Azt álmodtam, hogy a szavak felkeltek és kivonultak, mint egykor Róma elégedetlen népe a Szent-hegyre. Előzőleg már jó ideje forrongott az egész szótár, sisteregve és zizegve panaszolták el sérelmeiket a szavak, úgy, hogy majdnem felébredtem. Dühös szavalókórusba tömörültek és ilyen szöveggel verték fel a csendet.
- Gyalázat! Napról napra jobban bántalmaznak minket! Elcsépelnek, kiforgatnak eredeti jelentésünkből. Egyre jobban kopunk, már egészen laposak vagyunk és ha ezt tovább tűrjük, holnapra már nem lesz semmi értelmünk!
- Jó, hogy engem említenek - kiáltott most közbe élesen az "értelem" szó.
- Velem történik a legnagyobb igazságtalanság. Minden zagyva szajkó az ajkára vesz; minduntalan használnak, még hozzá a legaljasabb célokra. Higgyék el, uraim, hogy nekem már régóta nincs semmi értelmem, és ez, lássák be, az én szakmámban végzetes.
- Igaza van! - zúgta rá a szavalókórus. - Mások is ezt mondják. "Szellem" nevű kollégánk is panaszkodik: úgy helybenhagyták, hogy már nem is szellemnek érzi magát, hanem csak hazajáró kísértetnek, amiben senki sem hisz többé komolyan. A "szeretni" ige zokogva fenyegetőzik, hogy öngyilkos lesz, mert nem bírja már a rengeteg visszaélést. Olyan gyalázatos módon használják fel a leggyanúsabb érdekek szolgálatában, hogy folyton émelyeg a szógyökere. Legtöbb igénket hasonló sérelmek érik: szégyenletesen ragozzák őket. Ami pedig a főneveket illeti, ezeket teherhordásra használják fel. Olyan fogalmakat kell cipelniük, amikhez semmi közük sincs. A jelzők őrjöngenek a felháborodástól, mert a piszkos munkában elvesztették a színüket és most már mindegyik egyformán szürke. Rossz írók, tudatlan kereskedelmi levelezők és galád szónokok állati sorban tartanak bennünket. Hülyeségüket és gonoszságukat kell folyton szolgálnunk. Hát ezért élünk? Ezért viseljük legszebb képzőinket? Ezért fejlődtünk évezredeken át, kőbaltás, szőröstestű indulatszavakból intelligens, tiszta, magasrendű kifejezőeszközökké?
- És ezért kellett minket elvonni? - hördülnek fel fájdalmasan az elvont szavak.
Percről percre nőtt a zendülő szavak izgalma. Lázas agitátorok futkostak lapról lapra: a kötőszavak, melyeket a legtöbb sérelem ért. Az "és" szenvedélyesen rázta öklét és tőle teljesen szokatlan drámai pátosszal fogadkozott, hogy soha többé nem fog olyan fogalmakat összekötni, amelyek egyáltalán nem tartoznak össze.
- Nem leszek többé bűnrészese a világcsalásnak! - süvöltötte, és szerény társa, a néma kötőjel helyeslően bólintott.
- Én is abbahagyom a munkát!- ordította magából kikelve a "de". - Ezentúl ott fejezem ki az ellentétet, ahol nekem tetszik. Miért kell például azt mondanom: " szegény, de becsületes", miért nem mondhatom néha ezt: "gazdag, de becsületes"?
A feldúlt kötőszavak mellett a ragok szították leghevesebben a felkelést. Ezek, sajnos csak dadogni tudtak és így elég nehezen panaszolták el sérelmeiket. Az fájt nekik a legjobban, hogy tévesen alkalmazzák őket, például így: "a népnek", holott az igazság ez: "a néptől". A határozók is kivették részüket a mozgalomból szokott határozottságukkal. Egyre fenyegetőbben zúgott a szavak beláthatatlen tömege. Hullámzott, kavargott ez a tömeg, de egyre céltudatosabb ritmust, egyre egyenesebb irányt kapott mozgása. Végül aztán feltartózhatatlan menetben indultak el a felkelő szavak egy ismeretlen célpont felé. Percek alatt elnéptelenedett a szótár: csak néhány magával tehetetlen agg maradt a helyén, mint például a "hehezet", a "sajátképpen" és a "mértékhitelesítés" vagy egy-egy szerencsétlen torzszülött, mint mondjuk a "géperejű bérkocsi". Az emberek körében hamarosan észrevehetővé váltak a lázadás következményei. Tehetetlenül kapkodtak és tátogtak és nem tudtak rendesen hazudni, halandzsálni, csalni és népszerű olvasmányokat szerkeszteni. Később már rabolni és gyilkolni is alig tudtak, mert fejlett differenciált világunkban ez sem lehetséges szavak nélkül. Így aztán meglepően rövid idő alatt összeomlott a civillizáció.
A szavak pedig ismeretlen új hazájukban boldogan és szabadon éltek, elfelejtették a sanyarúság és a gyalázat éveit, gazdag és mély értelmet teremtettek maguknak, saját lelkiismeretük szerint és egészen újszerű, színes és dallamos ragokkal gyarapodtak. Még ma is élnének, ha fel nem ébredtem volna.

(Bálint György)