9. fejezet

Szeretlek

A szívem szaggatott, és most jöttem csak rá, milyen könnyen alakul a szerelem gyűlöletté. Kaptam már nagyobb pofonokat is az élettől, de még egyik sem fájt ennyire. Lassú léptekkel haladtam az ajtó felé, ahol Alen nézett rám együtt érzően.

- Miért hazudtál? – halottam meg magam mögül Leon hangját. Erre megálltam és keserűen elmosolyodtam.

- Neked sem akartam megmondani, hogy ne okozzak fájdalmat. De Kalos rábeszélt, hogy így lesz a helyes. – mondtam. Erre nem érkezett válasz, de nem mozdultam, mintha csak vártam volna valamire. Ekkor megtörtént, amire vártam. Fantom elém lebegett és a szemembe nézett.

- A Nyilas őszinte szeretete legyőzte az Oroszlán makacsságát. Mostmár valóban, nincs miért itt maradnod? – kérdezte a kis szellem váratlanul.

- Hogy válaszoljak egy feltett kérdésre, amire, még maga a kérdező sem tudja a választ? – mosolyodtam el keserűen.

- De tudod, ott legbelül. – mosolygott kedvesen Fantom.

- Talán igen, de már nem lehet. Itt már nincs helyem. – hunytam le szemeimet, ami miatt ismét könnyek folytak le az arcomon.

- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Kalos nyugodtan. Erre megfordultam, és a szemébe néztem.

- Olyan vagy nekem, mintha az apám lennél. De mit tehetnél értem, ha itt maradnék? Mit mondanánk, miért mentem el akkor? Mit mondanánk Layla-nak? – kérdeztem, de Kalos nem válaszolt.

- Az igazat. – lépett elém Leon. – Hogy egy újabb tehetséges artistát tett tönkre a Halálisten. – jelentette ki, mire én felképeltem.

- Hallgass! – ordítottam. – Ezt egyszer már megbeszéltük. – halkultam el. – Te nem vagy Halálisten. – fejeztem be, szinte suttogva. Kalos, kézen fogta Sarah-t és kimentek a teremből, Alen pedig szó nélkül követte őket. Leon és én kettesben maradtunk, azon a színpadon, ahol minden elkezdődött és ahol minden véget ért. Lassan lesétáltam az első sorba és leültem egy székre, Leon pedig némán követte a példámat. 15 percig ültünk ott némán, egymásra sem pillantva.

- Azt akarom, hogy maradj itt. – mondta Leon szembe fordulva velem.

- Nem lehet, nem akarok feltépni, olyan sebeket, amik túl fájdalmasak. – válaszoltam lehajtott fejjel. Kezével felemelte a fejemet, így rá kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Az ezüstös tekintetben, most fájdalom és szomorúság uralkodott.

- Hát még mindig nem érted. – mondta halkan. – Azért akarom, hogy maradj, mert… - kezdte, de a végén már csak suttogott. Egyre közelebb hajolt hozzám, majd megcsókolt. Átölelt és én viszonoztam a csókot, amire évek óta vártunk, mindketten. Lassan eltávolodtak az ajkaink egymástól, és ismét azokba a szemekbe kellett néznem, melyek mindig elvarázsoltak.

-… Mert szeretlek. – fejezte be a megkezdett mondatot. Gyengéden végigsimítottam az arcán, majd lustán elmosolyodtam.

- Én is szeretlek. – suttogtam, majd elvesztem az erős karok, gyengéd ölelésében, pont, mint az angyalok tánca végénél. Csak néhány percig álltunk így, de számomra óráknak tűnt. Végül Leon szakította meg az ölelést, és a szemembe nézett.

- Most már itt maradsz velem? – kérdezte reménykedve. Erre én lehajtottam a fejemet, majd néhány másodperc elteltével ismét a szemeibe néztem.

- Pontosan 1 év múlva vissza térek hozzád, ígérem. – suttogtam, majd búcsúcsókot nyomtam ajkaira.

- Várni foglak. – mondta, miközben az ajtó felé vettem az irányt.

- De ez legyen, a kettőnk titka. – fordultam még vissza, amire csak egy bólintás volt a válasz. Mikor kiléptem az ajtón, három pár tekintet szegeződött rám. De én nem törődtem velük, egyenesen a kijárat felé indultam, és intettem Alen-nek, hogy kövessen, aki így is tett.

- Viszlát, talán még találkozunk. – búcsúztam Kalos-tól és Sarah-tól, majd társammal elhagytuk a Kaleido színpad épületét. Utunk a reptérre vezetett, és onnan meg sem álltunk London-ig.

10. fejezet

Sors

Alen nem kérdezett semmit, és mikor visszaértünk London-ba elkezdtük a fel készülést a táncversenyre. Az edzés kemény volt, de mindenki kihozta magából a legtöbbet. Hamar letelt a felkészülésre járó 2 hónap. Végül elérkezett a megmérettetés napja, és mi színpadra léptünk. Elindult a zene és ezzel kezdetét vette minden. Mikor a dal elnémult mi levonultunk a színpadról és visszamentünk az öltözőbe. Néhány per múlva szólítottak minket és bejelentették, hogy ki nyerte a versenyt. A csapatommal együtt vettem át a kupát, majd ők ünnepelni, míg Alen és én hazamentünk. Barátom segített nekem összecsomagolni, mivel másnap, már bevonulok a kórházba. Úgy döntöttem, megműtettem a vállamat, és ismét edzeni kezdek a trapézokon, ha teljesen rendbe jöttem. Ahogy terveztem, Alen és én másnap bementünk a kórházba és kaptam egy szobát. Egy nagyon jó hírű orvos fogja végezni a műtétemet, Kate-el együtt, aki London-ba utazik miattam. Két nappal később elkezdték elvégezni a vizsgálatokat, röntgeneket és a többit. Kate 2 hónappal később meg is érkezett, majd a műtétem lehetséges veszélyeit beszéltük meg.

- Ha belevágsz, és a műtét alatt leáll a szíved, lehet, hogy nem tudunk majd visszahozni. Még így is vállalod? – kérdezte aggódva.  

- Igen, vissza szeretném kapni az életem. – mosolyogtam lágyan, a kórházi ágyon fekve.

- Rendben. – állt fel, majd kisétált a szobából és magamra hagyott. Egyedül feküdtem és az ablakon beszűrődő fényből, tudtam, hogy a nap, már lemenőben van. Lassan felkeltem és az ablakhoz sétáltam. Kate kicsivel később visszajött és bejelentette a műtétem időpontját. Ami két héttel később Szerdán esedékes. Napok csak teltek, pont, mint a gondolatok a fejemben. Jöttek és elmúltak, mint az emlékek és az együtt töltött idő. Végül elérkezett az operációm napja. Reggel meg akartam nézni a napfelkeltét, ezért nagyon korán keltem, és felmentem a kórház tetejére, ahol is igencsak meglepő dolog történt. Ahogy álltam a félhomályban és nap lassan felkelt, kirajzolódott előttem egy kis alak is.

- Üdvözöllek Sora. – mosolygott a kis szellem, ugyan is visszafestettem a hajamat és megszabadultam a kontaktlencsémtől, a versenyt követő napon.

- Szia, mi járatban? – kérdeztem kedvesen.

- Leon már tűkön ül, én mégis búcsúzni jöttem. – mondta szomorkásan. Ekkor megértettem, miért is jött valójában.

- Bele fogok halni, igaz? – kérdeztem halkan. A sírás határán álltam, de nem engedtem kibuggyanni a könnyeimet.

- Nem mondhatok semmit. – válaszolta, majd eltűnt a szemem elől. Pont ebben a pillanatban, egy kedves kéz érintette a vállamat. Mikor megfordultam, Kate-el találtam szemben magamat. Látta rajtam, hogy rémes állapotban vagyok, de nem mondtam neki semmit. Ahogy visszamentünk a kórtermembe, némán kezdet el potyogni a könnyeim.

- Sora… - kezdte volna Kate, de én megráztam a fejem.

- Fantom. Kérlek, gyere ide. – szólítottam halkan a kis szellemet. Akin néhány másodperc múlva megjelent. Kate nem szólt semmit, hiszen bár nem látta, ő is tudott Fantom-ról.

- Kérlek, mond meg neki, hogy sajnálom. – kértem a kis szellemtől sírva. – Vigyázz rájuk, és ne engedd, hogy megint olyan rideg legyen.

- Ígérem. – válaszolta, majd halványulni kezdett, majd végül eltűnt a szemem elől. Néhány órával később betoltak a műtőbe és kezdetét vette az operáció. Altatót kaptam ugyan, de mégis tisztán hallottam az orvosok és a nővérek hangját. Nem éreztem fájdalmat, mégis kezdett elsötétülni minden. Az utolsó ép gondolatom Leon volt, és a neki tett ígéret.

- Leállt a szíve! – hallottam Kate ideges hangját. Megpróbáltak újra éleszteni, de nem sikerült.