen tárgy hol található, hátha menekülőre kell fognom, vagy esetleg fegyvert kell szereznem - a fakanalak közül. A nappaliból hangokat hallok, és bár nem mernék megesküdni rá, de két embert számolok. Előrántom fegyverem, és lendületből leterítem az egyiket, aki mit sem sejtve háttal áll az ajtónál. Nem hiszek a szememnek: Mágust sikerült oldalba rúgnom.

- Mi a jó francot keresel te itt? – tudakolom nem kis felháborodással, rászegezve a pisztolyt.

- Nyugi, nyugi, nehogy lelőj! Gondoltuk beugrunk. – hátam mögött halk kattanással biztosítja ki valaki saját védelmi eszközét. Megnyugtató fejlemény.

- Nem ezért jöttünk, úgyhogy tedd el, mielőtt bajod esne.

- Tudod, nem szeretem, ha fenyegetnek. – ennek nyomatékot adva pillanatok alatt hátrafordulva kitekerem kezéből fegyverét, majd egy jól irányzott rúgással a kanapé irányába segítem. – Piszka, micsoda meglepetés. – jegyzem meg keserű mosollyal a számon. – Már azt hittem nem is látjuk egymást többé. Minek jöttetek?

- Nem azért amiért gondolod.

- Hülye vagy? Egyelőre nem tudom, mit gondoljak, úgyhogy ne próbáld bebeszélni nekem, hogy már meg kellett volna ölnöm titeket!

- Jó, igazad van. – feleli a kispárnák közül Piszka. – Nem ellenségként jöttünk. Ellyt hoztuk ide, biztonságba.

- Ennyi? Honnan tudjam, hogy nem követtek titeket? Az autót sem tudtátok tisztességesen elrejteni! Vagy eleve ők küldtek?

- Nem, nem követtek, bízhatsz bennünk. – magyarázza Mágus.

- Magamban sem bízok, nemhogy bennetek! – jegyzem meg rezignáltan.

- Lefoglalja őket, hogy meghalt az egyetlen túlélő, aki elszökött Tessert egyik laborjából. Jobb dolguk is van, minthogy veled foglalkozzanak. Nem tennéd már le azt az átokverte fegyvert? – rimánkodik a szőke. Teljesítem kérését, leteszem, de kezem ügyében tartom vészhelyzet esetére.

- Megtennétek végre, hogy elmondjátok mi ez az egész?

Ekkor belép Amadeus és mögötte a csipet-csapat is. Megdöbbenve érzékelik a népességnövekedést és egyben a feszült légkört.

- Áh, sziasztok! Ne is foglalkozzatok velünk. – közli a földről az érkezőknek szépfiús mosollyal Mágus. – Csak beszélgetünk.

- Elég legyen. Keljetek fel és beszéljetek, mielőtt meggondolom magam, és mégsem leszek ilyen jóindulatú.

- Nos, - kezdi Piszka – a szitu az, hogy kissé felforrósodott a helyzet odahaza. Adrian Winterst, az eddigi egyetlen túlélőt, megölték nem sokkal a jótékonysági rendezvény után. Nem tudjuk hogyan akadtak rá, de az biztos, hogy ez azt jelenti mindannyian veszélyben lehetünk.

- Jobbnak láttuk, ha Ellyt idehozzuk.

- Honnan tudtátok, hogy itt vagyunk?

- Még aznap utánad mentem, majd később Piszkát is felszedtem a húgommal. Idáig követtünk.

- Maguk kint voltak a tegnapi viharban? – kiáltja Arthur döbbenten.

- Igen. – feleli bizonytalanul Mágus.

- Tényleg? De sajnálom. Nah, szóval azt akarjátok belém sajtolni, hogy EGÉSZ idáig követtetek, a tegnapi viharban kint dekkoltatok, - bár színeteket sem láttuk - és eközben egy percre sem ötlött fel bennetek a gondolat, hogy csápoljatok: barátként jöttök? – Isaaccal sokatmondó pillantást váltunk, mire ő Piszkára szegezi Amadeus fegyverét. Én rákontrázok. Két flintát is célra tarthatok. – Kérlek, bocsássatok meg a bizalmatlanságunkért, de én speciel idegbajos leszek, ha hülyének néznek. Hiba van a rendszerben, bár nagyon szép tündérmese volt. Éppen erre való tekintettel eldönthetitek, hova akarjátok a golyót kapni.

- Elment az eszed? – skálázza Mágus. Kezét gyakorlottan a feje fölé teszi.

- Szóval az én mesém: nem követett minket aznap senki, legkevésbé olyan amatőrök, mint ti. Csibe korom óta tudom, mikor vagyunk többen, mint kellene. Hogy kerültetek ide? – üvöltöm.

- Mi folyik itt? – rohan le a lépcsőn szélsebesen Elza. – Mi ez a hangzavar? A kislány most aludt el.

- Semmi gond kedvesem. A fiatalemberek éppen menni készültek. – válaszolja nyugodtan Arthur.

- Igen, a túlvilágra. – teszem hozzá.

- Jó, nem követtünk. De azt mondta, ne áruljuk el, hogy ő segített.

- KI?

- Martins. – sóhajtja lemondóan Mágus.

- És ő honnan tudta hol vagyunk? – kérdezi Isaac.

- Nem lehet. – suttogom elhalón.

- Mi nem lehet?

Nem válaszolok. Leeresztem a fegyvert.

- Mit művelsz? – érdeklődik bátyám.

- Hagyd őket. – válaszlom ridegen.

Kitépek a hideg levegőre, szédülök. Hogy lehettem ilyen ostoba és óvatlan? Azt mondta, bízzak benne, de megint rászedett. A francba vele. Aranyos, kis fekete, high-tech apróság után kutatok kabátomon, majd meg is találom a hátsó gallér alatt. Nagyon trükkös volt Lioneltől. Ezért minimum karóba húzom, máglyán elégetem, hamvait pedig a Gangeszbe szórom. Mikor megölelt, egyből rám aggatott egy csinos nyomkövetőt is. Gondolom, vagyis remélem, hogy saját használatra, mivel egyelőre nincs itt a hadsereg.

A befagyott tónál állok meg, a Nap derűsen süt, csillog a hó.

- Jól vagy? Mi volt ez az egész? – teszi vállamra kezét Isaac.

- Szerinted? Életem szerelme megint átvágott. – sóhajtom.

- Szar érzés, túl éled. Most mi lesz?

- Visszamegyünk, mi ketten. Még elbeszélgetek a két jómadárral. Kiszedem belőlük, mit tudnak.

- Amadeus?

- Itt marad.

- Mi a terved? – méreget.

- Mennyire vagy jó színész? – mosolygok rá sejtelmesen.