III.

Hamarabb érkezett el az este, mint szerettem volna. Mire a bázisra értem, mindenki indulásra készen állt, legalábbis majdnem. Szemeimmel társamat kerestem a zűrzavarban. El sem tudom hinni, hogy ekkora felfordulást okozhat pár ember. Szerencsére nem kellett túl sokat kérdezősködnöm Lionel után, közeleg a baj magától.

- Te nem jössz! – jelenti nemes egyszerűséggel, látva, hogy éppen szólni akarok.

- Miért is? – tudakolom. Végül is úgy illik, hogy legalább megmagyarázza, valamint ezzel is beszédre fakaszthatom.

- Először is: nem voltál itt egész nap. Másodszor: megtagadtad a parancsot. – feleli miközben egy pillanatra sem állna meg, hogy ne kelljen utána loholnom. Ahogy arcára nézek, valóban irtó dühös a tekintete, bár az azért vigasztal, hogy a kocsi felé tekinget ily módon, rám nem is néz. Hátha az autóval van baja, még él bennem a remény halvány lángja.

- Nem voltam itt igaz, de milyen parancsot tagadtam meg? – érdeklődöm kitartóan és már-már levegő után kapkodva a nagy sietségben.

- Te minek neveznéd azt, ahogyan reggel viselkedtél?

- Nem is tudom? Mondjuk sértődöttségnek. – ismerem el. Fogalmam sincs, miért érzem egyre rosszabbul magam emiatt. Eddig sosem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam.

- Pontosan ez az, ami nem elfogadható. – Kezdek tényleg félni. – De nem kell aggódnod, Jeremy is itt marad. Talán ő el tud viselni téged! – csapja rám a kocsi ajtaját. És még én vagyok sértődött?

Bevallom, máskor talán zavart volna, hogy nem vehetek részt egy ilyen eseményen, viszont most más célok vezérelnek. Mintha Lionel tudta volna, kire van szükségem, Jeremyt hagyta itthon, nekem. Lehet a végén, mégis megkedvelem. Meg sem állok a kölyök szobájáig. Kopogok. Ez a gyerek kész informatikai zseni, bár azon még jobban csodálkoznék, ha nem lenne az. Nincs olyan perc, hogy ne valamelyik gép előtt kattintgasson.

- Ki az? – szól ki valaki az ajtó mögül. Mit rejteget?

- Leah vagyok. Szívességet szeretnék kérni őméltóságától. – ennek megvolt a hatása. Kinyílik az ajtó, de ezt nem hiszem el: Jeremy kiöltözve, és talán túlságosan is illatozva áll előttem. Most már biztos, hogy tervez valamit. – Hova készülsz? – kérdezem nem kis vigyorral a számon.

- Nem számít. Mit szerettél volna?

- Nos, először is azon tűnődöm, hogy a barátnőd hány perc után ájul el a parfümödtől? Másrészt szeretném megtudni, hogy egy bizonyos Jeremy Heller nevű egykori nyomozónak volt-e társa, és ha volt, kicsoda?

- Nem gond. Öt percet adj és kikeresem. Bejössz, vagy megvársz, amíg átviszem a szobádba? – ekkor erősen gondolkodóba esem. Ha itt maradok, biztosan fulladásos halált fog megállapítani a halottkém. Ha viszont bejön a szobámba, napokig szellőztethetek, ismételten álmatlanul.

- Tudod mit? Megvárlak itt, a szobád előtt. – javaslom.

- Rendben, ahogy gondolod. – zárja rám az ajtót. Ma mindenki csak rám zár dolgokat.

Alig öt perc telik el, mire valóban átnyújtja a szükséges adatokat.

- Leah! – szól utánam a fiú, mikor már indulnék.

- Igen?

- Tudod, van egy lány. – hebegi – Szerinted, hogyan, hódíthatom meg? – talált, süllyedt.

- Egy biztos. Ennyire nem szükséges kiöltöznöd és illatoznod. Csak nem randiztok? – vigyorgok.

- Hát, igazság szerint elhívtam, de attól félek…

- Hogy esetleg meggondolja magát? Na figyelj. Mi nők nagyon szeretjük a határozottságot, és valamennyire a természetességet. Próbálj olyan dolgokról beszélni, amik tudod, hogy őt is érdeklik. Légy vicces, figyelmes, őszinte, udvarias és nyert ügyed van.

- Kösz. Szerinted ez a szerelés nem túlzás? – érdeklődik aggódó tekintettel.

- De, egy csöppet. – helyeslek együttérzőn.

Ezzel vége is tanácsadó szolgálatomnak. Levágódom az ágyamra, és komoly tanulmányozásba kezdek. Nem tévedtem: Amadeusnak valóban volt társa, egy bizonyos Amanda Keaton. A mellékelt képen egy csinos, szőke hajú, alig 30 éves nő tekint rám. Családja nincs, a szüleivel él. Erősen hallgatnak az adatok arról, hogy valaha is egy fertőzöttel dolgozott. Való igaz, nem mutatna jól az önéletrajzában. A címét is megtalálom a lap alján, mintha csak névjegykártya lenne. Holnap biztosan felkeresem otthonában. Úgy látszik Jeremynek nem okozott különösebb gondot a rendőrségi adatbázis feltörése.

Elnyúlok az ágyon. Valami túl szép, ilyen korán még sosem kerültem a pihenéshez közel. Társaimra gondolok. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült az akció. Azért remélem, nem keveredtek komolyabb bajba. Aztán rám telepszik a sötétség megközelítőleg tíz percre.

Hangzavarra ébredek. Jól sejtettem, valami túl szép volt. Rebecca ront a szobámba, és valamit próbálna kinyögni, de alig értem. Szemem sokkal inkább a fején vérző sebre tapad.

- Mi történt? – kérdezem elhűlve.

- Kiszúrtak minket. Mint legutóbb. Ketten meghaltak. – zokogja. Megrendítő látványt nyújt.

- Kik haltak meg? Mi van a többiekkel?

- Amy és Denis… – ájulás közelbe ér ebben a pillanatban, alig tudom elkapni, hogy legalább jobban meg ne sérüljön.

Eszméletlen. Megpróbálom valahogy elcipelni a gyengélkedőbe. Csak tudnám miért idejött? Mikor odaérek, látom mindenki megsérült kisebb, vagy nagyobb mértékben. Már nem is figyelek, amikor valaki segít és felfekteti Rebeccát egy ágyra. Mindenki itt van, kivéve két embert: Lionel és Daniel. Hol a francban vannak?

Kiszúrom Nathanielt a tömegben. Enyhén idegbajos állapotban, a zokogás és az ájulás határán állok, elkapom a titkár karját.

- Hol vannak? – kérdezem, bár magam sem értem, hogy miért aggódom ennyire kettejükért. Szerencsére érti a kérdést.

- Nem tudom, még nem értek vissza, de állítólag Lionel súlyosan megsérült.

- Mi van a túszokkal?

- Már nem éltek, mikor odaértek. Valaki elárulta az egészet. Felfegyverkezve várták őket. Semmi esélyük nem volt. – Látom rajta, ő is kivan. Hosszú idő óta most először fedezem fel egy közös vonásunkat.

- Jöjjenek és segítsenek! – kiabál valaki mögöttem, valami orvosféle lehet. Éppen valaki vérző sebét próbálja ellátni. Azonnal ott termek, oldalamon Nathaniellel. – Kérem, kösse be, már rendben van. Aztán jöjjön utánam.

Megteszem. Talán túl elhamarkodott volt a kijelentésem, hogy a titkárral bármi közös tulajdonságom volna, ugyanis ahelyett, hogy itt fontoskodna, ahogy mindenkor teszi, elájul. Remek. Ha nem tér magához én halottnak nyilvánítom. Rendbe teszem az előttem fekvő fiatalember karját, úgy látom lőtt sebek és kettőt is kapott ugyanoda.

Nincs túl sok időm foglalkozni vele, tovább megyek, ahogy az orvos rendelte. Rebeccát élesztgeti, úgy vélem sikeresen. Ugyan feje véres, de már legalább magánál van.

- Kérem kisasszony, kísérje el a szobájáig és maradjon vele. Jelenleg csak a helyet foglalja. Tartsa ott. Túl fogja élni, ha nyugton marad. – tájékoztat a doki és megenged magának egy bátortalan mosolyt.

- Kérem, ha megérkezne még valaki, értesítsen. – szólok utána, mert közben egy újabb sérültet lát el.

Nem vitatkozom. Felnyalábolom a még mindig kába lányt és elkísérem a szobájába. Óvatosan lefektetem az ágyra és próbálom én is összeszedni magam. Eszembe sem jut, hogy valaha álmos voltam. Mivel úgy találom, hogy Rebecca nem fog ismételten magához térni, magára hagyom egy ideig. Kilépek a szobából, de nincs erőm bárhová is menni, nekidőlök a falnak és lecsúszom a földre. A szívem talán még az életben nem vert ilyen gyorsan. Először azon tűnődöm, hogy talán az ágyhoz kellett volna kötnöm a lányt, nehogy mégis feléledjen és halálát az okozza, hogy leesik. Szent ég, ha én is ott vagyok, lehet már nem élnék. Ebből a szempontból először érzek hálát Lionel iránt. Jeremynek a legjobb, rég elment itthonról. Jobb, ha kiélvezi az elkövetkezendő napok előtt a boldog perceket. Ha belegondolok, a kölyök is meghalhatott volna. Nathaniel azt mondta, várták őket, ez pedig nyomatékot ad elképzelésemnek, hogy valaki tényleg kettős ügynököt játszik. Időm sincs feleszmélni, mire valaki felém rohan. Megismerem, Nathaniel. Ezek szerint magához tért.

- Leah! Leah! A doktor mondta, hogy szóljak neked. Visszaértek!

- Maradj itt! Vigyázz Rebeccára! – kiáltom vissza, mert közben már a gyengélkedő felé rohanok, ismét.

És igaz a hír. Valóban visszatért a két főnök is. Csoda, hogy élnek. Lionel nincs magánál, de ezt csak egy önkéntes nővér közli velem, jelenleg is próbálják összefoltozni, egyelőre nem nagy eredménnyel. Ha mást nem, hát Danielt kifaggathatom. Jó ötlet, magam is elcsodálkozom éles eszemen. Mivel már nem engednek be a gyengélkedőbe, hát a folyosón próbálok érdeklődni utána, végül megtalálom. Nem akarok hinni a látványnak: alig sérült meg pár karcolást leszámítva. Ez érdekes, ha azt tekintjük, hogy társa jelenleg is az életéért küzd. Odaállok elé, de nem vagyok képes megszólalni. Legszívesebben nekiugranék, és addig fojtogatnám, amíg temethetik. Élvezném is.

- Sajnálom. Nem így terveztük. – szól halkan. Nem néz rám. Mintha valami nagyon bántaná.

- Abban biztos vagyok. – jegyzem meg fölényesen. – Az azért igazán felkeltette érdeklődésemet, hogy miként haldokolhat Lionel, miközben te itt vakarózol. Talán ott is ezt tetted, mikor lőttek rátok? – ekkor már ordítok. Érthetetlen, miért viselt meg ennyire a dolog. De mégis. Én lettem volna a társa, talán az én hibám is.

Egy nővér próbál csillapítani, majd elráncigálni. Ezek szerint már látszik rajtam a gyilkossági szándék? Eddig is utáltam Danielt, de most már megvetem. Kezdem sejteni, miért ilyen bűnbánó?!

IV.

Nem zavar senki, nyugodtan alhatok. Mikor felkelek, már késő délelőtt van. Lezuhanyzok, majd egyszerű, hétköznapi ruhába bújok. Utam először a gyengélkedőbe vezet, alig találkozok valakivel, mindenki a sebeit nyalogatja.

Megkeresem a doktort és Lionel után érdeklődöm. Nem csalódom benne, tényleg orvos - egy szavát sem értem. Végül levonom az egyszerű következtetést: a beteg jobban van, de még nem tért magához. Súlyos lövést kapott, de túlélte. Ha akarok, bemehetek hozzá, és én akarok.

Nincs túl jó állapotban. Egy jó oldala van ennek az átkozott betegségnek, gyorsabban fog felépülni, ennek ellenére felelősnek érzem magam miatta. Ha nem lett volna olyan dühös, talán jobban koncentrált volna. Ha én lettem volna a társa, talán nem ott lett volna, ahol, bár az is igaz, nem tudom mi történt, és hogyan. Én már csak a végeredményt ismerem. Azt hiszem, kezdem sejteni aggódásom nyilvánvaló okát, bárhogy próbálnám tagadni ez a férfi egyre jobban vonz. Tehetetlenül nézem. Végül feladom. Egyelőre más dolgom van, meg kell keresnem Amanda Keatont. Már az ajtót nyitnám, mikor a beteg mégis úgy dönt, magához tér.

- Várj. – hallom rekedtes hangját. Megfordulok, de nem mozdulok, nem megyek közelebb. Nem tudok. – Híre ment, hogy majdnem szétszedted Sharpot.

- Ezek szerint, ma már voltál ébren. Érdekes, az orvosod váltig állította, hogy ez idáig nem voltál magadnál.

- Tudod, bármire rá lehet venni egy nővérkét, ha szépen nézünk rá. – mondja cinkos mosollyal a száján. Nem hittem volna, hogy képes ilyenre.

- Ez csak neked működik. Mellesleg reménykedtem, hogy kifejezhetem őszinte sajnálatomat a tegnapi viselkedésem miatt. Általában elviselhető vagyok.

- Nem gond. Bár úgy hangzott, mintha felolvastad volna. – neveti.

- Ha előbb tudom, hogy akkor nevetsz és beszélsz, ha halálodon vagy, már cselekedtem volna. – mondom megdöbbenve.

- Ha előbb tudod, legalább nem lettem volna a golyók kereszttüzében.

- Alig hiszem el, hogy egész barátságos is lehetsz. Biztos jól vagy? Hívjak papot? – kérdem megjátszott aggódással.

- Sok mindent nem tudsz rólam. Különben még nem döntöttem el, hogy érdemes-e életben maradnom?!

- Ez nem vicc. – fedem meg. Igazság szerint többet tudok róla, mint azt hinné. Most teljesen más, mint legelőször. Szinte gyerekes. – Mennem kell. Van egy kis dolgom. Ha visszajöttem, remélem hivatalosan is magadhoz térsz. Szeretném hallani mi történt. 

- Várj! Miért támadtál Sharpra? Még nem válaszoltál.

- Most nem is fogok. – közlöm ridegen. Mit mondhatnék? Hogy véleményem szerint ő a hibás minden itt történt balesetért, gyilkosságért?

Kocsiba ülök és meg sem állok a nyomozónő otthonáig. Csöngetek. Meg sem lepődöm, hogy dolgozik. Újra autózom, ezúttal a rendőrségre. Hatalmas, túldíszített, csillogó épület, belépve még rosszabb. Napszemüveget kellett volna hoznom. A recepciós lány telefonál, odalépek, de nem zavartatja magát, túlságosan ritkán járhat ide bárki is. Rosszalló pillantásom lepattan róla. A beszélgetés stílusából ítélve a barátnőjével társalog a tegnap esti szappanoperáról. Hát igen, manapság nem sok hívás fut be ide megtámadott, megerőszakolt, meggyilkolt emberektől. Nincs értelme. Ha ne adj isten a rendőrség mégis kivonul, a delikvens bizton számíthat arra, hogy megmaradt testi, lelki, anyagi értékeit elveszíti. Lassan én is elveszítem a türelmem, ezt a kedves hölgy tudtára is próbálom adni testjelzéssel. Csodák csodájára működik, de a végén úgy néz rám, hogy még netalán bűntudatom is támadjon.

- Amanda Keatont keresem. – közlöm, mintha mi sem történt volna.

- Milyen ügyben?

- Magánügyben. Hol találom?

- Az irodájában.

- Merre keressem?

- Fel a lépcsőn, jobbra a folyosón. A harmadik iroda. – sóhajtja.

- Köszönöm. Nem is volt olyan nehéz, ugye?

Lenyűgöző, hogy ekkora tudással itt dolgozik, legalább tudja merre van bal és jobb. Még elnök is lehet belőle. Útbaigazításának hála, megtalálom az irodát, benne Amandát.

- Segíthetek? – kérdezi barátságosan csengő hangon.

- Ami azt illeti igen.

- Foglaljon helyet. Hallgatom. – int kezével, hogy hova. Ahogy elnézem, régen nem kaphatott komolyabb feladatot. Ezek szerint az önéletrajzában valóban nem, de a főnökei emlékezetében élénken él az időszak, mikor még Amadeus is itt dolgozott. – Tehát, mi ügyben jött?

- Nos, azt hiszem, van egy közös barátunk. Jeremy Heller, közismertebb nevén Amadeus. Arról az esetről érdeklődnék, amiért kirúgták.

- Nézze, itt és most nem segíthetek. – tekintete rémült, hangja egészen halk. – Este ráér?

- Hánykor és hol? – értem mit akar. Nem lepne meg, ha lehallgatnák. Fő a bizalom.

- Halkabban. – suttogja. Beszéd helyett átnyújt egy cetlit. Rajta cím és időpont. Este tízkor egy régen elhagyatott és lebontásra váró téglagyárban. Milyen hangulatos lesz. Némán elköszönök és remélem, nem ver át.

Hamar végeztem, a napokban egyre gyakrabban fordul elő, hogy nincs dolgom. A közeli park felé veszem az irányt. Embereket alig látok - rejtőzködnek, mert félnek. Megértem őket, én is így érzek. A különbség csak árnyalatnyi: én vagyok hivatott vigyázni rájuk.

Sikerült nyomot lelnem, de sajnos be kell ismernem, egyedül egyre veszélyesebb vizekre evezem. Ha Keaton átadja a bizonyítékokat, talán bevonok valakit. Végül is, ha valakinek nem tetszene tevékenységem és elintézne, gondoskodnom kell az utódokról. De ki? Amadeus már nem mer ilyenekben kutakodni, Danielben nem bízom. Ha gyanúm igaz, akkor titkos kapcsolatai vannak. Máskülönben, hogy lehetne az, hogy ő mindig sértetlen marad? De miért tenné? Pénze van elég, zsarolni nem tudják. Így nincs értelme. Egyedül Lionel az, aki segíthetne, viszont ő Tessert fia. Ugyanolyan gyanús, mint Sharp, hiába érzek így iránta. Miért ne? Tegyük fel szervezkedett a közelmúltban végrehajtott rajtaütés előtt, aztán elintézte, hogy a csapata a miénkhez kerüljön. Ez volt a legegyszerűbb, majd bejelentette a megfelelő helyen, miként és hogyan tervezik a szabadítási akciót. Hiszen ő találta ki az egészet. Megsérült, na és? Véletlen baleset, vagy éppen szándékos, hogy ne keveredjen gyanúba.

Lassan eszemet vesztem a sok lehetőség miatt, bár sokak szerint így sem vagyok épelméjű. Igazat adok nekik. A találkozó előtt benézek Lionelhez. Addig is sok időm van. Azonban mielőtt kétségbeesnék a tehetetlenségtől, valaki mögém áll és fegyvert nyom a hátamba: bármit akar, engem meggyőzött.

- Indulás! Be a kocsiba.

- Lelőne a nyílt utcán? – tudakolom. Nem látom az arcát, de nem túl rokonszenves.

- Nem kell félni. Ha lelőném sem látna senki semmit.

Sajnos tudom, mire gondol. Több járókelő is van a közelben, de ha baj lesz, mégsem tesznek majd semmit.

Betuszkol egy limuzinba két gorilla mellé, szemben ül gazdájuk. Ezek szerint gazdag vendéglátóm van,

micsoda megtiszteltetés. Öltönyös, fiatal férfi, egész jóképű, ennek ellenére nem olvadok el tőle. A kocsi elindul.

- Igazán sajnálom, hogy így kell találkoznunk.

- Igen, én is. Máskor magamtól is beszállnék egy ilyen autóba. Bár tudja hallottam egy olyan feltevést, hogy egyes férfiak a kocsijuk méretével szeretnék palástolni egyéb hiányosságaikat. De bocsásson meg, attól tartok nem ismerjük egymást. Talán titkos rajongóm? – kérdezem epésen. Kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.

- Még az is lehet, ahogy elnézem. Kegyed valóban csinos. Christian Tessert vagyok. És elhiheti, nem palástolok én semmit. Ezúttal az autó inkább a meglévő dolgokat képviseli. – mondja mosolyogva. Fogai vakító fénye miatt hófehér öltönye is sárgásnak hat.

- Örvendek. Hogy érti, hogy „valóban csinos”? Hallott rólam?

- Nem fontos. Nem kell tudnia. Lehet, van egy közös ismerősünk.

- Tényleg? Tippelhetek?

- Jobban teszi, ha nem. Ha ráhibázna, nem biztos, hogy tetszene a fődíj.

- És minek köszönhetem találkozásunkat? – az autó közben körbe-körbe hajt a parkban, kezdek szédülni.

- Mondjuk úgy, kíváncsi voltam magára. És ezúton szeretném figyelmeztetni. Ne kutakodjon a nagyok dolgaiban. Kár lenne magáért. – Nyugodtan hagyom, hogy hozzámérjen és végigsimítson arcomon. Legszívesebben kedvem lenne nekiesni puszta kézzel a három pribék ellenére is.

- Sosem óhajtottam a nagyok szennyesében túrni. Úrhölgy vagyok.

- Ezt örömmel hallom.

Egy pillanatig még hallom csengő nevetését, ami nem túl férfias. Aztán teljes a sötétség. Mintha érezném, hogy kemény és hideg dolgon fekszem, de nincs mit tenni - eszméletlen vagyok.