Apróságok

Egy lepke keringett a lámpa körül fáradhatatlanul. Néha eltűnt a sötétségben, néha feltűnt a világosságban. Hogy mióta kereng, nem lehet tudni, hogy meddig, azt sem, de a világosság és a sötétség határát mégis a lepke léte és útja szabta meg, és nem a sötétség és nem a világosság.

Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejében összevissza kapcsolja a kedves és a kedvetlen, a szép és csúnya, a jó és kellemetlen eseményeket.

A gyereknek gyerek a barátja, és a felnőttek ezt a barátságot, fiatal szellemiséget, nyelvet és mondanivalót nem pótolhatják soha, de nem is tudják pótolni.

Mi az idő?

Azt hiszem, semmi a Mindenben.

Az út végtelen.

Ki tudná megmondani, honnét indult el, mikor és meddig tart? Nemzedékek vére és könnye öntözte, ereje és fiatalsága ragyogott felette, bíborban és koldusként jártak rajta, meghaltak a hitért, földért, asszonyért, és fogcsikorgatva harcoltak ellene.

Az út mindenüvé elvezetett, mindig igaz volt és mindig hazug és mindig hitvány, vonzott és taszított, ígért, álmodott, hajszolt, csalogatott valami földöntúli délibáb felé, amelynek ködös derengésében, vajákos vajúdásában egyszer majd mégis feláll az Isten képmása, az ember.

Apák fiúknak adták át életük lángját erre az útra, amely éjszakát, hajnalt, vért, aranyat, könnyet, mámort, vajúdást és agóniát világított meg, anyák jártak rajta mártírként vagy céda tántorgásban, testvérek zsugoriként vagy tékozolva, de mindig előre, előre, mert ezen az úton nem lehet megfordulni soha. Ezen az úton a sors hajszolja embereit látszólag vakon, mégis kegyetlen törvényszerűséggel, s dédunokák az áhítat zarándoklásában vezekelnek a dédapák szentségtöréséért, és tudattalanul templomot építenek, ahol az ősök templomot raboltak. S az út nem törődik vele. Porában ott maradt cipőcskék, csizmák, mezítlábak nyoma, bármilyen nyelven imádkozhatik vagy káromkodhatik az utas, ez az út elnyel mindent, de megjegyez mindent, és a szattyáncsizmás lábak úgy érzik, mintha hasonló úton egyszer már mezítláb is jártak volna.

Ez az út a nemzedékek útja, a népek útja, végeredményben: az Ember útja, amely a sírgödrök néma enyészetében sem szakad meg, az elmúlásban sem porlik el, vándorol, mint paránya az örökkévalóságnak, és el nem múlik soha.

Az elődök megették a fügét, és a mi ínyünk savanyú tőle. Végtelen utak azonban se lefelé, se felfelé nincsenek.

Az alvó arc olyan, mint a gyónás.

A rossz is lehet jó, és a jó is lehet rossz, csupán idő kérdése az egész.

Nehéz dolog az igazi hit, és még az Embert is fejbe kell előbb vágni vele.

Az én gyerekkorom káplánjai olyanok voltak, mint a falu bikája. Vérmesek, vállasak, a paraszti származás minden materiális vágyával és – bűnével. (Tisztelet a nem gyakori kivételnek!) És nézd meg a maiakat. Akiket én itt ismerek, egy sincs ötven kilónál sokkal nehezebb, mert ezek valóban felvették a Keresztet, nem érdekli őket a vörös cingulus, s leszállva az élet mélységeibe, felemelkedtek az emberhez.

Azt hiszem, ha az ember sokáig játszik az atommal és a hidrogénbombával, hamarább megismeri a világot, mint gondolja.

Ha majd az időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.

Ha valakinek, hát az írónak kell tudnia, hogy nem az a fontos, miből van a templom, hanem az a fontos, hogyan imádkoznak benne.

A tiszta és erős remények be szoktak teljesedni.

A hisztériának nem érdemes okos tanácsot adni.

A katona nem azért van, hogy szúrjon, hanem hogy senki más ne szúrhasson!

Ne az ostort szidd, hanem a kezet, amelyik üt vele!

Várni kell, mert a ballagó idő talán hoz valami megoldást.

Ami bánat, az csak bánat. Az idő meghozza, el is viszi. Ha szólnak róla, csak tartóztatják.

Ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs, az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.

Addig kell hajlítani a vesszőt, amíg fiatal.

Egyszer elmondtad, másodszor már a kutya se kíváncsi rá. Az ostor csak addig ér valamit, amíg ritkán veszik elő.

Ha hosszabb időre mégy el valahova, tarisznya nélkül ne menj! Ha reggel mégy el, reggeli előtt csomagolj magadnak, mert a jóllakott ember becsapja magát.

Semmi sem felesleges, ami jó.

A munka majdnem imádság.

Az író néha a múltban, néha a jövőben, de a jelenben sohasem él.

Ne nagyképűsködj, mert az már fél hazugság! Állj ki amellett, amit szeretsz, és ne légy udvarias a magad kárára!

Légy orvos, de ne neked fájjon az operáció, légy pap, de ne te sírj az egész világ bűnéért, és légy tanár, de ha a diák elbukik, hát elbukik.

Minden más által feltalált változtatás, újítás, rendszer mindig ˝természetes˝, de amit magunk gondoltunk ki, újítottunk vagy szerkesztettünk, az ˝természetesen˝ - csoda.

Az ember nemcsak a sírig, de azon túl is mindig találjon mentséget azok számára, akiket szeret, még ha látszólag nem is érdemlik meg.

Egy jó szó többet ér, mint három korbácsütés. A korbácsra végső esetben szükség lehet, de a megértő alkalmazkodás nélkül nincs semmi, s ennek az okos alkalmazkodásnak a nyelve az udvariasság.

Ha az Isten bárányt adott, majd ad legelőt is hozzá.

A mérték csak akkor jó, ha mindenkinek egyformán mér.

Aki maga is tudja, mi volt a hiba, az másodszor már nem csinálja meg.

Ha az élet csupa lakodalom lenne, egy hét múlva már fejszével verné szét az ember.

A dicsőség fénye mögött – mint minden fény mögött – ott leselkedik az árnyék.

Végeredményben ha valamit jól megcsinál az ember, az elsősorban önmagának öröm, s a tehetsége nem érdem, csak állapot.

Nem az a féltékenység a legnagyobb, amit a nő egy másik nő iránt érez, hanem az, amit a feleség a barátokkal szemben érez, akik szabadságot, egyéni függetlenséget, átbeszélgetett éjszakákat, őszi tüzeket, boros és bortalan mámort, egyszóval mindazt jelentik, amely csak nagyon ritka házasságba fér bele, nagyon bölcs vagy nagyon buta asszonyok mellett.

A rokonság az az intézmény, amely ha kellene, akkor nincs, s amikor már nincs rá szükség, felfedezi -  önmagát.

Ki vele, ami a bögyödben van; nem bujkálni, és nem hazudni! Nem lenyelni, és nem rágódni, hanem kiköpni, és vállalni a következményeket.

Az ember egy millimétert sem változott, mióta Krisztus Urunk a földön járt.

Ő is meggyógyított tíz leprást, de csak egy jött vissza megköszönni.

Kérni és kérdezni nem szégyen; de lopni és butának maradni, az szégyen!

Ha kiölöd a férfi akaratát, máshol se lesz férfi, és hiába akarod, hogy a szomszédban farkas legyen, ha otthon birkát csináltál belőle.

A baj szétosztva csak szaporodik. A baj van, s ha sokat törődnek vele, felfuvalkodik és bátorságot kap.

A házasélet felhői éppen úgy megérkeznek villámlással és dörgéssel vegyest, mint a természetben, s éppen olyan természetesek is. Sőt éppen olyan hasznosak is, mert utána kitisztul a légkör, az egyformaság szürke porát leveri az eső, újra süt a nap, és csak akkor látni, milyen szépen süt, akkor érezni, milyen áldóan meleg.

Az élet csoda, a hétköznapi csodák sorozata, viszont az egész együtt – nem csoda.

Minden külső műveltségnek alapja az emberben már benne van, de sok más jó tulajdonság kell hozzá, hogy ez kifejlődhessen.

A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek.

Az Isten amit adott nekünk, s amit továbbadunk, talán nem is a miénk.

A csordogáló bor aranyán ott táncol a gyertya lángja, és megnéz minden cseppet, amint telik a pohár. A cseppek kicsinyek, mégis végtelen nagyok, és bennük van a virágzás mámora, a fürtök vajúdása, a nyár lángolása, nappalok és éjszakák, csend és mennydörgés, méhzsongás és emberi szó, nevetés és káromkodás, csillagos ég és sáros föld; bennük van a közelség és a távolság, a köd és az aszály, cukor van bennük és keserűség, ecet és vágy, csók és nyitott bicska, kéj és gyötrődés, láz és világosság – minden, minden bennük van, melyet a pillanatok loptak beléjük a végtelenségből, órák a nappalokból és virrasztás az éjszakákból: bennük van az egész világ.

Előttem a pénznek semmi értéke nincs. De a rajta megszerezhető szabadság: minden!