I.

Lassan mindenemet átjárja a hideg, késő őszi szél. Ahogy erősödik, bennem is egyre nő ez a rettegő, feszült érzés. Valami készül a sötétben. A kormány nem akar közbeavatkozni. Egyelőre nem áll érdekében. Már csak azért sem, mert a Lázadók elegendő pénzt visznek a konyhára. Azonban ez a szövetség is gyenge, mint a reggeli pillangó. Csak annyi hiányzik, hogy valaki rossz kezektől haljon meg.

Ideje indulnom. Ma este érkezik egy másik osztag. Fel kell öltenem vendégszerető arcomat. A legutóbbi rajtaütésen kissé megfogyatkoztunk. Muszáj kiegészíteni a csapatot, különben esélyünk sincs.

Kifordulok a sötét sikátorból és próbálok nem feltűnő lenni. Követem az utcai lámpák tompa fényét. Nem szeretném, hogy megtámadjanak. Nem azért, mert engem bántanának, hanem, mert félek, a támadók sérülnének meg.

Amíg odaérek megpróbálok rájönni, hogyan is jutottam idáig. Ahogyan a kartonomon is áll: a nevem Leah Watson, 19 éves, veszélyes fertőzött. Ennyi elég is ahhoz, hogy az embert elítéljék, és máglyára küldjék. Pár éve történt. Kutatók kifejlesztettek egy vírust, amely érdekesen befolyásolja az emberi géneket. Céljuk az volt, hogy erősebb, gyorsabb, ellenállóbb katonákat tudjanak kiállítani. Mellékhatásként egyes esetekben őrület, túlzott agresszió, a külsőn bekövetkező változás, esetleg korai halál következett be. Való igaz, a hozzám hasonlók közül még egy nyugdíjas korút sem ismerek. Akkor én még kislány voltam. Mire észbe kaptunk, már bevetették. A tudósok nem számoltak azzal a ténnyel, hogy nem istenek, a vírus pedig elterjedt az egész világon. Kitört a káosz. A kormány nem tudta tovább titkolni kísérleteit. Akiről kiderült, hogy megfertőződött, elvitték, hogy „kezeljék”. Hát persze. Még most sincs ellenszer, nemhogy akkoriban, és ha volt is, nem ránk, pórnépre akarták pazarolni. Csoda, hogy a nép feldühödött? A probléma csak ott kezdődött, hogy ellenünk fordultak.

Hamarosan megindult a szervezkedés. A fertőzöttek megoszlottak a továbbiakat illetően. Azok, akik bosszúhadjáratot akartak indítani az emberiség ellen lettek a Lázadók. Szerintük az egynapos csecsemőtől, a száz éves aggastyánig mindenki bűnös abban, ami velünk történt. Az igazat megvallva roppant meggyőző érvelésük van időnként a témát illetően. Aztán vagyunk mi, akik próbálják megállítani őket, az Őrzők. A kormány pedig csendben hallgat. Titokban támogatja a Lázadókat, mert azok fegyvert vesznek, ők pedig el tudják adni, és ez által pénzhez jutnak. Idilli. Azonban most csend van. Napok óta a háború baljós előszele vág szemtelenül a képünkbe. Nem tudunk mit tenni, várunk…

Mikor odaérek a bázishoz, még látom új barátainkat. Legfeljebb tízen vannak. Nagyszerű. Legalább elegendően leszünk egy pókerpartihoz. Ha pedig megtámadnak, majd meghívjuk a rosszfiúkat is. Aranyos.

Az utolsó, aki kiszáll a kocsiból lehet a főnök. Szívdöglesztő a pasas. Magas, vonzó arc, nemesi vonásokkal, szigorú tekintettel. Haja hosszú, egészen világos, ezüstös. Le sem tagadhatná miféle. Rám néz ezüstkék szemeivel, mire ereimben megfagy a vér. Ebben rejlene ereje? Tekintetével megfagyasztja áldozatát, majd felfalja. Nem foglalkozik velem, nem is baj. Utánuk indulok, közben pedig próbálok újra felolvadni, kevés sikerrel.

Beléptemet Nathaniel köszönti. Ő amolyan titkárféle, mert különösebb feladata nincs. Ezen kívül pedig a legidegesítőbb ember a világon. Számomra valamiért kétségtelen, hogy éjszakánként női ruhákban flangál. Folyton fontoskodik valamin, jelenleg éppen rajtam.

- Végre itt vagy! Daniel már égen, földön keresett. Épp azt latolgatta, hogy keresőcsapatot indít utánad. – mondja rettentően izgatottan és magasabb hangon.

- Ez remek, ha hamarabb mondod, akkor megvártam volna őket. – válaszolom hányavetin.

- Hol voltál eddig? – hallom magam mögött Daniel hangját. Már késő, nem tudom elkerülni a vele való találkozást. – Már azon voltam, hogy…

- … keresőcsapatot küldesz utánam? – kérdezem angyali mosollyal a számon. – Már értesültem róla.

- Ne gúnyolódj! – rivall rám – Jelenleg fokozott veszélyben van mindenki. Egyelőre nem tudjuk, hogy mire készülnek a lázadók.

- De vannak, akik tudják. Ők maguk. Csak vannak olyan undokok, hogy nem osztják meg velünk, hát nem szemétség? – felelem, de már nem dühös főnökömet, hanem a mögötte álló fagyos tekintetűt figyelem. Határozottan engem néz, én pedig állom. Sajnos, így fényben még vonzóbb. Daniel észreveszi, és végre megteszi, azt, ami percek óta egyre jobban érdekel.

- Hagy mutassam be Lionel Martins-t, új barátaink főnökét. Gondolom te is hallottál arról, mit tervezünk? – kérdezi fölényesen. Tudja, hogy nem voltam itt már napok óta. Pont ő küldött el megfigyelésre, hozzáteszem teljesen feleslegesen.

- Nem, nem értesültem. Tudod, az tévhit, hogy a madarak beszédesek. Évek óta nem dalolnak. – Közben Daniel végig az arcomat fürkészi. Tudom mit akar, de nem fogja megkapni.

- Holnap bevetésre megyünk. – szólal meg Lionel. Mély hangja nyomán hátamon borzongás fut végig, abból a jófajtából. – Elfogtak pár embert a mieinkből. Ki kell őket szabadítanunk a Lázadok kezei közül. Így is egyre kevesebben vagyunk.

- Igen, valóban fogyatkozunk. De pontosan hogy is gondoljátok ti ezt? – vonom fel szemöldököm a két férfire tekintve.

- Ma este lesz megbeszélés. – folytatja Daniel. – Majd akkor kiderül.

- Ha nem gond, nem fogok részt venni rajta. Napok óta nem aludtam, tudod, a megfigyelés. – főnököm válasza már csak a hátamnak szól. Dühít, hogy hülyére vesz. Tüntetőleg elvonulok.

Szobámban levetem magam az ágyra. Próbálom összeszedni magam, és rájönni mi fáj annyira. Csalódottság, magány, elárultság, tehetetlenség? Mind együtt. Ezek csak fokozzák az amúgy is hatalmas dühömet. Kiskoromban kerültem ide. Akkor még Daniel is gyerek volt. Együtt kaptunk kiképzést. Igen, mintha katonák lennénk. Akkoriban volt egy tanárom, Vincent Parsons, aki arra próbált megtanítani, hogyan irányíthatom féktelen dühömet, hogyan védhetem meg magam. Néha napján filozofikus leckét is adott. Azt állította, hogy az emberélet mindennél többet ér. És én hittem neki, hinni akartam. Ebben találtam vigaszt, arra a tényre, hogy nem mehetek többé haza. Szüleim most is azt hiszik meghaltam. De jobb így, mintha nekem kellene halottnak látnom őket.

Egy nap, mikor először vittek minket bevetésre, láttam, ahogyan nagyra becsült tanárom miként gyilkolja halomra az embereket. Igaz, Lázadók voltak. De nekik talán nincsen családjuk, szeretteik? Nekik nincs joguk az élethez? Az az ember, akit akkor láttam semmi kegyelmet, jóindulatot nem tanúsított azokkal szemben sem, akik az életükért könyörögtek a végén. Két éve halt meg. Ott voltam mellette és végignéztem halálát. Hívhattam volna segítséget. Nem tettem. Nem akartam. Azóta sem tudom összeszedni magam. Talán majd egyszer újra megtalálom az egyensúlyt.

Kopogás zavar fel önmarcangolásomból. Ha nincs jó indoka, megölöm. Rebecca lép be. Rövid, szőke haja és kék szeme egyáltalán nem illik a környezetébe. Egy milliomos lánya volt, amíg ki nem derült, hogy fertőzött. Apja azonnal kitagadta a családi vagyonból, így került hozzánk. Ő az egyetlen, akit el tudok viselni.

- Mi ütött beléd? – kérdezi.

- Mi is?

- Már megint összeakasztottad a bajszod Daniellel.

- Pedig igazán próbáltam borotválni. De ez van. Masszívan ellenáll. – jegyzem meg epésen.

- Te nem vagy normális. Ő a főnökünk! Érted?! Ráadásul oda van érted, ezért vagy még itt. Itt minden lány, na jó, talán még Nathaniel, aki arra vágyik, hogy Daniel kitüntesse figyelmével. Te megkaptad. Erre eldobod magadtól.

- Sokan mondták már. Most sem érdekel. Csak azért jöttél, hogy ezt a szememre vesd? Nem szeretem, ha kislányként bánnak velem és ő csak ezt teszi.

- Nem mintha te túlságosan törnéd magad, hogy bebizonyítsd az ellenkezőjét! Amúgy csak azért jöttem, hogy tájékoztassalak, tiszta a terep. Hódolód elment lepihenni, nagy bánatára nélküled.

- És még egy jó darabig ez így is lesz. – mondom, miközben felpattanok és próbálom lerázni Rebeccát. A jóból is megárt a sok.

Utam a könyvtárszobába visz. Remélhetőleg ott nem fog zavarni senki. Imádom ezt a helyet. A föld alatt elrejtve, akár egy atomtámadást is kibírna. Az akadály, hogy mi emberek nem bírnánk ki egymást huzamosabb ideig. A berendezése a legmodernebb, Daniel apjának hála. Az öreg rettentően gazdag üzletember és halott. Tökéletes. Fiacskája, Daniel Sharp, a gazdag élethez szokott ficsúr, aki most sem hajlandó lemondani a luxusról. Pénzét ebbe a reménytelen harcba ölte, életét nekünk szentelte. Köszönjük. Sajnos azonban úgy gondolja, mindent megkaphat pénzért, engem is…

Ábrándozásom a puha párnákról, könnyfakasztó ponyvaregényekről szertefoszlik, mikor Lionelt pillantom meg rejtett helyemen.  Csodálkozásom érthető, hiszen itt az jelenti a legkisebb veszélyt a lakókra, hogy kezükbe könyvet vesznek. Mikor azt hiszem még nem vett észre, hát nagyot tévedtem.

- Sharp őrjöngött a megbeszélésen. – kezdi.

- Valóban? Miért érdekeljen ez engem?

- Mert miattad tette. A vak is látná, hogy oda van érted. – folytatja gúnyos hangon.

- Nem értem, miért hibáztat engem mindenki ezért? Próbáltam már mindent. Tudod mit, holnaptól nem fürdök, hátha leszáll rólam. – vágom oda dühösen.

- Nem csak rá volna hatással, attól tartok. Ne érts félre, nem azt akartam mondani, hogy te vagy a hibás. De mivel téged akar lenyűgözni, mások kerülhetnek veszélybe közben. Arról nem te tehetsz, hogy alkalmatlan vezetőnek. – hűvössége rémisztő. Kezében egy könyvet tart és alig pillant fel belőle, miközben hozzám beszél. – Mi a te fő képességed?

- Vonzom a hülyéket. – Mintha elmosolyodna, bár nem vagyok benne biztos. Hihetetlen az a közöny, ami körülveszi.

- Ezen kívül gondoltam. – fordul felém. És tényleg, valóban mosolyféle terpeszt az arcán. Nem néztem volna ki belőle. Végre leteszi azt a nyomorult olvasmányt.

- Tudod, ha elég dühös vagyok, nem tudnak megállítani.

- Igen, hallottam… egy-két balesetet.

- Tényleg? Ilyen híres vagyok?

- Sokkal inkább hírhedt. – feleli.

- Hát ez igazán jó hír. Legalább nem kell félnem, hogy bármelyik barátod is belém köt. – válaszolom fenyegetően.

Távozom. Elegem lett ebből a beszélgetésből. Sokáig forgolódok az ágyban. Próbálok elaludni több, de inkább kevesebb sikerrel. A legutóbbi rajtaütés jár az eszemben. Alig éltük túl. Minden jól indult, de mikor odaértünk, mintha vártak volna minket. Észbe sem kaphattunk. Most is hallom fülemben a fegyverropogást és fojtott sikolyokat. Mégsem fáj. Látom magam előtt a hullákat és vért, szinte érzem a félelem és halál szagát. Hozzászoktam. Sziszifuszi munkát végzünk ellenük. Minél több hal meg, annál több lesz belőlük.

A végén valahogy mégis álom nélküli álomba merülök. Végre egy percre feledhetem a szörnyűségeket, a félelmet.

II.

A szokottnál is korábban ébredek. Valaki üvölt a folyosón. Hiába próbálom újra felidézni az alvás nyugodalmát, nem megy. Morogva kikelek az ágyból és feltépem az ajtót. A hang forrása nem szűnik. Csakis valami öngyilkosjelölt jelölt lehet ilyen merész hajnali négykor. Látom, nem vagyok egyedül. Több szomszédom is hasonló, gyilkos gondolatokat forgat a fejében. Talán összefogunk.

Jeremy az. Felmérem, a 15 éves, kreol bőrű, nálam alacsonyabb, sötét, már-már fekete szemű és hajú serdülőt. Élete korai halállal fog zárulni, ha így folytatja. Valami olyasmit akar közölni, hogy ”mindenki az ebédlőbe”.

Feladom. Bezárom az ajtót, és szomszédaimra bízom, mit tesznek a gyerekkel Drága szép alvás. Mint minden reggel, most is megígérem magamnak, holnap többet fogok pihenni. Odalépek a tükörhöz és felmérem a károkat. Középtermetű lány néz vissza rám. Derékig érő, sötét haja erősen szénaboglyára emlékeztet, sötét szemei alatt lila foltok virítanak. Hát igen, édes a pihenés. Miután megállapítom, hogy ezt a világ összes sminkje sem tünteti el, mégis megpróbálkozom vele. Nem akarok senkit megijeszteni. Saját tervezésű egyenruhámba bújok. Fekete, bársony nadrág, amely nem akadályoz a mozgásban. Hasamat szabadon hagyó, hosszú ujjú póló, kesztyű, fekete hosszú kabát és hosszúszárú csizma. Már csak a fegyverraktárban lesz egy kis dolgom. Harci pompában lépek ki a szobából és indulok az ebédlőbe.

Érkeztemre senki nem figyel. Nem vagyok egyedül, másoknak sem szebb az arckifejezése, mint nekem. Korán van még. Van, aki még pizsamában dől az asztalra, talán azt hiszi, álmodik. Igaza van. Rossz egy álom.

Éhes vagyok, de a reggelinek szánt valamire tekintve felmerül bennem, hogy inkább diétázni fogok. Végül mégis levetem magam az asztalhoz. Épp időben. Daniel lép be az ajtón Lionellel. Valamiért azt érzem, hogy nem kedvelik egymást, bár lehet csak én képzelgek - nem ez lenne az első.

- Ha már együtt a csapat, szeretném közölni a mai esti program részleteit. – nyitja a szót imádott főnököm. – Mint tudjátok, a Lázadók elfogtak pontosan három őrzőt. Itt van az alaprajz. – mondja, miközben pár papírlapot oszt szét Nathaniel. Furcsa, ők nem tűnnek fáradtnak. – Mivel jelenleg nyolcan vannak bevethető állapotban két fős csoportokra oszlunk. Ha lehet mindenki kerülje a nyílt összecsapást. Ez szabadítási akció, nem háború. – közben gyanúsan rám néz. Nem is értem. - Kihozzuk a túszokat és meglépünk.

 És a csoportok? – kérdezem. Úgy nézem a legtöbben még nem fogták fel mi történik körülöttük. – Amint látom  a térképen számokkal van jelezve a haladási irányuk, de a személyek már eldöntöttek, vagy az indulásnál lesz érte a küzdelem?

- Igen. Ezt is meghatároztuk. Denis megy Rebeccával, Alicia Jeremyvel, Amy velem, Lionel Leahval. – közli csevegő hangon Daniel.

- Remek. És ha már itt tartunk. Mintha azt állítottad volna, hogy este lesz a bevetés. Most pontosan 04:30 van. Mi a fenét fogunk addig csinálni? – kérdezem morcosan. Többen hálát rebegnek szemükkel, bár jelenleg a társaság felét sem ismerem.

- Nem kötelező mindig kötözködni. Tudsz róla?

- Tudom, de nekem már csak ilyen elbűvölő személyiségem van. Szeretem tudni a részleteket, még hajnali fél ötkor is. Nem hiszem, hogy Jeremy önkéntes akcióba kezdett volna.

- Igaz. Azt terveztem, hogy nem árt, ha összeismerkednek a csapatok. Kevés az idő. A módszert inkább nem határozom meg. Lehet edzeni, beszélgetni, affektálni – különös módon újra rám néz - stb. A lényeg, hogy este mindenki életben legyen indulás előtt, ami pontosan 20:00-át jelent.

Ezzel vége is volt a megbeszélésnek. Még, hogy kevés az idő! Egy teljes napunk van. Van, aki 12 óra alatt férjhez megy, gyerekeket szül. Igazság szerint meglep, hogy Daniel nem maga mellé osztott be. Ez ellent mondd megrögzött birtoklási vágyának.

Különösebben nem zavartatom magam. Megindulok a fegyverraktár felé, Lionel azonban ezúttal is keresztül húzza számításaim. Még a folyosó vége előtt összefutok vele.

- Jó is, hogy jössz. Tíz perc múlva legyél az edzőteremben. – közli.

- Mi? Mások megelégszenek a beszélgetéses összeismerkedési fajtával. Te rögtön letepernél? – kérdezem meglepve. Próbálom elrejteni csalódottságom. Semmi kedvem az edzéshez.

- Nincs vita. Jössz és kész. – mondja ridegen, majd távozik. Egyre ellenszenvesebb az alak.

Tíz perc múlva valóban az edzőteremben vagyok. Sajnos már ő is itt van, úgyhogy esély sincs a menekülésre.

- És mit terveztél? Daniel szerint életben kell maradnia mindenkinek estére. Mivel általában nem túl jó szervező, gondolom a te kezed munkája az egész. Nem tudná egyedül átszervezni.

- Remélhetőleg túl fogod élni.

- Nem is attól félek, hogy én megsérülök. – mondom mosolyogva, vagy inkább vicsorogva. Még nem döntöttem el.

- Egyelőre én sem. Látni szeretném, mit tudsz. Ezenkívül azt is, ha esetleg összetűzésre kerül a sor melyik irányba meneküljek előled.

- Te elmenekülnél? Azt hittem bátrabb vagy. Mellesleg, ha baj lesz, úgyis teljesen mindegy, hogy mögöttem állsz-e vagy előttem. Egyszerűen meghalsz.

Nem válaszol. Ha ez így fog titokzatoskodni, inkább feladom. Ő az egyetlen, akivel szemben rojtosra beszélhetem a szám, mégsem reagál. Bevallom bosszantó. Időm sincs feleszmélni, mire nekem támad egy fémből készült lándzsaszerűséggel. Alig tudom kivédeni.

- Mi volna, ha figyelnél is?

- Mi volna, ha leszállnál rólam? – mondom dühösen, miközben próbálok feltápászkodni a padlóról, ahova vetettem magam - Ha nem vetted volna észre, tájékoztatlak, hogy fegyvertelen vagyok. Ez így nem túl tisztességes. De tudod mit? Megadom magam és mondjuk, hogy vége ennek az egésznek. Rendben?

A jóindulata jeleként a kezembe adja fegyverét, és ő szerez egy ugyanolyat. Úgy látom szeret nyársalni: ezúttal engem. Ismét támad, amiből gyorsan következtethetek, hogy nem is figyel, arra, amit beszélek. Ez nem nyugtat meg. Ha beszéddel nem tudom meggyőzni, majd megoldom máshogy, elvégre rugalmas vagyok ezen a téren.

Ügyesebb, mint hittem, mintha táncot járnánk. Nem lehet mást hallani, csak a fémek csattanó, súrlódó hangját, ahogy egymáshoz érnek. Minden tehetségemet össze kell szednem, ha le akarom győzni. Nagyon jól képzett, talán túlságosan is. Hosszú percekig kóstolgatjuk így egymást, küzdünk, de semmi eredménye. A baj az, hogy én vészesen fáradok, miközben ő még csak a levegőt sem veszi gyorsabban. Ha akarom, ha nem, itt és most ő nyert. A végén hibázok (talán némi szándékosság is van benne), mire ő felém lendül és elterülünk a földön. Nyakamhoz szegezi a nyárspálcát.

- Ennyi? Fel is adod? – kérdezi. Már hogy adnám fel. Meg sem fordult a fejemben, csak az izmaimban, de ott elég erőteljesen.

- Ha igen, elengedsz? – alkudozom.

- Ez még csak a bemelegítés volt.

- Mi? Nem mehetnék inkább Daniellel? – egyre kétségbeesettebb vagyok. Ennyi nem volt elég? Láthatná rajtam, alig élek.

- Te is mondtad, nehéz átszervezni. Mellesleg, ő sem akar bajba kerülni melletted. – tájékoztat.

- Sem? Akkor te mit keresel itt? – kérdezem sértődötten. Közben feltápászkodom és elindulok a kijárat felé.

- Ehhez nagyon értesz. – szól utánam.

- Mihez?

- A meneküléshez. Ha valamit nem tudsz, rögtön mást okolsz. – Nem akarok válaszolni, nem tudok. Mit mondhatnék? Igaza van. De azt nem is sejti, hogy nem másokat okolok, hanem igenis magamat. Talán kívülről máshogy tetszik.

Kilépek a teremből. Ez sem ért túl sokat, csak azt, hogy estére istentelen izomlázam lesz. Gratulálok neki gondolatban. Ha már ilyen korán van, inkább kimegyek a városba és üdvözlöm az ébredőket. Nálam ez ritka pillanat.

Csípős hideg fogad odakint. Összehúzom kabátomat, de nem sokat segít. Valami magas helyet keresek. Megnyugtató érzés lenézni, és minden felett állni. Mintha én irányíthatnám a világot. Bárcsak így lenne.

Nem másokat akarok okolni, egyszerűen csak félek. Hiába próbáltam, nem tudtam kiirtani magamból azt a kislányt, aki tehetetlenül nézi végig, amint élete romokba hullik. Igen, félek. Rettegek, hogy újra megtörténik, mert nem élném túl. Ezért nem kötök barátságokat, ezért titkolom érzéseimet. Lionel azt hiszi, menekülök? A rohadt életbe is, igaza van! Előle, előlük, magam elől. Évekig próbáltam kideríteni, mi történt a bátyámmal. De csak annyit értem el, hogy még dühösebb és csalódottabb lettem. Senki nem segített. Sőt, ha nyomot találtam, még rávetni sem volt időm magam, mivel mindig kihúzták alólam a talajt. Sejtéseim akadnak bőven. Áruló van köztünk. Nem véletlenül alakultak így az események, de egyelőre túl sok az ellentmondás. Segítség kell. Azt hiszem, ellátogatok jó barátomhoz, Amadeushoz. Ő biztosan rendelkezésemre bocsát pár információt.

Mivel különösebb dolgom nincs, élvezem a felkelő nap első sugarait. Óvatosan tapogatóznak szét a tájon, talán ők is összeesküvést szimatolnak. A kopaszodó fák lehangolt képet mutatnak, és ez meg is látszik az embereken. Frissen sült kenyér illata terjeng, hogy kedvem lenne beleharapni a levegőbe. Lionelre gondolok. Alaposan faképnél hagytam. Nem csodálkoznék, ha ezek után hasonló bánásmódban részesítene, mint Daniel. Annyi ellenségem van barátaim között, hogy ő már fel sem tűnne, de akkor mi ez a kellemetlen érzés bennem? Nem bűntudat, azt régen elhagytam valahol.

Nincs időm foglalkozni vele. Majd este elnézést kérek. Úgy illik, hogy a halálos ágyunkon bánjuk meg bűneiket, ami oda illően fog hangzani a szabadítási akció előtt. Remélem a mennybe jutok.

Amadeus háza előtt rebbenek ki gondolataimból. Ő is fertőzött és egykori nyomozó. Ebből kifolyólag mindent tud, amit akar is. Ezen felül nagyon segítőkész, velem szemben. Eleinte nagyon utáltuk egymást, mikor megismertük egymást. Ő volt a lenéző tapasztalt, én meg a heves csitri. Aztán egy közös megfigyelés alkalmával jobban összeismerkedtünk. Kiderült, hasonló cipőben járt annak idején, mint most én. Fiatalabb korában a feje után ment és találkozott pár betonfallal is. Olyan információkhoz jutott, amelyekhez nem kellett volna. Ez nagyon nem tetszett valakinek, úgyhogy tudtára is adták. Alaposan helyben hagyták - hetekig feküdt élet és halál között, de végül felépült. Azóta sokkal óvatosabb. Nem rohan fejjel a falnak, helyette udvariasan másokat küld maga elé. Azonban a súlyos tanulságok ellenére sem félt engem. Ismeri múltamat. Megérti, miért vagyok ilyen és nagy örömömre ő sem kedveli túlságosan Danielt.

Kopogok az ajtón. A szomszédoktól nem kell félnem, hiszen itt mindenki retteg és hallgat. Halk csoszogást sejtek odabentről, majd láncok hullnak az ajtó belsejéről és kinyílik. Hát igen, ő sem rettenthetetlen. Harmincas éveiben járó férfi áll velem szemben, de ezt nem hinném, ha nem tudnám. Magas, ugyanakkor háta meggörbült, egyik lábára ama bizonyos nap óta erősen sántít, arca nem mondható sem szépnek, sem csúnyának. Sajnos ő sem húzhatja sokáig, a mellékhatások egyre jobban látszanak rajta. Szemeivel int, hogy menjek beljebb. Mögöttem idegesen, sőt, zaklatottan tekint ki az utcára. Miután meggyőződik, hogy egyedül jöttem, újra bebiztosítja az ajtót. Ahogy elnézem, már csak egy rakétavető hiányzik róla. Azzal biztosan meglepné az idetévedő betörőket, postásokat.

- Mitől rettegsz ennyire? Engem nem akarsz átkutatni rejtett fegyverek után? – vetem fel a kérdést.

- Mostanában senki sincs biztonságban. – feleli sajátos, karcoló hangján.

- Igen, mintha ezt Daniel is említette volna. – felelem hűvösen.

- Miért jöttél?

- Nem vagy túl barátságos. – állapítom meg.

- Sajnálom. Kissé talán feszültebb vagyok a kelleténél. – közben körülnézek a szobában. Kisebb fegyverarzenál vesz körül. Ha nem mondaná, nem is hinném, hogy ideges. Bevallom én is aggódnék. Ha ez felrobban?

- Na igen. Az utóbbi időben fogyatkoznak a barátságos emberek.

- Kérsz valamit? Teát, kávét, esetleg valami erősebbet?

- Egy kávéval is beérem.

Amíg kimegy a konyhába jobban szemügyre veszem a lakást. Rendetlenség van. Hova tűnt Amadeus legendás rendmániája? Mindenhol újságok szétszórva, esetleg szétszabdalva. Látom a házigazda sem alvással töltötte az elmúlt éjszakákat. Sorstársam.

Mire megérzem a kávéillatot, Amadeus már hozza is. Neve valamiféle gúnynév volt, mikor még a rendőrségen szolgált. Igazából Jason Hellernek hívták.

- Kimaradt a takarítónő? – szegezem neki a kérdést.

- Nem. Amúgy sem engednék be idegent a házba.

Leteszi elém a fekete szűrleményt, mire feltámad bennem a gyanú, hogy esetleg félreértette kérésemet, midőn kávét kértem. Kényelmesen elhelyezkedik velem szemben egy elnyűtt fotelban, és rosszallóan néz rám, mikor a szétszórt papírok felé tekintgetek.

- Az újságokban rengeteg apró információ van elrejtve.

- Ezeket hétköznapi nyelven cikkeknek nevezik. Biztosan hallottál már róla.

- Tudom, nem azokra gondoltam. Miért jöttél?

- Csak baráti látogatás, semmi több.

- Persze. Én meg az indiai maharadzsa vagyok. Semmi köze sincs a bátyádhoz, meg effélékhez gondolom.

- Való igaz. Nem hinném, hogy ismerte a maharadzsát. Azonban most tényleg nem miatta jöttem.

- Miben mesterkedsz már megint? Sharp tud róla?

- Az apám akarsz lenni? Tudsz az új jövevényekről?

- Igen, hallottam hírüket. Azt rebesgetik, hogy Lionel Martins a vezetőjük.

- Miért fontos ez? – kérdem meglepve.

- Ezek szerint nem hallottál róla. Vigyázz a fickóval, veszélyes lehet.

- Miért?

- A Lázadók közé tartozott.

- Mi? – állok föl döbbenten.

- Csigavér. Ülj le, idd meg a kávét. – mondja halál nyugodtan. – Addig mesélek.

- Nagyon rossz ez a lötty. – mondom csalódottságom teljes leplezése nélkül.

- Tudom.

- Szóval a pasas annak idején más tanokat szolgált, de nem önszántából.

- Ez nagyon érdekes. Nem hallottam, hogy így gyűjtenék a tagokat.

- Nem fejeztem be. – néz rám szúrósan. – Kölyök volt még, olyan 14 éves. Megfertőződött, mint oly sokan. Ez nem is furcsa, azonban az akkori főmufti, Abraham Tessert, rögtön kivetette rá a hálóját. Az oka egyszerű volt. A gyerek az egészen közeli rokonsághoz tartozott annyira, hogy Tessert törvénytelen fia. Szülei nem voltak, anyja akkor már meghalt. Nem volt különösebb feladat magához venni egy másodrangú árvaházból, végül is úgy szép és boldog a világ, ha teljes a család. Abraham akkortájt komoly üzletember volt, a nyilvánosság előtt, rengeteg ellenséggel, köztük fiával az élen. Tessert másik fia, Christian akkor ugyanannyi idős volt, mint te most. Már nagyon vágyott rá, hogy végre átvegye a családi vállalkozást. Azonban bekerült a képbe ez a csóró fiú. Személyesen nem tehette el láb alól apucit, mert félő volt, hogy elsők között keveredik gyanúba. Viszont Lionel tökéletes alany lehetett volna erre a feladatra. Az idősebb Tessert tisztában volt ezzel. Kisebbik fiából testőrt akart faragni, látszólag. A gyerek eleinte nehezen akart kötélnek állni, úgyhogy tudatmódosító szerekkel tömték. Jó kiképzést kapott, profi gyilkológép válhatott volna belőle.

- Igen, ezt én is észrevettem a legutóbbi összeismerkedés alkalmával. De nem értem. Miért volt olyan fontos Lionel, Tessertnek?

- Először is jót tett Abraham a hírnevének ezzel az örökbefogadási dologgal. De ez csak a máz volt. Senki nem tudta, hogy valójában a fia. Másodsorban rá akarta hagyni a családi vállalkozást.

- Kitalálom. Nyomozgattál utána, hogy ilyeneket tudsz.

- Igen, így van. Nyomozóként őrült módon a fejembe vettem, hogy lebuktatom az egész csűrhét, de mint te is tudod, nem jött össze. Bizonyítékok híján nem sokra mentem a vádaskodással. Tudtam, hogy nem tiszta forrásból jutott akkora vagyonhoz, de kikezdhetetlen volt. Tisztességes üzletember, és tényleg az volt, persze, csak ha a szakmai oldalát figyeljük, mert szabadidejében a Lázadók irányítójaként tevékenykedett. Ez kellett volna annyira Christiannak. A fegyverekből és egyéb jutalékokból, amit a kormány törvénytelen módon juttat nekik, nem kis bevételt jelent. Azonban apuci körülvette magát a laborokból, kórházakból kikerült, agymosott testőrökkel, hozzá sem lehetett férni.

- Várjunk csak. Az a Tessert nem a fertőzöttek ellen viaskodott véletlenül? Ha emlékeim nem csalnak, mintha ő vetette volna fel, hogy aki beteg kikezeltessék. Ő finanszírozta a laborokat, kórházakat.

- Igen, ő volt az. A nyilvánosság előtt pénzelhette saját magát oly módon, hogy látszólag az állami, de valójában a saját intézményeibe ölte vagyonát. Korrupt mindenki. A Lázadókat pedig ezek jövedelmeiből tartotta el fegyverekkel és egyéb felszerelésekkel És ez senkinek fel sem tűnt! Akiket elhurcoltak vagy testőrnek, katonának nevelték át, vagy megpróbálták kifejleszteni az ellenszert. Nem sok sikerrel.

- És mi lett Lionellel?

- Időközben felnőtt. Mielőtt Christian, vagy Abraham tehetett volna bármit is, a fiú átállt az Őrzők közé. Szerintem megunta az ottani öldöklést és úgy tartotta helyesnek, ha egy kicsit átáll az ellenfélhez is erősíteni. Különben nem volt nagy kár érte, mert valószínűleg úgyis elintézték volna, ha esetleg hatalomra fáj a foga. Az idősebb Tessert elhalálozott, kétséges, hogy végelgyengülésben lelte végzetét, de helyét fia vette át. Ez a helyzet azóta is fenn áll.

- Értem. De miért mondod ezt most el nekem? – érdeklődöm.

- Ebbe az ügybe öltem bele mindenem, de nem volt elég bizonyíték. Ha a nyilvánosság, az emberek és Lázadók tudtára hoznánk, milyen sötét ügyletek vannak a háttérben, lehet, hogy a megfelelő személyek fejét követelnék végre.

- Való igaz, amit mondtál. Nem volt és most sincs elég bizonyíték. Talán elfelejtetted? Rossz helyre nyúltál az asztalon ezért intéztek el. Túl romantikus vagy. – nevetem.

- Meggyengültek. Nem tudom, mire készülnek, de biztos, hogy most áttörhető néhány akadály. Ki kell deríteni, mivel foglalatoskodnak! Ha lesznek bizonyítékok, lesznek híveink is.

- Vagy lesz polgárháború. Az sem egy utolsó szempont, hogy talán mégsem díjaznák annyian ezt a titkot. Sok embernek áll érdekében, hogy ne derüljön ki. Még mindig nem értem miért mondtad ezt el nekem? Ugye nem arra akarsz finoman utalni, hogy esetleg én keressek információkat az ügyben?

- Azt teszel, amit akarsz. Csak tovább adom tudásom. Láthatod rajtam, nem vagyok éppen csúcsformában. – mondja nevetve. Rémisztő az állapota való igaz. A régi, törhetetlen Amadeus már régen meghalt. Talán sosem volt. – Ismered a mellékhatásokat. Te is szenvedsz tőlük. Nem véletlenül kaptad a „veszélyes” jelzőt a besorolásnál. Hamarosan meghalok. – közli nyugodtan. Szólni szeretnék, bár én sem tudom mit, de leint, hogy inkább hallgassak. – Nézd, nem akarom, hogy bajba kerülj. Ha beleköpsz a levesükbe, nem fogják beérni egy röpke bocsánatkéréssel. – nevet.

- Szerintem most jobb, ha megyek. Este akciózunk, Lionel a társam. Nem tudod véletlenül, hogy miként fakasszam beszédre?

- Biztosan megoldod. De ne lepődj meg, ha beragasztja a szádat.

Sietve lépdesek az utcán. Közben azon tűnődöm, hogy miként fogjak hozzá a kutatómunkához. Egyelőre nem szeretném Lionel tudtára hozni, hogy ismerem előéletét, azonban ő lehet az egyetlen, aki mesélhetne a testőréletről. Ha viszont az estét túléljük, (miután kialudtam magam) valahogy mindenképpen információkat kell szereznem. Ha igaz, amit Amadeus mondott, akkor az elhurcoltakat testőröknek vagy kísérleti alanyoknak állították be. Talán sikerül valakiből kihúzni valamit. Nem csak Jeremy Heller nyomozott az ügyben. Biztosan volt társa. Ha az mégsem segítene, kutakodom kicsit az irattárukban. A lefutott, megoldatlan és nyilvánosságra hozni nem kívánt ügyek bizonyítékai kellenek nekem. Talán mégis összeszedett annyi bizonyítékot, amin legalább elindulhatok. Nehéz lesz egyedül.